Guard you III.

Byakuya x Renji

Byakuya POV

- Lassan itt lenne az ideje…

El sem hiszem, hogy kimondom. Legszívesebben arcon csapnám magam a bizalmatlanságomért. Elfordítom a fejem, hogy addig se kelljen néznem azt a szempárt. Azt az odaadást, azt a végtelen hűséget, a tiszteletet, azon túl a szeretetet… mindent, amire valaha is vágytam, megkaptam, a kezembe, és most önként készülök eldobni.

Sokáig beszélgettem Ishida Ryukennel. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit lehetne, hogy mit érdemes tenni, és végül megtaláltam azt a megoldást, amit végig kizártam.

Lehet, hogy nem volt véletlen az sem, hogy én mindig csak elvesztem az embereket magam körül. Abba a boldog tévképzetbe ringatom magam, hogy barátok vesznek körül, s mikor kinyitom a szemem, teljesen egyedül vagyok. Olyan rövid időn belül már másodszorra történik meg, és már tudnom kéne, mi a teendő.

Ki kellett próbálnom ezt az új utat. Rábólintottam az ajánlatra, elfogadtam, a szívem mélyén reménykedve, hogy egyszer megtalálom a módját, hogy visszaszerezzünk mindent, amit elvesztettünk.

- Minek?

- Hívjátok vissza Hisagit és Kirát – rendelkezem hadnagyommal, és Renji elszomorodik.

Renji sírni szeretne, és kiabálni, aztán inni, aztán megint sírni, és én alkalmatlan vagyok erre. Én nem tudom hazahozni, én nem tudom, hogy kell viselkednem ilyen esetekben.

Renji tudja, hogy min megyek keresztül, éppen ezért simogatja meg az arcom, éppen ezért ad egy óvatos puszit a homlokomra – mert fél, hogy összeroppanok. Azt ígéri, hogy hamarosan visszaér, én meg bólintok, és figyelem a márciusi napsütést.

Valahogy mindig eszembe jut Ichigo. Mindig, mindenről, és nem megy ki a fejemből, arra ébredek néha, hogy azon aggódom, a quincy megfelelően gondját viseli e, máskor azért, mert előtörnek a könnyeim, mert tudom, hogy elszereti tőlem.

Az a legrosszabb, hogy Renji még ilyenkor is itt van, mellettem, még ilyenkor is fogja a kezem. Renji tudja, hogy én nem vagyok belé szerelmes, és mégis itt marad velem. Talán csak azért, mert hálás nekem, mert én tudom, hogy mennyire fáj, ha nem lehetek Ichigoval, Renji velem van így. Nem szakítom el magamtól, közel tartom, mindig karnyújtásnyira. Megszületett bennünk valami kölcsönös önfeladás a másikért, ezért tudjuk megölelni egymást, ezért nem kell egyedül lennünk.

Renji ezen az estén későn ér haza, és mikor belép, körüllengi az ismerős szomorú aurája, amiről nem tudok eltekinteni, és megpróbálom jobb kedvre deríteni, de ezen az estén nem sikerül. Megpróbálok halkan szenvedni, igyekszem úgy sírni, hogy ne ébredjen fel.

Remeg a kezem, kiöntöttem a reggeli teámat. Hirtelen zuhan a nyakamba minden, Hisagi jelentésén töröm a fejem, ideges vagyok, legszívesebben még a lágyan ölelő karokat is lefejteném magamról, és elmennék messzire.

Megkaptuk az időpontot. Még két hónap, és tudom, hogy ez lesz életem legrövidebb két hónapja, pedig már nagyon sok van mögöttem. Megfájdul a fejem, pihenőt kérek, ledőlök, és megpróbálok nem gyengének látszani.

Délután erőt veszek magamon, és engedélyt kérek a távozásra, amit nem kapok meg végül. Az én szabadságom legközelebb négy hónap múlva kerül előtérbe. Valami megrepedt bennem.

Renji velem van, és nem enged el, segít nekem, amikor összetörik a csészém. Bekötözi a kezem, megnyugtat, hogy minden rendben, hogy nincs semmi baj. Nem hiszek neki.

Szerintem Renji már belefáradt abba, hogy örökösen a második legyen, de most ez nem fog megváltozni. Nem rója fel nekem, ölel, a karjaiban tart. Remegek. Nem tudok sírni. Hiába próbál meg mindent, hogy legalább egy lépést tegyek az elfogadás felé, nem sikerül. Ott ragadtam, múlt és jövő között, egy szűk helyen, ahonnan nem tudok kimászni.

Ezen a szűk helyen az elmém megtelik ellentmondásokkal, és már nem tudok eldönteni semmit sem. Élni, vagy meghalni, megéri e valamelyik, vagy inkább maradjak itt örökre? Renji halkan ringat, vigyáz rám, félt, és rettentően haragszik valakire.

Álmodom a múltról, és azt kívánom, hogy visszakerüljek oda. Szeretnék visszamászni oda, és nem tudok, ez pedig valami megfoghatatlan keserűséget hagy maga után.