D

Ő volt az, aki elkezdte neked adogatni a holmijait, hogy vedd fel őket. Eleinte baráti gesztusnak indult, mert, ha fáztál, vagy esett az eső, számára egyértelmű volt, hogy először csak odaadja, a későbbiekben pedig rád terítse a kabátját, vagy a pulóverét. Úgy vélte, ez a gesztus tőle egy hölggyel szemben teljesen magától értetődő, így nem is értette, hogy téged miért hozott zavarba, amikor szó nélkül kibújt a kabátjából és a válladra, vagy esőben a fejedre akasztotta, hogy megvédjen a hideg cseppektől. Ezek a dolgai egészen megszokássá váltak számára, így egy idő után fel sem tűnt neki, hogy a néha kölcsön adott pulcsija nem került vissza hozzá, cserébe legközelebb, ha találkoztatok – bár részedről ez nem volt szándékos – az ő ruháit viselted. Amikor ez először feltűnt neki, egy pillanatig összezavarodott.

– Nekem is volt egy ilyenem. Valahol elhagytam, a nővérem le is szidott érte – mondta eltűnődve. – Bár, szerintem neked jobban áll, mint nekem, szóval talán annyira nem is baj, hogy nincs meg.

Bár tény, hogy elsőre meglepted azzal, hogy felvetted az ő egyik ruháját, a fent leírtakat csak azért mondta neked, hogy meggyőzzön róla, hogy tényleg azt hiszi, hogy a véletlen folytán viselsz pont olyan pulcsit, amilyenje neki is volt. Tudta, hogyha szóvá tenné, hogy felismerte rajtad valamelyik cuccát, rögtön vissza akarnád neki adni, de ez az utolsó dolog volt, amit Shoto akart. Tetszettél neki az ő egyszínű, elegáns, vagy éppen laza ruháiban. Azt juttatta eszébe, hogy így olyan, mintha még közelebb lennétek egymáshoz, mert – és ezért jól meg is dorgálta magát, hogy ilyet gondolt – mások így kívülről is látják, hogy számára különleges vagy. Egyfajta megjelölésnek érezte azt, hogy az ő ruháiban vagy; főleg akkor okozott ez benne egy szinte kéjes megnyugvást, amikor bevezetett téged a saját baráti társaságába és egyszer – amikor még bőven nem voltatok egy pár – az ő nálad felejtett, rád túl nagy ingében jöttél el találkozni az akkora már a te barátaiddá is vált srácokkal. Nem értette, hogy miért tetszett neki annyira, ahogy ott ültél fekete nadrágban, az ő fehér, a nadrágod derekába alaposan betűrt, buggyos ingben, aminek a karjait felhajtottad a könyöködig, hogy kényelmesen tudj nyúlkálni nap közben, mindenesetre gyakran feléd pillantott és rajtad felejtette a tekintetét. Nem vette észre a szemeiben és a szája szélén alattomosan bujkáló mosolyt.

– Csinos vagy – jegyezte meg Izuku kedvesen, amikor észrevette Shoto álmatag arckifejezését. – Jól áll ez az ing.

Shoto a barátja felé pillantott és zavartan összeszorította a száját.

– Köszi – mosolyogtál Midoriyára és kicsit megigazítottad az ing betűrt részét, hogy ne csússzon jobban ki a nadrágodból.

– Tom Taylor? – érdeklődött Deku őszinte kíváncsisággal.

– Nem tudom – felelted és bizonytalanul Todoroki irányába pislogtál anélkül, hogy feltűnt volna neked ez az ösztönös mozdulat. – Talán.

– Mindenesetre igazán csinos! – biztosított a zöld hajú fiú lelkesen, aztán visszafordult a társaság felé, mert meghallotta a nevét Bakugou szájából, amint a szőke fiú éppen azt ecsetelte, hogy Deku egy „gyenge szar", aki „mindig csak sír". Gyorsan beleittál a mojitódba, hogy kicsit lehűtsd magad. Pontosan tudtad, hogy a fehér, könnyű anyag, amit viseltél, valójában Todoroki szekrényéből vándorolt át hozzád – bár, amíg Deku rá nem kérdezett, ez az apró részlet egyáltalán nem tudatosult benned. Magadban szitkozódtál, hogy hogyan lehettél annyira figyelmetlen, hogy pont egy ilyen baráti találkozóra felvettél egy ilyen ruhát.

– Szerintem nyugodtan lazulj el – tanácsolta a melletted ülő Asui anélkül, hogy rád nézett volna. Az előtte lévő koktélospohár fölé hajolva, a nyelvét bele-beledugva kergetett egy jégkockát körbe. – Nagyon feltűnő a zavarod.

– Tessék..? – hebegted ijedten.

– Úgy értem, hogy nem baj, hogy még csak kerülgetitek egymást. Megvagy – szúrta közbe, mikor a nyelvével sikerült a szájába kanalaznia a jeget. Ekkor feléd fordult és lassan rágva roppantotta össze a szerzeményét. – Szerintem aranyosak vagytok.

– Nem tudom, miről beszélsz, Tsuyu-chan – tiltakoztál csendesen, és gyorsan körbepillantottál, hátha hallotta valaki az eddigi beszélgetéseteket, de szerencsédre a lány igyekezett tapintatosan és halkan beszélni hozzád.

– Mondtam, hogy hívj Asuinak – pislogott fel rád. – Barátok vagyunk, segítettél nekem, amikor szorult helyzetben voltam.

– Bárki megtette volna – hárítottál gyorsan. Igazán nem volt semmi nagy dolog; mikor még nem volt a kollégiumi rendszer, Tsuyu-chan egy késő éjszakába nyúló edzés után nem tudott hazamenni. Míg a többiek a városban laktak, ő a város szélén élt a szüleivel, ahol már nem volt akkora a nyüzsgés. A tömegközlekedés akkor, olyan későn már nem járt oda ki; Asui lekéste az utolsó buszát, így ott állt az iskola kapujában tanácstalanul, amikor te megérkeztél kocsival, hogy összeszedd Hatsumét, aki megint a fejlesztőteremben akart éjszakázni, de végül sikerült meggyőznöd, hogyha végzett az aznapi dolgaival, inkább ugorjon át hozzád beszélgetni és ottaludni. Így érte mentél, mikor felhívott; ekkor vetted észre a kapuban ácsorgó Tsuyu-chant. Hatsuméval egyetemben betessékelted őt is a kocsiba és haza vitted. Asui azóta kéri, hogy szólítsd őt a keresztnevén; ráadásul magához képest mindig kitörő örömmel üdvözöl téged, ha meglát.

– De nem bárki tette meg, hanem te. Kero… - nyögött fel, ahogy a jégkocka kellemetlen érzést hagyott maga után a fejében. – Agyfagyás – dünnyögte és a mozdulatai sokkal lassabbá váltak, ahogy a hideg miatt a szervezete hirtelen elkezdett előkészülni a hibernálásra. Ez alig néhány percig tartott, mert amikor Asui ismét szobahőmérsékletre melegedett, visszatért belé az élet. – Szóval, szerintem aranyosak vagytok.

A beszélgetéseteknek itt vége szakadt, mert Kirishima valamiért megérintette Bakugou haját, aki erre éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy Kirishimának esze ágában sem legyen olyan idétlen frizurát csinálni neki is, mint magának is; és különben is, hogy merészeli, illetve, ha Kirishima nem lenne a barátja, már rég eltörte volna a kezét. Kirishima először mosolyogva, aztán nevetve hallgatta a szitokáradatot, végül megnyugtatta Katsukit, hogy többet nem fog a tincseihez érni. Bakugou ezután összeszólalkozott Denkivel is, a fiú pedig annyira megrémült a szőke fiú haragjától, hogy inkább átült máshová, ezzel megborítva az egész ülésrendet, így keveredtél a poharában tonikot lötyögtető Shoto mellé. Látszólag nem vette észre a helycserét, de tudtad, hogy az, hogy kicsit arrébb csúszott, hogy több helyet adjon neked, azt jelenti, hogy pontosan tudja, hogy te ülsz mellette. Nem beszélgettetek, még csak össze sem néztetek, csak néha váltottatok egy-két szót, csak azért, hogy tudjátok, hogy érzi magát a másik. Nem volt kínos, vagy erőltetett; mindkettőtöknek jól esett némán ülni egymás mellett. Egy ponton poharat cseréltetek, hogy megkóstoljátok egymás italát. Elfintorodtál a tonik keserű íze miatt.

– Tudom – értett egyet Todoroki egy halvány mosollyal, ahogy nézte, hogy felhúzod az orrod nemtetszésedben. – Elég rémes.

– Akkor miért ezt rendelted..? – néztél rá és közben újra beleittál a saját poharadba, hogy elfedd a tonik utóízét.

– Nem tudtam, mi az. Kíváncsi voltam, hogy tényleg arclemosót hoznak e majd ki, vagy rendes italt.

Egy pillanatig értetlenül néztél rá, de amikor lassan elmosolyodott, rájöttél, hogy megint a bolondját járatta veled.

– Te viccelsz velem – nevettél fel elbűvölve.

– Megpróbáltam – bólintott és széles mosollyal visszafordult a már előtte lévő tonik felé. – De ez talán tényleg arclemosó, azért ennyire bűnösen rossz.

– Nem kérsz valami mást?

– Az alkohol nem az én asztalom, azt hiszem – rázta a fejét. Mielőtt újra megszólalt volna, talán tíz perc is eltelt, ami alatt a többiek beszélgetését hallgattátok. – Szerintem is jól áll.

– Hm?

– Az ing. Honnan van? – érdeklődött annyira ártatlan hangon, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtál. Vajon nem vette észre, hogy ez múltkor nálad maradt, amikor a U.A. fesztiválon átöltözött a fellépőruhájába? Megkért, hogy tedd el neki későbbre, te pedig a táskádba süllyesztetted. Felpillantottál rá, de arra nem számítottál, hogy egyenesen a szemeidbe bámul majd.

– Találtam – mondtad végül halkan. Shoto bólintott.

– Szerencse – hagyta rád olyan hangsúllyal, hogy biztos voltál benne, hogy tudja, mit viselsz. – Szerintem rajtad jobban áll, mint az eredeti tulajdonosán. De ez csak az én véleményem. Ne add neki vissza.

– Ne..?

– Semmiképpen – rázta meg a fejét és megitta a tonik végét. – Pfú – morogta maga elé és látványosan kirázta a hideg.

– Nem fog neki hiányozni?

– Van neki elég másik. Gondolom…

Ebben kiegyeztetek, így már a találkozó végéig nem esett több szó köztetek erről a témáról. A csapat akkor kezdett el oszlani, amikor az alkoholmámoros Bakugou Kirisihima vállának dőlve felsóhajtott, hogy szeretne aludni. Ekkor a két fiú felállt, elköszöntek és néhány perccel később kiléptek a bárból, ahol addig üldögéltetek. Ezután az emberek lassan szállingózni kezdtek, amikor pedig te is nyújtózkodva felkászálódtál, Shoto felpillantott rád ültében.

– Elkísérjelek haza? – kérdezte és a kabátja után nyúlt. Nem értetted, miért kérdezi meg, mert eddig általában szó nélkül a nyomodba szegődött, hogy veled tartson oda, ahova mész. Furcsáltad a dolgot, de végül bólintottál.

– Ha nincs még túl késő – tetted hozzá, hogyha Todoroki csak illedelmességből kérdezte meg tőled, legyen lehetősége kibújni a dolog alól. Bár sejtetted, hogyha valamit felajánl, akkor azt valóban komolyan gondolja; ismerted már ennyire.

– Pont ezért szeretnék veled menni. Mert túl késő van – felelte, miközben felállt és felvette a kabátját. Tudtad, hogy a gesztus csak részben szól neked; másrészt pedig Todoroki udvariasságából, de nagyobb részt a hősi énjéből fakadt. Elmosolyodtál a gondolatra, hogy még civilben is mennyire önzetlen és odaadó a körülötte lévőkkel szemben. Mint egy igazi hős.

Elköszöntetek és csendben indultatok el hozzátok. Nem voltatok messze, néhány metrómegálló és tíz perc séta volt összesen, mire beértetek az utcátokba és megálltatok a kapuban. Ekkor szembefordultál vele és megölelted.

– Köszi – dünnyögted a szövetkabát nehéz anyagába, ahogy az arcodat a fiú vállának döntötted. Todoroki valami olyasmit válaszolt, hogy nincs mit megköszönnöd, aztán elengedett és kinyitotta neked a kapu ajtaját. – Holnap?

– Megígértem Midoriyának és Bakugounak, hogy tanítás után edzek velük.

– Rendben – bólintottál.

– De majd írok. Ha akarod – tette hozzá habozva. Újra bólintottál, ő pedig lepillantott a kabátod alól kikandikáló ing gallérjára. – Jól áll – suttogta.

– Ezt már mondtad – felelted alig hallhatóan, Shoto pedig kicsit összeráncolta a szemöldökét. A tekintete visszatalált a szemeidhez.

– Igazad van. Bocsánat. De megint eszembe jutott és csak úgy kicsúszott a számon. Nem kellett volna?

– De! Dehogyisnem – mondtad gyorsan és érezted, ahogy Todoroki ujja megérinti a tenyered. A tekinteted kicsit kikerekedett, de Shoto reakciója alapján úgy tűnt, ő egyáltalán nem vette észre, hogy bármit is csinált volna. Hirtelen eszedbe jutottak Asui szavai, az ajkaid pedig elnyíltak.

– Menj, megfázol – Shoto elhúzta a kezét a tiédtől, te pedig rögtön dideregni kezdtél. – Aludj jól – mondta még, mikor vonakodva elindultál befelé. Intettél neki, ahogy végigsiettél a kerti ösvényen a bejárati ajtó felé. Shoto egészen addig nem mozdult az utcáról, amíg nem látta, hogy belépsz a házba és bezárod magad mögött a bejáratot.