9. A valódi érzéseim

Ichigo és Yoruichi pont akkor érkezett a kórterembe, amikor Ukitake végzett az aznapi vizittel. - Oh, pont jókor jöttek! Én már megyek is, de majd később még visszajövök Hanatarouhoz beszélgetni! – majd jó kedélyűen kilépett a folyosóra. Yoruichi Renjit félrelökve Hana nyakába borult.
- Hála az égnek! Annyira örülök, hogy nincs semmi bajod! – kitörni készülő örömkönnyeit nagy nehezen visszafojtotta és szemügyre vette a fiút. – Nagyon lefogytál, ez már beteges. De hoztam neked egy kis ételt.

Renji ebben a percben feleslegesnek érezte magát, ezért kilépett a folyosóra. Nagy meglepetésére Ichigo is követte.
- Hát te? Neked nem kéne bent maradnod? Végül is, ti szinte már egy család vagytok. – mondta kissé komor hangon.
- De, Hana még nem tudja, hogy mik történtek azóta, hogy ő kómában volt. – magyarázta Ichigo. – És… milyen hülyén érezheti majd magát ezek után? – nevetgélt kínosan.
- Ja… hülyén… - Renji lehajtotta fejét, hogy Ichigo ne lássa legördülő könnycseppjeit, majd hirtelen, szó nélkül távozott. Ichigo csak nézett utána, nem szólt, talán azt gondolta, hogy barátja csak a mellékhelyiségbe megy, bár ezen nem volt sok ideje elgondolkozni, mert Yoruichi dugta ki a fejét az ajtón és behívta a narancshajút.

*

- Hát, akkor miért nem Hanával vagy? – kérdezte Kenpachi a dobok mögött ülve, ujjai közt egy dobverőt pörgetve.
- Yoruichi és Ichigo… - válaszolgatott tőmondatokban már egy félórája Renji.
- Mi van Yoruichivel és Ichigoval? – a dobos srác türelme, lassan kezdett szertefoszlani.
- Hát… most avatják be Hanát…
- Hö? Mi van? Valami perverz dologba?
- Jaj, ne játszd a hülyét! Tudod te azt…
- Nem játszom én semmit sem, de tudod félszavakból nem értek sokat…
- Mert mintha csak félszavakban beszélnék…
- Mert nem?
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- Na, jó… - fáradt bele a szócsatába Renji. – Hagyjuk.
- De hát nem azért jöttél, hogy elmondd? – kérdezett vissza ingerülten Kenpachi.
- De, igazad van. – sóhajtott a vörös hajú fiú, hátra dőlt a széken, amin ült, és belekezdett. – Szóval most mondják el Hanatarounak, hogy összeházasodnak, és hogy Yoruichi terhes.
- És ezt nem lehetett kinyögni?
- Nem ezzel van a baj.
- Hanem? – csodálkozott Ken. – Velük együtt kellene most örülnöd, Hana biztosan nagyon boldog most.
- Biztosan, csak… hát… olyan irigy vagyok. Neki most lesz… vagyis, már vagy egy családja… én meg… nekem senkim sincs, egyedül vagyok… nem akarok belerondítani a boldog, rózsaszínfelhős kis idilljükbe, aminek a tetején ott ül Kurosaki Ichigo. – Renji, észre sem vette, hogy indulatában a falba veri az öklét, csak akkor figyelt fel, amikor Kenpachi az orra alá dugott egy dobozni sebtapaszt.
- Hát, most már látom mi zavar téged. Attól félsz, hogy Ichigo elveszi tőled Hanát, ráadásul, mint már említetted, féltékeny vagy emiatt.
- Borzasztóan…
- De attól még nem kellene a kezedet szétverni a falon.
Renji hálásan nézett zenésztársára, elvette a sebtapaszokat, majd ügyetlenül a kezére tapasztott egyet, oda, ahol a seb volt.
- Tudom… de ez… olyan… borzasztó…
- Attól még bármikor meglátogathatod a srácot, szerintem sem Ichigo, sem Yoruichi nem lesz ellene.
- És mi van, ha pont ránk nyitnak? Mit mondok majd Yoruichinak? Bocs, ez van, buzi vagyok, és a fiadat szeretem már évek óta?
Kenpachi elejtette a dobverőket, amiket ismét pörgetni kezdett az ujjai között és kikerekedett szemekkel bámult az előtte ücsörgő fiúra.
- Az anyját… nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen nyíltan bevallod előttünk.
- Előttünk? Mi ez a királyi többes szám? Tudathasadásos skizofréniában szenvedsz vagy mi? – kérdezte flegma hangon az énekes.
- Ch… ennyire lenézel minket, vagy csak észre sem vetted, hogy itt vagyunk? – csattant fel mögötte egy éles hang. Renji meglepetten fordult hátra és döbbenten tapasztalta, hogy a zenekar maradék két tagja az ajtóban ácsorog.
- Ti meg mikor…
- Hát… annak az őszinte vallomásnak már a fültanúi voltunk. – válaszolt Ikkaku, miközben fején megvillant egy fény csík.

Renji nem bírt megszólalni, annyira meg volt lepődve, és még a szégyenérzet is kínozta. Soha meg sem fordult a fejében, hogy valaha is a férfiak iránt vonzódjon, de most szóba jött Hanatarou, és egy csapásra megváltozott minden, és egy másodpercnyi gondolkozás után kijelentette, hogy ő meleg, mert felmerült, hogy Ichigo talán el akarja szakítani tőle.

- Akkor most mi a helyzet? – kérdezett Ikkaku.
- Hát… - kezdte volna Renji, de Kenpachi félbeszakította. Nem bírta volna még egyszer kivárni, mire kinyögi az egészet újból, így hát sűrítve, nagyvonalakban felvázolta a helyzetet.
- Hana felébredt, Ichigoék közlik vele a helyzetállását, Renji + féltékeny, hogy Ichigo elveszi tőle Hanát, de most hirtelen rájött, hogy a fiúkat szereti, de Yoruichi ezt nem tudja, és most ezen drámázik…
- Nem drámázok!
- Dehogynem!
- Ahhaaa… - szólalt meg állát vakargatva Ikkaku. – Szóval féltékeny vagy… Hát akkor miért nem közlöd velük, hogy dugnád a fiacskáját? – ekkor egy hatalmas csattanás repült Ikkaku kopasz fejére, ahol pár másodperc múlva egy vörös tenyérnyom díszelgett. – Ááá! Ez fájt! Ezt most miért kaptam?
- Hogy lehetsz ekkora barom? – szólalt meg a mögötte álló Ulquiorra.

*

Hanatarou elmélyülten nézett maga elé, bár örült az elkövetkezendő eseményeknek, mégsem tudta felfogni. Ichigo, akit életében egyszer látott, Renji lakótársaként, elveszi az anyját, aki terhes tőle. Ez utóbbit mindenféle magyarázat nélkül is észrevette már; Yoruichi hasa szép lassan kezdett egy dinnyéhez hasonlítani.

- Szóval, akkor lesz egy kishúgom? – kérdezte minden érzelem nélkül.
- Hát nem örülsz neki? – szomorodott el Yoruichi. – Pedig azt hittem…
- Dehogynem, örülök… csak… olyan hihetetlen…
Ekkor egy kellemesen lágy női hang szakította félbe a sápadt fiú mondatát. „A látogatási idő lejárt, kérjük a látogatókat hagyják el a kórház területét. Megértésüket köszönjük."
- Hát akkor, mi megyünk, majd holnap megint jövünk. – köszönt el Ichigo és Yoruichit kézen fogva távoztak a helyiségből.

Hana visszazuhant a párnájára, sóhajtva hajtotta egyik karját a homlokára. Baromira unta már, hogy ebben a büdös kórházban kell senyvednie, és… Renjit is annyira szeretné már látni, kicsit tovább, mint amennyit aznap. Ábrándozva gondolt vissza arra a napra, amikor arra ébredt, hogy a kedvenc zenekarának, az énekesének az ágyában fekszik. Újabb sóhajtással átfordult az oldalára, magára húzta a takarót és megpróbált elaludni, így nem láthatta, hogy egy gonosz vigyorra húzódott ajak, mely mögött gyilkolási szándék lapul az ajtón lévő kis ablakon figyeli őt.

- Rendben van, kis szökevény, most nem menekülsz. – Hosszú, vékony ujjak fonódtak a kilincsre, melyek aztán teljes némasággal nyitottak be a szobába, hogy azután egy rókaképű ápoló lépjen be, aki egy lágy mozdulattal egy fémesen csillogó apró, de mégis borzasztóan éles szikét húzott ki a zsebéből.

És minden habozás nélkül, villámgyorsan lesújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor… sokszor.