4. Katasztrófa

A színes üveggel díszített bejárati ajtó hangos csattanással csapódott be.
- Tudod te, hogy mikor mentél el itthonról? – Kérdezte emelt hangon Yoruichi. – Halálra aggódtam magam miattad! Két napja nem jöttél haza, a kórházból telefonált Ukitake doktor, hogy Rikichi meghalt, majd pár perccel később a rendőrségről is, hogy benne voltál ebben az egészben! Várom a magyarázatot, mi volt ez az egész? És ki ez a fiú, akit magaddal hoztál?
Hanatarou vett egy mély levegőt.
- Ő itt Renji, a Hollows énekese… - Majd égővörös fejjel hozzátette. – Láthattad a szobámban a posztereken. A helyzet feszültsége és komolysága ellenére, ennél a mondatnál Renji elvigyorodott, de azonnal elkapta Yoruichi szúrós tekintetét, amitől ez a vigyor nagyon gyorsan lehervadt az arcáról. Majd Hanatarou remegő hangon folytatta. – Amikor vége lett a koncertnek, Rikichivel jöttünk haza, és ekkor megtámadott minket egy csapat rosszfiú, de… Akkor jött Renji és… - Hangja ekkor elcsuklott, és újból előtörtek az emlékei. Amint Rikichi élettelenül esik össze, amint Renji… Renji… Ha ő nem jelent volna meg… Rikichinek sem kellett volna meghalnia… Talán megúszták volna egy veréssel, de ha Rikichi nem akarja mindenáron megmenteni Renjit, aki valószínűleg úgyis meg tudta volna védeni magát… Akkor nem hal meg… Ilyes fajta gondolatok röpködtek agyába. Távolról elmosódott alakokat látott, felismerhetetlen hangfoszlányok férkőztek be a fülébe, majd elsötétült minden.

*

Madárcsicsergésre ébredt. Kinyitotta szemeit és vakító fájdalomként hasított belé a reggeli napfény. A saját, jól ismert és megszokott szobájában volt. A falak zsúfolásig tele voltak Hollows poszterekkel, az íróasztalon kisebb rendetlenség és egy félig lecsukott laptop, a földön egy kupacban tankönyvek, arrébb egy poros képernyőjű, kikapcsolt tévé. Hanatarou gyomra hangosan korgott és nem emlékezett arra, hogy került az ágyába. De ismét eszébe jutott Rikichi, Renji és ami történt. Tehetetlen bánatában először nem tudta, hogy mit csináljon, majd némi habozás után kirontott az ajtón, lesietett a lépcsőn, de a véletlennek, vagy talán a szerencsétlenség átoknak köszönhetően, megcsúszott a lába és lezuhant. A földre érkezés nem volt kellemes, hosszú másodpercekig nem mozdult még. A zajra Yoruichi odarohant, és vállánál fogva felemelte a fiát.
- Hanatarou! Jól vagy? Fáj valami? – Kérdezte aggódó hangon.
A fiú válaszra nyitotta száját, amikor éles fájdalmat érzett a jobb lábában, és válasz helyett egy üvöltés jött ki a torkán. Yoruichi rémült tehetetlenséggel figyelte a fiút, majd mikor tudatosult benne, hogy valószínűleg eltört a jobb lába, játszi könnyedséggel felkapta a földről, kirohant vele a házból, majd a kocsiba tette és elindultak a kórház felé. A hosszú hajú, aggódó nő, padlóig nyomta a gázpedált, hogy minél előbb a kórházba érhessenek.
- Anya! Ne vezess ilyen gyorsan! – Kérte Hanatarou, a fájdalomtól fogai közül préselve a szavakat. – Hallod! Lassíts… Már sárga a lámpa… Nem érsz ááá… - Mondatát nem tudta befejezni. A kis fekete autó, amiben ültek, balerina módjára pördült meg a levegőben, miközben levált róla a motorháztető. Az egész alig tartott pár másodpercnél tovább, de Hanatarou és Yoruichi számára maga volt az örökkévalóság. Az erős lökés, ami a fiú felőli oldalról jött, majd a gyomormardosó érzés, ahogyan a két és fél tonnás autó számára megszűnik a gravitáció röpke három másodpercre, és végül a zuhanás után következő becsapódás. Mintha egy bomba robbant volna. A szélvédő és az ablakok betörtek, a csomagtartó ajtaja kinyílt és az autó felső vázszerkezete papír módjára préselődött szét a kemény aszfalton. Füst szállt fel a motortérből.

*

Renji csak feküdt az ágyon, ahol pár órával ezelőtt még egymásba merülve ölelték egymás testét Hanatarouval. Őrültként kavargó gondolatai miatt nem tudott pihenni egy percet sem, pedig iszonyatosan fáradt volt, szúrt a szeme, de folyton csak a történteken agyalt. A dolgok megállíthatatlanul pörögni kezdtek Hanatarou megjelenésével. A koncerten, ahogy megpillantotta azt az aranyos fiút… Valami megmozdult a lelkében… Ugyan már, hiszen fiú. Nem lehet közöttük semmi, a dolgok úgyis olyan zavarosak; a másik srác meghalt, most meg kiderült, hogy a rendőrség is nyomoz az ügyben. Ráadásul, ha kiderül, hogy lefeküdt egy tizenhat éves fiúval, pedofília miatt is börtönbe csukják. Hosszas, fájó töprengés után elhatározta; véget vet a kettőjük közötti kapcsolatnak, már ha ezt egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, nem akar még nagyobb szenvedést okozni Hanatarounak, azzal, hogy esetleg a későbbiekben már jobban megszereti…
- A picsába! Nem vagyok buzi! – ordított fel zavarodott dühében.
- Hát remélem is, hogy nem vagy az, mert akkor kereshetsz másik lakótársat! – Szólt kissé ledöbbent fejjel Ichigo, aki pont akkor lépett be az elsötétített szobába. Renji értetlen arccal bámult a narancshajúra, aki mit sem sejtve tovább folytatta. – Jah, amúgy meg Urahara keresett téged az előbb az egyetemről, azt mondta fontos lenne, hogy visszahívd, mert ha két héten belül nem adod le a vizsgamunkád…
- Jó, jó… tudom… meg fogok bukni, ha nem adom be. – Vágott közbe Renji. - De hát, még azt sem tudom, hogy mi legyen az. – Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét.
- És még valami! – Fordult vissza Ichigo. – Miért hord fiú ruhákat a barátnőd?
Renjinek kipattantak a szemei, szóhoz sem jutott a döbbenettől.
- Milyen barátnőm? – Kérdezte fuldokolva, mert félrenyelt a meglepetéstől.
- Hát az a tegnapi… az a Hanatarou… Vagy kicsoda. – Válaszolt lassú tagoltsággal a narancshajú. Renji megkönnyebbülten zuhant vissza az ágyra. Már azt hitte, hogy megint valami fruskával hozták hírbe.
- Jahm, hogy ő? Ő nem a barátnőm… Mellesleg ki mondta neked azt, hogy lány?
Ichigo álla a padlón koppant, nem jutott szóhoz, azt hitte, hogy barátja csak szórakozik vele, ezért nevetve legyintett.
- Az nem lehet, hogy fiú… egy fiúnak nincs ilyen jó alakja.
- Szóval, akkor te is jól megnézted magadnak! – Válaszolt Renji. – És még te mondod, hogy ha buzi lennék, elköltöznél… Akkor, ha most fiúkat nézegetsz titokban, buzi vagy, ami azt jelenti, hogy nekem kell elköltöznöm innen?
- Micsoda? Én aztán nem! – Fakadt ki Ichigo rémülten. – De hogyha Hanatarou tényleg fiú, és azt csináltátok, amire gondoltam, akkor nem én vagyok a buzi, hanem te!
- Igen… Azt csináltuk! Úgy megdugtam a srácot, hogy utána alig bírt járni. És igen, jó volt. – Vallott be mindent a vörös hajú. – De ettől még én sem vagyok… Olyan… Egyszerűen csak megtörtént… sőt inkább ő mászott rám.
- Nem csodálkozom… - Szólalt meg hosszú hallgatás után Ichigo. – Nem kellene mindenféle jött-mentet az ágadba ráncigálnod.
- Figyelj a szádra! Hanatarou nem egy jött-ment! Ő… - Hangja elcsuklott, Ichi ezt ki is használta.
- Szóval akkor mégis buzi vagy… na, jól van… Nem költözök el, látom, még nem tudod eldönteni, hogy melyik nemhez is vonzódj. – Majd egy szemtelen nevetéssel félreugrott a párna elől, amit Renji hajított utána.

*

- Ez a fiú… - Dünnyögött magában Urahara, miközben a szertárban vizsgálgatta a többi diák beadott vizsgaanyagát. – Ha nem készül el időben, sajnos meg kell buktatnom. – Célzott Renjire.
- Kisuke! – Zavarta meg morfondírozása közben a fehérhajú, sunyi, rókaképű kollégája. - Itt az újság, amit kértél. – És ledobta egy iratkupac tetejére.
- Ah, köszönöm szépen, Gin! – Hálálkodott a csíkos kalapos.
- Nagyon szomorú hírek vannak benne, szerintem jobb lesz, ha rögtön meg látogatod a nővérkédet! Na, de én rohanok is, órám lesz… További szép napot, Kisuke! – És távozott.
Urahara fejében szöget ütött pár gondolat; szomorú hírek az újságban és hívja fel a nővérét? Majd hirtelen…
- Gin! Mire céloztál Yoruichivel kapcsolatban? – Ordított a rókaképű után.
- Szerintem nézd meg az újságot! Viszlát, professzor! – Búcsúzott Ichimaru.
Urahara villámgyorsan visszasietett a szertárba, majd felkapta az újságot. Az első oldalon kapott helyet a hír: „Balesetet okozott egy meghibásodott közlekedési lámpa". A cím alatt egy autó, füstölgő roncsairól készült kép volt és két fénykép az áldozatokról, akik ugyan túlélték a tragédiát, azonban súlyos árat kellett fizetniük. Az egyik Yoruichi, a másik Hanatarou volt.