Chapter 13. Mondd: Viszlát! - Hat láb mélyen, a lidércek fénye kialszik

- Mégis, hogy jutottunk ide? - kérdezte sírástól remegő hangon Ichigo, miközben Yoruichi, éppen a nyakkendőjét kötötte meg.
- Ezen már nem lehet változtatni. - válaszolt a nő remegő hangon. - Gyere, indulnunk kell.
Ichigo kilépett az ajtón, kint fényesen sütött a nap, madarak csicseregtek, de valahogyan az élet, mintha kiveszett volna a világból. A ház előtt Urahara kocsija parkolt, ő maga pedig a jármű oldalához támaszkodva várta a családot.
- Yoruichi merre van? - kérdezte Ichigotól.
- Lehozza Hanát. Mindjárt jönnek.
- Értem.
Az ajtó már nyílt is. Yoruichi, Hanatarou vállát átkarolva lépett ki az ajtón. A fiún semmi érzelem nem tükröződött. Egyszerűen csak fennakadt szemekkel meredt maga elé.
- Gyere már… nem késhetünk… - szipogta a nő, könnyektől elhomályosult szemekkel nézte fiát, aki már nem tanúsított semmiféle érdeklődést a külvilág felé.

Pár percen belül mindannyian beszálltak a kocsiba, és elindultak. Fél óra múlva meg is érkeztek.
A temető bejárata előtt rengeteg feketeruhás ember gyűlt össze; ismerősök, rokonok, szomszédok, tanárok, idegenek, rajongók, újságírók és fotósok - utóbbiak minden tisztelet nélkül villogtatták a vakut. Mindenkinél volt egy gyertya vagy mécses, volt, aki öngyújtóját égetve tisztelgett a halottnak.
- Menjünk. - szólt halkan Urahara, és kiszállt a kocsiból, őt követte Ichigo, aki kinyitotta a hátsó ajtókat Yoruichinek. A nő nagy nehezen kimászott a járműből, hatalmasra gömbölyödött hasa már nagyon sok dologban gátolta, majd arrébb lépett, hogy Ichigo, Kisukével közösen kiszedjék a kocsiból Hanát.

Vakuk villogásának tüzében mentek végig a temető bejáratáig, ahol biztonsági őrök állták útjukat.
- Kérem, távozzanak, ide csak a hozzátartozók jöhetnek be!
- Engedd be őket! - érkezett egy búsan zengő hang a biztonsági háta mögül. - Ismerem mindegyiküket.
Ulquiorra volt az, aki segített bejutni nekik. Kezet fogott Ichigoval és Uraharával, Yoruichit meg ölelte, Hanát pedig… Hanataroura pedig vetett egy szomorú pillantást.

Feljebb a kiásott sírhelynél alig ácsorgott pár ember; a Hollows tagok, pár rokon, közeli barátok és most már Ichigoék is. Néma pillantásokkal üdvözölték egymást az összegyűltek. Félóra néma ácsorgás után a szertartás megkezdődött.
Négy temetői segéd, egy fényes mahagóni koporsót cipelt a vállán, ugyan arra az ütemre lépve.
A sírgödör széléhez érve letették azt a gödör felé elhelyezett kötelekre, és hátrébb álltak.
A szertartást végző pap hangja, súlyosan visszhangzott a csupasz sírköveken.

Két héttel korábban.

- Szóval, a menyasszonya fia, már három napja eltűnt? - kérdezte unott hangon, a rendőrségen az egyik ügyeletes tiszt. - Adnának pontos személyleírást a fiúról és az eltűnését megelőző körülményekről.
- Körülbelül százötvenhárom centi magas, vékony testalkatú. Rövid, sötét haja van, a szeme is ugyan olyan színű. Amikor eltűnt, kék póló, fekete farmer és a bal karján egy fekete-kék csíkos, hosszú kesztyűszerűség volt. - darálta ideges hangon Ichigo.
- Rendben… - válaszolt a tiszt. - A körülmények?
- Ebédre voltak meghívva, az után minden gond nélkül távozott a barátjával. - vette át a szót Urahara.
- És tudna személyleírást adni arról a barátról?
- Nagyjából száznyolcvannyolc centi magas, élénkpiros színű, hosszú haja van, a homlokán és az egész testén tetoválások vannak.
Az ügyeletes tiszt hirtelen felkapta a fejét, matatott valamit a pult mögött és egy Renjire hasonlító fantomképet nyújtott Ichigo és Kisuke elé.
- Ő lenne az?
I-igen… válaszolt döbbent hangon Ichigo. - De… hogy?
- Kérem, kövessenek. - intett a tiszt, aki egy hosszú folyosóra kanyarodva vezette a döbbent párost, majd egy vaskos ajtót, nyitott ki, melyen az állt. „Megyei hullaház. Hátsó bejárat. Belépés csak az engedéllyel rendelkező személyeknek."
Urahara és Ichigo értetlen arccal néztek össze, amikor a tiszt a hatalmas hűtő-tárolók elé lépett, végig böngészett egy sort, és kihúzott egy fiókot, amin vélhetőleg egy holttest feküdt, egy teljesen átlátszatlan hullazsákban. A tiszt egy gyors mozdulattal kihúzta a cipzárt és széthúzta a zsákot.
- Kérem, azonosítsák, ő volt legutoljára a fiúval?
Ichigo először azt hitte, hogy ez valami rossz álom, de sajnos rá kellett jönnie, hogy ez a véres valóság.
A hullazsákban, mereven, kihűlt, elszürkült, hullafoltos testtel feküdt a legjobb barátja; Renji.
- Ez… ez… ez nem lehet… hogy kerül ő oda? Mi történt vele? Ki tette?
- Kérem, nyugodjon meg! - lépett a holttest elé a tiszt, amikor látta, hogy Ichigo meg akarja érinteni. - Akkor ő volt a fiúval? - kérdezte ismét?
- Igen - válaszolta Ichigo helyett Kisuke. - Ő volt.
- Értem, kérem, fáradjanak az irodába, ahol a kollégám elmagyaráz mindent.

- És a helyszínen, ezt találtuk. - tolt egy átlátszó, műanyag zacskóban lévő tőrt a két, teljesen lesújtott férfi elé az ügyön dolgozó nyomozó. - De egyelőre, csak ennyit tudunk.
- Köszönjük - válaszolt Urahara. - Ha megtudnak valamit, akkor kérem, azonnal értesítsenek minket.
- Természetesen, uram. - szólt a nyomozó, majd felállt, és kinyitotta előttük az ajtót.

*

- Nem hiszem el! Nem hiszem eeeeeeel! - zokogott Yoruichi, a konyhaasztalra borulva. - Miért pont az én fiamat? Miért?
- Ne aggódj, meg fogják találni. - vigasztalta bátyja, aki most gondterhelten vágta a földre csíkos kalapját.
- De mégis, hogyan? - ragadta meg a karját. - Úgy, ahogy Renjit is meg találták? Vérbe fagyva?

*

A tévében, az újságok címlapjai, az internet és még a rádióműsorok is csak ezt harsogták.
„A Hollows nevű zenekar, feloszlik. Az énekes és egyben frontember tragikus halála megrendítette a rajongókat, ám a banda többi tagja nem akar nélküle tovább zenélni. Abarai Renji, huszonhárom éves volt, a hírek szerint halálát egy erőszakos támadás okozta…"
- Picsába már! - Ikkaku egy erőszakos mozdulattal tépte ki a miniatűr tévé dugóját a falból. - Mindenhol ez megy! Nem hiszem el, hogy folyton csak ezen csámcsog a média.
- Hidd el, nekik ez jó üzlet. - válaszolt Ulquiorra.
- Ch… mások halálából hasznot húzni… undorító.
- És akkor… - szólalt meg Kenpachi. - Akkor vége? Ennyi volt? A Hollows hat és félévnyi zenélés után megszűnik létezni?
Szavait néma csend követte, a maradék három bandatag magába roskadva ücsörgött a sötétben, az üres próbateremben, ahol nem is olyan régen, még azon veszekedtek, hogy veszekedés helyett esetleg az új számokat is összehozhatnák.
- Gyertek, menjünk. - törte meg a csendet végül Ulquiorra, majd mind hárman kiléptek a folyosóra. Egy emberként nézték, ahogy a próbaterem ajtaja végleg becsukódik előttük.

*

- Doktor úr, Hanatarou nagyon rosszállapotban van! - nézett kétségbeesett szemekkel Ukitakéra, Yoruichi.
- Biztosan azért van, mert elvesztette a szerelmét… ez pedig nem lesz jó, még alig épült fel, máris visszaesik.
- Mit tegyünk? - kérdezte Yoruichi.
- Hát, én ebben az ügyben nem tehetek semmit. Ez pszichoszomatikus megbetegedés, legalábbis ilyen tüneteket produkál a fia. Pszichiátert kellene fogadni, mert én ezen a helyzeten nem tudok segíteni, legfeljebb, csak szinten tartani tudjuk az állapotát, ha behozzák a kórházba. Többet én sem tehetek. Ez fejben dől el. - mutatott Hanára a doki.
- Köszönjük, doktor úr! - hálálkodott Yoruichi. - annyira jó, hogy magára mindig számíthatunk. - Törölgette könnyes szemét.

*

Hana nem tudott visszatérni a valóságba, folyton csak arra tudott emlékezni, amikor Renji házában lakott, egy egészen rövid ideig. Annyira boldog volt. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Renji már nincs többé. Hogy meghalt.
Az ágyán gubbasztott, hátát nekivetette a falnak, térde felhúzva az arca elé. Már így volt napok óta. Nem evett, nem beszélt, csak elméjének kis világába zárkózva vonult el a valóságtól, miközben állapota egyre csak romlott.