Guard you VI.
Urahara x Ukitake
Urahara POV
Negyed órája gondolkozom azon, hogy mi legyen a jégzselével, amit nehezemre esett kirobbantani a mélyhűtőből… túl fagyos ahhoz, hogy borogatásként használjam, de nem merem mikróba tenni, akkor túl meleg lesz. Egyszerűen döntésképtelen vagyok, kicsit gyenge, kicsit kevés, hogy végigcsináljak még egy ilyen évet.
Konyharuhába csavarom a fagyott zselét, és miközben a homlokára szorítom, halkan magyarázom, hogy ezzel csak neki lesz jó, mert szépen leviszi a lázát, nem lesz beteg, aztán beveszi a gyógyszereit, és alszik egy nagyot, aztán meggyógyul, és megint olyan lesz, mint régen.
Mindenki tudja, hogy nem lesz olyan, mint régen, még a két hadnagya is, akik itt köröznek, de ugyanúgy fogalmuk sincs arról, mi történik igazán; a különbség köztünk annyi, hogy ők azt hiszik, Juushirot én fogom meggyógyítani, én meg tudom, hogy erre képtelen vagyok.
- Elhervadtak a virágok – jelenti ki, ezzel engem felrázva abból a félig éber félkómából, amit eddig állapotomnak tudhattam.
- Igaz – bólintok. A virágok, amit érkezésekor hozott, elhervadtak. Már vagy egy hónapja itt lábadozik velem.
- Nem dobod ki őket?
Kedvem lenne kiabálni, és hosszasan ecsetelni, hogy miért nem lennék képes ezt tenni; mert ez számomra fontos. Nagyon fontos.
- Nem.
Ennyit válaszolok, pedig tudom, hogy szereti, ha elmagyarázom neki a dolgokat. Juushiro nagyon szereti meghallgatni az embereket, legalább annyira, mint tanítani őket. Nem azért hallgat, hogy nem legyen valakinek rossz véleménye róla, azért, mert szeret odafigyelni másokra. Szeret levest főzni nekem, amikor ő a beteg, szeret sokáig beszélgetni velem, mikor aludnia kéne. Valamilyen szinten már mazochizmus.
Juushiro aznap este arra kér, hogy meséljek neki, mert a múltról szeretne álmodni. Mesélek neki, régi, jó párszáz éves történeket, a felük legenda, a másik felét meg én találtam ki, de már nincs olyan állapotban, hogy feltűnjön neki. Szerintem már feladta, hogy élethűen emlékezzen; inkább elfogadja a képzelt valóságot, mert az nem fáj. Juushiro sosem bírta a fájdalmat, ettől függetlenül derekasan küzdött ellene.
Eltelt egy hónap azóta, hogy Ishida Ryukent átengedtem a Senkaimonon; eltelt egy hónap, mióta Kuchiki Byakuya a segítségemet kérte. Egy hónapja virágoztak el a cseresznyefák. Egy hónapja nem esett így a fekete eső.
Egy hónap rengeteg idő – ezt Juushiro mondta nekem réges-régen, én meg kinevettem, azt képzelve, hogy halhatatlanságomban nem tudnak bántani. Csak most jöttem rá, hogy egy hónap nem ér semmit… egyáltalán semmire sem elég – nem elég, hogy életeket mentsek, nem elég, hogy visszahozzam a múltat; nem elég, hogy boldoggá tegyem a számomra fontos személyeket. Egyetlen dolog van… még arra van időm, hogy számoljam a pillanatokat, amíg ki nem tisztul az ég. Ha kitisztul… ha kitisztul.
Tenshi megint itt, sok késéssel. Bocsánatot kérek; de itt van, végre.