2. Egy barát elvesztése

- Na, mi van? Beszartunk? – kérdezte a bandavezér, továbbra is kést szegezve Rikichi torkához.
- Te, szemét! – préselte fogai közül a szavakat a fiú – ez így nem tisztességes. És arcul köpte a férfit, aki ezt követően szép lassan letörölte a nyálat az arcáról, majd egy nem várt, hirtelen mozdulattal gyomorba verte áldozatát.
- H-hé! Hagyjátok békén! - nyöszörgött Hanatarou a nagydarab fickó alatt, mire az a földhöz nyomta a fejét.
A helyzet teljesen kilátástalan volt. Nyolcfős túlerővel szemben, a két vékonyka fiú mit sem tehetett.
A helyzet még jobban elmérgesedett, amikor a Rikichit lefogó két ember, letaszította őt a földre, és teljes erejükkel elkezdték rugdosni, egy baseballütő is előkerült. Ennek láttán Hanatarou, veszettül elkezdett kapálózni a fickó alatt, és majdnem sikerült kiszabadulnia, de mások elkapták és Rikichi mellé hajították a földre. Kegyetlenül megverték volna őket, ha egy túlzottan is ismerős hang el nem vonja a támadók figyelmét.
- Hé, faszfejek! Miért nem a saját súlycsoportotokkal kezdtek? – zengett magabiztosan a mélyen búgó, lágy hang. A nyolc bűnöző, és a két áldozat, egy emberként nézett a vörös hajú férfira, akinek meg sem rezdült még a szempillája sem, hiszen már hozzá volt szokva.
- Valami bajod van vöröske? – szólt oda a bandavezér, látszott h végképp elszállt az agya; arcán kidülledő erek lüktettek, szájából fröcsögött a nyál, rút arca pedig egy ocsmány káromkodáshoz hasonlított. – Tudd, hogy hol a helyed, ha velünk akarsz kezdeni!
- Inkább neked kellene ezen elgondolkodnod! – lépett ki az árnyék takarásából Kenpachi, és a Hollows többi tagja. A hatalmas férfi láttán a banditák kissé meghátráltak.
- De mi többen vagyunk! – vetette oda az egyik, mire Ikkaku válaszolt neki.
- Rendben! Akkor addig verekszünk, míg az egyikünk meg nem hal!
A rablók teljesen megrémültek, páran el is futottak, csak a vezérük maradt ott, szájából veszett kutya módjára folyt a nyál, majd a magukra hagyott Hanatarout és Rikichit félrerúgva közeledett Renji felé.
- Gyere te kis… - ordította és kését magasba lendítve megindult az énekes felé. Rikichi ezt mintha csak előre látta volna…

*

Hajnali fél három volt. Hanatarou zokogva ült a kórház várótermében. Lelki szemei előtt újra és újra ugyanaz jelenet játszódott le; ahogyan Rikichi teste ernyedten zuhan Renji karjaiba, ahogy szemeiből kialszik az élet fénye… ahogy a húszcentis acél penge hangos csendüléssel a földre kerül.
A gyönge fiúcska összekuporodva gubbasztott az egyik fehér bőrfotelben; testéhez felhúzott lábait körbefonta karjaival és térdei mögé rejtette arcát. Ő egy csuklótöréssel és pár kisebb zúzódással megúszta az esetet. A Hollows összes tagja elkísérte őt. Renji vigasztalóan mellé ült, míg a többiek a háttérbe húzódtak.
- Nem te tehetsz róla! – mondogatta szüntelenül, a magába roskadt fiúnak – Ha kicsit előbb érkezünk, akkor…
- De igenis én tehetek róla! – vágott közbe Hana – Minden miattam történik, ha… nem lennék megátkozva… annyira… szerencsétlen vagyok… - és újból mély, és szótlan letargiába zuhant.
Renji hiába próbálkozott, újabbnál újabb, felhozott érvekkel, hogy nem ő tehet róla, de szavai nem értek célba.
Öt órakor Ukitake doktor kilépett a műtőből, lehúzta kezeiről a véres gumikesztyűket, majd a szemetesbe hajította, majd az arcán lévő maszkot is levette és a kesztyűk után hajította.
Hanatarou azonnal mellette termett, és szavak nélkül, egy sokatmondó pillantással nézett a fáradt doktor szemébe, aki lemondóan sóhajtott, és szomorúan megcsóválta a fejét. Majd tovább lépett a kővé dermedt fiút magára hagyva, aki a műtő előtt térdre rogyott, kezével támasztva magát a fölön.
Nem volt ereje már sírni, csak megrendülten meredt maga elé.

*

Hanatarou később sem tudta felfogni, mikor már a kedvenc zenekara próbatermében ücsörgött Renji társaságában, aki mélyen aludt, az egyik koszos fotelban eldőlve, a többiek már régen haza mentek.
Hanatarou nem bírta lehunyni a szemét, még egy percre sem, pedig szemei alatt a fáradtság sötétlő karikái éktelenkedtek.
- Rikichi… miattam halt meg… - gondolatai újból visszatértek arra a kritikus pillanatra, és arra amikor Ukitake kijött a műtőből.

*

Renji tíz órakor ébredt fel, körül nézett, és Hanatarout ugyan úgy találta, ahogy hajnalban hagyta; ugyan úgy ücsörgött, ugyan azzal a kifejezéstelen arccal.
- Hé, Hana… - szólította meg a fiút – Pihenned kellene. Maradj itt majd én vigyázok rád. – ajánlotta fel, de a fiú úgy reagált, ahogy számította. Üres tekintettel nézett fel rá, és fáradt hangon válaszolt.
- Köszönöm… de, nem… nem akarok útban lenni, és különben is… még rád is bajt hozok. – felállt a fotelből és kitámolygott az ajtóig. Hátra fordult, hogy megköszönje Renjitől a vendéglátást, és hogy elköszönjön, de abban a pillanatban úgy rogyott a földre, mit egy kupac mosott ruha.
A vörös hajú férfi odament a földön fekvő fiúhoz, a karjaiba vette, kilépett vele az ajtón, amit bezárt, majd elindult vele haza… legalábbis elindul volna… de ekkor jutott csak eszébe, hogy nem tudja; hol lakik Hanatarou.
- Annyi baj legyen… - gondolkodott – Majd nálam alszik, és ha felébred, haza megy.

*

Mikor Hana kinyitotta a szemét, nagyon meglepődött, nagyon idegennek tűnt neki minden; a helyiségben, mindenféle hangszerek voltak, a földön pár dob hevert, a falakon egy praktikus tartón vagy 4-5 gitár, és még néhány Hollows koncert plakát, pár polc és egyéb kép volt, a sarokban egy törött mikrofon állvány, félig nyitott gardróbszekrény, melyből a ruhák hanyagul kilógtak. A földön egy mélyvörös perzsaszőnyeg, és a színben hozzá illő vörös szatén függönyök az ablak előtt, melyek engedték beáramlani a szobába a narancsszín derengését a napnak. Hana nem tudta eldönteni, hogy most reggel van, vagy alkonyodik. Felült az ágyon, kezével megtámasztotta magát, de valami furcsa került a tenyere alá. Oldalra pillantott, szívverése egy hosszú másodpercre megállt; Renji feküdt mellette! Vörös hajtincsei lángokként hatottak a fekete, szatén ágyneműn, Hana lejjebb pillantva megcsodálhatta kidolgozott, izmos, tetovált felsőtestét, és igencsak zavarba jött, amikor felfogta, hogy a férfi mellette anyaszült meztelenül fekszik mellette, és hogy csak az a vékony takaró fedi testét, amivel ő is be van takarva. Hanatarou elfelejtette, hogy miért és hogyan kerülhetett ide, elfeledte bánatát. Csak az a pillanat élt benne, amikor a koncerten Renji olyan közel húzta magához, hogy az illatát is érezte, úgy, mint most is. Gyönyörködve bámulta az énekes nyugodt arcvonásait, és maga sem vette észre, hogy egyre közelebb hajol hozzá. Egy teljesen váratlan dolog zökkentette vissza a valóságba; Renji álmában megfordult, és egy „Hanaaaatarouu" szerű morgással magához húzta a gyönyörködő fiút, aki erre nagyon meglepődött, de nem sokáig, ismét elragadta vágyakozás. Renji arca közelebb került az ő arcához, mint a koncerten. Ujjaival finoman megérintette a vállát, és finoman végig húzta a puha bőrön, a nyakán át egészen az arcáig, ott megpihentette kezét, és lehunyt szemmel közeledett az alvó férfi ajkaihoz…