5. Bezárva

- Ezt látnod kell! – csapódott egy újság Renji arcába már kora reggel.

Ichigo, szokásához híven, most sem kopogott lakótársa ajtaján, csak berontott, mint egy dúvad és a mélyen alvó fiú arcába vágta a helyi újság, egy, még nyomda meleg példányát. A nyomdatermék friss tinta szaga lassan beszivárgott az alatta elterülő fiú orrába, arra késztetve őt, hogy szemét kinyitva rögtön a szalagcím vésődjön bele a retinája legmélyére. Ichigo eközben elhúzta a függönyöket, hogy Renji agyáig biztosan eljusson a rövid, de sokat mondó vastagon szedett mondat.
- „Balesetet okozott egy meghibásodott közlekedési lámpa" – olvasta a fekvő srác vontatott hangon, először még nem esett le neki, hogy valójában mit is takar ez. – Miért kellett egy ilyen baromság miatt felébresztened? – kérdezte bosszús, fáradt hangon.
- Nézd meg jobban! – vetette oda Ichigo idegesen. – Ez nem az a srác, akivel múltkor…? – Ichi nem bírta befejezni a mondatot, inkább lakótársa arcát figyelte, ahogy eljut annak tudatáig a főcím súlyos tartalma. Renji meg sem bírt szólalni, csak remegő kézzel markolta az újság szélét. – Ez a srác… vagyis az a nő, aki mellette van a képen… az anyja, igaz?
- Hol érdekel engem most az anyja? Most azonnal bemegyek a kórházba! – a vörös hajú eldobta az újságot és gyorsan magára kapkodta a ruháit.
- Rendben, veled megyek! – szólt Ichigo nem kevésbé aggódva, mint Renji.

Az utcára érve a vörös hajú idegesen pillantott körbe, majd futásnak eredt. Ichigo követte és hangosan bosszankodott.
- És ilyenkor nincs itt egy rohadt taxi!
- Nem kellene most futnunk, ha nem töröd össze a kocsidat! – vágta hozzá ingerülten a tetovált srác.
- Mondtam, hogy baleset volt! Az előttem lévő hirtelen lefékezett és a fékem se a legjobb! – mentegetőzött lihegve a narancshajú.
- Persze, ha vezetés közben nem azzal a kis cafkával szopatod le magad, akkor neked sem lett volna olyan meglepő, hogy az előtted haladó „hirtelen" megáll a pirosnál. – vágott vissza Renji.
- Te csak fogd be! Az én farkam legalább nem seggszagú! – ordított önmagából kikelve Ichigo.
A narancshajú fiú már csak azt vette észre, hogy Renji ökle szép ívben találja el az arccsontját, miközben ő lezuhan a földre. Még fel sem fogta, hogy mi történt vele, amikor a vörös hajú az inge nyakát megragadva, öklét rázza felé.
- Ha még egyszer, egy hasonló megjegyzést teszel, esküszöm, hogy kiverem belőled a szart is! – ordított remegő kézzel.
De az alatta fekvő fiú sem hagyta magát, gyors mozdulattal állon verte ellenfelét, aki ettől kissé megtántorodott esélyt adva Ichigonak a következő támadásra, aki ki is használta ezt a remek alkalmat, hogy a földre teperje Renjit.
- Nem én kezdtem a kötözködést, faszfej! – és ökle már lendült is a magasba, de egy éles sípszó elterelte a figyelmét és a hang irányába fordult. Ezt kihasználva Renji felhúzta az egyik lábát, és egy igen kellemes helyre – Ichigo ágyékába térdelt. A narancshajú csillagokat látott és elfátyolosodott a tekintete, majd lábai között markolászva, lassú mozdulattal szépen eldőlt oldalra. Vagyis csak dőlt volna, ha az előbbi sípszót hallató egyén, el nem kapja zuhanás közben, aki éppen most szállt le a motorjáról.

- Rendben fiúk, akkor ti most velem jöttök! – hangzott a tömör, de velős mondat a szigorú tekintetű rendőrnő szájából, miközben bilincs kattant a két fiú csuklóján. A srácok döbbenten figyelték, ahogy a rendőrnő hosszú, fehér szalaggal bekötött copfjaival, melyek karikákban végződtek játszik a szél, miközben egy rendőrségi adó-vevőn próbál erősítést kérni, a rosszfiúk elszállításához.
- Központ! Itt Soi Fon járőr jelentkezik! Kérnék egy autót a Karakura Broadway sarkára, két jómadár számára!
- Itt központ! Vettük, küldjük a kocsit! Majd a rendőrnő szigorú tekintettel nézett a fiúkra, miközben elővett egy papírt, hogy felírja az adataikat.
- Remélem, tisztában vagytok a helyzetetekkel. És most… - mutatott Ichigora. – Mondd a neved.
De Renji nem bírta szó nélkül hagyni, hogy húzza az idejüket és közbevágott.
- Kérem! Nekünk sürgősen el kell jutnunk a kórházba! Egy barátunk fekszik bent súlyos állapotban…
- Jogodban áll hallgatni! – szakította félbe a vörös hajút Soi Fon járőr. – Ha annyira sürgős lett volna, hogy eljussatok a kórházba, akkor nem egymás torkának kellett volna neki ugrani a nyílt utcán. Ennél jobb hazugságot is hallottam már! Na, gyerünk, álljatok fel, mindjárt megérkezik a járőr kocsi.
Amint kimondta, a sarkon már be is fordult az említett jármű, hogy magával vigye a két, mozdulni sem bíró fiút. Az autó pont mellettük állt meg, és egy, jóképűnek nem mondható fiatal férfi szállt ki belőle.
- Hellóóó Soi Fon! – üdvözölte kolléganőjét a férfi.
- Úgyszintén, Ganju! El kellene vinned ezt a két… khm… „úri" embert a kapitányságra. – válaszolt bujkáló lenézéssel a hangjában a nő.
- Rendben, már viszem is őket. – pattant a fiúk mellé Ganju, majd a fejüknél és a karjuknál fogva be segítette őket a kocsiba.

*

- Neved? – kérdezte egy tollal a kezében a rendőrségen egy rókaképű, sunyin vigyorgó alak Renjitől.
- Nekünk… legalábbis nekem, mindenképp el kell jutnom a kórházba! Kérem, sürgős! - könyörgött a fiú.
- Nem csak neked, de nekem is épp ugyan olyan fontos lenne, hogy ott legyek. – szólt bele Ichigo.
- Ugyan, neked mi közöd van Hanatarouhoz?
- Hanatarou engem egy kicsit sem érdekel… inkább…
- Na de kééérem, uraim! – vágott közbe a rókaképű. – Ha továbbra is így viselkednek, a végén kénytelen leszek magukat börtönbe zárni!
- Na, álljon meg a menet! – csapott keményen az asztalra Renji. – Nekem holnap koncertem van, nem mondhatom le egy ilyen hülyeség miatt, ráadásul most a kórházba kellene lennem! – üvöltözött.
- Őrség! Kérem, nyugtassák le ezt a rosszfiút! – Renji szemébe nézve perverz mosolyra húzta száját.
Egy magas, izmos és egy valamivel alacsonyabb, szemüveges, vékony egyenruhás férfi lépett mögéjük.
- Szóval… neved? – kérdezte ismét a rókaképű.
- Abarai Renji. – válaszolta beletörődve a vörös hajú.
- Mi a foglalkozásod?
- Énekes vagyok egy zenekarban.
- Hm… nem csodálom… az ilyenekkel mindig baj van. – húzta tovább Renji idegeit a rókaképű, és elkérte a személyi igazolványát. Miután végzett az adatok lemásolásával, Ichigohoz fordult.
- Hadd halljam a te nevedet, szépfiú. – vigyorgott a képébe.
- Kurosaki… Ichigo… - válaszolt a narancshajú kissé megszeppenve.
- Szeretem az epret… - nézett továbbra is perverz vigyorával, miközben Ichigo szemébe nézve megnyalta az ajkait. Utóbbinak, ettől a gesztustól összerándult a hátsója, valamiért nagyon úgy érezte magát, hogy ez a ferdehajlamú még meg fogja őt környékezni.
Ekkor egy hosszú szakállú, idős férfi lépett be az ajtón, és a Renjit lefogó két tisztre pillantva így szólt.
- Ishida, Sado! A földszinten, pár huligán balhézik, intézzétek el őket. – miután a két fiatal biztonsági távozott, a rókaképűhöz fordult.
- Ichimaru! Maga most azonnal jöjjön velem az irodámba! – majd távozott a helyiségből a két férfi, de a folyosón még megállított egy embert. - Kira, intézkedjen a két jómadár ügyében! – mutatott Ichigoékra.
- Igenis, Yamamoto rendőrfőkapitány! – válaszolt tisztelettudóan a szöszi és odalépett az asztalhoz, hogy befejezze a papírmunkát.
- Szóval utcai verekedés… - mondta magának Kira, majd a fiúkra nézett. – Mivel már nem vagytok gyerekek, kénytelen leszek komolyabb büntetést kiszabni nektek, egy ejnye-bejnyénél.
- Milyen büntetésről van szó? Közmunka? Pénzbírság? Mondja már, mi az? Bármi lesz, vállalom, csak kérem, engedjen már el minket! Sürgősen, minél előbb a kórházba kellene érnem! – könyörgött Renji.
- Attól tartok, ezt sajnos nem tehetem. – sóhajtott a szőke férfi. – Pár napot a fogdában kell töltenetek. –nézett rájuk sajnálkozóan.
- Micsodaaa? – fakadt ki egyszerre Ichigo és Renji.
- Sajnálom, de ez van! – és a szöszi intett a visszatérő Ishidának és Sadonak. – Fiúk, megtennétek, hogy bekíséritek őket a fogdába?
- Persze, Kira, bevisszük őket. – bólintott az előző, és bilincsbe vert kezeinél fogva megragadta Ichigot, és kikísérte a helyiségből, nyomában Sadoval aki Renjit vitte.

*

Az életfunkciókat fenntartó gépezet halk, egyenletes pityegése és a lélegeztető gép, szuszogó hangja törte csak meg a csendet. Hanatarou arcán egy átlátszó maszk volt, ami lélegzetvételnyi időnként bepárásodott, egyik karjaiból, infúziós és mindenféle csövecske lógott ki, mutatóujjára egy kis szerkezet volt csippentve, ami folyamatosan figyelte a vérnyomását és a szívverését.
Urahara összeszorult szívvel és gyomorral nézte unokaöccsét, az ablakon kívülről, ahogy élettelenül fekszik az ágyon. Egyszerre csak Ukitake doktor tükörképe jelent meg a sajátja mellet az ablakon.
- Fel fog épülni. – mondta bíztató hangon. – De meg van rá az esély, hogy hosszú hónapokig nem ébred fel.
- Miért? – kérdezte elgyötört hangon Urahara. – Miért pont vele történik ilyen? Amúgy is olyan sok rossz dolog történik vele, miért kellet most még kómába is esnie? Pedig olyan jóravaló fiú… - hangja elcsuklott ezért Ukitake vigasztalóan a vállára tette a kezét.
- Akármeddig is tart, fel fog épülni. – szólt, mire a szőke férfi közelebb lépett hozzá és fejét a vállára hajtotta. A doktor egy pillanatra sem lepődött meg, átölelte a zokogó férfit, egyik kezével fejét nyugtatásképpen simogatta. Ezt érezve Urahara is átölelte a doktor derekát és mélyen beszippantotta az illatát.