7. Tényleg így kell végződnie?

Ukitake, egy műtőágyra lökte, az előbb még könnyáztatta arcú Uraharát, akit most sokkal jobban érdekelt az a kőkeményre duzzadt szerv, amit a gatyájában hordott, mint éppen meghalni készülő unokaöccse. Mohón szippantotta magába a doktor, hosszú, hófehér hajának illatát, melyet marokra szorított. A doktor is ugyan ezt csinálta, csak éppen egy teljesen más testrésszel, aminek markolászását elégedett nyögések kísértek. Amíg azok ketten egymás testét élvezték a hideg műtőasztalon, addig Hanatarou életben maradási esélyei egyre csak romlottak. Ekkor egy zilált alak tépte fel a tizenhármas számú magánkórterem ajtaját, levágott a földre egy pótgenerátort, beledugta az életfunkciókat fenntartó gépek csatlakozóját a generátor oldalába, majd a másik oldalán lévő kurblit teljes erejéből megtekerte, mire a gépek szép lassan újra bekapcsoltak. Miután az összes gép rendeltetésszerűen működött, a titokzatos zilált alak lihegve lerogyott az egyik székre, amit a kórteremben talált, majd pár perccel később egy kopasz és egy sírós arcú férfi csatlakozott hozzá.
- Szép munka volt, nem? – kérdezte a kopasz fazon.
- Az meglehet, de miért csináljuk mindezt? – kérdezte a sírós arcú.
- Talán azért, mert mégis csak az énekesünk fiúja – válaszolt a zilált alak, aki a székben ült.
- Mégis, honnan tudtátok, hogy ide kel jönnünk, mert a srác – itt Hanára mutatott. – bajban van? – kérdezte Ikkaku.
- Észrevettük mi is, amikor próba közben elment az áram, ráadásul az egész környéken – válaszolt Ulquiorra. – És aggódtunk, hogy vajon a kórházban ezt észre vették-e, mert tudjuk, hogy ez a rész ilyenkor teljesen kihalt. Nekem is volt már hozzá szerencsém.
- Aha… szóval akkor nem csak a budiban égett ki a villany – agyalt a kopasz srác. – Ez eddig oké, de honnan tudtátok, hogy ide kell jönnünk?
- Onnan, hogy Renji beszámolt. Mielőtt eljött volna ide – mondta tűnődve Kenpachi. – De úgy néz ki, hogy már elment.
- Most már akkor vágom – vakarta meg állát Ikkaku. – De azért az már túlzás volt, hogy kirángattatok a retyóból… igazán megvárhattátok volna, míg végzek – mutatott nadrágja elejére. – Tiszta ciki volt így végig menni az utcán.
- Ha már próba alatt… vagyis… helyett folyton hugyozni jársz, akkor legalább másra igazán szakíthatnál egy kis időt – csipkelődött a falfehér arcú fiú.
- Különben is – szólalt meg Hanatarou arcát fürkészve Kenpachi. – Épp, hogy az utolsó pillanatban értünk ide.
A három férfi némán nézte a gépek által életben tartott fiút, amikor egy vörös hajú alak sietett be a helyiségbe. Meglepetten nézett barátaira, akik nyugodt pillantással üdvözölték a hosszas futástól remegő lábú Renjit.
- Fiúk, ti mit… - intézett volna egy kérdést zenésztársaihoz, de a kopasz srác félbeszakította őt.
- Megmentettük a szerelmedet.
- Micsoda?
- Áramszünet volt – magyarázta Ulquiorra. Renji döbbenten lépett Hanatarou ágya mellé, majd megragadta az élettelenül fekvő fiú kezét és a földre rogyott.
- Miért? – kérdezte megrendülten a vörös hajú srác. – Miért? – És zokogva hajtotta fejét az ágyneműre. Eközben Kenpachi fejével az ajtó felé intett, jelezvén a másik két srácnak, hogy ideje őket kettesben hagyni. Éppen kiléptek a kórteremből, mikor újabb személy érkezett, aki meglepetten fogadta Renji barátait.
- Hát ti? Hogy kerültök ide? – kérdezte meglepetten.
- Neked is, szia, Ichigo – köszönt Ulquiorra. – Épp csak beugrottunk.
- Hogy életet mentsünk – folytatta Ikkaku.
- Látom, ha rajtatok múlna, Renji már rég Hanatarou holtteste felett bőgne – folytatta a szurkálást Kenpachi.
- Hogy micsoda? – értetlenkedett Ichigo.
- Elment az áram, az egész kerületben – magyarázta az extrém hajviseletéről ismeretes dobos.
- Akkor már értem, akartam is kérdezni, hogy mi ez a sötétség.
- Hát most már tudod.
- És Renji? – érdeklődött lakótársa után a narancshajú.
- Bent van Hana mellett – válaszolt nehéz sóhajtás után a kopasz srác. – Jobb lesz, ha kicsit magára hagyjuk. Nehéz lehet neki.
- Aha… és nem tudjátok, hogy merre van Yoruichi? – kérdezte türelmetlenül Ichigo.
- Yoruichi? – kérdezett vissza egyszerre a három férfi.
Ichi zavartan nézett rájuk, valószínű, hogy ők nem ismerték Yoruichit és azt, ami köztük volt.
- Talán… engem keresel? – csendült egy női hang, végig a folyosó sötétjében. Ichigo azonnal megfordult, és kedvesével találta magát szemben.
- Yoruichi! – rohant oda a nőhöz és szorosan megölelte. – Annyira aggódtam miattad!
- Elhiszem, és örülök, hogy ennyire fontos vagyok számodra… - hangja elcsuklott.
- De? – kérdezett vissza Ichi.
- De Hanatarou… sokkal rosszabbul járt - sírta el magát a nő.
- Te honnan ismered Hanatarout?
- Ő… a fiam – mondta nyomatékosan Yoruichi, a tizenhármas kórterem felé nézve. – Amikor észrevettem, hogy elment az áram, azonnal idejöttem, de – mutatott begipszelt lábára és karjára. – Gyorsabban nem tudtam idejönni – Ichigo döbbent arccal figyelte a nőt.
- Azt tudtam, hogy van már egy gyereked… de, hogy pont Hana az… ez hihetetlen.
- Miért az?
- Hát mert… ööö… - valahogy nem tudta neki azt mondani, hogy „a lakótársam, a fiadat dugja, aki egy eléggé elvont zenekar énekese." Ehelyett egy kegyes kis hazugsággal próbált szépíteni a helyzeten. – Aaaaz… egyetemről…
- Az egyetemről? – csodálkozott Yoruichi. – De hiszen, Hanatarou még csak középiskolás!
- Iiigen… tudom. De én egyetemre járok és gyakorlatra voltunk kiosztva az egyik suliba. És ott barátkoztunk össze Hanával – nevetgélt kínosan Ichigo.
- Aha… - Yoruichi szemlátomást nem vette be, amit Ichigo összehordott neki. – És mi az a többes szám? Ki volt még veletek? – kíváncsiskodott.
- Renji… magas, vörös hajú… tetovált srác…
- Tudom már, az-az énekes fiú, aki abban a Hollows nevű zenekarban énekel! – derült fel a nő arca, majd a három tétlenül ácsorgó fiúra nézett. – És ti benne vagytok! – mutatott rájuk, akik kínosan vigyorogtak, és integettek, valahogy nem volt kedvük belekeveredni egy ilyen bonyolult helyzetbe.
- Úgy beszél rólunk, mintha valami rablásban lennénk benne – morogta halkan a fogai közül Ulquiorra.
- És? De legalább felismert minket – morgott vissza neki Ikkaku.
- Renjit már ismerem! – folytatta Yoruichi. – Hanatarou már bemutatta nekem.
- Té-tényleg? – nyögött Ichigo, eszébe sem jutott, hogy már ennyire előrehaladtak a dolgok a két fiú között.

Renji könnyes arccal térdelt Hana ágya mellett, még most sem tudta felfogni, hogy miért pont vele történt ilyen, lassan felállt, és Hana fölé hajolt, majd egy lágy csókot lehelt a fiú ajkaira, azután levette a nyakláncát, amin egy kis ezüst-fekete mikrofon és két-három mélyvörös, pihés toll lógott, majd a kézfejére tekerte az ékszert és nehéz szívvel távozott.

*

Már másodjára borultak virágba a cseresznyefák, és a Hollows karrierje egyre magasabbra ívelt. Yoruichi karja és lába az óta már teljesen meggyógyult és Ichigoval való kapcsolata addig fejlődött, hogy már túl voltak az eljegyzésen, és az esküvőjük napját tervezték kitűzni. Azon a napon is a kórházban voltak, többek között Hanatarout látogatták meg, aki még mindig kómában feküdt, de érkezésük oka teljesen más volt.
Ichigo, kéz tördelve ült az egyik vizsgáló előtt és várta, hogy kedvese kijöjjön már onnan, aki úgy tizenöt perc múlva, ki is jött. Arcán halálos komolysággal. Ichigo teljesen kétségbeesetten nézett a nőre, de az egy hirtelen mozdulattal a nyakába ugrott, arcáról valami földönkívüli ragyogás sugárzott.
- Kislány! – mondta örömtől ittas hangon, Ichigo egy pár percig csak némán tátogott, mint egy hal, Yoruichi karjai között, majd győztes csatakiáltással felkapta jövendőbelijét és kissé a levegőbe lendítve megpörgette a folyosón.
Az örömhír után, sokkal kevésbé örömteli helyzetbe léptek, méghozzá Hanatarou szobájába.
- Kis húgod lesz! – mondta szipogva Yoruichi, és leült az ágy szélére, hogy egy anyai csókot nyomjon változatlan állapotú fia homlokára.
- Fel fog ébredni! – mondta vigasztalóan Ichigo és átölelte a zokogó nőt. – Lassan itt lesz az ideje –Miközben Yoruichit ölelte Hanatarou arcába nézett, és eltűnődött; ez már nem az a Hana volt, aki két évvel ezelőtt a Renjivel közös lakásukban látott. Nem. Ez a Hanatarou a halál maszkját viselte; arca betegesen sovány volt, és beesett, szeme alatt óriási sötét karikák húzódtak, karjai csupa csont és bőr voltak, látszott rajta, hogy már nem sokáig tartják őt életben a gépek, hogy lassan elfogy az ereje.
- De mikor? – kérdezte Yoruichi, Ichigo hasába fúrva arcát. – Nem is tud róla, hogy el fogsz venni, és a testvérét sem foga ismerni.
- Ne mondj ilyet! – szólt rá Ichigo megértő szigorral. – Fel fog ébredni… én tudom – És nagy nehezen lenyelte előtörő könnyeit.

*

„I would die for you, I love you beyond the death." Énekelte Renji, egy teltházas koncert alkalmával. Emlékezett, hogy két éve, Hanatarounak énekelte ugyan ezt a számot, bár akkor még teljesen ismeretlen volt neki az a fiú, aki tágra nyílt szemekkel bámult rá a színpad szélétől. Érzései teljesen átjöttek, amikor énekelt, a közönség tagjai közül, többen elsírták magukat a meghatódottságtól.
- Orihimeheee… - hüppögött Rukia, a koncert után barátnőjébe karolva. – Van egy zsepid?
- Te-hesséééék – válaszolt az előbb említett, szintén könnyes arccal.
- Mi is kérünk – szólt Hinamori, majd megköszönte ő is, és átadott egyet Hiyorinak is, akinek még szőke copfjai is lekókadtak.
- Annyira… megható ez a szám… - szólt, miután megigazította haját.
- Igen, aaaaaaaz! – ordított fel mellette egy rasztahajú, bőrszerkós negyvenes éveit taposó férfi. – This song, very much… nagyon is igaz! Oh, girls, ti nem tudjátok, hogy tényleg a szerelmének énekli ezt a dalt, aki már két éve kómában fekszik? – bőgött fennhangon a férfi, ekkor valaki mellé lépett és a vállára tette a kezét.
- Don Kanonji! – üdvözölte az éppen emlegetett énekes a bőrszerkós férfit. – Nem kellene kiteregetned a magánéletemet a hölgyeknek – mosolygott jóindulatúan Renji. A négy lány majdnem elolvadt, hogy imádott énekesük közvetett módon hozzájuk beszélt.
- Hát persze… - szipogott Don Kanonji, és ő is elővett egy zsebkendőt és hangosan trombitálva kifújta az orrát. – Csak, szerencsétlen Hanatarou, pedig annyira…
- Hanatarou? – kérdezte Hiyori, félbeszakítva Don Kanonji. – Yamada Hanatarouról van szó? – Renji zavart tekintettel bólintott.
- De hát, ő az osztálytársunk! – folytatta Orihime. Renji közben kínosan nevetgélt, de szerencséjére jött a zenekar többi tagja, és kimentették a további kínos magyarázkodás elől.
- Kösz, srácok… még épp időben érkeztetek – hálálkodott.
- Mint mindig – célozgatott Ikkaku.
- Persze, de most inkább haza megyek – és búcsút intve köszönt el társaitól.
- De persze most sem haza megy – szólalt meg Ulquiorra.
- Hanem megy Hanatarouhoz… beszélgetni – folytatta Kenpachi.
És valóban, félórával később a kórház kihalt folyosóján lépkedett. Most is ugyan olyan pocsék volt a biztonság, mit akkor, amikor megtudta, hogy mi történt Hanával. Megállt a tizenhármas magánkórterem előtt. Amikor benyitott, egy szívszorító látvány fogadta, és egy üres ágy.