K

Ugyan néhányszor találkoztál Endeavorral, vagy láttad őt a távolról, mikor az iskolában valami rendezvény történt, amire külsősök is hivatalosak voltak, így volt szerencséd szemügyre venni magadnak a második számú hőst, beszélni vele sokáig mégsem volt alkalmad – azt azonban nem tudtad, hogy ez nem véletlen, hanem Shoto keze van a dologban, ugyanis esze ágában sem volt hagyni, hogy akár csak egy pillanatra is a családja közelébe kerülj, mert addig akarta titkolni előled az otthoni helyzetét, ameddig csak lehetséges volt. Tudta, ha egyszer akárcsak egy egyszer is kapcsolatba kerülnél az apjával, vagy bármely más családtagjával, akkor nem tudná türtőztetni magát és mindent elmondana neked magáról és a múltjáról, még olyat is, amit úgy érezte, hogy sosem kellene tudnod. Elhatározta, hogy addig fogja húzni a bemutatásodat, ameddig csak tudja – lehetőleg örökké –, és bár néha jártál náluk, mindig csak akkor, amikor legfeljebb Fuyumival futottatok össze, bár Shoto igyekezett mindig úgy keverni a dolgokat, hogy még a nővérével se találkozz. Félt, hogy a lány kedvessége és öröme, hogy az öccse végre barátkozik és haza is visz valakit, egyenes út lesz ahhoz, hogy kikotyogjon valamit.

Néhány véletlennek köszönhetően iskolán kívül és Shoto jelenléte nélkül találkoztál Fuyumival és váltottatok néhány szót. Rajongással fordult feléd és leplezetlen örömmel fogadta, hogy barátkozol az öccsével. Megölelt, ha meglátott és akkor is, ha elköszönt, ami téged jócskán meglepett, de jól esett a gesztus, így nem tetted szóvá. Shotónak ezekről a találkozásokról nem beszéltél és bár emésztett értük a bűntudat, és tudtad, hogy joga lenne tudni, mégsem voltál képes rávenni magad, hogy mesélj, mert tartottál a haragjától és attól, hogy megkérne téged, hogy a jövőben ne kerülj kapcsolatba egyik testvérével, vagy családtagjával sem.

Ettől fogva a bemutatásod is egy véletlennek volt köszönhető. Akkor reggel történt, miután kizártad magad a házatokból és felhívtad a fiút, hogy nem tudnál e nála aludni akkor éjjel, amire ő rögtön igent is mondott, így az éjszakát az ő ágyában töltötted. Már a belépésed pillanatában valami furcsa érzésed volt, de túlságosan fáztál és fáradt voltál, hogy szóvá tedd, így végül nem is kérdeztél rá. Másnap reggel, amikor még bőven aludtál, Shoto kiment a szobájából és becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne zavarjon téged, majd végigment a folyosón azzal a szándékkal, hogy igyon egy kicsit, de amikor belépett a konyhába, egy pillanatra megdermedt.

– Szia, anya – mondta halkan és igyekezett úgy folytatni az útját, mintha nem ijedt volna meg egy pillanatra. Még mindig nem tudta megszokni, hogy Rei véglegesen visszatért a kórházból, így néha, ha az anyja hirtelen előkerült a ház valamely pontjáról, Shoto összerezzent, vagy megilletődött egy pillanatra, mert nem tudta rögtön eldönteni, hogy jól lát e, vagy csak a szeme játszik vele.

– Jó reggelt, drágám – mosolygott rá Rei, miközben tovább vágott egy fehérrépát. Amikor a fia elfordult, ő lassan a tűzhely felé nyúlt és lekapcsolta azt a kávéfőző alatt, annak ellenére, hogy a kávé még bőven nem készült el. Csak ezután tért vissza a répához. – Curryt készítek ebédre.

– Rendben – bólintott Shoto és teletöltött egy poharat vízzel, hogy aztán a pultnak dőlve lassan megigya. A szeme néha az anyja felé siklott, hogy nézze, amit csinál. – Segítsek?

– Te? – nevetett fel röviden a nő és szélesen elmosolyodott, amit a fia halványan viszonzott. Mindketten tudták, hogy az nem lenne igazi segítség, így aztán csendben nézték mindketten, ahogy az egész, nagy répa apró darabokká válik a konyhakés éle alatt. Rei fehér ruhát és puha zoknit viselt, egy vastag pulcsival. A haját egy kék kendővel fogta hátra a homlokából. Kötény volt rajta, amiben néha alaposan beletörölte a kezét, ha valamiért félbehagyta a főzőcskézést. – Szereted a curryt, igaz?

Shoto bólintott.

– Még mindig a hideg tészta a kedvenced? – érdeklődött Rei kíváncsian, miközben egy tálba pakolta a répadarabokat.

– Igen, még mindig.

– Nem is értem, hogy nem nőttél ki belőle – dünnyögte maga elé az anyja szeretően. – Már egészen kicsi korodban is ez volt a mániád.

Nem olyan kicsi korom óta, villant be a gondolatai közé, de úgy döntött, jobb, ha ezt nem mondja ki. Haragudott magára, mert ez eszébe jutott. Nem hibáztathatja az anyját és egy pillanatig sem hibáztatta, amíg nem látta őt szinte minden nap, de amióta ez így van, hogy mégis ennyire gyakran találkoznak, Shotónak néha eszébe jut, hogy talán mégis neheztel rá egy kicsit. Annak ellenére, hogy tudja, hogy nem szabad.

– Ez kész – jegyezte meg Rei, amikor a krumplikkal és végzett. – Az a lány itt reggelizik?

Kikerekedtek a szemei és a nő arcára kapta a tekintetét. A poharat tartó keze lassan a pult felé indult, hogy a lapra csúsztassa a törékeny üveget. Mégis honnan tud erről az anyja?

– Nem, nem a nővéred mondta – nevetett fel Rei, mintha olvasna a fia gondolati között. Shoto gyorsan megrázta a fejét, hogyha az asszony mégis a gondolatai között kutatna, akkor ezzel eltántorítsa. Pedig annyira vigyázott, nehogy bárki is észrevegyen téged… – Szóval? Ki az? – kérdezte egy incselkedő mosollyal és, hogy megkönnyítse Shoto dolgát, csak a kése alá kerülő hagymára figyelt.

Mit kéne mondania? Az igazat, vagy hazudjon valamit?

– Csak azért kérdezem, mert gondoltam, szívesen reggelizne ő is velünk. Akkor csinálok neki is, amíg fő az ebéd. Mit szólsz?

– N-nem, én nem… – dadogta esetlenül, aztán inkább újra beleivott a vízbe, hogy ne kelljen válaszolnia.

– Ugyan már – nevetett fel a nő elnézően. – A barátnőd? Sokkal előbb, mint Natsunak… - morfondírozott magában – Ugye neki még nincs? Ha erről is lemaradtam volna, az nagyon rossz lenne…

– D-de ő nem! Csak egy barátom. Itt aludt, kérlek, ne gondolj bele ennél többet.

– Osztálytárs?

– Nem, csak egy barát az iskolán kívülről.

– És olyan jóban lettetek, hogy beugrik egyet ittaludni? Ejha! Bár, nem kéne csodálkoznom. Nagyon kedves vagy és jóképű.

– Elfogult vagy, hagyd abba – motyogta maga elé egészen elpirulva.

– Lehet, hogy az vagyok, bár, ahogy látom, annyira azért mégsem – vonta meg a vállát egy cinkos mosollyal, aztán lemosta a kezét, hogy újabb zöldségeket szedjen elő. – Nos, a barátnőd?

– Anya, kérlek.

Rei elmosolyodott a megszólításon.

– Akkor?

– Csak egy barát.

– Shoto, kérlek – utánozta a fia korábbi szavait.

– Rendben van… Egy barátom, akinek elutaztak a szülei és ő véletlenül kizárta magát otthonról, és engem hívott fel, hogy tudna e itt aludni. Én pedig beengedtem. Hagynom kellett volna, hogy máshová menjen?

– Elég lett volna, ha csak a vendégszobáig megy – vonta fel a szemöldökét az anyja sokatsejtetően, miközben próbálta legyűrni azt az alattomos, büszke mosolyt, ami folyton ki akart rajzolódni az arcára. – De az túl messze volt, igaz?

– Nem. Én csak… Ne faggass – motyogta megszégyenülve.

– Lefeküdtetek?

– Anya! Nem, és ne kérdezgess ilyeneket, ez… E-ez furcsa és zavarban vagyok tőle és nem tetszik.

– Jól van, ne haragudj! – kacagott fel jóízűen Rei, Shoto pedig a szeme sarkából rápillantva érezte, hogy valami melegség árad szét a mellkasában. Régen hallotta nevetni az anyját, ráadásul most is éppen őmiatta nevetett fel. Ezt valamiféle sikernek érezte. – De ígérd meg, hogy elmondod, ha mégis.

– Ha ez megnyugtat…

– Mert le fogtok, ugye?

– Nem gondoltam még erre így, de egyszer biztos – amint kimondta, már tudta, hogy csapdába esett. Ijedten Rei szürke, mindenttudóan csillogó szemeibe nézett. Hosszasan bámultak egymásra. Shoto reszketni kezdett, amikor rájött, hogy minden, amitől eddig téged óvni próbált, talán most, ezen a reggelen a nyakadba fog szakadni. Az apja otthon volt, ezt is tudta jól. Mindkét testvére a szobájukban aludtak még, most pedig ő maga leplezett le téged Todoroki Rei előtt. Az egész családdal szembe fogsz kerülni, ha nem ébredsz fel a következő tíz percben és nem tudtok elindulni a rezidenciáról. Utána már késő lesz.

– Csak egy barát, igaz? – ismételte meg Rei egy szelíd mosollyal, miközben a fia vonásait fürkészte. Tetszett neki az a kedves, érzékeny arc, amit látott. Mindkét oldala tetszett neki.

– Nem – suttogta Shoto alig hallhatóan, ijedten, miközben idegesen rágta az ajkát. – Annál egy kicsit több.

– Egy kicsit, mint ez nem komoly még, vagy egy kicsit, mint együtt is aludtatok?

– Az utóbbi.

– Mióta?

– Mit mióta?

– Mióta ismered?

– A sportfesztivál óta.

Rei szemei kitágultak. Majdnem négy éve és most hall csak először rólad. Biztos volt benne, hogy nem csak azért, mert sokáig el volt zárva a kórházban, abban is majdnem teljesen biztos volt, hogy a fia szándékosan titkolózott, arról pedig teljesen meg volt győződve, hogy a családból senki más sem tud erről a dologról köztetek.

– És mióta komoly a dolog?

– Nem tudom, nem régóta. Vagyis, nem régóta lett kimondva, hogy ez komoly, azt hiszem.

– És igazából mióta komoly, akkor kimondatlanul?

Shoto habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Három éve.

Rei döbbenten felnyikkant. A fiának tizenhat éves kora óta van valaki, aki „nem csak barát". Megdöbbent rajta, hogy Shoto milyen jól tud hallgatni. Talán túlságosan is jól, gondolta, miközben próbálta megemészteni a hallottakat. Letette a kezéből a kést, hogy minden figyelmét a fiának szentelhesse. Az tenyerét egy lassú mozdulattal a köténye oldalába törölte.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte, a megütközéstől továbbra is fátyolos hangon.

– Nem tudtam, hogy van e mit elmondanom. És nem tudtam, hogyan tegyem.

– A… A levelek, amiket írtál… Leírhattad volna – dadogta az anyja. Hirtelen az a furcsa, hideg érzése támadt, hogy valójában olyan lemaradások torlódtak össze a feje fölött a családjával kapcsolatban, amiket sosem fog tudni behozni.

– Ez nem olyan dolog, amit leír az ember. Vagy talán mégis, nem tudom, én nem akartam leírni.

– De az érzéseidről is írtál azzal kapcsolatban, amik történtek, kisfiam.

– Azok az én érzéseim és nem a miénk – rázta meg a fejét és védekezően a konyhapulthoz simult a hátával. – Nem volt jogom írni ezekről, mert nem csak rám vonatkoznak.

– Az apádról is írtál – motyogta Rei, miközben a tekintete sietve járt a felemás szemek között.

– Az… Az más. Egészen más. Az egy megoldandó probléma. Ez nem probléma. Ez jó.

– Hűha – motyogta Rei néhány hosszú perc után, Shoto pedig még hátrébb húzódott, szinte már felült a pultra. Úgy nézett az anyjára, mintha még mindig ötéves lenne és várná, hogy megszidja azért, mert csokit lopott. – És mi a neve? – kérdezte végül, továbbra is nehézkesen.

– [T/N].

– Vagy úgy – bólintott elgondolkodva. A szemöldökei mintha a hitetlenség miatt a homlokán ragadtak volna, ahogy lassan, elgondolkodva rázta a fejét. – Hát… Szép név.

– Tetszik? – kérdezte reménykedve.

– A neve igen. Majd szemügyre veszem még élőben is – jelentette ki hirtelen szigorúan, de ez egyáltalán nem illett a személyiségéhez abban a helyzetben. Te akkor léptél be a konyhába, amikor a további kérdéseivel kezdte bombázni a barátodat, aki igyekezett mindez elől kitérni és annyira zavarban volt, hogy az arca vörösen lángolt. Amikor meglátott téged a konyhába vezető folyosó végén állni, megkönnyebbülten sóhajtott, a te nyugalmad azonban abban a pillanatban szertefoszlott, amikor Todoroki Rei, akit még soha életedben nem láttál, csak egyetlen fényképen, teljes testével feléd fordult és az ismerős, puha tekintet alaposan bebarangolta az alakodat. Még idegesebb lettél, amikor rájöttél, hogy, mivel nem vetted vissza a napközbeni ruháidat, még mindig a pizsamaként használt póló és rövidnadrág kombó van rajtad – természetesen Shoto szekrényéből. Ijedten néztél a barátodra, aki az anyja háta mögül kicsit rád mosolygott, hogy oldja a rád telepedő rémületet. Halványan bólintott, hogy bátorítson.

– Jó reggelt – motyogtad bizonytalanul. Inkább hangzott kérdésnek, mint egy tényleges köszönésnek.

– Nahát – sóhajtott fel egyértelmű megkönnyebbüléssel Rei, az arcára pedig visszaköltözött a mosoly. – Jó reggelt neked is. Hogy aludtál? – kérdezte, miközben eléd sétálva megölelt, de nem várta meg az esetleges kínos csendet, mert rögtön el is távolodott tőled. A tenyereit még mindig a karjaidon tartotta, úgy nézett meg magának alaposabban. – Remélem, még nem vagy nagyon éhes. A reggeli kicsit várat magára. Jól áll ez a póló.

– Anya… – szűrte a fogai között döbbenten Shoto, mintha csak ekkor jött volna rá, hogy az ő ruháit viseled. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy mennyire is – a korábbi szavaikkal élve – „komoly" az a dolog, ami köztetek folyt, akkor ez biztosan pontot tett Rei minden kérdezősködésének a végére.

– Milyen szép vagy – nézett rád a két, szürke szem őszinte csodálattal. Nagyjából egymagasak lehettetek Shoto anyjával. Elhebegtél egy köszönömöt, a nő pedig a zavarodat látva elengedett. – Egészen másnak képzeltelek. De eddig tetszel, nagyon is. Milyen kedves tekinteted van – folytatta egy szerető mosollyal. Csak akkor húzta el tőled a kezeit, amikor a másik konyhába vezető folyosó ajtaját valaki egy mozdulattal félrehúzta, te pedig ekkor találkoztál először életnagyságban, ráadásul civilben Endevorral. Ott volt a konyha szélén, még pizsamában, álmosan, és kábán meredt maga elé. Az utolsó, amit akkor gondoltál volna róla, hogy ő egy profi hős, aki, ha akarná, némi erőfeszítéssel egész városokat égethetne porig.

Érezted a kimondatlan feszültséget Shoto felől, de mintha Rei észre sem vette volna a változást, visszalépett a konyhapulthoz, hogy folytassa a főzést. A barátodra pillantottál, aki futólag maga elé nézett, majd ismét rád. Ismerted már ezt a pillantást és ismerted már a jelentését is. Átvágtál a konyhán és megálltál szorosan mellette. Nem volt alkalmas az idő, hogy bármit is kérdezz; tudtad, hogy Shoto akkor csinálja ezt, ha nem érzi, hogy biztonságban lennél és ezzel tart téged közel magához, ha bármi történne, akkor meg tudjon védeni. A kezeit a konyhapultra fektette és a mögéd kerülő ujjaival kicsit talán túl erélyesen is maga felé húzott téged. Amikor az arcára néztél, úgy tett, mintha nem venné észre; pislogás nélkül figyelte a szüleit, de a jelenléte mintha vibrált volna kettőtök között. Nem tudtad eldönteni, hogy fél, vagy csak szimplán dühös. Emlékeztél rá, hogy Endeavorral már elkezdték tisztázni a kapcsolatukat, mégis úgy érezted, mintha egy kicsit a te jelenléted visszalépés lenne számukra. Shoto bizalmatlanul figyelte az apját, mintha azt latolgatná, hogy melyik mozdulata árulkodik egy kicsit is bármiféle rád veszélyes szándékról, Endeavornak azonban természetesen esze ágában sem volt bármiféle bajt okozni.

– Jó reggelt – mormolta a hős rekedten. A hangja végigvibrált a csempéken a talpad alatt. Rei és a fia viszonozták a köszönést, a férfinak pedig csak akkor tűnt fel a jelenléted, amikor még mindig félig csukott szemmel elindul a mosogató felé, hogy igyon. Ahogy mellétek ért, egy kis zavarral rátok nézett. – Szia – mért végig téged, mintha most jött volna rá, hogy nem ismeritek egymást. Aztán, mintha nyugtázta volna a jelenlétedet, felnyúlt az üvegszekrénybe, leemelt egy poharat, megtöltötte vízzel és minden további nélkül kivonult a belsőudvarba, hogy ott leülve kicsit magához térjen. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjj, mennyire hasonlít az arca a fiáéra. Bár Shotónak bőven kijutott az anyja vonásaiból, az orra körüli barázdák, ha valamiért elhúzta az orrát, a szeme járása, a vizsgálódó csillogás, vagy az enyhe szemöldökráncolása egy az egyben Endeavor gesztusainak kisebb, finomabb másai voltak.

– Ez remekül ment! – mosolygott rád Rei, miután az udvar ajtaja bezárult Todoroki Enji mögött. Látszólag őt egyáltalán nem feszélyezte a férje rövid áthaladása, Shoto viszont morgott valamit az orra alatt, de elhúzta mögüled a kezét, te pedig innentől tudtad, hogy újra szabadon bóklászhatsz a konyhában. – Natsu! – vidult fel még jobban, amikor egy csupakóc, fehér hajkorona sétált be a konyhába. Egy hangos ásítás után a haj gazdája lassan felül a konyhapultra veletek szemben és üresen bámult maga elé, egészen addig, amíg meg nem látta a padlón a meztelen lábfejeidet. Mint aki hirtelen felébredt, egyre kikerekedő szemekkel nézett fel rajtad, egészed addig, hogy a tekintete elérte az arcodat. Akkor döbbenten kitátotta a száját és újra végignézett a teljes sziluetteden.

– Azt a nemjóját – dünnyögte. – Kisöcsém! Ez már valami!

– Jó reggelt, Natsu – dünnyögte az orra alatt zavartan Shoto. – Úgy tűnik, ma nagyon kijut neked a jóból – jegyezte meg halkan a füled mellett, hogy csak te halld. – [T/N], ő a bátyám. A fiatalabbik – tette hozzá, szinte félénken, mintha ezt nem akarta volna kimondani. Az évekkel korábbi tévéadás miatt tudtál Dabiról, így csak futólag bólintottál. – Natsu, ő [T/N].

– Shoto barátnője – szólt közbe Rei egy büszke mosollyal. Natsu láthatólag már cseppet sem volt álmos. – Igaz, milyen szép?

– Mégis mióta? – méltatlankodott Natsuo. – Mármint, mégis mióta a barátnője? Nem felejtettél el szólni nekünk néhány dologról?

– Ki és miről felejtette el szólni?

Fuyumi nem úgy érkezett, mint a család férfi tagjai. Felöltözve, útrakészen libbent be a konyhába és mintha a jókedvet is hozta volna magával. Ő hasonlított legjobban Reire.

– [T/N], szia! – nevetett rád, amikor meglátott és gyors ölelésbe vont. – Jól áll ez a póló. A tiéd, Shoto?

– Eszem megáll – háborgott Natsu, miközben a sarkával a konyhaszekrény ajtaját rugdosta. – Kajak a te pólódban van?

– Nem mindegy..? – kérdezte a barátod elkínzottan, miközben mélyen lehajtotta a fejét. Rettentően zavarban volt, téged pedig megmosolyogtatott a helyzet.

– Hallod, miről maradtam még le?!

– Natsu, légy szíves, ne rugdald az ajtót, mert letörik – szólt rá Rei anélkül, hogy odanézett volna.

– Bocsi – vetette oda a fiú fokhegyről, de engedelmesen abbahagyta a lábai lóbálását. – Tehát? Beszélj, öcskös.

– De nincs miről…

– Ti dugtok?

Shoto a kezébe temette az arcát.

– Sajnálom, tényleg – suttogta olyan halkan, hogy te is alig értetted a szavait, de tudtad, hogy neked címezte őket.

– Bazzeg – kiáltott Natsu teljesen megsemmisülten. – Az öcsém hamarabb csajzik, mint én!

– Csajozik – javította ki Fuyumi, miközben nekiállt a reggelinek.

– Pláne! Ott lemaradtam, hogy bejöttél az éjszaka kellős közepén a szobámba, hogy megkérdezd, hogy „hogy kell éreztetni egy lánnyal, hogy különleges?"

– Natsu, hallgass! – kapta fel a fejét Shoto rémülten. Az arca rekordgyorsasággal sápadt el, ami előcsalt belőled egy rövid nevetést, függetlenül attól, hogy számodra is kellemetlen volt a szituáció.

– Ez nem is volt olyan régen. Egy éve? Bejöttél hozzám hajnali kettő körül és azt kérdezted, hogy-

– Natsu, fogd be a szád! – ismételte el a barátod valamivel hangosabban. A hangja ércessé vált a hangerőtől, amit amúgy sosem szokott megütni.

– Miért is? Meg vagyok sértődve! – vágta rá a testvére. – Nem szóltál, hogy sikerült felszedned a leányzót. Baszki, ugye ő volt az…?

– Igen – sziszegte Shoto és a harag visszahúzta a színt az arcába. – Ő volt.

– Az nagyon kínos lett volna, ha nem – vihogott fel Natsu röviden, de feljajdult, amikor Fuyumi kedvesen meglegyintette a tarkóját, hogy végre elhallgattassa.

– Már mindenkit ismersz, mehetünk végre..? – kérdezte Shoto csendesen, miközben a homlokát a válladnak támasztotta.

– Még mit nem, kisfiam. Reggeli? – nézett rá Rei döbbenten.

– Ígérem, lesz, de most… Kérlek, hadd menjünk – könyörgött halkan, és reménykedve nézett rád.

– És mi van, ha [T/N] itt szeretne enni? Igazán lehetnél rá egy kicsit nagyobb tekintettel, Shoto – rótta meg az anyja.

– Nem vagyok éhes – mondtad mosolyogva. Természetesen éhes voltál, de láttad, hogy a barátodnak mennyire nehezére esik az, hogy egyszerre minden rátok szakadt, így inkább amellett döntöttél, hogy majd nálatok esztek. – Tényleg nem – tetted hozzá gyorsan Rei és Fuyumi gyanakvó tekintetét látva. – Bocsánat, hogy csak úgy megjelentem itt tegnap este. Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni.

– Máskor is gyere – indítványozta a barátod nővére, miközben Shoto finoman a szobája felé terelt téged, hogy elkezdhessetek készülődni az induláshoz. Miután megköszönted az invitálást és Fuyumi legalább háromszor megígértette veled, hogy tényleg jössz legközelebb, a fiú szobájának ajtaja végre becsukódott mögötted, te pedig felsóhajtottál. Sokkal rosszabbra számítottál annál, mint ami valójában történt, emiatt pedig mosolyognod kellett.

– Kedvesek – motyogtad magad elé, ahogy gyorsan újra felidézted magadban az elmúlt negyedórát. – Nagyon kedvesek – erősítetted meg. Meglepetten felnyögtél, amikor két erős kar hátulról átölelt és közelebb húzott a gazdája testéhez. Érezted, ahogy Shoto a nyakadba fúrja az arcát és panaszosan, alig érthetően mormol valamit a bőrödbe. A száján kiszökő forró levegő miatt megborzongtál.

– Ne haragudj – mondta, ezúttal érthetőbben, mint az iménti dünnyögése. A homlokát továbbra is szorosan a nyakadhoz simította. – Ezt nem így szerettem volna. Még nem kellett volna, hogy találkozz velük, ráadásul nem pont reggel, amikor senki sem készült rá, hogy itt vagy. Tudom, hogy ez nem tette rád a legjobb benyomást, de hidd el, hogy más helyzetben sokkal kevésbé volna kínos ez az egész. Megértem, ha dühös vagy.

A hangja elhalkult a mondat végére, mintha nem csak udvariasságból, hanem őszinte félelemből próbálta volna meg kitalálni, hogy mérges vagy e, vagy sem. A tenyeredet a csuklójára simítottad és meglepetten konstatáltad, hogy a bőre mindkét oldalon ugyanolyan hőmérsékletű. Most még az a megszokott, minimális eltérés sem volt, amit amúgy megszoktál. Ezt eddig még csak alvás közben tapasztaltad nála.

– Boldog vagy? – kérdezted, valami furcsa könnyedséggel a hangodban. Shoto lassan bólintott egyet, az arcodon pedig széles mosoly terült szét. Újra és újra végigsimítottál mindkét karján, hogy érzed, hogy nem csak hirtelen tűnt egyenlőnek a jobb és bal oldala hőmérséklete. Szembefordultál vele és egészen felsimítottál a bicepszéig. Csak ott kezdted el ismét érezni azt a megszokott eltérést. A karjait félig feltartva hagyta, hogy tedd, amit jónak látsz, miközben tüzetesen szemlélte az arcod.

– Akarod, hogy elmondjam? – kérdezte végül olyan hangon, mintha az elmúlt percekben magával vitatkozott volna.

– Mit? – néztél rá, kiszakadva a simogatás okozta folyamatosságból.

– Mindent.

Elnyíltak az ajkaid. Tudtad, hogy volna miről beszélnetek, de arra számítottál, hogy neked kell majd valamikor szóbahoznod, nem pedig ő maga ajánlja fel, hogy választ ad a kérdéseidre. Csak aztán vetted észre, hogy bólintottál, miután megtetted.

– Rendben. Menjünk valahova máshova.