Guard you II.

Shuuhei x Izuru

Shuuhei POV

- Elkésünk.

Olyan hangon jelenti ki, mintha legalább annyira az én hibám lenne, mint az övé – nem én találtam ki, hogy húsz percig kell készülődni egy járőrözéshez. Ilyenkor még azon is elcsodálkozom, eddig hogy bírtam ki hangos szó nélkül, mert be kell, hogy valljam, Izuru nagyon próbára teszi a türelmem. Elfogadom, hogy néha helyettem dönt, megértem, mert ismer, tudja, hogy mi jó nekem. Nem fogok kiakadni, ha kitalál valami orbitális baromságot, akkor is mosolygok, ha az utolsó utáni pillanatban mondja le a programot, amit három hete tervezek. Úgy udvaroltam, mint még életemben soha, és rájöttem, hogy megterhelő.

És akkor, mire nagy nehezen összehozunk valami használható ötletből adódó kikapcsolódást, életbe lép a két lehetőség egyike. Vagy lemondja, és hivatkozik az időjárástól kezdve mindenre, vagy addig húzza az időt, hogy felborul minden. Aztán persze, rettentő hálás, amikor elnézem a baromságait, és biztosít arról, hogy mennyire sajnálja. Ígérget, hogy legközelebb nem így lesz, és meg bólintok, és megsimogatom a haját, hogy persze. Minden máshogy lesz.

Néha nem tudom elhinni, hogy Izuru ennyire… ilyen. Nem buta, hanem szétszórt, szórakozott, nincs egy pontos dátum, vagy valami, ami meghatározná az életét. Mint egy nagy gyerek, őszinte, sértődékeny, de közben nagyon is felnőtt. És csak magamra vethetek, mert én aztán tisztában voltam mindennel, amikor belementem ebbe.

- Indulhatunk is – jelentem, aztán indulunk dolgozni.

Már a harmadik hete vagyunk az emberek világában. Kuchiki kapitány találta ki, hogy felügyeljük Ichigot, a biztonság kedvéért. Ishida úgyis vele van mindig, nem értem, miért kellünk ide mi is, de elfogadtam, mert a feljebbvalómnak nem mondhatok ellent. Legalább nem kell azokkal a gondokkal foglalkozni, amik otthon szakadnak a nyakamba, amikor belépek abba az irodába. Inkább vagyok itt, mint ott.

Unalmasan telik az este. Izuru persze elemében van, megkockáztatom, mert még ivott egy rövidet indulás előtt. Ha akarnám, megakadályozhatnám, de nem akarom, mert tudom, hogy ő egyszerűen gyenge ahhoz, hogy e nélkül legyen képes kimozdulni, és megértem, mert nagyon gyakran én is így vagyok ezzel.

Izuru reggel három után mondja, hogy menjünk haza abba a lakásba, amit közösen szereztünk a küldetés idejére. Belegyezek, nem sietünk. Megfogja a kezem, én meg engedem neki. Aztán ránézek, és elszomorodom.

Izuru lenne számomra a tökéletes társ. Ugyanazon mentünk keresztül, megéltük, ezért meg tudjuk érteni a másik érzéseit. Ő hajlamos kikészített reggelivel várni, én elnézem a hülyeségeit. Gyakran beszélgetünk órákig, néha iszunk egy kicsit, néha részegek leszünk, és néha lefekszünk, és másnap reggel ő valahogy sosem emlékszik, mi történik, én meg mindig elmondom, hogy nem történt semmi, csak elaludt a kanapén, és nem volt szívem nézni, ezért ébredt az ágyban. Magamban egyre számolom ezeket a reggeleket, és minden új után eltörik bennem valami.

Már hajnalodik, mire hazaérünk – be kell húznom a sötétítőt, mert aludni fogunk. Izuru levágódik az ágyra, amíg én az ablaknál szöszmötölök. Csábosan néz rám, mosolyog – tudja, hogy szeretem, ha mosolyog. Gyorsan levetkőzőm, és gyakorlatilag alszom, mire vízszintesbe kerülök, de Izuru ezt nem veszi észre. Gátlástalanul simogat, próbálgatja az erogén zónáimat, ismer, az utolsó sejtemig. Egyszerűen nem érti meg, hogy nekem most egyenrangú társ kéne, mert attól, amit a quincy és Ichigo művelnek, égnek áll a hajam.

Aztán hirtelen észbe kap, mert rájön, hogy tulajdonképpen nem is ittunk, és összehúzza magát, az ágy másik felébe araszol, és egymásnak háttal alszunk el, ahogy mindig szoktuk. Amikor felébredünk, valahogy minden közelebb van hozzám, mikor felkel, mindig ad egy puszit a nyakamra, mert azt hiszi, hogy alszom. Mikor ő lefekszik, mindig adok egy puszit a homlokára, mert azt hiszem, alszik.

Sokáig megy még ez így. Dolgozunk esténként, ráncokba szalad a homlokunk, ahogy kémleljük a horizontot. Rosszabb esetben találkozunk Hollow-val, jobb esetben unalmasan sétálunk össze-vissza. Egészen addig, amíg Kuchiki ki nem adja a parancsot a másnapi visszavonulásra.

Nem értem, nem is akarom megérteni, de érzem, milyen lesz magam mögött hagyni a kicsi albérletet, az estéket, a hajnalokat, a reggeleket, azokat a kedveskedő, óvatos gesztusokat, érintéseket. Még egy esténk van, még ma elmegyünk sétálni. Még ma, utoljára.

Kivételesen nem veszekszünk, nem vagyunk késésben, furcsa, hogy éppen ennyi időbe telt összeszokni. Megint megfogja a kezem, kapaszkodik belém, nézi az eget, és hirtelen megértem: Izuru nem akar végignézni még egy háborút. Ő egy álomvilágban él, ahogy cseresznyevilágok hullnak, ahol nem folyik a vér, ahol nincsenek harcok. Ő a múltban ragadt, nem tudja elfelejteni, és ezerszer is újraélné minden pillanatát.

Izuru egy csodalény, akinek olyan társ kell, aki képes visszamenni a háború előtti évekbe. Oda, ahonnan őt kiszakították, mert ő ott virágzott, ott volt ereje teljében. Ez a személy nem én vagyok, így Izuru sem lehet az enyém, ahogy én sem az övé – mert én tudom, hogy a boldog perceink hamarosan minden félelmünk okozójává válnak majd. A gonosz nem tűnt el, csak visszavonult, és újra fel fog bukkanni, addig viszont még van időnk. Amíg Izuru meg nem találja az időt, amit elvesztett, amíg én meg nem találom az életet, amit elvesztettem, addig itt vagyunk egymásnak.

Addig még számolom a pillanatokat, amíg kék az ég.