8. Ébredés után

Kétségbe esetten nézett körül a kórteremben, nem találta azt, akit keresett. Csak egy üres szoba volt, amit látott; az ablakok csukva, pedig mindig nyitva voltak, a függönyök is ki lettek cserélve és az ágy üresen, friss ágyneművel bevetve. Pánikszerűen hátrált a kihalt folyósóra, nem igazán tudta, hogy most mi történik, eszét vesztve kirohant az utcára. Nem nézte, hogy merre megy, a lábai ösztönösen vitték abba az irányba, amerre egy kis megnyugvást remélt. Húsz perc múlva, egy sötétbarna tölgyfa ajtó előtt állt, kezével a csengőre tapadva.

- Megyek már! – hallatszódott ki egy kissé ingerült hang, vélhetőleg a folytonos csengetés miatt. – Renji! – jött a kissé megdöbbent felismerés. – Te mit keresel itt? Nem a koncerten kellene lenned…
- Ichigo! Hol van Hana? – vágott közbe a futástól ziháló Renji.
- Mi van? Miért kérdezed? – értetlenkedett Ichigo.
- Hol van Hana? – ismételte ingerült hangon.
- Hát… gondolom ott, ahol lenni szokott.
- De ott nincs! Eltűnt!
- Hogy micsoda? De hát…
- Nincs a tizenhármasban! Üres a szoba! Mi van vele? Ugye nem… - hessegette el, feltörni készülő, keserű gondolatait Renji.
- Nem. Az nem lehet. – Ichigon látszott, hogy járatja az agyát, de nem jut semmire.
- Yoruichi nem tud valamit?
- Nem hiszem, ha történne valami, akkor őt értesítenék legelsőnek. – némán álltak egymással szemben, Renji teljesen letörve bámult maga elé, majd Ichigo kissé zavartam megkérdezte. – Nem jössz be? Itt aludhatnál, ilyenkor már taxit sem találsz.

A vörös hajú fiú köszönetképpen halványan elmosolyodott és belépett a félhomályos lakásba, a lépcső előtt megállt és Ichigora nézett, aki megértően bólintott egyet. A lépcső tetejére érve Renji automatikusan balra fordult és pár méter után az első, és egyben egyetlen ajtó előtt megállt. Sóhajtott egy mélyet, majd lenyomta a kilincset. A helyiségbe lépve rögtön felkapcsolta a lámpát, a falakon a jól ismert poszterek voltak, mindegyikről a Hollows vigyorgott le rá. Furcsán érezte magát, hogy saját magát látja, valaki más szobájának a falán. Ledőlt az ágyra és szinte azonnal elaludt. Reggel hangos kopogtatásra ébredt és, hogy valaki a nevét kiabálja az ajtó másik oldaláról.

- Gyere be! – mormogta álmos hangon.
- Megtaláltuk Hanatarout! – kiabált örömtől ittas hangon Ichigo.
Renji szemeiből kipattant az álmosság, kimászott az ágyból és Ichigot követve lement a földszintre ahol Yoruichi várta őket a reggelivel.
- Jó reggelt Renji – üdvözölte a fiút. – Ne haragudj, este nem találkoztunk, mert én már aludtam.
- Nem haragszom, inkább én kérek elnézést, amiért olyan későn idejöttem. – mentegetőzött Renji.
- Ugyan már, és valószínű, hogy Ichigo sem neheztel rád emiatt – az említett, épp egy lekváros pirítóst küldött le a gyomrába ezért csak hümmögött. – De ha végeztetek a reggelivel, bemegyünk a kórházba. Meglátogatjuk Hanatarout! – mosolygott Yoruichi és örömkönnyek szöktek a szemébe.
Renji szívéről hatalmas kő esett le és jókedvűen vett magának egy pirítóst, amire nem sajnálta a lekvárt. Pár perc múlva feltűnt neki, hogy Yoruichi egy külön dobozkába halmozza a finomabbnál finomabb fogásokat.
- Csak nem a kórházban ebédelünk? – kérdezte meglepetten.
- Dehogyis, ezt Hanatarounak csomagolom.
- Aham… hogy micsoda? – Renji majdnem félrenyelt a meglepettségtől, de a mellette ülő Ichigo is hasonlóképp tett.
- Hát persze, nektek még nem mondtam – mosolygott a nő. – Azért hittük azt, hogy Hana eltűnt, mert átvitték egy másik szobába.
- És miért vitték át? – kérdezett Ichigo félig teli szájjal.
- Mert már nincs szüksége, hogy az intenzíven legyen. Felébredt. – és Yoruichi arcán valami hihetetlen ragyogás tükröződött.

Renji és Ichigo szoborrá válva ültek az asztalnál, előző kezéből a félig megevett pirítós is kiesett, majd teljesen hirtelen felpattant, még a székét is fellökve kirohant az utcára és futva tette meg azt a nem kevés távolságot, ami a kórháztól választotta el. Amikor belépett az intézmény ajtaján, különös látvány fogadta; emberek sétáltak az előtérben, rokonok és barátok érkeztek látogatóba a betegekhez és egy szőke hajú fiú állt a recepciós pult mögött, akihez habozás nélkül odalépett.

- Jó reggelt! – köszönt még kissé lihegve, és ránézett a fiú ruhájára tűzött névtáblára, amin a Kira Izuru név szerepelt.
- Segíthetek? – kérdezte Kira Izuru és kedvesen mosolygott Renjire.
- Igen, Yamada Hanatarout keresem. Tegnap átvitték egy másik szobába. – némi keresgélés után a szőke recepciós fiú meg is találta nevet, és a mellette szereplő szobaszámot.
- Negyedik emelet, ötös szoba! – mosolygott továbbra is Kira.
- Köszönöm – szólt Renji és rögtön elsietett a lift irányába, még pont elcsípte, de már így is tömve volt.
Félpercnyi liftezés után a negyedik emeleten kivágódott a lift ajtaján és elindult, hogy megkeresse az ötös szobát. Hosszasan keresgélt, de sehogy nem találta, ezért megkérdezett egy arra járó, ápolónak tűnő ezüsthajú férfit.

- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre van az ötös szoba? – amint az ápoló arcába nézett, az túlzottan is ismerősnek tűnt neki.
- Arra – mutatott az egyik irányba – a folyosó végén jobbra az utolsó ajtó, azért nem találja, mert leesett az ajtóról a számozás. – és egy vékony, ezüstszínű táblácskát mutatott fel, amiből egy ötös számjegy volt kivágva.
- Köszönöm… - mondta gyanakodva Renji, majd megkérdezte. – Maga legutóbb nem a rendőrségen dolgozott?
- Hogy én? – csodálkozott a rókaképű ápoló. – Én már évek óta itt dolgozom. Biztosan összetéveszt valakivel. Elnézést, de dolgom van. – válaszolt, arcán sunyi vigyorral az ezüsthajú ápoló, majd távozott.

Renji nem tudta mire vélni az ápoló válaszát, de szinte biztos volt benne, hogy őt látta két éve a rendőrségen, amikor őt és Ichigot bevitték, de nem sokáig agyalt ezen, mert sokkal jobban izgatta az a tény, hogy Hana pár méterre tőle egy szobában fekszik, és valószínűleg alig várja, hogy találkozhasson vele. De ez rá is igaz volt, két éve, hogy nem hallotta a fiú hangját, hogy nem beszélhetett vele és most itt van teljesen éberen és többé-kevésbé gyógyultan. Futva tette meg azt a rövid távot, ami az ötös kórteremtől elválasztotta, majd remegő kézzel benyitott a szobába. Amikor belépett kicsit összezavarodott, mert Hana ugyan úgy feküdt, ahogy eddig, csak azzal a különbséggel, hogy nem voltak körülötte azok a zajos gépek. Lassú mozdulatokkal az ágya mellé lépdelt, majd a szélére ült. Pár másodpercig csak az alvó fiú arcát nézte, majd közelebb hajolt hozzá és egy lágy csókot lehelt az ajkaira.
Mikor Hanatarou felébredt, az volt az első benyomása, hogy valami puha és meleg nyomódik az ajkaihoz és miután kinyitotta a szemeit egy vadidegen arcát látta maga előtt, akinek vörös lobonca az arcába hullik és kezével a hajába túr. Először nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon így a legjobb ötlete az volt, hogy ellöki magától az idegent és reszketve a fejére húzza a takaróját.

- Hé, Hana… hát nem is hiányoztam neked? – kérdezte meglepődve Renji.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, nem tudom, hogy te ki vagy – hallatszódott ki a félős hang a takaró alól.
Renji szívébe, mintha csak tőrt szúrtak volna, Hanatarou szavai úgy törtek utat a tudatáig, de nem adta fel.
- Én vagyok az… Renji… - próbálkozott, de a reszkető fiú továbbra sem búj elő a takaró alól.
- Renji? Csak hasonlítani akarsz rá… - mormogott Hana – Te leginkább egy hajléktalanra hasonlítasz és nem Renjire…

És valóban. Az utóbbi két évben, amíg Hanatarou kómában volt, nem nagyon adott a külsejére, bár ezt senki sem rótta fel neki, valószínűleg zenész mivolta miatt, hiszen egy feltörekvő zenekarban midig jól jön egy kis kócos haj, borosta és néhány szakadt farmer. A nők úgyis szeretik a rosszfiús kinézetű énekeseket. De Hanatarounak nem igazán jött be ez az új külső. Őt egészen megrémisztette, neki sokkal jobban tetszett az a régi Renji, aki nem szúrt és nem bűzlött cigaretta szagától.

És akkor felcsendült egy ismerős dallam.
„I would die for you, I love you beyond the death."
Halkan keringett a kórterem falai között, míg végül eltalált Hana szívéig, hogy végre kibújjon az erősen fertőtlenítő szagú kórházi takaró alól, és reményteli, csillogó szemekkel az ágya szélén ülő férfi szemeibe nézzen.
- Te… tényleg te vagy az? – kérdezte remegő hangon.
- Ki más lennék? – válaszolt Renji alig hallhatóan, hogy aztán a hirtelen nyakába ugró fiútól alig kapjon levegőt. – Jól van… elég lesz! – bár ez hazugság volt, mert egész éjjel elviselte volna Hana szorosan ölelő karjait és talán még többet is, de tudta, hogy nem rég tért magához, és nem akarta, hogy miatta romoljon az állapota.
- Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel… de múltkor, nem így néztél ki! – mosolygott Hana.
- Múltkor? – kérdezett vissza kérdő hangon Renji. – Te… tudod, hogy mennyi ideig…? – hangja elcsuklott, nem bírta befejezni a mondatot.
- Hogy meddig voltam kómában? – Renjit villámcsapásként érte Hanatarou kijelentése. – Igen tudom, két évig. De nekem nem tűnt többnél, mintha csak este lefeküdtem volna aludni, reggel pedig felébredtem volna… bár… amikor felébredtem elég sötét volt… - nevetgélt. Betegesen sovány arcára visszatért egy kis élet.

- Chh… ez lehetetlen! – bosszankodott a rókafejű ápoló, aki a kórterem ajtaján lévő kis ablakon keresztül figyelte az eseményeket. – Pedig meg kellett volna halnia, de valami miatt mégis rosszul sült el az átkom.
- Mester… én mindent úgy csináltam, ahogy kérted! – mentegetőzött egy fiatal, szőke férfi, aki látszólag a rókafejű alárendeltje volt.
- Hallgass! – nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre! Ezt… most másképp kell megoldanunk… - zsebéből egy fémesen csillogó szikét húzott elő.
- 'Reggelt, Ichimaru… Kira! – köszöntötte az ajtó előtt állókat Ukitake doktor. – Ezt az emeletet most kihagyhatják! – majd miután látta a két férfi értetlen tekintetét hozzátette. – Vizitet tartok a betegeimnél, Yamadával kezdem, de ha végeztem a többi beteggel még vissza jövök.
- Oh, hát persze doktor úr! – szólalt meg behízelgő, mézes-mázas hangján a rókafejű Gin. – Már megyünk is. – majd észrevétlenül visszacsúsztatta a szikét a zsebébe és magában átkozódva távozott.
- És még valami! – szólt utánuk Ukitake. – Kira, magának nem a recepción kéne lennie?
- Máris megyek vissza, csak egy kis gondja akadt a mester… izé… illetve Ginnek. – vigyorgott álszent képpel.
- Rendben – szólalt meg kételkedő hangon a doktor. – De ideje lenne vissza sietni, már egész sokat várnak magára. – majd hangos üdvözléssel belépett a szobába.
- Átkozott! Ha túl gyakran az utamba állsz, kénytelen leszek téged is eltenni láb alól. – dühöngött Gin.
- Mester, nem kellene… az már túl feltűnő lenne…
- Te csak ne mondd meg, hogy mit csináljak, így is miattad nem sikerült a tervem!
- De… én mindent úgy csináltam, ahogy kérted, mester! Nem tudom, hogy hol lehetett a hiba!
A rókaképű idegesen a falhoz nyomta Kirát, arcával egészen közel hajolt Kira arcához.
- Ha még egyszer elhibázol valamit, olyan büntetésben lesz részed, amit soha nem heversz ki!
- K-kérem… ne öljön meg! – nyögött rekedt hangon a szőke fiú.
- Neeem… annyival nem úszod meg, hogy megöllek.