4.

Kísértő múlt

Albus Dumbledore hosszasan rótta a köröket az irodájában. Órák óta töprengett, de a járkálás ezúttal nem segített beindítani a fogaskerekeket az agyában. Azóta, hogy Voldemort feltűnt a minisztériumban, már Cornelius Caramel is kénytelen volt belátni, hogy tennie kell bizonyos óvintézkedéséket a varázslók és boszorkányok biztonságának érdekében.

A legelső intézkedése a megszigorított kandallóhasználat illetve a hálózathoz való csatlakozás fokozott ellenőrzése volt.

Pontosan ez okozta a problémát a Roxfort igazgatója számára. Mindenképpen kapcsolatba kellett lépnie Perselusszal és Dorotheával. A Rendnek megvolt a maga saját titkos módszere, hogy tartsák a kapcsolatot egymással, de mindenképpen személyesen szeretett volna velük beszélni. Felmerült benne, hogy levelet küld, de aztán elvetette ezt az ötletet. Bár temérdek eltérítő és álcázó bűbájt ismert, nem lehetett benne biztos, hogy egy pergamendarab nem okozhatja a vesztüket. A halálfalók szinte mindent tűvé tettek Harry Potter után, nem kockáztathatott ekkorát.

De hiába gondolkozott megállás nélkül már vagy négy órája, sehogy sem tudott rájönni, hogyan kerülje meg a minisztériumi ellenőrzést. Már az is kész szerencse volt, hogy a Grimmauld téri házat titokban tudták tartani. Botorság lett volna az Ashton Hayes –i házat ráköttetni a hop-hálózatra.

Albus maga választotta a helyet, gyermekkorában járt ott párszor az édesanyjával és a testvéreivel. Mivel ezt az információt soha senkivel nem osztotta meg, senkiben nem merült fel a gyanú, hogy ott bújtatta el Harryéket. Még a rendtagokat sem avatta be. A menedékház tökéletesen titkos volt.

A kapcsoltba lépés mellett más problémák is felmerültek. A Mágiaügyi Miniszter minden nap azzal a kérésével zaklatta Dumbledore-t, hogy beszélni szeretne Harryvel. Nyilvánvalóan tömérdek kérdést szándékozott neki feltenni, valószínűleg ő is meg volt rettenve, mint mindenki. Talán úgy vélte, a fiú meg tudná nyugtatni…

De semmiképpen nem láthatta ilyen állapotban a fiút. Albus egyszerűen nem engedhette. Caramel egyelőre megelégedett azzal a válasszal, hogy Harry gyengélkedik, és nem tud látogatókat fogadni, de az igazgató biztos volt benne, hogy ezt nem tudja sokáig elhitetni vele.

Az újságok a Sötét Nagyúr visszatéréséről cikkeztek. Harry Potterért könyörögtek az emberek, mindenki feszült volt és rémült. Még maga Dumbledore sem tudta, hogyan tovább, patt helyzet volt. Tíz napja a legnagyobb reménységük öt éves kisfiúvá változott. A harcos, a hős, vagyis a hős, akivé válnia kéne… A Roxfort igazgatója öregnek érezte már magát ezekhez az izgalmakhoz, megfáradt, és némileg fásult lett. De muszáj volt megoldást találnia. Érezte, hogy a kulcs olyasmi lesz, ami teljesen kézenfekvő, mégsem jutott eszébe.

Az egész szoba sötét volt, három fáklya világította meg az emelvényt, ahol Voldemort széke helyezkedett el, de alattvalóit sötétségben tartotta. A nehéz bársony függönyöket összehúzták, de ahol az anyag nem ért össze teljesen, ott a hold egy vékony sugárban bevilágított. Túl nagy volt a csend, a levegő nyirkos és hideg volt, szinte tapintható volt a félelem.

Több fekete csuklyát viselő ember állt az emelvény előtt. Fejüket lehajtották, a csuklyájuk az arcukba hullott, és mind arra vártak, hogy a Sötét Nagyúr szólítsa őket. Négy halálfaló térdelt alázatosan meghajolva Voldemort előtt. Mindannyian a legbelsőbb kör tagjai voltak. A kegyetlen zsarnok legodaadóbb híve, Bellatrix Lestrange, áhítattal várta a percet, hogy ura megszólítsa.

A kígyószemű férfi dühös volt. Potter rendre kicsúszott csontos ujjai közül. Bármennyire is kívánta a fiú halálát, nem ért célt, pedig minden alkalommal csak egy hajszál választotta el attól, hogy megölhesse a fiút

A minisztériumban elszenvedett csúfos kudarca bekerült az újságokba is. A Próféta újfent hősként ünnepelte a fiút. Azt akarta, hogy az emberek rettegjenek. Mindenkinek tudnia kellett, hogy Ő, akit nem nevezünk nevén visszatért, és ereje hatalmasabb, mint bármikor azelőtt! De a várt hatás erejét tompította az a tény, hogy a tizenöt éves fiú megint kijátszotta.

Azóta próbált betörni a fiú elméjébe, hogy elhagyta a minisztériumot. Azonban próbálkozásait sikertelenség koronázta, mintha Potter valahogyan levédte volna a tudatát. Ezidáig biztos volt benne, hogy ez lehetetlen. Senki nem lehet olyan erős okklumentor, hogy behatolhatatlanul elzárja az elméjét előle. Senki nem jobb nála, nincs olyan ember, aki félre tudná vezetni!

Nem mertek vele vitatkozni. Megingathatatlan hűségüket bizonyítva, mindig helyeslően elismerően reagáltak mindenre, amit a Sötét Nagyúr mondott. De ha felbőszítették, hangja metszőn hasított végig a termen, megrémítve ezzel a halálfalókat.

– Tehát, biztosak vagytok benne, hogy nincs a rokonai házában? - kérdezte feszült hangon Voldemort. – Nincs túl sok hely, ahova elbújhatott… Találjátok meg!
– Nagyuram, mindenütt szétnéztünk a környéken, de biztos, hogy a fiút máshol rejtegetik - szólalt meg Lucius, tettetett nyugodtsággal. – Már érdeklődtem a Mágiaügyi Minisztériumban, sajnos azonban még semmi biztosat nem tudunk azon kívül, hogy még maga a miniszter sem tud a közelébe férkőzni.
– Tehát a fiút rejtegetik. – Erősen belemarkolt a szék karfájába. Csontos keze megfeszült, az erei szinte átvilágítottak sápadt, vékony bőrén. – Dumbledore védelmet biztosít számára…
– Egyelőre nem történt semmi gyanús, nincs egyetlen nyomunk sem, amin elindulhatnánk - folytatta a szőke varázsló, de a mondat végét már csak halkan merte mondani.

Elgondolkodtatót volt, hogy miért hajlandó valaki olyat szolgálni, akitől ő is ugyanúgy tart, mint azok, akiket el akar nyomni. Nem volt egyenrangú fél, hiába volt aranyvérű. Félelme mégsem gátolta meg abban, hogy gondolkodás nélkül kövessen bármiféle utasítást, ami Voldemorttól származott.

– Abban biztosak lehetünk, hogy a nem a Roxfort falai között őrzik. Perselus már értesített volna róla, ahogy ezt meghagytam neki. Ha a vén bolond Dumbledore megpróbálja még magát a minisztert is távol tartani tőle, akkor ennek bizonyosan nyomós oka van. – Bellatrix csüngött a férfi minden szaván. – Derítsétek ki, miért őrzik ennyire a fiút, hogy még Caramel sem mehet a közelébe! Tudni akarom, mi történt azután, hogy elhagytam a minisztériumot.
– Teljesen legyengülhetett, mióta betörtél az elméjébe, Nagyuram. A kis mocsok azt hitte le tudja győzni az akaratod! - szónokolt Bella behízelgőn. – Senki nem győzhet le téged!
Voldemort villámgyorsan felé kapta a pillantását. Nem akart arra emlékezni, hogy Potter kilökte az elméjéből.
– Nem érdekel, milyen állapotban van! Azt akarom, hogy találjátok meg, most azonnal! - üvöltött rájuk. – Bárkit megkínozhattok, megölhettek, ha így információt tudtok szerezni. Nem számít milyen áron, de meg akarom találni, és végezni vele! - Ezzel a végszóval bocsátott útjára mindenkit.

Ha mertek volna olyan bátrak lenni, hogy hangosan kifújják az eddig bent tartott levegőt, biztosan megtették volna. De senki nem volt olyan ostoba, hogy önszántából elárulja a Sötét Nagyúrnak, hogy mennyire retteg tőle.

– Oh, Lucius, egy szóra még - tartotta vissza a leggyorsabban távozni szándékozó férfit. – Vesd be azt a híres behízelgő modorod, és hintsd el a mi jó Mágiaügyi miniszterünknek, hogy Dumbledore megint forral ellene valamit, azért nem találkozhat a fiúval. – Lucius alázatosan biccentett.

Voldemort biztos volt benne, hogy Caramel olyan buzgón fogja zaklatni ezután a Roxfort igazgatóját, hogy előbb-utóbb ki fogja ugrasztani a hippogriffet a bokorból.

Azután, hogy mindenki távozott a szobából, visszaült a trónjára, és várt. Órák teltek el így néma csendben, csak Nagini sziszegése törte meg a csendet időnként. Pálcáját a bal karjához nyomta, és hívta azt a halálfalót, akiben a leginkább bízott, hogy tudni fogja, hol lehet most Harry Potter.

Perselus az éjszaka közepén a már ismerős, égető fájdalomra ébredt. Bal alkarján a csúf tetoválás türelmetlenül jelezte, hogy a Nagyúr látni kívánja. Percek alatt magára öltötte fekete köpenyét, és maszkját a kezében cipelve kilépett a ház folyosójára. Bekopogtatott Dorothea szobájába, de nem érkezett válasz. Benyitott a hálóba, de a nő nem volt az ágyában.

Az elmúlt hét során a boszorkánynak egyetlen nyugodt éjszakája sem volt. Minden éjjel Harry szobájában üldögélt, mert a kisfiút szörnyű rémálmok kínozták. Megszakítva a borzalmas képsorokat, hangosan sikítva ébredt. Dora hálószobájának fala közvetlenül rá volt kötve egy varázslattal Harry szobájára. Minden szót hallott, így azonnal ott tudott lenni, ha valami baj történt. De nem tudott rajta segíteni, tehetetlen volt, és egyre jobban aggódott.
A gyerek sosem tudta felidézni mit álmodott, de még hosszú percekig remegett a nő karjaiban, és úgy kapaszkodott belé, hogy az már szánalomra méltó volt.
Tonks megpróbált beszélni erről Pitonnal, de úgy tűnt, a férfit legkevésbé sem érdekli a gyerek állapota. Jószerével levegőnek nézte, ha a közelében volt.

Voldemort meghagyta a halálfalóknak, hogy csak akkor merjék zavarni, ha Piton megérkezik. Válaszokat akart a kérdéseire, és fogytán volt a türelme. Ha igaz az, hogy a fiú legyengült, ahogyan Bellatrix gondolja, akkor jobb minél előbb lecsapni rá. Nem akart még egy alkalmat elszalasztani. Potter már elég sokszor okozott neki meglepetést, és szégyellte, hogy nem tud elbánni egy tinédzserrel.

Piton fejét lehajtva lépett be a sötét szobába. Alázatot mímelve lépett közelebb az emelvényhez, majd mélyen meghajolt. Nem nézett a Sötét Nagyúrra, míg ő nem szólította meg.

– Örülök, hogy látlak, Perselus, remélem, jó híreket hoztál nekem. - A hangja dermesztően udvarias volt. – Sajnos, a társaid nem találják Pottert, de te, aki mindent tudsz róla, talán meg tudod mondani nekem, hol van most.
Piton szíve a torkában dobogott. Kezdetét veszi egy újabb játék, és a tét: a saját élete.
– Nagyúr, a fiút olyan biztos helyre vitték, ahol még én sem jártam azelőtt. Az öreg Dumbledore személyesen rejtette el, és senki más nem mehet a közelébe, csak ő. – Hihetően adta elő az idős mágussal együtt kitalált hazugságot.

Dumbledore senkit nem akart bajba keverni a Rend tagjai közül, így magára vállalta a felelősséget. Tudta, hogy Voldemort hinni fog Perselusnak, hiszen ésszerű, hogy megpróbálja biztonságba helyezni Harryt.

De a Sötét Nagyurat ezúttal nem volt olyan könnyű megvezetni.

–Talán az a vén bolond már nem bízik benned, barátom? - Voldemort sokszor aggódott amiatt, hogy Dumbledore egyszer le fogja leplezni a legjobb kémét.
– Jelenleg senkiben sem bízik! - felelte Piton. – De továbbra is úgy hiszi, hozzá vagyok hűséges.

Tudjukki arca érzelemmentes maradt, lassan elfordult; háttal állt Pitonnak. Alakja hatalmasabbnak tűnt, ahogy a falon lévő néhány fáklya megvilágította, rút árnyék vetült mindenfelé.

– Jól sejtem, hogy az okklumenciát tanítja neki? - Egyelőre nem árulta el Pitonnak sikertelen próbálkozásait, a fiú elméjének uralását illetően. Mielőtt kiterítette volna a kártyáit, meg szerette volna tudni, hogy Pitonnak milyen értesülései vannak erről.
– Ahogy az előbb említettem, Nagyuram, Dumbledore jól őrzi a fiút, semmit nem tudok róla. - A bájitalmester megfeszült, mikor észrevette, hogy a másik varázsló a palástja zsebébe csúsztatja a kezét. Egészen biztos, hogy a pálcáját kereste.
– Azt mondod, Dumbledore bízik benned, de nem annyira, hogy elmondja, hol van a fiú?
– Sejtésem sincs, hol lehet, és arról sem, hogy mit csinálhat. Lehet, hogy okklumenciát tanul, de kétlem, hogy nagy eredményt érne el. Potter csak…
– Valaminek történnie kellett, nem tudom elérni a fiú elméjét! - veszítette el a türelmét a Voldemort.

Piton némán meredt az emelvényen álló varázslóra. Teljesen megdöbbent, ám szerencséje volt, hiszen a Sötét Nagyúr még mindig nem fordult vissza, így volt ideje rendezni arcvonásait. Hogy tudna Potter ellenállni a Nagyúr ostromának?

– Ez teljességgel érthetetlen! - Valóban nem értette, mi történik. – Nagyúr, mint mondtam, nem engednek a közelébe, de…
Voldemort hirtelen felé fordult, és egyetlen intéssel jelezte, hogy nem kíváncsi a magyarázkodásra.

Piton kezdett megnyugodni, azt remélte, gyorsan szabadulhat erről a borzalmas helyről, de a reménye azon nyomban szertefoszlott, mikor megérezte az idegen jelenlétet az elméjében. A Sötét Nagyúr jobban szerette maga megtudni, amire kíváncsi volt.

Perselus hátán végigfolyt a hideg veríték, miközben igyekezett olyan emlékképeket Voldemort elé tárni, amik félrevezethetik. Rettentően kellett koncentrálnia, hogy ne látszódjon rajta, milyen erősen küzd elméje levédésével. Minden alkalommal nehezebb volt ellenállnia, de ha csak egyszer is elgyengül, az az életébe kerülhet.

Voldemort kitartóan vallatta a férfit a kilesett emlékképeket használva, és minden percben egyre ingerültebbé vált. Piton megpróbált hihető magyarázatokat szolgáltatni neki, de a Sötét Nagyúr meglehetősen elégedetlen volt. Csak apró morzsákat tudott meg arról, mi minden történt minisztériumbeli távozása után. Semmi kézzelfogható bizonyítékot nem talált arra vonatkozóan, hol lehet Potter.

Piton végeláthatatlannak tűnő órák után szabadulhatott csak, de ekkor már alig állt a lábán. Mégis képes volt elég figyelmet fordítani arra, hogy járása magabiztosnak tűnjön, mikor elhagyta a szobát. Voldemort meghagyta neki, hogy bármi áron, de jusson be Potterhez, és ha megtudta, hol van, azonnal értesítse!

– Az imént fejeztem be egy beszélgetést Dumbledore professzorral - újságolta Dora kora délután, mikor végre összefutott a férfival. – Még nem tudja, hogy tudná észrevétlenül rákötni a kandallót a hálózatra, de dolgozik rajta. A minisztérium mindenkit ellenőriz, bár a Roxfort fölött szerencsére nincs olyan nagy befolyásuk.

Perselus szeme karikás volt, és a szokottnál is sápadtabb volt az arcbőre.

– Tudok róla, beszéltem vele kora hajnalban. - Dora kérdőn nézett rá. – Jelentést kellett tennem, az éjjel a Nagyúr magához hívatott.
– Voldemortnál voltál, és nem is szóltál nekem, mikor elmentél? - A hangja dühösen csengett. – Ha valami történt volna veled, azt se tudtam volna, hol keresselek! Hozzáteszem, az igazgató sem említette, pedig ez rám is tartozna!
– Teljesen mindegy, hogy szóltam volna vagy nem, akkor se találtál volna meg, ha meghalok… Hacsak nem rejtegetsz egy szép kis tetoválást a bal alkarodon.

Dora önkéntelenül is a karjára csúsztatta a kezét. Látta már a Sötét Jegyet és minden alkalommal elborzadt, ha rágondolt. Csúf tetoválás volt, és úgy vélte, akárhányszor felizzik, a viselőik megfizetik az árát, hogy a halálfalók közé álltak.

– Harry most biztonság van, de mielőbb új búvóhelyet kell keresnünk! - Piton kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ha jól sejtem, nem keveredtél gyanúba. Ez esetben már megtámadtak volna minket. Voldemort nem olyan ostoba, mint azt hinni szeretnénk. Hamarosan újra magához fog szólítani, és ha most még el is altattad a gyanúját valamivel, nem biztos, hogy legközelebb is sikerülni fog.
– Egyelőre nincs okunk aggodalomra, de az igaz, hogy mi sem tudjuk a végletekig megvédeni.
– Azt akarod mondani, hogy üljünk itt nyugodtan, és várjuk ki a következő alkalmat? Mi lesz, ha nem tudsz visszajönni, ha nem lesz időd figyelmeztetni minket?
– Kedves, hogy ilyen magabiztosan kijelented, a következő alkalmat nem úszom meg. Sokat segít, hogy ennyire nem bízol a képességeimben. Én jó kém vagyok, ha nem a legjobb! – Piton alig bírt már beszélni. Hányingere volt, és túlságosan fáradt volt mindenhez.

Miután jelentést tett Dumbledore-nak, egyenesen a laborba ment, hogy újra letesztelje a bájitalt, hátha valamit nem vett észre, de egy erős fejfájáson kívül semmi másra nem futotta. Megosztotta azon nézetét az igazgatóval, hogy talán nem csak a bájitalban keresendő a megoldás. Esetleg Potter nem fog tudni visszaváltozni addig, amíg rá nem jönnek, miért volt rá ilyen erős hatással a Vágyálom-keltő elixír .

Perselus nem örült saját feltevésnek, mert semmilyen olyan okot nem tudott mondani, amiért Potterre más szabályok vonatkoznának, mint a többi varázserővel bíró emberre. Albus azonban biztos volt benne, hogy a fiúban lévő erő nagyobb, mint azt el tudnák képzelni.
Dumbledore a kandalló problémáját áthidalva úgy határozott, hogy hétvégén elmegy a búvóhelyükre, és saját szemével nézi meg, hogy állnak a dolgok. Ideje volt, hogy Legilimenciát használjon a fiún. Aligha várhatta el egy öt éves gyerektől, hogy megnyíljon neki, és olyasmiket mondjon el, ami közelebb viszi őket a megoldáshoz.

– Le kellene feküdnöd, szörnyen nézel ki! De egy kis meleg étel sem ártana - javasolta a nő.

Az étel említésére csak erősödött a férfi hányingere. Fintorogva csukta le a szemhéját, és nagyon halkan, szinte suttogva beszélt.

– Fölöttem nem kell anyáskodnod! - sziszegte ingerülten. – Tudom, mire van szükségem!
– Semmi rossz szándék nem volt bennem, csak megállapítottam egy tényt. – Dora a legkevésbé sem zavartatta magát, ha a férfi morgós kedvében volt, igyekezett figyelmen kívül hagyni a sértéseit. – Azt hiszem, újra beszélni fogok Du…
– Mégis minek? - csattant fel Piton. – Amint tud, el fog jönni, de ő sem tud csodát tenni, még akkor sem, ha néhányan ezt hiszik róla!
–Bizonyos információk megrekedtek közte és közted, olyanok, amikről talán nekem is tudnom kéne - folytatta a nő higgadtan. – Szeretném, ha bővebben tájékoztatna a továbbiakban. Ha együtt teljesítjük ezt a feladatot, akkor talán nem kéne kihagynotok a tanácskozásaitokból. Hogy védjem meg a fiút, ha nem is tudok a terveitekről?
– Nem véletlenül maradtál ki bizonyos dolgokból, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb! - válaszolta Piton fáradtan. Feltápászkodott a kanapéról, és elindult a lépcső felé. – Egyébként te is kihagytál engem, hiszen nélkülem beszéltél vele.
– A legjobb védekezés a támadás? – kérdezte gúnyosan.

A beszélgetés minden szava felszűrődött az emeletre. Harry zavartan üldögélt az ágya szélén. Nem tudta ki az a Sötét Nagyúr, de hallotta, hogy meg kell tőle védeni. Miért akarja bántani? Ők azt mondták, biztonságban van, akkor nem szabad félnie, igaz? Most mégis egyre ijesztőbbé vált a szobája, az idegen szagokkal, játékokkal. Haza akart menni, még akkor is, ha itt ezerszer jobban érezte magát. Bár a fekete ruhás bácsi - ahogyan magában nevezte - nem nagyon kedvelte őt, Doro jó volt hozzá. Igazából a férfi jobban érdekelte volna, mint Doro. Tudni szerette volna, hogy miért olyan mogorva, és miért megy le mindig a pincébe. Biztosan nagyon titkos, de annál izgalmasabb dolgokat csinálhat odalent.

Piton bezárkózott a szobájába, és estig nem is került elő.

Dorothea a vacsorát készítette, és Harryt is a konyhába hívta, hogy ne legyen egyedül. A fiú az asztalnál ülve játszott a kisautóval, amit még az igazgatótól kapott. Nagyon csöndes volt, bár ez nem volt szokatlan tőle, az elmúlt két hétben, mióta a házban voltak, szinte alig beszélt.

De, ahogy a boszorkány visszaemlékezett a saját gyerekkorára, szinte biztos volt benne, hogy Harry pontosan abban a korban van, amikor rengeteget kéne beszélnie. Annak idején nagyon is zavarónak találta, hogy a húga megállás nélkül fecsegett és kérdezgetett.
Dora arra gondolt, talán jót tenne neki a friss levegő, de Piton nem engedte, hogy elhagyják a házat, még akkor sem, mikor a nő arra hivatkozott, hogy ezzel gyanút fognak kelteni a szomszédokban. A legnagyobb melegben mindenki a hűs árnyékban ült a verandán, jeges teát szürcsölgetve, kivéve őket, akik a házban maradnak. Az egész kezdett valami borzalmasan gyatra mugli horrorfilmhez hasonlítani, mikor a szomszédokról - akik sosem mutatkoznak - egyszer csak kiderül, hogy emberevő zombik.

– Remélem, szereted a bárányragut, a mamám receptje szerint csinálom, nagyon finom lesz. - Próbálta feloldani a kisfiú zárkózottságát, de nem kapott választ. – Az egész családom nagyon szereti…
– Mikor kell hazamennem, Doro? - kérdezte halkan Harry. – Most már hamarosan, igaz?
Dora letette a főzőkanalat,és megtörölte a kezét egy konyharuhában.
– Valami baj van, Harry? Nem szeretsz itt lenni? – Hiába igyekezett barátságosan érdeklődőnek tűnni, a hangjából kicsengett a feszültség. – Azt hittem, jó neked itt.
– Csak tudom, hogy egyszer haza kell mennem - válaszolta a gyerek, és ezután megint nem szólalt meg egy ideig.

Dora elgondolkozott azon, milyen keveset tudnak arról, mi játszódhat le Harryben. Soha nem kérdezték, hogy jól érzi-e magát. Egyszerűen rákényszerítették a dolgokat, és nem törődtek vele, hogy ő nem akarja. Meg kellett védeniük, és nem volt sok választásuk.

Piton jobban érezte magát, miután aludt pár órát. A feje már nem akart széthasadni, de még mindig érzett egy kis nyomást a tarkójánál. Vett egy forró zuhanyt, és friss ruhát öltött. Éhesen ment le a földszintre, abban bízva, hogy a vacsora már készen van. Dora már végzett az asztal megterítésével, és tálalni szeretett volna, de Harry kijelentette, hogy nem éhes.

– Jó estét! - köszönt Piton, mikor belépett a helyiségbe.
– Jó estét, neked is! – A boszorkány meglepődve válaszolt.

Nem számított rá, hogy Perselus ma még lejön a szobájából. Az sem volt megszokott, hogy nem morgolódott valami miatt.

Harry érezhetően nyugtalan lett, mikor a férfi megjelent. Felkéredzkedett a szobájába, és a lehető leggyorsabban távozott a konyhából. Piton szedett magának az illatozó raguból, és egy szó nélkül enni kezdett. Dora vele szemben ült, de csak üresen bámulta a saját tányérját. Annyira szeretett volna beszélni a férfival Harryről, de tudta, hogy lehetetlent kér. Sejtelme sem volt, hogy fogják átvészelni azt az időt, amíg a kisfiú visszaváltozik.

Tapasztalatlan volt gyereknevelés terén. Senki nem mondta el neki, hogyan kell elnyerni egy gyerek bizalmát, és ő bármennyire igyekezett, nem járt sikerrel. Harry alig beszélt vele, nem akart vele játszani, hiába próbálkozott türelmesen a boszorkány. Ha felajánlotta neki, hogy mesét olvas lefekvés előtt, csak elfordult a másik irányba, és szótlanul feküdt az ágyában. Beszélnie kellett volna egy szakemberrel, vagy legalább a saját anyjával, hogy tanácsot kérjen tőle. De leginkább azt szerette volna, ha Piton meghallgatja végre.

– Haza szeretne menni… Harry nem szeretne itt maradni, inkább visszamenne a rokonaihoz. – Piton nem nézett a nőre csak megvonta a vállát. – Nem tartod ezt különösnek?
– Ugyan, miért lenne különös? Mondtam neked, hogy a rokonai ajnároz… - Dorothea dühösen csapott az asztalra, ezzel belefojtotta a mondat többi részét a professzorba.
– Nem ajnározták, nem kedveskedtek neki, és még csak jól sem bántak vele! - Elfogyott a türelme, mert Piton folyton csak hárított. – Ne kezdd el megint ez a hülyeséget, mert te magad sem hiszed el! Harryt megalázták, és bántalmazták a rokonai!

Bár Harry nem mondott ilyesmit, a jelek erre utaltak. A lila foltok és a zúzódások a testén. A félénksége, a szótlansága, mind azt jelentették, hogy mellőzve volt. Amit pedig az ágyáról mondott, az ékesen bizonyította, hogy korántsem volt olyan jó sora otthon, mint ahogy Piton állítja.

– Valóban ez a véleményed? Ha szabad érdeklődnöm, honnan vannak ezek az értesüléseid? - Piton biztosra vette, hogy a kölyök semmit nem mondott a nőnek. Bár akkor sem hitte volna el, ha a saját fülével hallja. Nem létezhet, hogy Harry Pottert nem szerették a rokonai.
– Te is nagyon jól tudod, hogy nem mondott nekem semmit. De a sérüléseit, a lila foltokat mivel tudnád magyarázni? Harry rendszeresen megijed, ha hirtelen, figyelmeztetés nélkül szeretném megérinteni. Rögtön védekezik, ha úgy érzi bajt csinált, és a legnagyobb gond maga az, hogy nem beszél velünk!

Dora a munkája során sokszor találkozott olyanokkal, akik halálfalók áldozataivá váltak, de csodával határos módon életben maradtak. Tudta, hogy néz az emberre az, akit bántottak. A bizalmatlanság ott ült Harry tekintetében is.

– Minden kölykön vannak foltok - felelte unott hangon Piton. – Legalább ebben nem tér el a többiektől – gúnyolódott.

Nem akarta belátni, hogy talán van igazság abban, amit a nő mond. A nagy James Potter fia csak egy kis szerencsétlenség lenne? Elképzelhetetlen és nevetséges!
Itt ő az áldozat, mindig is ő volt, és mindig is ő marad!

– Hidd el, tudom, hogy milyen az, ha valakit megfélemlítettek, rettegésben tartottak! – A boszorkány egyre paprikásabb hangulatban volt. Kezdte megelégelni, hogy folytonosan bizonygatnia kell az igazát.
– Észre kéne venned, hogy Harry nem egyszerűen csak visszahúzódó természetű, hanem valami komoly gond van vele.

Dorothea teljes egészében magára maradt ezzel a problémával. Még csak két hét telt el, de szíve szerint már most feladta volna, ha bárki a helyébe léphetne. Piton világosan a tudtára adta már az elején, hogy semmi másra nem hajlandó, mint megóvni a fiú testi épségét. Arra már nem lehetett kényszeríteni, hogy megoldja annak az öt éves gyereknek a lelki gondjait, akit legszívesebben csak akkor látott volna, amikor a háta közepét.

– Fel nem foghatom, hogy miért vagy ennyire érdektelen – füstölgött a nő, de hiába, a professzort nem hatotta meg.

Piton letette a kanalát, és akkurátusan megtörölte a szája szélét a szalvétában, majd még mindig szótlanul, belekortyolt a vörösborába. A nő meg tudta volna fojtani, amiért csak húzta az időt. Már elszokott tőle, milyen makacs is tud lenni a férfi, ha arról van szó.

– Albus napokon belül meglátogat minket. Ha valóban úgy érezd, hogy a kölyökkel gond van, vele megbeszélheted. - Dora idegesen szorította össze a száját, nehogy valami meggondolatlanság jöjjön ki rajta. – De még maga Merlin sem fog tudni rávenni, hogy én kérdezgetni kezdjem a kölyköt.
– Volt idő, amikor még nem voltál ilyen fásult, és úgy tűnt, érdekelnek bizonyos dolgok- mondta csalódottan Dora. Hátat fordított a férfinak, és leszedte az asztalt. – Jobban megváltoztál, mint gondoltam.– Jobban kedveltelek akkoriban - gondolta magában.
– Ne hozakodj elő ezzel többet! – Piton hangja jeges volt. – Nem érdekel milyen voltam régen, hosszú évek teltek el azóta… valóban megváltoztam, de elhiheted jó nekem így!
Dorothea elnémult attól a rideg pillantástól, amit a férfi küldött felé. Piton maga volt a megtestesült elutasítás.
– Hajlamos vagy félvállról kezelni az ismeretségünket. – Nem igazán értette, miért bántja ez ennyire, hiszen már túl volt Pitonon.
– Te viszont hajlamos vagy többet beleképzelni az ismeretségünk jelentőségébe, mint amennyit valóban jelentenie kéne! - Remélte, hogy elég nyilvánvalóvá tette a nő számára, hogy a részéről a közös múltjuk már megszűnt.

Bár volt olyan része a múltnak, amibe erősen kapaszkodott. Ami James Pottert és a bandáját illeti, azt nem felejtette el… nem akarta elfejteni. Az évek alatt csak nőtt benne a harag és a gyűlölet, főleg mióta Harry Potter elkezdte az iskolát. Nem akart segíteni a kölyöknek, nem számított, hogy esetleg szüksége van rá. Potter mindig is gond volt neki, és az is marad.

Dorothea visszatartotta minden szitkozódását, míg a férfi el nem hagyta a helyiséget. Nem fogja feladni, ha törik, ha szakad, rá fogja venni Pitont, hogy segítsen neki! Aznap éjjelre nem tette fel a hangszigetelő bűbájt a gyerek szobájára. Eddig minden alkalommal, csak ő érzékelte, hogy Harry felébredt. Ha ma újra keserves sírás közepette ébredne a kisfiú, biztos volt benne, hogy ezúttal a férfi is hallani fogja.

* Ashton Hayes: Egy angliai falu, egy 2001-es népszámlálási adat szerint mindösszesen 919 élnek ott.