Két szenvedélyesen csókolózó alak ölelte egymást a sötétben. Egymás hajába túrva, simogatva merültek el forró öleléseikben. Az egyik férfi kinyitotta a szemét, majd megszakította a csókot. Ajkaik között egy vékony nyál csík húzódott végig.
- Ne haragudj, de most mennem kell. – megigazította a nyakkendőjét és az ajtóhoz lépett.
- Kisuke! – szólt utána a másik férfi, aki félmeztelenül ült fel az asztalon. – Nem hagyhatsz itt ilyen állapotban! – és megmarkolta félreérthetetlenül dudorodó nadrágja elejét.
- Ne aggódj, máskor bepótoljuk, de szerintem neked is lenne még dolgod. - „Ukitake doktort várják a hármas műtőben. Ismétlem, Ukitake doktort várják a hármas műtőben." – Mondtam! – mosolyodott el, és kilépett a sötét helyiségből és becsukta maga mögött az ajtót, amin a következő felirat állt. „Adat rögzítő iroda".

*

A rókaképű alak többször is lesújtott a szikével, az ágyon fekvő fiúra, egészen addig, amíg fel nem tűnt neki, hogy a test, amit szurkál túl puha, egy emberi testhez képest, és egyáltalán nem vérzik. Erőszakosan rántotta fel a takarót, de csak tollpihék lebegtek fel előtte a levegőben.

- Hol bujkálsz? – Hana rémülten vacogott a szekrényben. Még jó, hogy időben megérezte, hogy valami baj készülődik. Szerencse a kis ablakból csak az ágy fele látszott, így le tudott csusszanni a végében, és bemászhatott a szekrénybe. – Tudom, hogy itt vagy valahol, nem menekülhetsz… taláááán, itt vagy… - felrántotta a szekrényajtót, és szembe találta magát a reszkető fiúval.
- Ezért még ki foglak rúgatni! – szakította meg a feltörő gyilkolási vágyat, egy fájdalmasan éles hang.
A rókaképű hátra fordult, és szemei még a szokásosnál is jobban összeszűkültek.
- Urahara… te nyomorult.
- Hát így kell fogadni, egy régi ismerőst? – és egy fényesen ragyogó, piros ékkövet húzott ki a zsebéből. A rókaképű ábrázatára rettegés ült ki.
- Hogy kerülsz te ide?
- Rájöttem, hogy megint te vagy a dolgok hátterében.
- Mit képzelsz? – sziszegett a rókafejű
- Inkább, Te mit képzelsz? – rivallt rá Urahara. – Még csak most engedtek ki, de már rögtön folytatod, amit évekkel ezelőtt félbe kellett hagynod?
- És mégis, szerinted, ki miatt kelet abba hagynom? – mordult Gin.
- Oh, ne haragudj, hogy nem hagytalak tovább gyilkolászni.
- Megöllek…
- Arra bizony nem hagyok neked elég időt… De most takarodj! És meg ne lássalak még egyszer. – és undorodva fordította el fejét, amikor az ezüsthajú gyilkos elsiet mellette.
- Ez meg mit akart tőlem? – kérdezte aggodalmas hangon Hana, még mindig a szekrényben ülve.
- Hosszú, de, majd ha haza értünk, akkor elmesélem. De most pakolj, indulunk. És kezét nyújtotta a gardrób aljában kuporgó fiú felé.

Alig negyed óra múlva már Kisuke kocsijában ültek, útban a biztonságot nyújtó otthon felé.
- Ki engedtek? – lépett ki csodálkozva a konyhából Ichigo, mikor kissé lihegve berontott az ajtón Hanatarou és Urahara. A kivételesség kedvéért, most is a fejét tömte; szájából egy darab piskóta lógott ki, a kezében pedig egy üveg eper lekvárt tartott.
- Mondjuk úgy, hogy már itthon is el lesz. – válaszolt helyette a szőke férfi, majd ledobta a kezében lévő kicsiny bőröndöt, amiben a fiú holmijai voltak. – Yoruichi merre van? – kérdezte.
- Öhhm… elment a boltba. – válaszolt kissé döbbenten Ichigo.
- Rendben, akkor én megvárom, amíg haza jön. – és a szőke férfi, kényelmesen elterült egy halvány krémszínű kanapén.
- Akkor én – motyogott halkan Hana. – Felviszem a cuccaimat. – felkapta a pici bőröndöt és felsietett a szobájába.

Amikor benyitott a helyiségbe, jóleső érzés fogta el; olyan régen volt már t, hogy már el is felejtette, hogy milyen a saját ágyában feküdni. Eldőlt az ágyán, és így megláthatta a plafonon ékeskedő posztert, ami a Hollows nevű zenekar énekesét ábrázolta; kigombolt inge látni engedte tetovált, kidolgozott felsőtestét, hosszú haja kibontva borult a vállaira, miközben egy falhoz támaszkodva szexi pózban állt.
Hana szíve összeszorult; mi van, ha közbe, ő bent ját a kórházban, de nem talált senkit? De túlfáradt volt ahhoz, hogy ezen gondolkozzon, és egy, majd holnap felhívommal álomba merült.

*

Yoruichi dühtől remegő kézzel markolászott egy díszpárnát, miközben Urahara mesélte neki a történteket.
- Szóval kiengedték azt a szemetet… – motyogott közben magában. – Jól van, azt megígérhetem, hogyha egy ujjal is a fiamhoz nyúl, megölöm.
- És pontosan honnan is engedték ki? – kérdezte homlok ráncolva Ichigo.
- Elmegyógyintézetben volt, mert a tárgyaláson olyan jól eljátszotta a skizofrént, hogy nem küldték börtönbe, mert beszámíthatatlannak ítélték.
- Az a mocsok… hány szerencsétlen, fiatal fiú vére tapad a kezéhez… - Yoruichi szinte már megfojtotta a párnát.

*

Renji ugyan olyan fáradtan ébredt fel, ahogy lefeküdt. Gondolatai egyre csak Hana körül forogtak, ezért úgy határozott, hogy bemegy a kórházba és meglátogatja.
Amikor odaért, először azt hitte, hogy rossz szobába nyitott be, ugyanis a helyiség teljesen üres volt, az ágy frissen bevetve, tiszta ágyneművel. Azon gondokozott, hogy felhívja Ichigot, hogy melyik kórterembe került Hana, de éppen Ukitake doktorba botlott… szó szerint.
- Oh, nagyon sajnálom doktor úr, nem volt szándékos. – és sietősen segített összeszedni a doktor szétszóródott papírjait.
- Ugyan már, semmiség. – válaszolt a fehér hajú doki, miközben mosolyogva porolta le köpenyét, majd nyúl a papírok után. – Mi járatban vagy erre felé? – kérdezte a vörös hajútól.
- Öhm… csak Hanatarout kerestem, de úgy néz ki, hogy eltévedtem, ugyanis nem találom.
- Tegnap sietősen haza vitte a nagybátyja. – vakarta állát a doki. – De… szerintem már amúgy is haza kellett volna küldenem… - tűnődött el.
- Kösz, doki! Viszlát! – köszönt el sietősen a vörös hajú. Útja természetesen Ichigoék háza felé vezetett.
Amikor oda ért, pár percre meg kellett állnia az ajtó előtt, mielőtt benyitott volna, annyira ki volt fulladva, majd őrült módjára, a csengőre tapadt.
- Látom, nálad ez már egy berögzült rossz szokás marad. – mondta Ichi köszönés helyett.
- Bocsi, csak most tudtam meg, hogy Hanát hazaküldték.
- Oh, sajnálom, de Yoruichi nagyon ingerült, nem hiszem, hogy bárkit is a közelébe enged most. De azért gyere be, szívesen látunk.

Renji belépett a házba, és miután jól nevelt fiú módjára köszöntött mindenkit, leült a kanapéra Urahara mellé, aki kissé zsémbes pillantásokat küldött felé; hogy merészel leülni, miközben ő, ma is terpeszkedve heverészett rajta.
- Szóval, mi van veled? – kérdezte kedvesen Yoruichi, a kissé megszeppent énekestől.
- Hátőőő… - kezdett bele. – Hallottam, hogy Hanát kiengedték… - elkapta Ichigo figyelmeztető pillantásait, és inkább témát váltott. – Hát elég régen beszéltünk már, gondoltam, hogy meglátogatlak titeket, hogy mi újság, mekkora már a pocakod…
- Óh - örült meg a kérdésnek a nő. Végre valami, ami elterelte a figyelmét idősebb gyermekéről. – Már rugdos! – jelentette ki sugárzó arccal. – Szeretnéd megfogni?
- Öh… nem szükséges… - tiltakozott volna a srác, de már késő volt. A nő elkapta a kezét és a hasra tette.
- Na, érzed? – kérdezte.
- Hátőő… - kezdte bizonytalanul a vörös hajú, mivel ismét csak elkapta Ichigo pillantását, ami most villámokat szórt, amiért a menyasszonya hasát taperolja ez az őrült rocksztár.

Hana különös zajokra ébredt. Beszélgetés foszlányokat fedezett fel és… és egy olyan ismerős hangot vélt felfedezni, amelyre már régóta szomjazott.
Felpattant, és lesietett a nappaliba, és éhes tekintete szinte felfalta régen látott kedvese képét.
- Renji! – szaladt ki a száján, mire mindenki felé fordult.
- Hanatarou! Kérlek, menj vissza, még pihenned kell! – szólt rá szigorúan Yoruichi, miközben tekintete ismét elsötétült.
- De hát…
- Semmi de! Most azonnal menj vissza!
A törékeny fiúcska csüggedten vonszolta vissza magát a szobájába, de búcsúképpen vetett még egy pillantást Renjire.