3. Tisztázatlan félreértés

Renji ismét megmozdult álmában, és az ajkai hozzá nyomódtak Hanatarouéhoz. A fiatalabb először meglepődött, majd ismét befurakodott agyába a rózsaszín köd. Szabad kezével beletúrt a vörös tincsekbe, és mélyen beszívta az illatát. Nyelvével gyengéden utat tört a puha ajkak közt, nem ütközött akadályba, nem is érzett semmi ellenállást. Kicsit kinyitotta a szemét, észrevette, hogy Renji is őt figyeli félszemmel, Hanatarou erre nagyon zavarba jött, gyorsan elkapta a fejét és kimászott a vörös hajú alól.
- Öhm… Ne haragudj… Nem volt szándékos… - Próbált mentegetőzni, kevés sikerrel ugyanis látta, hogy Renji vigyorogva méregeti őt.
- Nem szándékos, mi? Amikor az előbb simogattál, az sem volt szándékos, igaz? És a nyelved sem szándékosan került a számba?
Hana végképp elbizonytalanodott. Nem mert a mellette fekvő férfira nézni, de még megmozdulni sem. Renji azonban nem hagyta annyiban a dolgot, felült az ágyon, magához húzta és szorosan a karjaiba zárta a törékeny fiút.
- Nem értem, hogy most miért vagy ennyire zavarban. Ha nagyon ellenemre lett volna, akkor már rég kitettelek volna az utcára. – Hana ennek nagyon megörült, és még jobban hozzásimult az izmos testhez, amely ölelte. A tetovált srác Hana arcát maga felé fordította az ujjaival, és mélyen a szemébe fúrta tekintetét. – Maradj itt! – kérlelte olyan arccal, melyet Hana még soha sem látott azelőtt az énekestől.
- Hát, maradhatok még egy kicsit… Ha ennyire szeretnéd… - És egy bizonytalan mosolyt eresztett meg fogva tartója felé, aki magára rántotta és elmerült Hanatarou lágy csókjaiban, miközben hátát és csípőjét simogatva kezeivel elérte formás fenekét, és belemarkolt, minek következményeképpen Hana halkan felsóhajtott. Ő sem volt tétlen; az ágyon fekvő Renji ölébe ült, ami izgatóan hatott rájuk, mivel mindketten teljesen meztelenek voltak, majd enyhe csípőmozdulatokkal kezdte az őrületbe kergetni, a - már így is - teljesen felajzott állapotban lévő énekest, aki már rögtön a magáét követelte. De Hana nem hagyta magát. Lejjebb csúszott a férfi testén, a nyakához hajolt és apró csókokkal haladt egyre lejjebb. A mellbimbókhoz érve, nyelve hegyével körbe-körbe izgatta az érzékeny testrészt, tovább haladva egy pillanatra megállt a sóhajtozó Renji köldökénél, de már ment is tovább az ágyékáig, ahol nyelvtechnikáját ismét bevetve izgatta a vékony, érzékeny bőrt. De szándékosan nem ment tovább. Pár perc múlva abba hagyta és kacéran, a vágytól feldúlt Renji szemébe nézett, lemászott az ágyról és elindult az ajtó felé.
- Nekem most haza kell mennem. – Szólt álszent hangon, mire a másik fiú döbbenten, rémülten felpattant.
- Hogy micsoda? Máris mész? Naa, ne menj, maradj még egy kicsit! – Kérlelte esedező hangon, de Hana nem hagyta magát.
- Már így is két napja, hogy nem mentem haza, anyám már aggódik. – Nagyon nehezen tudta csak visszafogni mosolygásra ránduló arcizmait; a hatalmas, kiskutya szemekkel bámuló Renji túl édes volt ahhoz, hogy csak úgy ott hagyja, de azért még kicsit húzni akarta.
- Akkor majd haza kísérlek és megmondom, hogy jó helyen voltál. Csak maradj még egy kicsit! – Megfogta Hanatarou kezét és húzni kezdte, vissza az ágy felé.
Ennek már ő sem tudott ellenállni, feladta. Visszalépdelt az ágy széléhez, majd a vállánál fogva játékosan ellökte a vörös hajú fiút, aki elkapta Hanatarou egyik kezét, minek következményeképp az rázuhant.
- Kényeztess még! – Kérte Renji, és Hana kezeit hatalmas, merev férfiasságára húzta.

*

Ichigo fáradtan, szivaccsá változott aggyal mászott haza, a ház elé érve felnézett az egyik vörös függönyökkel elsötétített ablakra.
- Ez még mindig döglik? – Kérdezte magában, Renjire gondolva, de nem sokáig, mert az ajtó kinyílt, belépett rajta és a lehető leghalkabban becsukta, nehogy felébressze fáradt lakótársát, hiszen tudta, hogy előző éjjel két órás koncertje volt a bandájával. Alig tett pár lépést a lakásban, amikor furcsa zajokra lett figyelmes. Nem értette, hogy honnan jöhet ez a gyors, ritmusos tompa nyikorgás. Felment a lépcsőn, ugyanis Renji szobája az emeleten volt. Amikor az ajtó elé ért, és már nyomta is volna le a kilincset, hogy benyisson a szobába, keze megállt a levegőben. Most tudatosult benne, hogy mi is az a zaj; most már figyelmesebben hallgatta a hangokat, a tompa nyikorgás mellé kéjes nyögések társultak; az egyik hangban felismerte Renjiét, de a másik valahogy furcsán idegennek tűnt neki.
- Biztos felszedett valami csajt. – Gondolta Ichi, és már indult volna vissza a földszintre, amikor meghallotta tetovált lakótársa hangját, amint valami olyasmit mond, hogy „Hanatarooouu!".
Ichigo fejébe szöget ütött az a gondolat, hogy a Hanatarou nem fiú név? De nem foglalkozott ezzel, inkább lement a lépcsőn és benyitott a szobájába. Táskáját a sarokba hajította, majd szép lassan elkezdte kigombolni az ingét, mikor ezzel végzett, levette a ruhadarabot fedetlenné téve izmos felsőtestét. Ezután a nadrágja következett. Egy perccel később, mikor már teljesen meztelen volt, alsótestére csavart egy törülközőt, és elment zuhanyozni.
Élvezte, ahogyan a vízcseppek hűsítik felforrósodott testét. Amikor végzett, elégedetten nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját és majdnem fellökte a helyiségbe igyekező Renjit.
- Waah, Renjiii! Öltözz már fel! – Ordított meglepetésében.
- Neked is, szia, Ichigo! – Szólt nem kevésbé csodálkozva a vörös hajú, és felbukkant mögötte Hanatarou, aki egy hatalmas fekete törülközővel takarta el nyakig a testét. Arcáról fehér, ragacsos anyag csöpögött. Ichigo döbbenten nézett a párosra, majd az alacsonyabb bemutatkozott.
- Hanatarou vagyok! – Üdvözölte a narancshajút és kezet nyújtott felé.
- Igen, tudom! Én meg Ichigo! - De ő nem viszonozta a kézfogást, inkább sokatmondóan a kis tenyérre meredt, amin szintén jócskán volt a fehér anyagból.
- Ja, bocsi. – Nevetett kínosan Hana és visszahúzódott Renji mögé, aki lakótársára pillantva kérdezte.
- Honnan ismered?
- Az előbb hallottam a szobád felől. – Jelentette ki fapofával, és sietve távozott, mert már így is elég kínos volt a helyzet. De azért még visszanézett.
- Nem rossz a csaj. – Gondolta magában, majd visszatért a szobájába, elővette a könyveit, és tanult.

*

Két óra múlva Ichigo megunta a tanulást, kisétált a nappaliba, ledobta magát a tévé elé és üres tekintettel bámulni kezdte. Renji és Hanatarou érkezett a helyiségbe.
- Haza kísérem Hanát! – Szólt a vörös hajú fiú, a tévé előtt ülőnek. Ichigo hátranézett, hogy elköszönjön a vendégtől, szeme azonban megakadt valamin, nem tudta miért, de Hanatarou valamiért nagyon furcsa volt neki, de inkább nem törődött ezzel, gyorsan oda vágott egy, viszlát Hanatarout és erősen a tévére figyelt, amiben valamilyen alkimistás anime ment épp. Aztán egy másodperccel később rájött, mi is volt olyan furcsa, még meg akarta kérdezni, de addigra már nem voltak sehol, ezért úgy döntött, hogy felhívja újdonsült barátnőjét, aki igaz kicsit idősebb volt nála, de a teste akár egy tini lányé. Ichi ezeken morfondírozva elvigyorodott, tárcsázta a számot, ami kicsöngött, majd beleszólt a telefonba.
- Helló édes Yoruichi! – Majd hosszasan elbeszélgetett vele. Fél órát csevegtek, amikor a vonal túlsó végén a nő hangja mellett csöngetést hallatszott. – Mi volt ez a hang?
- Valaki jött hozzám, majd visszahívlak! – Szólt kicsit izgatott hangon Yoruichi, gyorsan letette a telefont, és fogadta a vendégeket.
Az ajtóban két ember állt, egy alacsonyabb és egy magas, egy hosszú vörös hajú, és egy rövidebb fekete hajú fiú.
- Szia, anya! – Szólt Hanatarou gyönge hangon.