16. Két új élet, két elveszett lélek helyébe

Ismét eltelt egy újabb hónap, és Urahara, mintha észre sem venné, hogy börtönben van. Vélhetőleg azért, mert volt egy orvos, aki mindennap hosszú órákra kezelésbe vette.
- Ha te nem lennél, én már valószínűleg holtan feküdnék a cellámban. - ölelte a dokit a szőke férfi.
- Ne viccelj, nem hagytam volna, hogy ilyesmi megtörténjen. - válaszolt Ukitake, és még szorosabban bújt kedvese vállaihoz.
Amikor Ukitake doktor is megtudja a hírt, hogy Urahara börtönbe került, egyetlen kérdés nélkül, úgy döntött, hogy neki munkahelyet kell váltania. Mégpedig a Tokiói börtönben, keresett új munka után, mivel, hogy Uraharát is oda küldték. Azt, pedig, hogy legkedvesebb páciense, mindennap legalább tíz órán keresztül mellette lehetett, csakis briliáns elméjének, egy kis ötlet szikrájának köszönhette, no meg persze annak, hogy orvos volt. Számos vizsgálat után azt a diagnózist állította fel, hogy a betegnek napi tíz órás gyógyszeres kezelésen kell átesnie, mert, ha nem, akkor rövid időn belül életveszélyesen leromlana az állapota.

*

Hanatarou állapota is fokozatosan javult. Pozitív változását, Unohana doktornőnek köszönhette, aki intenzív terápiával, mélyen a fiú tudatára hatva, ismét előcsalta belőle az életkedvet. Bár azért még nem volt teljesen felépülve, attól függetlenül, hogy ismét kommunikált a környezetével, hangulata inkább volt depresszív, mint boldog.
Egy szeles napon, útban hazafelé a pszichiátertől megtörtént, amire már olyan régóta várt mindenki, de még sem számított rá senki. Ichigo vezetett és épp a piros lámpánál álltak, amikor megtörtént.
-… és azt mondta, hogy ez egy úgynevezett színterápia… - mesélte Hana, hogy mi volt a doktornőnél a kezelésen. - Minden nap ki kell választanom egy színt, és… anya… jól vagy?
Yoruichi hirtelen az alhasához kapta a kezét, és összekuporodott az ülésen.
- Jól vagyok… csak… azt hiszem… - nézett le maga alá; hatalmas tócsa terült el alatta, és görcsök kínozták. - Azt hiszem, kezdődik.
- Mégis… mi kezdődik? - pillantott rá Ichigo.
- Jön a baba! - kiáltotta, de még ő sem fogta fel, hogy valójában mi is történik.
- Miért most? Tartsd vissza egy kicsit!
- Miért most? Mert ő így döntött… és ezt nem lehet visszatartani! - nyöszörgött összeszorított fogai közül…
Ichi teljesen be pánikolt, azt se tudta, hogy mitévő legyen, ezért gondolkodás nélkül a gázra taposott, és mindenféle szabályt áthágva visszafordult a záróvonalon keresztül és egyenesen a kórház felé vette az irányt.
Amikor odaértek, satu fékkel megálltak a mentőknek fenntartott parkolóba, és a lehető legnagyobb zajjal odahozott egy csapatnyi ápolót és orvost.
- Innentől átvesszük az irányítást, kérem az apukát és a fiatalurat, hogy itt kint várakozzon. - hadarta sietősen a szülész orvos.
Ichigo és Hana idegesen helyet foglaltak a váróteremben, majd hosszú órákon keresztül némán és tétlenül ücsörögtek. Ichi fejében újra és újra visszhangzott ez az egyetlen szó, amit az orvos mondott; apuka… nem is akarta elhinni, hogy Yoruichi, ott bent, éppen az ő… apuka… ez most valami rossz vicc?
- ÁÁÁÁÁ! - ordított haját tépve. - BÚJJ MÁR KI ONNAN, TE KIS SZÖRNY!
- Hé-hé! - csitítgatta Ichit Hana. - Nyugodj le… mindenki minket néz…
- Ne-ne haragudj, kérlek… csak kicsit… - ekkor egy kéz nehezedett a vállára.
- Gratulálok, apuka… gyönyörű ikrei születtek. - mosolygott az orvos, aki még véres köpenyét sem vette le.
- Szóval, akkor minden rendben van… várjunk csak… mit mondott? I-i-iiiikrák?
- Szó sincs itt semmilyen féle ikrákról… Ikrei születtek…
- Ik-rek… heh-heheh… - Ichigo, primadonnát megszégyenítően kapott a fejéhez és ájult Hana karjaiba.
- Kérem… segítene valaki? Nagyon nehéz… - nézett szét rémülten Hanatarou.

*

A babák mellett csak repült az idő, két csöppség mellet Yoruichi egy másodpercet sem unatkozott, és ebből Ichigo is kivette a részét.
- Jaaaj… ez nekem nem megy! - adta fel a próbálkozást Ichigo, miután másodszorra is a baba hátára sikerült tennie a pelenkát.
- Hagyd csak - szólt Yoruichi, aki már készen is volt a másik csecsemővel. - Mindjárt megyek és segítek.
- Az jó lesz. - válaszolt Ichi, mert, hogy kislánya nagyon a sírás közeli állapotban volt.
- Nézd, hogy csinálom… - vette ki a kezéből a babát Yoruichi. - Ezt így, és ha felemelted, akkor…
Hana, eközben a lépcső tetején ülve nézte, a boldog kis családot. Amióta megszülettek a húgai, vele már nem is törődtek, legalábbis ő, ezt érezte. Idő hiányában, már nem tudták elvinni őt Unohanához, így neki kellett buszoznia, már nem kérdezték, hogy mi volt aznap a terápián, mert túl fáradtak voltak, amikor leült volna beszélgetni, akkor is csak a babákról tudtak áradozni, vagy éppen velük foglalatoskodtak. Nem gyűlölte húgait, de mégis… ha arra gondolt, hogy minden olyan jó volt, mielőtt még megszülettek volna… Sóhajtott és inkább visszament a szobájába, eldőlt az ágyán és a plafont bámulta, az egyetlen hely, ahonnan anyja és Ichigo nem távolította el a posztereit. Legalábbis, ahol nem szúr nekik szemet, hogy valami van ott. Bámulta a képet, amin rég elvesztett kedvese pózolt, úgy, mintha semmi sem történt volna, lassan már több mint fél éve. Gondolataiban még mindig a múltban járt, arra a napra gondolt, amikor elszökött és Renji házában lakott. Sokat gondolt erre, és arra is, hogy véget vet ennek. Már nem bírta elviselni ezt a fájdalmat.
Másnap, már korán reggel felkelt; gyorsan és zajtalanul öltözködött, nem akarta felébreszteni, a még alvó családját. Zajtalanul kiosont az ajtón és az utcára kilépve elindult abba az irányba, amerre már fél éve nem ment. Úrközben vett egy szál virágot, és a növényt egyre szorosabban markolva tette meg az utat, ami egyenesen a temető felé vitte. A hatalmas, kovácsoltvas kapun belépve, különös érzés fogta el, mintha valami… vagy valaki hívogatná, folyton a nevén szólítaná. Ösztönszerűen ment abba az irányba, amerről a hangot hallotta, rövid időn belül már ott volt. Annak az embernek a sírja előtt állt, akit már olya, régóta hiányolt, és abban a percben rájött, hogy mit kell tennie.

*

- Hana hol van? - kérdezte teli szájjal Ichigo.
- Szerintem Unohanához ment, mint mindennap. - felelte Yoruichi, miközben még egy lekváros pirítóst tett Ichigo elé.
- Ja, akkor jó. Na, ne. Már megint sírnak… - tette le csüggedten a pirítóst Ichi.
- Nyugodtan egyél - mosolygott Yoruichi. - Majd én megnézem, hogy mi a baj.
- Te egy angyal vagy! - mosolygott ragyogó arccal Ichigo, és megcukrozta a lekváros pirítóst.

*

Hanatarou elmélyülve ücsörgött Renji sírja előtt, és könnyes szemmel bámulta a fejfát, valami azt súgta neki, hogy Renji még él, hogy nem is halt meg, hogy… neki vele kell lennie, ha már ezen a világon senkinek nem kell. Ezek után, már alig emlékezett arra, hogy mi is történt valójában.
Belenyúlt a zsebébe… egy kis, éles penge… hogy került oda?
„- Ki tette bele a zsebembe?"
Az éles fém hosszában, mélyen, többször is felszántja a bal, majd a jobb alkarját.
„- Miért csinálom ezt?"
A forró vér, gyorsan szivárogva elhagyta testét, végig folyva a fehér márvány sírkövön.
„- Renji, jövök… nem hagylak többé magadra."
Hanát a sírkő közepén érte utol a végzete, karjaiból már szinte egy csepp vér sem folyt, üveges tekintete, mozdulatlanul meredt a semmibe, mégis egy mosoly, ami legutoljára az arcára fagyott.
Mosolyogva, boldogan halt meg, hiszen tudta, hogy odaát már várják.