D

Úgy esett az eső, mint hosszú évek óta sosem. Legutóbb általánosiskola alsóban láttál akkora zuhét, mint akkor nyáron éjjel. Hatalmas, hideg cseppek záporoztak az égből, eláztatták a földet és a járdát, a beton vizes szaga pedig egészen a szobád ablakáig elért, így azt résnyire nyitva szívtad magadba a kinti párás levegőt, miközben az ablakod párkányán ülve olvastál, egészen belemerülve a Hőstörténelem című kötelező olvasmányba – Aizawa-sensei vesszőpíripája volt, hogyha a diákjai jó hősökké akarnak válni, akkor kénytelenek tisztában lenni elődeik történelmével, erényeivel és hibáikkal, mindezt azért, hogy minél többet tudjanak tanulni belőle. Shoto így hát kénytelen voltál átrágni magát a hosszú, teleírt lapokon, és bár sosem panaszkodott, láttad rajta, hogy mennyire szenved az olvasmánnyal, ezért úgy döntöttél, hogy motivációként te magad is nekilátsz, hogy végigpörgesd a lapokat és segíts Todorkinak megérteni a leírtakat.

Még a második, sem a harmadik is koppanásra sem figyeltél fel, amikor viszont valami pici negyedszer is koppant melletted az üvegen, bosszúsan felpillantottál a fejezet közepéről és zavartan nézted az üveget. Amikor láttál valami apró, keményet az ablaknak csapódni, majd lepattanni róla és eltűnni a sötétben, lassan összecsuktad a könyvet, az ujjaidat a lapok között hagyva, hogy később folytatni tudd az olvasást. Lecsúsztál az ablakpárkányból és az üveg felé hajolva lepillantottál az utca felőli oldalra. Egészen megdöbbentél, amikor láttad a betonon ácsorgó, csuromvizes Shotót, aki újabb és újabb jégdarabkákat készített a jobb tenyerében, hogy utána óvatosan feldobálja őket az ablakodba. A haja teljesen elázva simult az arcára, a ruhái pedig, amik máskor mindig gondosan voltak vasalva, most a testére tapadtak – az már csak hab volt a tortán, hogy még mindig az iskolai egyenruhájában volt, mintha tanítás után nem ment volna haza.

Amikor újabb kis jeget akart az ablakod felé hajítani, sietve kinyitottad az egyik oldali zsanért és kihajoltál rajta egy kicsit. Hiába védett az eresz, a hideg szél beverte a cseppeket a tető alá is, így rövid időn belül érezted, hogy néhány babahajad víztől átitatva tapad a homlokodhoz.

– Mit művelsz? – kérdezted értetlenül, túlkiabálva az esőt.

Todoroki, amikor meglátta, hogy sikerült felhívnia magára a figyelmed, rögtön leengedte a kezeit, így pedig legalább három apró, fagyos darab hullott a járdára a szétnyitott, vékony ujjai közül.

– Butaságot – felelte hunyorogva a szemébe folyó esőcseppektől.

– Mégis mióta vagy itt?

– Úgy három órája.

Remélted, hogy csak rosszul hallasz az égből lezúduló víz miatt, de elnézve a fiú megtépázott külsejét, ebben nem voltál biztos, pedig nagyon remélted, hogy Todoroki nem állt ténylegesen három órát odakint.

– Mégis miért? – meredtél rá elképedve. Azt eddig is tudtad, hogy hajlamos bármilyen betegséget összeszedni, mert kicsiként azzal, hogy mindentől elzárták, nem hagyták az immunrendszerét megerősödni. Biztos voltál benne, hogy Todoroki másnapra magán kívül lesz a láztól.

– Nem tudtam, mit mondjak.

– És már tudod?

Szégyenlősen megrázta a fejét és kitörölte a szeméből az esőt, majd megpróbálta a szájáról is letörölni, de az arcán végigfolyó cseppek újra az ajkai közé csapódtak.

– De már nagyon fázom – magyarázta érces hangon a kiabálás és a hideg miatt. – Úgyhogy eldöntöttem, hogy túlesek rajta.

– Mégis min? Gyere már be! – intettél egyet és elhatalmasodott rajtad az aggódás. Elképzelni sem tudtad, hogy mégis miért ácsorgott Todoroki három órát a szakadó esőben anélkül, hogy bekopogott volna, vagy írt volna neked, hogy engedd be a házba. Sokszor járt már nálatok, nem lett volna újdonság a szüleidnek sem, hogy ő jött vendégségbe.

– Inkább nem.

– Ne szórakozz, Shoto! Meg fogsz fázni!

– Nem baj – rázta meg a fejét, ami miatt ismét be kellett csukni a szemét, mert a hajából elszabaduló víz mind lefelé indult az arcán. – Ha bemegyek, el fog menni a bátorságom. Így van motivációm – bökött az esőfelhők felé. Még az emeleti ablakból is láttad, ahogy a teste folyamatosan reszket. Az egyik első dolog, amit megtudtál Todorokival kapcsolatban, hogy hiába van jeges és tüzes oldala is, a teste csak a saját maga által termelt hőt képes nagyjából megfelelően feldolgozni. Az időjárás őt is éppen ugyanúgy megviseli, mint bárki mást.

Értetlenül bámultál rá és kezdted teljesen elveszíteni a fonalat, ezért sürgetően széttártad a karjaid.

– Rendben van. Midoriya és Bakugou szerint egy ideje szerelmes vagyok beléd.

Ahogy ott álltál az ablakban, majdnem kiszédültél az utcára. A gyomrod görcsbe ugrott, a kezeid a párkányba martak és döbbenten meredtél Todoroki fehér, aztán vörös tincseire.

– Igazuk van. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam. És most, hogy ezt megtettem, végre hazamehetek.

Először azt hitted, hogy viccel, de látszólag tényleg semmi mást nem akart, mert ahogy befejezte a mondandóját, megfordult és elindult az utcán arra, amerre mindig ment, miután téged kísért hazáig. Ebből rájöttél, hogy Todoroki valóban nem tervezett semmi nagybeszédet, vagy szónoklatot, hogy kicsit kifejtse azt, amit az imént mondott. Elvégzettnek tekintette a történéseket és lezártnak a dolgot. Te pedig ott álltál az ablakban teljesen lefagyva, megsemmisülten, miközben csak arra a két szóra tudtál gondolni. „Igazuk van." Ahogy nézted őt távolodni, csak percek múlva jöttél rá, hogy ez most nem az a helyzet, ahol hagyhatod elúszni a dolgokat. Olyan régóta játszadoztál a gondolattal, hogy tényleg több van köztetek, mint barátság. És most…

– Várj! – kiáltottál utána. Az eső dobolása ellenére meghallotta és visszafordult feléd. Már egészen határozottan lila volt a szája. – Ezt mégis… Mégis mikor akartad elmondani?

– Most mondtam el – felelte értetlenül. – Mikor kellett volna? Megzavartalak valami közben?

– Nem így értem. Egy éve is elmondhattad volna.

– Egy éve nem tudtam – felelte és kicsit felhúzta a vállát.

– És mióta..?

– Fél éve csak. Mehetek..? Tényleg fázom.

Megráztad a fejed, bezártad az ablakot és egy pulóvert magadra kapva rohantál le az emeltről. Papucsban, egy félig kinyitott esernyővel rontottál ki az utcára, hogy beérd Todorokit, aki ugyanott és ugyanúgy állt, mint amikor elindultál le a szobádból. Bizalmatlanul pillantott a kezedben lebegő, tarka esernyőre, végül óvatosan rád vezette a tekintetét. Közelről látva őt apró jeges csípéseket vettél észre az arca jobb oldalán és a kezein. Az orra piros, az ajkai lilák voltak, a füle pedig víztől csöpögött. Megragadtad a jobb kezét és alaposan szemügyre vetted, miközben az esernyő szárát a vállad és a nyakad közé szorítottad. Kérdőre vontad őt, hogy miért nem melegítette magát a bal oldalával.

– Ennyi ideig nem tudom fenntartani – felelte és figyelmesen nézte a kézfejére fonódó ujjaidat, mintha tetszene neki a látványuk. – Meg fogsz fázni – tette hozzá. Nem válaszoltál semmit, pedig már a nyelved hegyén volt egy csípős megjegyzés. Végül mégis úgy döntöttél, hogy beszólsz neki az iménti mondata miatt, így felemelted a fejedet, hogy a szemébe nézve olvass be neki, de ahogy megláttad, hogy valójában mennyire közel álltok egymáshoz, megilletődve nyíltak el az ajkaid. Az orraitok között alig volt hely, a Todoroki által kilélegzett, gomolygó pára pedig megérintette az arcodat. A tekintetedet fürkészve nézett le rád, őszinte kíváncsisággal, ami fokozatosan tompa csillogássá lágyult a tekintetébe. Anélkül, hogy tudta volna, hogy mit csinál, a baljával, amit éppen nem fogtál, lassan az arcodhoz ért és a kézfejével megsimította a bőrödet. Egy pillanatig várt, mintha elgondolkodott volna, végül újra és újra megismételte a mozdulatot, amíg végül az ismétlése folyamatos simogatássá nem változott. Az arcodat kutatva, a fejét kicsit lehajtva állt veled szemben, a kezét nem szakítva el tőled. A fejedet oldalra billentve az orroddal lassan megérintetted az ő orrát, miközben jobban a keze érintésébe simultál. Azt hitted, meg fog lepődni, de látszólag teljesen elveszett abban, hogy ezúttal ennyire másképpen ér hozzád, így csak megsimogatta az orrával a tiédet, miközben az eddig simogató keze tenyere a füled alá, a nyakadra simult, hogy így húzzon téged még közelebb magához. – Azt hiszem, ez tetszik – mondta halkan, miközben a homloka lassan a tiédhez ért. Nehezen kiengedte a levegőt, ami füstként csapott fel köztetek. – Megengeded..?

Valami helyeslés félét motyogtál neki, mielőtt az ajkai a te ajkaidhoz értek volna. A füled alatt nyugvó keze újra maga felé húzott téged, a jobbja pedig, amit eddig te fogtál, puhán hullott vissza a teste mellé, hogy aztán néhány pillanat múlva utat találjon a derekadhoz és rásimuljon. Az esernyő, amit már egyikőtök sem tartott, mellétek esett, és csak azért nem fújta el a szél, mert ahogy Todoroki egy kicsit feléd húzódott, véletlenül rálépett a vízhatlan kupola egy részére, így egyhelyben tartva azt.

Nem volt mély csók, csak hosszan álltatok és ismerkedtetek a másik ajkának érintésével, amíg végül a te ruháid is teljesen eláztak, a hajad pedig elsötétülve tapadt hozzád és Todoroki kezéhez.

– Most már megyek – suttogta egy idő után és lassan kisimította a nedves hajszálakat az arcodból. Egy pillanatig lenézett rád, mielőtt erőtlenül visszahajolva újra megcsókolt volna, ezúttal egy kicsit erősebben. Érezted, hogy a derekadat tartó ujjai finoman a bőrödbe nyomódnak, ettől elnyíltak az ajkaid, a csókotok pedig elmélyült. Sosem csókolt még meg ezelőtt senki így, annyira óvatosan és odaadóan, mint most Todoroki. Ettől egészen elszédülve nyaltad meg az ajkait, amire ő szinte ijedten húzta el a fejét, de csak fél centire, hogy kiszakadjon a csókból. Ahogy a tekintete találkozott a tiéddel, egy halvány mosoly rajtolódott az arcára. Újra elsimította a hajadat és bizonytalanul a homlokod felé hajolva csókolta meg a bőröd. – Aludj jól. És ne haragudj, hogy miattam ki kellett jönnöd. Megígérem, legközelebb már nem így lesz.

Bólintottál, ő pedig az esernyőt elvéve visszakísért téged a bejárati ajtóig és kinyitotta, hogy be tudj lépni a benti lábtörlőre. Összecsukta az esernyőt és bezárva odaadta neked, hogy ne maradjon nála a hazafelé úton.

– Maradj – kérted halkan, de kicsit megrázta a fejét. Még egyszer megérintette az arcodat, mielőtt megfordult volna és tényleg elindult volna haza. Néhány perc múlva már nem láttad őt, ezért becsuktad az ajtót és nekitámaszkodva, az ujjaiddal az ajkaidat érintve próbáltál rájönni, hogy mi is történt valójában az imént. A tested bizsergett, az ajkaid égtek, ráadásul folyamatosan mosolyba görbültek. A szíved vadul dübörgött a bordáid között, annyira, hogy szinte már fájt, de most nem számított. Semmi sem számított, mert az a fiú, aki után évek óta vágyódsz, most valami olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottál és hajlandó volt órákig szobrozni a hidegben, hogy bevallhassa neked az érzéseit – amikről neked eddig fogalmad sem volt.

Ez volt az első pillanat, amikor tudatosult benned, hogy mennyire beleszerettél Shotóba.