Guard you IV.

Shinji x Kensei

Shinji POV

Unalmas kapitányi gyűlést hívnak össze, hogy ezerháromszáznegyvenhetedik alkalommal is alaposan kivesézzük, miért nem jó, ha Ichigo elveszti az erejét, és miért kell segítséget kérnünk, mi meg ezerháromszáznegyvenhetedik alkalommal fogunk rábólintani.

Kensei ma kibírhatatlan. Reggel óta téblábol, nem találja a helyét az irodámban, de a sajátjában sem. Idegesen dobol lábával a padlón, kezemben megremegnek a papírok. Ha Hinamori nem figyelne olyan hatalmas tekintettel, már rég hozzávágtam volna az egészet, Kenseit meg addig ütném, amíg mozog.

Nem értem, miért nem érti meg a nyilvánvalót, azt a jövőképet, ami perceken belül valósággá válik, és ha tegyük fel, mégis megérti, miért harcol ellene olyan elszántan? Tudom rá a választ, mert Kensei egyszerűen ilyen. Akkor is lázadna ellene, ha a saját érdekében állna a változás.

Igazából csak feladtam, hogy meggyőzzem őt a saját igazamról, mert hiába, úgyse fogja elfogadni. Mindig ugyanaz a vége. Nem akarom, hogy úgy végezzük, ahogy Kuchiki és Abarai.

Kensei nagyon sokáig egyszerűen nem hitte el, hogy én képes vagyok félig normálisként leélni az életem, és hogy ehhez az élethez őt választottam ki a hétmilliárd ember közül.

Hittem abban, hogy meg tudom változtatni a dolgokat, hittem a változásokban, abban, hogy én is, hogy ő is megváltozhat. Csak abba nem gondoltam bele, hogy azok a régi mosolyok a múltból egy nap éles, gyilkos késekké változnak majd.

Fennmaradó időmet azzal töltöm, hogy elmélkedem: mi mikor jutunk el oda, hogy valaki nem jön haza, hogy valaki elfelejti a programot. Mikor süllyedünk olyan mélyre, mint Ishida és Ichigo? Mikor jön el a pillanat, amikor valamelyikünk megtörik, mint Kuchiki?

Kensei ma nálam alszik. Nem, mintha egyébként nem így tenné, de ma még meg sem próbálja leplezni, egyszerűen besétál, és elnyúlik a futonon, én meg halkan utána lopakodom, és megpróbálok anélkül elaludni, hogy felébreszteném folyamatos mocorgással.

Körülbelül kettő óra negyvenhárom perc magasságában tápászkodik fel, és hagyja el az osztagom területét. Tudom, hogy most csak arra volt szüksége, hogy mellette feküdjek, hogy ne maradjon annyira egyedül. Egyébként ott van neki Hisagi, jó társaság, az a fajta hadnagy, aki hajlandó hajnalban hazarángatni a kocsmából, aki reggelig hánytatja, finom reggelit és vizet készít neki, mint egy jó feleség. Ilyenkor féltékeny vagyok rá.

Másnap reggel érkeznek a hírek, hogy Hisagi és Kira még az éjjel hazajöttek, és jelentést adtak, ahogy kell. Kensei arca sima, a szeme alatti karikák még mindig mélyek. Rám mosolyog, összeszorul a torkom, mert ez annyira nem így szokott lenni. Kensei sosem mosolyog rám reggel, mert ilyenkor még álmos, mert még nem főztem neki teát, ahogy minden reggel teszem.

Gyáva vagyok, annyira, hogy rásózom az összes papírmunkát Hinamorira, és eltűnöm a kertben. Irigylem Roset, mert ő legalább ki tudja fejezni magát valahogy. Nekem még ennyi sem maradt, fortyogok magamban, és egy szerencsétlen pitypangon élem ki szadista hajlamaimat. Olyan lehetek, mint egy nagy gyerek. Ülök a fűben, az élet nagy dolgairól gondolkodom, annyira, hogy bármit megtennék, csak a saját problémáimmal ne kelljen szembenéznem.

Nem akarom bántani Kenseit. Nem akarom, hogy úgy gondoljon rám, mint minden rossz megtestesítőjére, mert megkötöm a kezét, mert magamhoz láncolom. Menjen, amerre csak szeretne, amennyit csak szeretne, maradjon távol. Nem zavar, ha az orrom előtt smárol a hadnagyával, nem érdekel, hogy kit fektet le.

Nem zavar, mert ez csak egy újabb strigula a vereségek listáján.

Újra itt. Sokáig tartott összehozni, de aggodalomra semmi ok, mert hamarosan érkezik a folytatás. Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni, meghagyom nektek. Valamikor a jövőhéten jön a következő fejezet, meglepetéspárossal.