3.
Otthon, rémes otthon

Az a két nap, amit a szálláson kellett eltölteniük, megviselte Pitont. Túl sok ember volt körülötte, és nem viselte jól a kéretlen társaságot. az ideje nagy részét a laborjában töltötte, de muszáj volt néha szünetet tartania. Ugyan csak az étkezések alkalmával találkozott Potterrel, de valahogy képtelen volt elviselni még olyan rövid időre is. Viszolygott a gondolattól, hogy hamarosan már csak hárman lesznek, és akkor akármennyire is szeretné, nem tudja majd elkerülni a találkozást a gyerekkel.

Molly velük volt a két nap alatt, és folyamatosan segített Dorának. Piton a fogát csikorgatta minden alkalommal, mikor Mrs Weasley ajnározta a gyereket. Rajta kívül mindenki el volt bűvölve tőle, de már ideje lett volna, hogy megszokja, a többség kedvelte Pottert, akár kisfiú akár nem.

Próbálta meggyőzni Dumbledort, hogy nem jó ötlet elvinni a gyereket valami ócska faluba, csak, hogy kellemesebbé tegyék a nyarát, de az igazgató már készen volt a tervvel. A tervvel, aminek nem minden részletét osztotta meg velük. Így tehát kénytelenek voltak összecsomagolni, és elmenni a kijelölt búvóhelyükre, természetesen mugli közlekedést igénybe véve, mert Dumbledore úgy vélte ez a lehetőség fel sem merülne a halálfalókban, ha esetleg kiszivárogna, hogy Potter valahogy elhagyta a Roxfortot…

Harrynek nem voltak kérdései, nem érdeklődött a táj iránt, csak tartotta kis kezei között a piros játékautóját és várta, hogy véget érjen a vonatút. Piton ingerülten lapozgatta a mugli újságot, amit a peron melletti bódénál vásárolt, de nem kötötte le a számára érdektelen világ megannyi eseménye. Dora párszor próbálta erőltetni a társalgást, de néhány sikertelen alkalom után feladta. – Petúnia néni tudni fogja, hogy hova megyünk? – érdeklődött Harry egy óra elteltével. Nem szerette volna, ha a Dursleyk megtalálják, és visszaviszik, de a két felnőtt félreértette őt.

– Ne mond ki ezt a nevet! – morgott rá Piton. – Azt hittem világosan felfogtad, amit az elmúlt két napban magyaráztunk neked.

– Akár szájkosarat is tehetnénk rá, ha gondolod – gúnyolódott vele a nő, aki Potter mellett ült. – Vagy miért nem harapod le a fejét, mert kérdezni merészelt valamit?
– Elnézést, hogy próbálom megtartani az inkognitónkat, és nem fedem fel a kilétünket már az első adandó alkalommal! – válaszolt vissza kioktató hangnemben Piton.
Dora színpadiasan körbenézett a fülkében.
– Milyen érdekes, én úgy vettem észre, hogy csak mi hárman ülünk itt. – Piton kinézett az újságlapjai közül. – De persze tudom fő az éberség, legyünk résen– parodizálta Mordont ezzel egy halvány kis mosolyt csalva a kisfiú arcára.

Mindhárman ott álltak egy alacsony kerítéses ház előtt. Fáradtak voltak, és a gyerek eléggé nyűgös is. A házuk olyan volt, mint bármelyik másik az utcában. Kívülről semmi különös nem volt az új otthonukon, átlagos volt. Fehér falak, alacsony kerítés, zöld gyep egy gyümölcsfával az előkert bal oldalán, fa burkolatú veranda egy hintaággyal, idilli környezet fiatal, gyerekes házaspároknak. Tehát egyértelműen olyanoknak, amilyenek ők nem voltak.

Hívogató melegség áradt az egész környékből, minden barátságosnak látszott, mégsem akaródzott egyikőjüknek sem bemenni, még a kisfiúnak sem. Nem értette mi történik vele, hova hozták megint, és mikor kell haza mennie. Nem mondta ki, mert tartott tőle, hogy mérgesek lesznek rá, de bárhol szívesebben volt, mint az otthonának nevezett helyen. Viszont Piton nem volt éppen bizalomgerjesztő jelenség, és amikor útközben Dorothea elmondta a kisfiúnak, hogy az egész nyarat itt fogják tölteni, Harry megrémült. Érezte a felé áradó ellenszenvet, és még a nőben sem bízott meg annyira, hogy tudja számíthat majd rá, és nem fogja hagyni, hogy bántódása essen.

– Szép jó napot kívánok! – kiáltott rájuk egy alacsony idős hölgy, hevesen integetve a szomszéd kertből.
Piton mereven odabiccentett, Harry halkan köszönt, Dorothea is igyekezett kedvesen mosolyogni, miközben befelé haladtak a saját előkertjükbe. A férfi szinte vonszolta maga mellett a másik kettőt, nem akart kint ácsorogni, sok dolga volt odabent.
– Mrs. Meddler* vagyok, de szólítsanak nyugodtan Lottinak, kedveskéim. Láttam a költöztető autót, nagyon sok szép holmijuk van. Hát ez az aranyos kisfiú? Hogy hívnak angyalom? – zúdította rájuk a sok kérdést az idős nő, ahogy velük párhuzamosan haladt a saját kertjében. A hangja olyan mézes-mázos volt, hogy Pitont a rosszullét kerülgette.
Dorothea megállt egy pillanatra, úgy vette észre, hogy gyorsabban szabadulnak, ha pár értetlen kérdésre választ adnak. Egyébként is azt az utasítást kapták, hogy olvadjanak be a környezetükbe, és az mindenképpen szóbeszéd tárgya lenne a helyiek között, ha ők szó nélkül bevonulnának az új házukba figyelmen kívül hagyva a szomszédot.
– Harry! – válaszolta Dora újabb erőltetett mosoly kíséretében.
– James! – Közölte vele egy időben a bájitalmester.
Piton figyelmeztetően a nőre sandított. Abban állapodtak meg, hogy titokban tartják a fiú kilétét, erre Tonks már el is árulta az igazi nevét.
– Harry James a neve! – helyesbített Dorothea, mikor az idős hölgy zavarodottan pislogni kezdett rájuk. – De hol ezt mondjuk, hol azt, tudja, hogy van ez ezekkel a fránya második nevekkel…
– Jaj, hát nagyon édes vagy! – folytatta a nő. – Nemrég sült ki egy nagy tepsi almás lepény, nagyon szívesen adok neked belőle, és természetesen önöket is szívesen látom. Nem nagyon akad látogatóm, mióta a gyerekek kiröpültek, és több éve özvegy vagyok. – Pitont ez a legkevésbé sem érdekelte. Elkezdte a gyereket befelé lökdösni, miközben Dorára pillantott. – Olyan jó lenne megismerni az új szomszédjaimat…
– Majd talán máskor. Hosszú volt az út, és mindannyian fáradtak vagyunk – mentegetőzött a boszorkány.
– Persze, persze kedvesem, pihenjenek csak – szabadkozott az idős hölgy, és nagyon lassan elindult befelé a házába. – Akkor talán holnap délután? – kiáltotta még vissza a küszöbről.
– Sajnos még be kell rendezkednünk, de ha lesz egy szabad percünk, mindenképpen átmegyünk – válaszolta Dora. – Az almás pite nagyon csábítóan hangzik.
Piton gyorsan bezárta a ház ajtaját, és a függönyt kissé elhúzva kikémlelt az ablakon.
– Alkalomadtán majd megköszönöm Albusnak a kedvességét, hogy ennyi ház közül pont azt választotta ki, amelyik mellett ez a kotnyeles vénasszony lakik! – morgott Piton miközben körbenézett az előtérben.
– Anyukád nem tanított meg rá, hogy nem illik udvariatlannak lenni az idősebekkel? – kérdezte tőle rosszallóan a nő, miközben lesegítette Harryről a szélkabátot. – Azt kérték tőlünk, hogy ne legyünk feltűnőek, de úgy vélem a merev tartásod és a dacos némaságod egyáltalán a nem feltűnő kategóriába tartozik!
Piton válaszra sem méltatta a kioktatást. Egyáltalán nem érdekelte a szomszédja lelkivilága, sőt senkié sem. Csak a feladatára volt hajlandó koncentrálni. Módszeresen körbejárt minden zugot a házban, és hangszigetelő valamint riasztó bűbájjal szerelt fel minden helyiséget. Ez volt egyike azon bűbájok kivételének, amiket mindenképpen el kellett végeznie, még akkor is, ha ezzel egy időre megnövekedett a mágikus aktivitás a környéken. Dora igyekezett elvonni a kisfiú figyelmét, hiszen őt nem világosították fel a képességeikről, Albus úgy vélte csak felesleges megrázkódtatás érne őt.
Mikor Piton végzett visszament a konyhába, ahol a boszorkány éppen szendvicseket gyártott Potternek.
– A laborban leszek! – vetette oda foghegyről, miközben utálkozó pillantást vetett a széken hintázó kisgyerek és a nő között.

– Úgy érted a pincében? – kérdezett vissza vigyorogva a nő. – Bár te, biztosan jobb szereted, ha alagsornak nevezzük…
– Igen, úgy értem, oda tartok, mert egyikünknek muszáj megoldani ezt a gondot! – bökött a fiú felé a fejével.
– Harry nem gond, nekem legalábbis nem az – vette védelmébe a fiút.

Piton az égre emelte a tekintetét, és valamit motyogott az orra alatt, amit a másik kettő nem értett. Még csak negyed órája vannak itt, de a nő máris a kölyök pártját fogja vele szemben. Gondolhatta volna, hogy a kis mama kedvence hamar leveszi a lábáról Dorotheát. Mindenki kedvelte a gyereket, kivéve őt, mert ő „pontosan" tudta, hogy miféle is Potter.

– Ha keresnél…

– De nem foglak! – szakította félbe a nő. – Merlin ments, hogy belépjek a birodalmadba, és megzavarjam a fontos munkálatokat.

– Mertem remélni, hogy időnként a segítségemre leszel – húzta össze a szemét a férfi. – Értesüléseim szerint kiváló a R.A.V. .- od bájitaltanból, így minden további kérés nélkül elvárom, hogy részt vegyél a kutatásban. Legalább a hozzávalók előkészítéséből vedd ki a részed!
– Húha, a professzor megnézte a jegyeimet, Harry – mosolygott a fiúra. Az elmúlt két napban rendszeresen odafigyelt rá, hogy ne Potternek szólítsa a kisfiút. Nehezen állt rá a szája, mert azelőtt szinte sosem szólította a keresztnevén, de nem akarta, hogy a kisfiúnak rossz érzése legyen amiatt, hogy a vezetéknevét használja. Az annyira személytelen.
– Tájékozódtam, és az eredményeid kifogástalanok – közölte Piton minden kedvesség nélkül.
– Ez biztos dicséret volt tőle, vagy olyasmi. Nem mindenkit enged ám az üstje közelébe. – A kisfiú halványan elmosolyodott, bár fogalma sem volt róla, mi az a bájitaltan és üst, majd leemelt egy szendvicset a tányérról, és majszolni kezdte.
– Ne akard, hogy megbánjam, hogy belementem ebbe az abszurd küldetésbe! – figyelmeztette a férfi. – Viselkedj felnőttként, és ha lehet, ne mondj nekem ellent csak azért is, pláne ne előtte!

Dora beleegyezően bólintott, elvégre a férfinak igaza volt. Nem szabad egymás ellen fordulniuk, a feladatuk érdekében el kell simítaniuk a nézeteltérésüket.

– És ne ajnározd azt a kölyköt, eléggé el volt kényeztetve eddig is – folytatta a férfi, morogva.

– Csak kedves vagyok vele, vagy ezt sem szabad? – érdeklődött ártatlanul pislogva a nő. – Amúgy meg nem tűnik, elkényeztetnek.
Piton válasz nélkül sarkon fordult és elindult az alagsor irányába. Még jól hallotta Dorathea utolsó szavait, mielőtt elérte a pincelejárót. A nő utána kiabálta, hogy mindig is utálta a bájitalokat, és hasznavehetetlen lesz számára, úgyhogy ne is számítson rá a későbbiekben sem.

Dorothea magában még mosolygott egy ideig, hogy Piton felhozta az iskolai eredményeit. Kíváncsi lett volna, mikor volt rá ideje, hogy utánanézzen. Akár meg is lepődhetett volna, hogy a férfi ennyire bizalmatlan, de tudta, hogy ez soha nem fog változni. Ez igazán Perselusra vall: bizalmatlanság és tartózkodó magatartás. Ha veszélyben érzi a személyes szféráját rögtön támadásba lendül. A nő megvonta a vállát. Ő ugyan nem akar betolakodni az életébe, nagyon jól megvolt a bájitalmester nélkül az utóbbi pár évben, és ez ezután is így lesz. Alapjában véve jól megértették egymást, de most mégis érezte a feszültséget a levegőben akárhányszor egymáshoz szóltak.

Harry legalább három szendvicset megevett, és egy nagy pohár narancslevet is megivott hozzá. Amikor a nő lesegítette a székről – amire nagyon ügyesen egyedül mászott fel–, megint megállapította magában, hogy milyen sovány a gyerek. Teljesen kitapinthatóak voltak a csontjai. Már a fürdetéseknél is látta, hogy bizony a kisfiú nincs jó húsban. Nem úgy tűnt, mint akit agyonkényeztettek a rokonai, bármit is állítson Piton.
– Na, gyere, Harry, megkeressük a szobádat – vonta magára a fiú figyelmét, mikor ő elkezdett körbenézni. – Biztosan az emeleten lesz, szerintem tetszeni fog.
Harry bizakodóan bólintott, bár nem értette miért kéne az emeletre menni, hiszen a lépcső a földszinten volt. Ezt az észrevételét nem osztotta meg a barna hajú nővel, aki már a harmadik lépcsőfokon állt, és csak rá várt. Kíváncsian követte, de nem számított semmi jóra, már megszokta, hogy vele nem történnek jó dolgok.
Dora könnyűszerrel felismerte, melyik lehet Harry hálószobája. A falak halványkékre voltak festve, és bár a bútorzat egyszerű volt, egy ilyen idős gyereknek tökéletesen megfelelt volna, hogy otthonosan érezze magát.
A kisfiú tágra nyílt szemekkel állt a küszöbön, és csak tátogott. Minden tisztának tűnt odabent, és a szoba tágas volt és világos. Egészen más, mint a lépcső alatti gardróbja, ami dohos szagot árasztott, és csak egy bura nélküli lámpa szolgált fényforrásként. Még mindig csak a folyosón ácsorogva nézelődött, el se merte hinni, hogy ez a sok minden tényleg az övé. Felfedezett egy színes faládát, ami valami nagyon érdekeset rejthetett, mert olyan hatalmas volt, hogy biztosan belefért vagy ezer játék.
– Valami baj van? Nem is nézed meg közelebbről az ágyadat, és ahogy látom játékaid is vannak. – Dorothea kicsit beljebb tolta a fiút, aki még mindig megszeppenve állt mellette.
Harry óvatosan beljebb merészkedett, miközben mindent még egyszer szemügyre vett. Az emlékezetébe akart vésni minden egyes dolgot, hátha ez csak egy álom, és ő mindjárt felébred a gardróbjában a koszos, foszlott matracon fekve.
Idegen érzése támadt, de nem tudta szavakba önteni. Megállt az ágy lábánál és félénken végigsimított kis kezével az ágytámlán, miközben egy nagyon sóhajtott.
– Nekem még soha nem volt ilyenem – ismerte be halkan a nő felé fordulva.
– Micsodád nem volt, játékaid? – döbbent meg a nő.
Fogalma sem volt a kisfiú eddigi életkörülményeiről. Albus semmit nem árult el a Rendnek, arról, hogy Harry milyen borzalmasan szenvedett egész gyerekkorában. Nem akarta ezzel is megalázni a fiút, ez csak rá tartozott.
– Nem… Ágyam – válaszolta azzal az őszinteséggel, ami minden gyermek vele született tulajdonsága. Csak sokkal később tanulják meg, hogyan kell hazudni.
Tonks nem tudott megszólalni. Életében először cserbenhagyták a szavak. Mi az, hogy nem volt ágya? Az nem lehet, hiszen még az árvaházi gyerekeknek is van ágyuk, ha másuk nem is. Perselus azt mondta neki, hogy Harryt kényeztették, neki mégsem volt ágya…
Meg kellett osztania valakivel az ágyát? Vagy egyáltalán nem volt neki? Még belegondolni se akart. Ő szerető családban nőtt fel, ahol mindenki összetartott, és feltétel nélkül kiálltak egymásért a bajban. Számára mindig felfoghatatlan volt, ha valaki gonosz volt a saját gyerekével, vagy esetleg még annál is rosszabb. Nem volt naiv, tudta, hogy ő kivételes, szerencsés helyzetben van, de nem hitte volna, hogy Potter hiányt szenvedett bármiben is.
– Doro, valami baj van? – kérdezte érdeklődve a fiú. Dorothea halványan elmosolyodott. Mikor először találkozott a kisfiúval és bemutatkozott neki, Harry félreértette és, azóta nem is volt hajlandó kijavítani magát. – Itt tényleg minden az enyém?
– Itt minden a tiéd, Harry! – válaszolt még mindig a kisfiú előbbi kijelentésének hatása alatt.
– Akkor nem bánod, ha megnézem, mi van abban a ládában? – kérdezte fejét lehajtva, mintha már magát a kérést is szégyellnie kéne.
– Nyugodtan fedezd fel magadnak a szobádat. Nekem le kell mennem egy kicsit, ha nem bánod. – Harry nem válaszolt, ekkor már derékig a ládában turkált.
Dora sürgősen beszélni szeretett volna Perselusszal, tudni akarta, hogy milyen élete volt azelőtt a fiúnak. Mikor a kisfiú megtalálta az első érdekesnek tűnő játékot Dorothea még egy percre magára vonta a figyelmét. Megígértette Harryvel, hogy a szobában marad és játszik. Nem kellett kétszer mondania, a kócos kisfiú azonnal rávetette magát az új autókra és építőkockák hadára. A biztonság kedvéért, mikor kilépett a folyosóra, óvatosan felhelyezett egy riasztóbűbájt, hogy tudja, ha Harry mégis elhagyná a szobát.

Piton minél előbb rá szeretett volna jönni, hogy Potter mitől változhat vissza. Gyűlölt egy házban lenni vele. Nem bírta elviselni a közelében, rosszul volt tőle, ahogy bámulta a nagy zöld szemeivel. Egy pár perc után mindig rámordult, hogy ne nézegesse olyan bambán, amitől a kölyök szerencsére mindig észhez kapott, és jobb elfoglaltságot talált magának, minthogy őt nézegesse.
Természetesen mindenki más el volt alélva Pottertől, mert olyan édes. Már akkor is megborzongott, mikor csak rágondolt erre a szóra, kimondani pedig semmi pénzért nem mondta volna ki. Viszont ami igazán bosszantotta, az Dorothea viselkedése volt. A nő olyan kedves volt a kölyökkel, hogy néha szívesen ráordított volna.
Potter mindig is egy elkényeztet kis mocsok volt, és ez az egész nem történt volna meg, ha nem viselkedik felelőtlenül. Persze ezt nem várhatta tőle, hiszen még Albus is mindig csak pátyolgatta a fiút. Más szabályok vonatkoztak rá, és az se volt gond, ha megszegte azokat. Semmi szankció soha egy fejmosás se. Bezzeg, ha a mardekáros diákok valamilyen módon áthágtak egy szabályt, Az igazgató elvárta tőle, hogy keményen lépjen fel. De Potternek, engedmények voltak, mert neki küldetése van… A nagy hős! Hát most csak egy nevetséges kölyök, aki képtelen egyedül gondoskodni magáról és lámpafénynél alszik.

Újabb patkányfarkat vágott le, és dühösen az üstjébe dobta. Fogalma sem volt hogyan kezelje a mellékhatása okozta galibát, mert ennek a bájitalnak nem lett volna szabad így működnie. Igaz, hogy még nem volt tökéletes, mikor felvitte az igazgatói irodába, de legalább negyven teszten átment, és mindegyiken megállta a helyét. Még soha életében nem fordult vele elő, hogy nem tudta megfejteni egy bájital rejtélyét pláne nem a sajátjáét.
Cipőkopogásra lett figyelmes, majd hallotta, hogy nyílik a pincébe vezető ajtó. Kicsit lejjebb vette a lángot az üstje alatt és lejegyzetelt pár dolgot. Dora kettőt kopogtatott az ajtaján, mielőtt belépett, de még így is Piton mogorva ábrázata fogadta.

– Beszélni szeretnék veled. Van egy pár perced számomra? – kérdezte Dora kissé nyugtalanul. – Harryről lenne szó…

– Mi van már megint azzal a kölyökkel? – dörrent oda a férfi mogorván. – Ha valami galibát okozott, rám ne is számíts! Amikor Albus megbízott a feladattal tudta jól, hogy én nem fogom a kölyök kedvét lesni naphosszat! Egyáltalán nem akarom a közelemben tudni, de ha már így kell lennie, akkor legalább viselkedjen rendesen – zúgolódott a férfi.

– Igen tudom, hogy nem kedveled. – Dora még finoman fogalmazott.
Dorothea megrázta a fejét. Miért gyűlöli ennyire ezt a kisfiút? Piton soha nem nyílt meg előtte igazán, fogalma sem volt róla, milyen sérelmeket dédelget, amiket James Potter és a bandája követett el ellene, hogy aztán kicsinyesen ezt egy gyereken torolhassa meg.

– Harry nagyon jól viselkedik – vette a védelmébe. – Viszont tudni szeretném milyen értesüléseid vannak a gyerekkorával kapcsolatban.

– Legjobb tudomásom szerint a rokonainál lakott, és semmi döbbenetes nem történt vele. – Újra a bájitala felé fordult, és beleszórta az aprított kamillát valamint a békamájat. – Többet én sem tudok, mert soha nem kérdeztem, ugyanis nem érdekel Potter élete. Mennyivel könnyebb volt mikor még nem járt a Roxfortba…

Dorothea kommentár nélkül hagyta az utolsó mondatot. Tudta, hogy Piton nem csak Harryt, de minden gyereket utál az iskolában. Magát a tanítást is hasztalanak tartotta, mivel szerinte csupa dilettáns idióta melegítette a hátsóját a padsorokban kivéve az imádott mardekárosait.

– Ez bizony érdekes, mert számomra igencsak meglepő, hogy Harrynek nem volt ágya. – Piton felvonta a szemöldökét. – Amikor megmutattam neki a szobáját elmondta, hogy neki még soha nem volt sajátja.

– Igazán sajnálatos – tette színpadiasan a mellkasára a kezét – mindjárt elsírom magam. A kölyöknek biztosan osztozkodnia kellett a szobáján, ez nem olyan felháborító. Nála sanyarúbb sorsú gyerekekről is hallottam már, de egyik sem akarta magának kikövetelni a többiek szánalmát!

– Nem azt mondta, hogy nem volt saját szobája, hanem, hogy ágya nem volt – javította ki a nő. – Bár nem igazán tudom, hogy ez mit is jelenthet. Egyébként, nem értem miért kell mindenért támadnod, nem vágyik senki szánalmára.

– Meglátásom szerint nem ismered eléggé jól őt ahhoz, hogy véleményt formálhass róla – vonta fel szemöldökét a bájitalmester. – Az elmúlt tizenöt év alatt bebizonyosodott, hogy nem bír meglenni az állandó figyelem nélkül, valakinek folyamatosan istenítenie kellett őt. – A nő mélyet sóhajtott, és ráhagyta a férfire a dolgot. – Elhiheted, hogy a szánalmadra játszik!

– Minden bizonnyal, már öt éves korára kifejlesztette azon képességét, hogy ilyen ravasz módon nyerje el valakitől azt, hogy kedvelje – ironizált Dorothea. – Valóban figyelmen kívül hagyod a tényt, hogy Harrynek nem volt hol aludnia? Mégis mihez kezdjek ezzel az információval?

– Ha tehetek egy javaslatot, akkor talán kérdezd meg tőle, ha annyira érdekel! – vágott vissza a férfi. – Ha teljesebb képet akarsz kapni, az állítólagos rossz körülményeiről, akkor faggasd ki.
– Nem úgy tűnt, mint aki szeretne erről beszélni. –Kicsit közelebb lépett az asztalhoz, és rátámaszkodott.

– Öt éves, mindenről akar veled beszélni, ha hajlandóságot mutatsz rá, hogy meghallgasd! – Pitont egyáltalán nem érdekelte, hogy a kölyöknek milyen ágya volt, vagy nem volt. – Nagyon jól elvagytok, vagy talán a kis mo… – Dora szeme élesen villant így Piton nem mondta ki ezt a nem túl kedves jelzőt – nem osztja meg veled a titkait?

– Ha nem ismernélek, akkor azt hinném féltékeny vagy – mosolygott rá hamiskásan. – Csak nem erről van szó?

– Én aztán a legkevésbé sem vágyom a körülrajongásra. – mutatott magára. – Szeretek egyedül lenni, és mindent elkövetek, hogy az emberek elkerüljenek. Nem szeretem a társaságot, kivéve egyesekét. Viszont nem kell attól tartanom, hogy bárki a közelemben szeretne tartózkodni, mert én sem örvendek nagy népszerűségnek.

– Hah, legalább őszinte vagy magaddal, erre mindig lehet számítani.

– Ha befejeztük ezt az érdektelen beszélgetést, akkor talán magamra is hagyhatnál, elég sok a tennivalóm, és nincs segítségem – szólalt meg gunyorosan. – Valaki nem tartja kötelességének, hogy elősegítse a munkámat.

Dora elengedte ezt a célzatos megjegyzést a füle mellett.

– Tudod, ha én is tehetek egy javaslatot, akkor talán próbáld meg kissé kevésbé naturálisan az emberek tudtára adni a véleményedet. Meg fogsz lepődni, de egy kis jó modorral még barátokat is szerezhetsz magadnak. – Vagy legalább kevésbé fognak utálni – gondolta magában.

– Említettem volna neked, hogy igénylem a kioktatásod a másokhoz való viszonyommal kapcsolatban? – nézett rá haragosan. – Nekem megfelel, úgy ahogy van! Ha változtatni szeretnék a dolgokon, észre fogod venni…
– Hát persze, minden magányos ember ezzel nyugtatgatja magát – szúrt vissza Tonks gúnyosan, majd megfordult és az ajtó felé indult. – Beszélni szeretnék majd Albusszal, ha be lesz kapcsolva a kandallónk.
– Tedd, amit jónak látsz! Holnapra már biztosan összekapcsolják a főhadiszállással. – Hátat fordított a lánynak, hogy leemeljen a polcról egy hozzávalót. – Még valami Dorothea. – A nő kíváncsian fordult vissza. – Leköteleznél, ha levennéd ezt a csizmát. Megőrjít, ahogy mászkálsz benne az egész lakásban. Olyan, mintha egy átkozott kopogó-szellemmel lennék összezárva, és nem hiszem, hogy kényelmes egész nap magassarkút viselned.

Dorothea marhasültet készített vacsorára, aminek az illata betöltötte az egész házat. Harry kíváncsian ment le a konyhába, hogy megnézze, minek van ilyen jó illata. Megállt az ajtó takarásában és beleszimatolt a levegőbe. Petúnia néni sosem főzött semmit, aminek ilyen finom illata volt, vagy ha mégis, akkor abból ő nem ehetett.

A riasztóbűbáj jelezte a nőnek, hogy a kisfiú elhagyta a szobáját ezért még egyszer ránézett a sütőben sülő húsra, és a keresésre indult. Harry nem vette észre, hogy a boszorkány kifelé tart a konyhából így nem volt ideje elbújni. Dora aprót sikított, mikor majdnem orra esett a gyerekben, aki dermedten állt előtte. Az arca egészen elfehéredett és valamit motyogott, amit a nő nem értett. Közelebb hajolt hozzá, hogy jobban hallja, de amint megmozdult Harry védekezésre emelte a kezeit a feje fölé, és hátrálni kezdett.

– Harry, ne félj nem akarlak bántani – szólalt meg nyugodt hangon. – Nem akarok neked rosszat.

A kisfiú megállt egy pillanatra, és kikukucskált a kezei között. Dora a legmelegebb mosolyával nézett vissza rá.

– Nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek. –Igyekezett minél derűsebbnek tűnni, hogy megnyugtassa. – Szeretnél bejönni a konyhába? Azt hiszem, tudnál nekem valamiben segíteni.

Harry csodálkozva nézett rá. Ő segíthet valamiben? Petúnia néni soha nem engedte a konyha közelébe. Igazából semelyik szobát nem használhatta a fürdőszobán kívül, de abban sem volt köszönet. a nénikéje nem szeretett vele törődni, így a fürdést is sietve kellett csinálnia. mindig egy régi, már durvára keményedett törölközőt kapott, ami bántotta a bőrét, de ha szólni mert érte, akkor hálátlannak nevezték.

Ha kijöhetett a lépcső alatti gardróbból, akkor leginkább a lépcső alján üldögélt. Már az régen megtanulta, hogy nem tanácsos feljebb merészkednie, mert az unokatestvére az első adandó alkalommal lelökte őt onnan. Persze utána Vernon bácsi jól összeszidta, mert esés közben húzott a cipője orrával egy csíkot a fehérre meszelt falon a lépcső mellett. Ahelyett, hogy megvigasztalták volna, mert beverte a térdeit, bezárták a gardróbba és aznap nem kapott vacsorát.

– Tudod, meg kell teríteni, és én biztos vagyok benne, hogy te nagyon szépen tudsz szalvétát hajtogatni. – Sétált vissza Dora kitárva az ajtót a kisfiúnak. – Mit szólsz hozzá?

Harry bólintott, és utána ment. Felült a székre, és Dora elé rakott három fehér szalvétát. Azt mondta neki, olyanra hajtja, amilyenre akarja, és ne aggódjon, van még bőven, ha esetleg elszakadna. A kisfiú boldogan kezdte el egyik oldalról a másikra hajtogatni a szalvétát. Valami nagyon szépet szeretett volna készíteni, ha már ez a Doro olyan kedves vele.

A boszorkány időnként rápillantott Harryre, aki nyelve hegyét kidugva koncentrált a hajtogatásra. Nem nagyon értette miért ijedt meg tőle ennyire a gyerek, amikor meg akarta simogatni. Normális esetben nem lett volna szabad így megrémülnie. Egyre inkább azt gondolta, hogy valami nem egész stimmel Harry gyerekkori emlékeivel.

Piton savanyú képpel ült asztalhoz. Nem jutott előrébb a kísérlettel, pedig miden perc, amit a kölyökkel kell töltenie felért számára egy büntetéssel. Potter a legkevésbé sem akarta őt zavarni, még ránézni is csak lopva mert.
Olyan ártatlan képe volt, hogy Piton néha elfeledkezett magáról és rácsodálkozott mennyire kicsi és védtelen.

– Igazából nem is olyan visszataszító – gondolta magában. – Miket beszélek, Potter egy kibírhatatlan kis mocsok.

Undorodva húzta el a száját, ahogy meg egyszer a gyerekre pillantott. Semmi esetre sem akarta megkedvelni vagy ne adj Merlin megszeretni. Ahogy észrevette Dorával már megtörtént a baj, nem volt egy olyan perc, amikor ne lett volna egy kedves szava Potterhez, vagy egy mosolya, időnként még a fejét is megsimogatta, noha legtöbbször a kisfiú ijedten rezzent össze, ha megérintette.

Dorothea vacsora közben agyondicsérte a szalvétákat, amiket Harry hajtogatott. Piton unott képpel arrébb lökte a tányérjából a szerinte leginkább, csak egy összegyűrt papírhalmot, és szótlanul fogyasztotta a vacsoráját. Mivel Potter nem volt valami bőbeszédű, így Dora szórakoztatta őt, történeteket mesélt neki a gyerekkorából, hogy miféle csínyeket követtek el a húgával, mikor még kislányok voltak.

Pitonnak lett volna mit mesélnie a gyereknek. szívesen megosztotta volna vele, miféle gazember volt az ő apja, de Dumbledore szigorúan megtiltotta neki, hogy bármiféle információt adjanak neki a szüleiről. az igazgató félt tőle, hogy összezavarodik, hiszen csak jóval később tudta meg, hogy kik voltak a szülei valójában. Nem tudta, hogy egy ilyen korú gyerek fel tudná-e dolgozni mindazt, amit Lily és James Potterről tudnia kéne.

– Visszamegyek a laborba – tolta el magát az asztaltól a férfi. – Úgy sejtem továbbra is nélkülöznöm kell a segítségedet a laborban – szúrta oda.

– Meg kell fürdetnem Harryt, aztán lefektetem – felelte a nő rá sem nézve. – Utána le tudok menni hozzád, ha óhajtod.

– Ne fáradj, egy óra múlva én is befejezem a munkát. – Egy csepp kedvesség sem volt a hangjában, de nem tudta megmagyarázni, hogy miért ennyire dühös. – Sejthettem volna, hogy Albus nem azért bízott meg a feladattal téged, hogy a munkámat segítsd, hanem hogy dadát játssz Potter mellett.

– Azt hiszem én ezzel már eléggé megkönnyítem a helyzetet – szólt vissza a boszorkány. – Nem tudom mi a bajod, ha te szeretnél több időt tölteni Harryvel, akkor semmi akadálya, már viheted is a fürdő…

– Merlin ments, hogy egyedül maradjak vele! – vágott a szavába a férfi.

– Nem előtte kéne megbeszélnünk, hogy mennyire nem szívleled – morogta összeszorított fogakkal a nő. Reggel még pontosan Piton volt az, aki csendre intette, ha a gyerek is a közelben van. – Egyébként lehetnél egy kicsivel toleránsabb is vele szemben, semmi gond nincs vele.

– Oh, hát persze, hogy nincs – gúnyolódott a bájitalmester. – Pottert mindenki szereti, és ha valaki mégis átlát ezen a bűbájos angyalarcon, akkor az már maga a gonosz! Majd eljön az idő, amikor már te is ki fogod őt ismerni, de hozzám hiába fogsz panaszra jönni.

– Képtelenségeket állítasz, teljesen elment az eszed! – rivallt rá Dora, majd lehalkította a hangját, mert a szeme sarkából látta, hogy Harry összerezzent, amikor mérgesebben szólt oda Pitonnak. – Dumbledore valóban nagyon rosszul választott, mikor rád bízta őt.

Piton megvonta a vállát és gúnyosan elmosolyodott. Őt nem fogja megpuhítani Potter a nagy zöld szemeivel, az ártatlannak tűnő ábrázatával. Ő ismeri, tudja, hogy milyen… Tonks az akinek elment az esze. Feltétel nélkül barátkozik a gyerekkel, de majd megbánja. Talán tényleg féltékeny lenne a kölyökre? Kizárt dolog. Dora mindenkivel kedves, ahogy azt már megfigyelhette az évek során mióta ismeri. Ez idáig nem zavarta, ha másokkal látta…

– Fürödhetek valami játékkal Doro? – kérdezte meg félénken a kisfiú.

– Persze, Harry, bármit bevihetsz magaddal, ami nem megy tönkre a víztől.

Piton felvonta a szemöldökét. Micsoda idióta becenevet adott neki Potter. Még rendesen beszélni is nekik kell megtanítaniuk?

Jegyzetelés közben a gondolatai óhatatlanul visszavándoroltak a nőre. Hogy merészeli őt bírálni a kölyök előtt? Hol lesz neki így tekintélye? Na de Dorothea mindig is ilyen volt, nem érdekelte mit gondolnak mások, ment a maga feje után. Tisztán emlékezett a napra, mikor először látta.

A Rend egyik ülésén felvetődött az ötlet, hogy Andromeda Black lányát is fel kéne venniük a soraikba. A múlt hónapban fejezte be tanulmányait az amerikai Salem egyetemen, ahol kitűnő eredménnyel végzett. Már belépett az aurorok közé, ahol pár hét leforgása alatt bebizonyította, hogy kiérdemelte a helyét a különleges alakulatba bekerülők közé. Kingsley nagyszerű véleménnyel volt a lányról.

Piton kissé szkeptikusan állt a nőhöz, lévén a húga – akit volt „szerencséje" ismerni – minden volt, csak nem talpraesett. Sete-suta mindent elhamarkodó, kapkodó fiatal lány volt, így feltételezte a nővére is hasonló lehet.

A feltevése beigazolódni látszott, mikor a nő már az első gyűléséről késett egy jó félórát. Sebesen rohant be a konyhába, ahol nekiment az egyik Rendtagnak, majd szabadkozva Albus felé fordult.

A bájitalmester haja függönyén keresztül alaposan végigmérte a nőt. Szürke szűk szabású ruhát viselt – a mára már védjegyévé vált – magassarkú csizmával. Az arca egészen bájos volt, de a legfeltűnőbbek a szemei voltak, szinte ragyogtak. Tettvágy és büszkeség tükröződött benne.

Dora kedvesen bemutatkozott mindenkinek, szerényen mosolygott közben, majd helyet foglalt. Albus ünnepélyesen feleskette őt, majd belefogott az aznapi gyűlés legfontosabb pontjaiba. Piton azt vette észre, hogy Dorothea időről- időre rajta felejti a pillantását.

– Tehetek önért valamit Miss Tonks? – mordult rá aligha kedvesnek nevezhető hangnemben.

– Csak azt próbálom kitalálni, hogy valóban olyan veszedelmesen félelmetes, mint mondják – felelte pimasz vigyorral a képén.

– Örülök, hogy a hírem elért önhöz is – köpte a szavakat gúnyosan. – Megnyugodhat kisasszony, valóban veszélyes és félelmetes vagyok.

Dora látványosan kuncogni kezdett. Ő egyáltalán nem ijedt meg a mogorva férfitól.

– Hát, ha más nem is, a modora biztosan halálos.

Többen a szájuk elé kapták a kezüket, hogy ne nevessenek fel hangosan. Még Dumbledore is elfojtott egy mosolyt, hogy ne sértse meg a balján ülő bájitalmestert.

Piton szigorúan nézett körbe a teremben, pillantásával figyelmeztetve mindenkit, hogy adják meg a neki járó tiszteletet. Nem tűrte jól az efféle humorizálást, pláne nem, ha az ő kárára történt. Dora is kapott tőle, egy szúrós pillantást, de a boszorkány még csak el sem fordította a fejét. Perselus úgy vélte talán a nőt nem tudja olyan könnyen megfélemlíteni, mint a diákjait, de biztos volt benne, ha akarná könnyű szerrel megtalálná a gyenge pontját.

Az ülés végén mindenki az új tagról susmusolt. Végeredményben, jó „fogásnak" találták, sőt Dorothea Tonks merész új színfoltja volt a Rendnek. Természetesen Pitonon kívül mindenkinek szimpatikus volt az életvidám harsány nő.

Az ülés után Dora Piton háta mögé került aki – i míg Dumbledor-ra várt, hogy egy személyes jellegű témát beszéljenek át –, egy vaskos könyvvel a kezében ült az egyik sarokban elhelyezett, kissé kopottas kárpitozású karosszékben.

Kíváncsian belelesett a férfi válla fölött a megsárgult oldalon sorakozó sorokba. Piton kissé közelebb tartotta magához a könyvet, hogy a nő ne láthassa rendesen.

– Önző módon meg akarja tartani magának az információkat a Kis Sárfű Tej felhasználási módjáról? –Mikor a férfi félig hátra fordult, a nő szélesen rámosolygott.

– Semmilyen felhasználási módja nem javallott, ugyanis mérgező, de időnként mégis főznek belőle teát ámbár vérhasat okozhat – oktatta ki tanári stílusban Tonks-t, majd visszafordult.

– Ha már a tea szóba került… nincs kedve meginni velem egy kávét, vagy teát valahol a közelben? Bebizonyíthatná, hogy mégsem olyan mogorva. – Dora jóindulatúan tette fel a kérdést a meghívásra vonatkozóan, Piton mégis ellenségesen válaszolt rá.

– A válaszom már benne volt a kérdése elejében.

Nincs kedvem magával csinálni semmit. És csak úgy a miheztartás végett közlöm, hogy bebizonyítanom pedig egyáltalán nem kell semmit.

Albus éppen felé tartott, mikor észrevette, hogy a férfi az új rendtaggal beszélget. Tisztes távolból megvárta, míg befejezik a csevegést, ha ugyan lehet ezt a szót összefüggésbe hozni Perselus nevével.

– Rendben, akkor csak legyen egy pohár whisky, úgy látom, magára fér… – kacsintott oda huncutul miközben megkerülte a széket, hogy így szembe kerülhessen Pitonnal.
A bájitalmester tartózkodó, sőt ellenséges magatartása nem tántorította el. Érdekesnek találta ezt a tüskés modorú férfit, aki változatosságot ígért, az eddig megismert varázslók után. Már csak azért is, mert legalább méltó partnere volt egy szópárbaj alatt. Ki nem állhatta a mulya, mindenre helyeslő embereket.
– Bolond vagyok, hogy egyáltalán megkérdezem, de ha netalántán valami borzasztóan ostoba ötlettől vezérelve elfogadnám a meghívását, akkor békén hagyna? – kérdezte kihívóan felemelve bal szemöldökét.

– Ha a rövidke együtt töltött idő után is ódzkodni fog a társaságomtól, akkor minden további nélkül hajlandó leszek lemondani az ön zaklatásáról – nyújtotta oda a kezét, amit Piton pár másodpercnyi gondolkozási idő után kissé kelletlenül, de elfogadott.

Az utána történt események mára már történelemnek mondhatók…

Perselus sosem érette meg igazán, hogy miért állt vele egyáltalán szóba Dorothea. Bár ez előfordul olyan alacsony önbecsülésű embereknél, mint amilyen ő is volt. Nem értik igazán, hogy a sors miért ad nekik egyáltalán esélyt bármire, ami kicsit is jobb, mint amit a hétköznapjaik nyújtotta lehetőségek nyújthattak eddig.
Végül az évek során kitalált magának egy elméletet. Azért kapott néha egy szikrányi esélyt a boldogságra, hogy botor módon elszalaszthassa a lehetőséget, és ennél fogva sokkal jobban érezhesse mi is az a magány. Ez is csak egy kegyetlen késdöfés volt mindazok szívébe, akik már eleve kárhozatra voltak ítélve.
Nos igen – vonta meg a vállát– sajnálni azt mindig is tudta magát. Bár senki mástól nem tűrte meg a szánalmat, a sajnálkozó tekintetett, saját magát azért csak nem utasíthatta rendre. Titkon mindig remélte, hogy Dora nem efféle indíttatásokból kereste a társaságát akkoriban.

És ha már ennyire nem tudott szabadulni a nő gondolatától, úgy gondolta, jobb, ha megkeresi a házban. Itt lent amúgy sem sokat tehetett már. Az aznapra beütemezett kísérletekkel készen volt. Előrébb egy halovány lépésnyit sem jutott, és bár nem volt szokása feladni, tartott tőle, hogy a megoldás nem a bájitalban keresendő. Még nem volt biztos benne, de a fiú viselkedését elnézve kezdte azt gondolni, hogy a bájital csupán egy eszköz volt, ami ezt az állapotot előidézte. A megoldás kulcsa maga Potter lesz…
Azonban, ha sejtése beigazolódik, akkor a baj sokkal nagyobb, mint eddig gondolta. Bármi is a megoldás, ha köze van a kölyökhöz, akkor eleve kudarcra van ítélve, mert ő nem lesz képes segíteni rajta.