5.

Rémálmok

A menedékházban hajnali kettőt ütött az óra, amikor a nyugodt, csendes éjszakát, egy rémült kisgyerek sírása törte meg.

– Doro, Doro, Doro! - sikoltotta Harry a takaróját markolva.

A nő azonnal felriadt, bár még olyan kába volt, hogy első pillanatban nem igazán tudta megmondani, hol van. Pár másodperccel később újra meghallotta a panaszos kiáltást, és fürgén kimászott az ágyból. Nem gyújtott fényt, hirtelen eszébe sem jutott, hogy hol van a varázspálcája. Igyekezett sérülésmentesen elbotorkálni az ajtóig, de kétszer is belerúgott valamibe, amit halk szitkozódással nyugtázott. Sietve nyitotta ki a szobaajtót, ahol már ott várt rá Piton.
A férfi végigmérte a kócos nőt, aki eléggé összeszedetlennek tűnt, és éppen valami csípős megjegyzést készült tenni a külsejére, mikor Harry újra Tonksért kiáltott.

– DORO! - Most már sokkal inkább követelőző volt a hangja, mintsem riadt.

Piton egyetlen szó nélkül arrébb állt, hogy a nő megnézhesse, mi történt a kölyökkel. Harry már szinte belerekedt, úgy kiabált, mire végre Dora a karjába zárta. A kisfiú még akkor is a nő nevét ismételgette, mikor már hosszú percek óta szelíden ringatta.
Harry, bármennyire szerette volna, nem tudta abbahagyni a zokogást. Remegett az erőlködéstől, és öklendező köhögési rohamok törtek rá. Piton az ajtófélfának támaszkodva nézte őket, igyekezett nemtörődöm arcot vágni, de csak megjátszotta a nyugalmat. Egy röpke pillanatra szánalmat érzett a kölyök iránt, emlékeztette valakire. De a gondolatot úgy hessegette el, akár egy pimasz darazsat.

– Rémálmok. Szóval tényleg rémálmok kínozzák a kölyköt - morfondírozott magában. - Talán adhatna neki valamit, hogy lenyugodjon végre. De mit adjon egy ilyen kicsi gyereknek? Még a legenyhébb altatóját is erősen hígítania kéne, és még akkor sem lehetne benne biztos, hogy nem lép fel valami komplikáció, miután bejutott a gyomrába.

Harry továbbra sem tudott összefüggően beszélni, csak zokogott a nőbe kapaszkodva, szinte letépve róla a hálóruháját. Most nem segített, hogy Dora nyugtatóan suttogott a fülébe, simogatta a hátát, miközben ringatta. Tonks kezdett egyre jobban nyugtalankodni, nem tudta kezelni a helyzetet, és ez ijesztő volt számára. Próbált visszaemlékezni, mit csinált a mamája, mikor ő volt ennyire megijedve kislányként. Csak egy bugyuta dalocska néhány sora jutott eszébe, de tekintve, hogy Piton is a közelben tartózkodott, nem szerette volna bevetni az énektudását.

– Harry, kérlek, nyugodj meg - ismételte neki újra. – Bármit is álmodtál, elmúlt, már vége. - Ezt komolyan is gondolta. Akkor eldöntötte, hogy mindegy, hogy Harry visszaváltozik-e vagy sem. Ő már mindig figyelni fog rá, óvni fogja és szeretni, akár egy anya a gyermekét.

Piton hitetlenkedve fújtatott egyet. Na, persze, nem lesz semmi baj. Mindig ezt mondják, és aztán mindig tévednek. Egy kétségbeesett gyereknek több kell néhány üres szónál. Jól ismerte azt a torokfojtogató érzést, amit most Potter élt át, csak ő sajnos nem részesedett abban a kegyben, hogy valaki megvigasztalja.
A kisfiú vörösre sírt, könnyes szemmel nézett Dorára, és a látvány olyan szívszaggató volt, hogy ő is majdnem sírva fakadt. Mit követett el ez a gyerek, hogy ezt érdemli? Jószerével nincs egy nyugodt éjszakája. Annyit bántották, és olyan sok lelki kínt élt át öt éves korára, hogy nem tudott szabadulni a következményeitől. Sőt, nem csak éjjelenként, még sokszor nappal is olyan volt, mintha folyamatosan rettegne valamitől.

– Sikoltott - motyogta a kisfiú az orrát törölgetve. – Olyan hangos volt…
– Te sikoltottál, Harry - pontosított a nő. – Tudom, hogy ijesztő álmod volt, de már vége van.
– Nem! - rázta hevesen a fejét. – Egy néni volt, a nevem sikoltotta, ismerős volt az arca. Aztán jöttek a villámok, nagyok voltak és… zöldek!
– Kit láttál pontosan, drágám? - kérdezte Dora, de sejtette már a választ, és azt kívánta, bárcsak ne lenne igaza. – Emlékszel rá, hogy milyen volt az arca, vagy a helyre, ahol volt?
– Nem tudom, hol volt a néni - biggyesztette le a száját a kisfiú, és félő volt, hogy újra rázendít a sírásra. – Csak a hajára. A haja piros volt, és a szeme zöld...sírt.
– Úgy érted, vörös? - kérdezte Piton, aki egészen idáig csak csendes szemlélője volt az eseményeknek. Harry aprót biccentett.

Piton egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és meg kellett kapaszkodnia az ajtóban. Zöld villámokról álmodik? Hallotta a sikolyt, Lily kiáltását. A gyerek az anyja haláláról álmodik éjjelente!? Kavarogni kezdett a gyomra. Ez még neki is kezdett sok lenni, pedig átélt már egyet 's mást. De úgy vélte, ez igazán kegyetlen büntetés a sorstól egy gyerek számára.

– Te tudod kicsoda az a néni? - kérdezte a kisfiú.

Piton szótlanul meredt maga elé, és mikor Harry Dorára nézett választ várva, a boszorkány tagadóan rázta a fejét. Hazudott, muszáj volt így tennie. Nem tudta elmondani az igazat a gyereknek, ez túl nagy zavart okozott volna neki, különben is Dumbledore professzor megtiltotta nekik, hogy bármi olyat elmondjanak Harrynek, amire ő maga nem emlékszik.

– Most már minden este vele fogok álmodni? - érdeklődött panaszos kis hangján.

Dorothea segélykérőn pillantott hátra, legszívesebben elrohant volna. Nem volt ereje ahhoz, hogy valami okosat mondjon a gyereknek. A legjobb az lett volna, ha Harry visszaalszik, és elfelejti a rémálmait. Mindenkinek könnyebb lett volna úgy.
Piton még mindig csak nézett maga elé, a padlót fixírozva. Teljesen ledöbbent, tehetetlennek érezte magát, és ez kezdte dühíteni. Túl sok fájdalmas emlék támadt fel benne. Utálta a küldetésüket, utálta Dumbledore-t, mert rábízta a kölyköt, és legfőképpen, utálta Pottert magát!

– Perselus, mihez kezdünk most? - A nő hangja visszatérítette Pitont a valóságba. – Erről értesítenünk kell Dumbledore-t.
– Egyelőre be kell érnünk más megoldással - felelte a férfi, és ellökte magát az ajtófélfától.
Visszasétált a szobájába, és az éjjeliszekrényéről elmart egy lilás folyadékkal teli üvegcsét. Nem szívesen ment a fiú közelébe, de erőt vett magán, és a nő kezébe nyomta a fiolát.
– Ebből két cseppet oldj fel egy deciliter vízben, és itasd meg vele.
Dora felpattant az ágyról, és kisietett az ajtón, hogy hozzon egy pohár vizet Harrynek. De a kisfiú panaszos hangja visszafordította a folyosóról.
– Ne hagyj itt egyedül, kérlek! - A nő visszament a szobába, hogy megmagyarázza a gyereknek, nem marad el sokáig. Tudta, hogy ilyenkor rémes, ha az ember azt érzi, magára van hagyva.
De legnagyobb meglepetésére, Harry nem neki címezte az előbbi mondatot. A kisfiú zöld szeme szinte világított a szoba sötétjében, ahogy Pitont fürkészte. A férfit kérte, vele akart ottmaradni. A bájitalmester már a küszöb közelében volt, úgy tervezte, gyorsan elhagyja a szobát, miután a boszorkány is kiment. Most mégis kővé dermedten állt ott, és döbbenten hallgatta, ahogy Potter arra kéri, maradjon ott vele. Soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyen szavak fogják elhagyni a fiú száját. Köztudott volt, hogy az ellenségeskedésük már Potter első iskolai évére visszanyúlik. Egyikük sem szeretett a kelleténél több időt tölteni a másikkal, de Potter öt éves formája úgy vélte, hogy nincs ebben semmi rossz.

Még mielőtt Perselus ellenkezhetett volna a gyerekkel, a boszorkány újra kiment a szobából, és miközben majdnem lesett a lépcsőről, sikeresen elérte a konyhát, bokatörés nélkül. Leverte a gyümölcskosarat a pultról kapkodás közben, és véletlenül először a forró vizet engedte meg, amivel leforrázta a csuklóját. Ha nem lett volna ennyire ideges, biztosan kineveti saját magát az ügyetlenkedése miatt. Profin képzett auror volt, aki bárkivel elbánt, de ilyen helyzetben még sosem volt. Be kellett látnia, hogy Harry sokkal feszültebbé tudja teremteni a légkört, mint bármilyen hétpróbás bűnöző, akivel eddig összeakadt.
Párszor mély levegőt vett, megnyitotta a csapot, és koncentrálni próbált. De miközben megpróbálta elérni a nyugodt meditációs szintet, teljesen elfelejtette a bájitalmester instrukcióit.

– A fenébe, mennyi is volt? Egy csepp két deciliter vízben, vagy két csepp egy deciliter vízben? Miért nincs ráírva a hígítási arány egyetlen bájitalra sem? – dühöngött magában.

Könnyedén feltalálta magát a rázós helyzetekben, de úgy tűnt, egy beteg gyerek simán elbánik az idegeivel. Arról nem is beszélve, hogy Harryt Piton társaságában hagyta, ami tovább fokozta az idegességét. Nem mintha attól tartott volna, hogy a bájitalmester bántja a gyereket, de akkor sem akarta tovább húzni az időt, mint amennyire szükséges.

– Oh, Merlin mentsen meg attól, hogy valaha is anya legyek! Rögtön meg is nyerném a legpocsékabbnak járó Merlin-díjat.

Mikor visszatért a szobába, nem mindennapi kép fogadta. Piton, bár nem túl közel elhelyezkedve, de ott ült Harry ágyán. Kezeit szorosan összefonta maga előtt, még csak lehetőséget sem adva arra, hogy a gyerek megpróbáljon az ölébe mászni. Mégis, Harry légzése egészen normálisnak volt mondható, megnyugodott. A bájitalmester nem szólt hozzá, nem érintette meg, csak ült vele szemben és a fekete szemeivel szinte ámulatba ejtően „hipnotizálta" Pottert.

– Itt van a nyugtató! - szólalt meg halkan a nő, mert nem szerette volna elrabolni ezt a nyugodt pillanatot tőlük.

A pohár tartalmát csodával határos módon nem löttyintette a padlóra, ahogy megcélozta az ágyat, de természetesen megbotlott a szőnyeg sarkában. Piton csak felvonta a szemöldökét. Olybá tűnt, a Tonks családban mindenkinek elengedhetetlen tulajdonsága az ügyetlenkedés, csak az különböztette meg őket, hogy nem azonos szinten voltak szerencsétlenek. A mezőnyt még mindig Dora húga, Nymphadora vezette.

– Talán elzárták nálunk a vizet, és egy közeli patakhoz kellett lerohannod? Ennyi idő alatt akár kutat is áshattál volna a hátsó kertben - méltatlankodott szarkasztikusan a férfi. Úgy vélte, a kelleténél sokkal több időt töltött kettesben Potterrel, mint azt valaha is szerette volna.

– Ha tudni akarod… - Dorában bent rekedt a mondat többi része, mert Harry olyan jókedvűen nevetett fel, mintha semmi se történt volna vele az elmúlt fél órában.
Piton szája egy pillanatra enyhén szétnyílt, majd rendezte vonásait, és felkelt az ágyról. Bosszús pillantást lövellt a kisfiú felé, de ő egyáltalán nem sértődött meg. Dora megkövülten figyelte az eseményeket. Kész elmebaj volt a gyerek viselkedése, aki az egyik percben még zokog, majd rá nem sokra, már vidáman kacag.

– Ne, kérlek, maradj itt! - Piton felvonta a szemöldökét. – Mondj még valami vicceset nekem! - kérlelte a kisfiú.
– Hogy érti azt, hogy vicceset? - fordult vissza hirtelen a férfi, de nem a gyereket kérdezte, hanem a nőt. Dora csak rázta a fejét, fogalma sem volt róla, hol volt ebben a poén.

Piton összevonta a szemöldökét. Nem létezik, hogy a kisfiú észreveszi azt a parányi fekete humort, amit belevegyít a piszkálódásaiba. Ha ez így lenne, akkor el kéne ismernie, hogy… nem is olyan ostoba.

– Add be neki a bájitalt, és ha lehet, ne a nyakába öntsd az egészet! - figyelmeztette a nőt, akinek még mindig meg-megremegett a keze. Harry újból kuncogni kezdett. – Ha a kölyök elaludt, beszélni szeretnék veled odalent.
Harry bánatosan nézett a férfi távolodó alakja után.
– Mi olyan vicces azon, ahogy Perselus beszél velem? - kérdezte a nő, fejét kicsit oldalra billentve. – Szerintem időnként nagyon udvariatlan. Nem szép dolog mást kinevetni, amikor gúnyolódnak vele.
A kisfiú megvonta a vállát, ő sem értette, mi olyan mulatságos a férfiban, de valami az volt.
– Sajnálom, nem foglak kinevetni többet – ígérte meg ünnepélyesen.
Álmosan pislogott néhányat, a bájital kezdte kifejteni a hatását. Még mindig ott bujkált egy huncut mosoly a szája szegletében, mikor végre elaludt.

Piton ütemesen dobolt a fotel karfáján, miközben a nőre várt a nappaliban. Szívesen felhajtott volna valamit, de momentán semmivel nem tudta kiszolgálni magát, mert az utolsó üveg vörösbort megitta a vacsorához. De egy pohárnál többre nem is igen futotta a borból, mert a boszorkány több mint a felét elhasználta a ragu készítésekor.
Dora megállt a lépcső alján, és tűnődve nézett a nappali irányába. Úgy rémlett neki, Piton azt mondta, lent várja, de az egész szoba sötét volt. Mikor belépett, rögtön meg is találta a sípcsontjával az újságtartót, és csak ezután tudta kitapogatni a villanykapcsolót.

– Ki a franc tette ide ezt az újságtartót? – szisszent fel fájdalmasan a nő. – Holnap átrendezem a lakást, és mindent a fal mellé tolok!
– Kétségtelen, hogy nagyszerű auror vagy, olyan halk a járásod, akár egy macskáé. A bevetéseknél nagy előnyödre válhat ez a fajta képességed - ironizált a férfi a nő ügyetlenségére célozva. – Megtudhatom, hogy milyen megfontolásból hagyod fent a szobádban a pálcádat? - kérdezte epésen. – Néha olyan égbekiáltóan muglis a viselkedésed, mintha nem is boszorkánynak születtél volna!
– Dumbledore professzor azt kérte, hogy a lehető legkevesebb mágiát használjuk, még akkor is, ha levédte a házat. Nem szabad lelepleződnünk Harry előtt. - Piton is pontosan tudta miféle utasításokat kaptak, de ettől még botorságnak tartotta, hogy a nő pálca nélkül mászkál a házban. – Ha nem hordom magamnál, kevesebb az esélye, hogy automatikusan használni akarom.
Piton nem firtatta tovább a dolgot, de a véleménye akkor sem változott. Egy auror legyen készenlétben, sosem érezheti magát annyira biztonságban, hogy pálca nélkül mászkáljon. Azokból lesz a legkönnyebb célpont, akik többé már nem félnek semmilyen veszélytől sem.
– Potter alszik végre?- kérdezte foghegyről.
– Nem, hagytam, hogy kimásszon az ablakon, szüksége volt egy kis friss levegőre.
Piton enyhén felvonta a szemöldökét. Nem volt humoros kedvében.
– Igazából, ki is nézem belőled, hogy valami ehhez hasonló botorságot kövess el.
– Ejnye, Perselus, csak nem aggódunk az új kis rajongónkért? - kérdezte incselkedve. – Persze, tudom én azt, hogy milyen jólesik neked egy kis népszerűség, na dehogy ennyire.
Dora tisztában volt vele, hogy soha nem állt messzebb az igazságtól, mint akkor, mikor azt állította, Piton a népszerűségre vágyik. Viszont kis sértettség maradt benne a férfi megnyilvánulásai miatt, amin Harry olyan jóízűen nevetgélt.
– Potter, nem a rajongóm! – Undorodva ejtette ki az utolsó szót. – Semmit nem kell belemagyarázni a kölyök viselkedésébe. Mindig is tudtuk, hogy hibbant, semmirekellő.
Dora azonnal a védelmére kelt a kisfiúnak, mikor kijelentette, hogy Harry nem semmirekellő, de Pitonnal felesleges volt vitáznia. A férfi eldöntötte, hogy utálja a gyereket, és senki nem tudta lebeszélni erről.
– Igazából, lenyűgöző, hogy dacára a felé tanúsított ellenszenvednek, bizalmat szavazott neked. Pedig te aztán mindent megteszel annak érdekében, hogy messzire elkerüljön. - Kutatta Piton arcát, hátha felfedez rajta egy apró változást, amiből tudja, hogy elgondolkozik azon, amit sugallni próbált. De a professzor vonásai kemények és ridegek maradtak.
– Szerintem, kedvel téged… - próbálkozott újra.
Piton egy jegyes pillantást küldött felé. Megigazította méregzöld házikabátjának ráncait, majd erősen megköszörülte a torkát. Dora ebből már sejtette, hogy valami olyasmit készül mondani, amitől neki fel fog menni a várnyomása.
– Milyen rendszerességgel vannak rémálmai? Gyakran előfordult, mióta a felügyeleted alatt áll? – kérdezte Piton. Tonks látta a férfin, hogy igencsak feszült, de nem tudta mire vélni.
– A Grimmauld téren nyugodtan aludt, de azt hiszem, csak azért, mert még mindig kimerült volt a baleset miatt. Viszont mióta a házban vagyunk, minden nap felébred az éjszaka közepén. - Piton bólintott. – De van, ami ennél is furcsább, néha napközben is az az érzésem, hogy fél valamitől. Olyan, mintha elbambulna, és mikor hozzáérek, vagy megszólítom, összerezzen, és zavartan pislog rám. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… mintha ébren álmodna.
– A Sötét Nagyúr olvasni próbál az elméjében. Azóta próbálkozik ezzel, mióta a minisztériumi este balul sült el. Ki akarja belőle szedni, hogy hol bújt el.
– De mégis, hogy védjük meg ettől?
– Nem kell megvédenünk! Fogalmam sincs, hogy csinálja, de a kölyök leblokkolja az agyát előle. Véleményem szerint ezért vannak rémálmai, mert alvás közben az emberi elme sokkal védtelenebb. Valószínű, hogy a Nagyúr továbbra sem tud belépni a fejébe, és olvasni a gondolatait, de az agya felszínét már összezavarta. Ezért lehet az, hogy nappal is olyan, mintha álmodna.
Most volt az a pillanat, mikor Dora is szívesen felhajtott volna egy pohárral. Legilimencia és okklumencia? Egy öt éves gyerek, és koruk egyik legveszedelmesebb mágusának harca.
– Az is lehet, hogy a rémálmokat Voldemort…
– Soha többet ne nevezd nevén őt! - kiáltott rá Piton, mielőtt befejezhette volna a mondatát.
– Ezt a vitát már lefolytattuk egy párszor - morogta vissza a nő. – A lényeg akkor is ugyanaz marad! Vol… a Nagyúr – csóválta meg a fejét rosszallón - meg akarja bomlasztani Harry elméjét.
– Nagyon leegyszerűsítve, de így van - értett egyet a férfi.
– Többet kell foglalkoznunk vele – szögezte le Dora komoly ábrázattal.
– Mi ez a királyi többes? - kapta oda a pillantását Piton. – Néhány alkalommal már elmagyaráztam neked, hogy én nem kívánom pesztrálni a kölyköt.
– Te értesz az okklumenciához, én pedig nem! Ezért igenis jó lenne, ha a közelben lennél, amikor Voldemort Harry fejében turkál. – Piton dühösen nézett a nőre, amiért megint kimondta ezt a nevet.
– Doro! - Piton egy pillanatra zavarba jött a nyelvbotlás miatt. A nő viszont elmosolyodott, amiért a férfi Harry megszólítását használta. – Merlinre, micsoda ostoba becenév ez, miért nem szólsz rá? Még tisztességesen beszélni sem tud?
– Engem nem zavar, szerintem aranyos. És senki más nem hív így, ezért egy kicsit különleges is - közölte somolyogva.
– Na, persze, hogy nincs vele bajod, minek is kérdeztem - emelte tekintetét a plafonra. – Én lennék a legjobban meglepődve, ha nem bolondított volna el téged is a fiú.
– Régen te is adtál nekem egy becenevet, amit senki más nem használt, csak te. – Figyelmen kívül hagyta, hogy Piton milyen mérgesen vicsorgott, mikor ezt megjegyezte.
– Pompás, helyben vagyunk, már megint kezded?! - dohogott a férfi – Az nagyon régen volt, talán meg sem történt – halkította le kissé a hangját, de ettől még fenyegetőbbnek hatott.
– Én azért halványan még emlékszem erre-arra - duruzsolta Tonks, és ravaszkásan mosolyogva odakacsintott.
– Örülök! – Senki más nem tudott annyi gúnyt belevegyíteni ebbe az egyetlen szóba, mint Piton.
A férfi fáradtan megmasszírozta az orrnyergét. Világos volt számára, hogy még a legelrettentőbb pillantásával sem tudja kellően megfélemlíteni a nőt annyira, hogy Dora ne ellenkezzen, vagy éppen szemtelenkedjen vele.
– A következő alkalommal, mikor azt tapasztalod, hogy Potter transzba esik, leszel szíves szólni, és nem tétlenül állni az események felett! – dorgálta meg a boszorkányt. – Az információk megosztása valahogy megrekedt köztünk. Fontos lenne, hogy együtt tudjunk működni, ha már Albusnak az a zseniális ötlete támadt, hogy összezárt minket ide Merlin háta mögé, egy miniatűr közösségbe.
Most volt az a pillanat, mikor tényleg felszökött egy kicsit a nő vérnyomása.
– Magam is úgy vélem, hogy a szabad információáramlás útjában állunk - fonta karba a kezeit a nő. – Ezért, ha lehet, a továbbiakban te se titkolózz előttem, még akkor sem, ha úgy érzed, ezzel engem védelmezel. Tudok magamról gondoskodni, és tisztában szeretnék lenni az engem fenyegető veszélyekkel. Máskülönben hogy harcoljak ellene?
Piton se nem bólintott, se nem kommentálta a boszorkány kérését. Csak energikusan felpattant a fotelből, és jó éjt kívánva elvonult a hálószobájába.

A következő pár napban a megszokott rendszer szerint működött a házbeliek élete. Ki-ki a maga dolgával foglalatoskodott, igyekezvén elkerülni a további konfliktusokat.
Piton délelőttönként továbbra is a laborjába bezárkózva tesztelte a bájitalt, de lassan már nem maradt semmi ötlete. Viszont még mindig jobb volt a pince rejtekében lennie, mint a kölyök közelében. Bármennyire tagadta saját maga előtt, Potter valóban megkedvelte őt, vagy legalábbis már nem tartott tőle annyira, mint az első néhány napban.
A bájitalmester semmi esetre sem volt hajlandó bugyuta játékokat játszani a gyerekkel. Megegyeztek a boszorkánnyal, hogy eltölt velük némi időt, de ez jószerével annyit jelentett, hogy bájitalszaklapokat olvasgatott, miközben Dora a lehetetlent is megpróbálta, hogy lekösse a kisfiú figyelmét.

Harry nem tudta, hogyan kell másokkal játszani, nyilván mert soha senki nem vette a fáradságot, hogy megtanítsa rá. Nagyon félénk volt, és csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó kipróbálni valami más játékot a kisautóján kívül. Tonks minden törekvése ellenére, a varázsló memóriajáték és a mini sakk egyáltalán nem érdekelték a gyereket, de kitartott amellett, hogy elnyeri a fiú bizalmát, és megtanítja beilleszkedni egy közösségbe.
Száját beharapva gondolkozott azon, hogy mit kéne kitalálnia. Lázasan kutatott saját emlékei között, hogy ő mivel szeretett játszani ennyi idősen, de csak babák, miniatűr teáskészlet és tündérjelmez ugrott be neki. Ha nem szerette volna elferdíteni a kisfiú nézeteit a férfi és a női szerepeket illetően, akkor aligha lett volna tanácsos habos-babos rózsaszín jelmezbe öltöztetni.
Piton időnként felpillantott az újságjából, és élvezettel nyugtázta, hogy a kölyök alaposan megdolgoztatja a boszorkány tűrőképességét. Egy órán át kísérte figyelemmel az egyoldalú beszélgetést, amit Dora folytatott Potterrel, igyekezvén meggyőzni őt arról, hogy a sakk egy nagyon mókás játék. Végül megkegyelmezett a nőnek, és volt olyan kegyes, hogy megossza vele a nézeteit a témát illetően.

– Esetleg, ha valami kevésbé megterhelő dolgot javasolnál neki, akkor talán még hajlandó is lenne letenni azt a kerekes micsodát – morogta lesajnálóan, majd visszatért az olvasáshoz. – Vedd figyelembe a korát, és rá fogsz jönni, hogy az ilyen gyerekek érdeklődési köre még nem olyan sokszínű.
– Oh, igen, erre már én is gondoltam - válaszolt vissza erőltetett nyugalommal a nő. Még véletlenül sem akart vitába bocsátkozni, mert tudta, hogy megint alul maradna Pitonnal szemben. – Csak az a baj, Perselus, hogy nincs egyetlen használható ötletem sem. Valahogy megkoptak az emlékeim ilyen idős koromról – vonta meg a vállát.
– Merlin szerelmére, miért nem adsz neki építőkockákat, vagy valami hasonlót? - csapta le a türelmetlenül a térdére az újságot. – Úgy csinálsz, mintha te nem lettél volna gyerek.
– Azt hiszem, elkerüli a figyelmed egy alapvető anatómiai különbség - mutatott magára, majd Harryre. – Én babákkal és pónikkal játszottam! Soha nem voltam öt éves kisfiú, mint itt egyesek! – fordult el sértődötten.
Látta, hogy Piton gúnyosan elmosolyodik, pedig a férfi igyekezett az újság rejteke mögé bújni. Dora mély levegőt vett, igyekezett lehiggadni, majd felállt és az emelt felé indult, hogy megnézze, rejt-e építőkockát Harry játékos ládája.
– Hova mész? – kérdezte kissé ijedten a férfi.
– Hozok valami nem túl megerőltető játékot Harrynek - ismételte meg a férfi szavait fintorogva. – Építőkockát, vagy mit tudom én.
– És őt - bökött Harry felé a fejével -, itt hagyod, velem? - Dora alig bírta elrejteni a mosolyát. A veszedelmes bájitalmestert megijeszti a tudat, hogy egy kisfiú közelségében legyen?
– Nem, addig átadom a szomszédba, hogy játsszon Mrs. Meddler macskájával - válaszolta pimaszan. – Hidd el, nem fog felfalni…

Harry teljesen komolyan vette a kijelentést, és meg is indult a terasz felé, hogy kimenjen a hátsókertbe átkéredzkedni a szomszéd nénihez. Piton ugrott utána, mikor a keze már a kilincsen volt, és az ingénél fogva visszarántotta. Magasra emelte a levegőben, és Dora felé sétált vele. Ám ahelyett, hogy a kisfiú megrémült volna ettől a bánásmódtól, kacarászni kezdett.
Mikor a nő magához ölelte, izegni-mozogni kezdett, amíg Dora le nem tette a földre, hogy aztán megint az ajtó felé somfordáljon. Piton fújtatva lépett megint a gyerek után, és újra elkapta az ingénél fogva, de most már rá is pirított egy kicsit.

– Kölyök, ez nem játék, nem mehetsz ki! – morogta neki, és letette a szőnyegre.
– Doro - a nő visszafordult az ajtóból -, a fekete ruhás bácsi nem akarja, hogy a kertbe menjek? - Tonks pukkadozó nevetésbe kezdett, ahogy tudatosult benne, Harry miként hívja Pitont. A fekete ruhás bácsi?
Harry is nevetni kezdett, bár nem értette pontosan min nevetnek, csak újra megismételte a kérdését, addig, amíg már a nő fulladozni nem kezdett a kuncogástól.
– Ha esetleg újra az uralmad alá hajtod a féktelen jókedvedet, közölhetnéd a kölyökkel, hogy van tisztességes nevem is! – füstölgött Piton karba font kézzel.
Dorothea megrázta a fejét, és visszaindította a kisgyereket a szoba közepére. Úgy gondolta, ha Harryt érdekli a férfi neve, majd megkérdezi ő.

A gyerek egy ideig szótlanul álldogált, a cipője orrával piszkálta a szőnyeg szélét. Piton úgy tett, mintha nem venné észre, milyen nagy kínban van a kölyök. Nagy ívben megkerülte, és visszaült a foteljébe, hogy újra az olvasásnak szentelje értékes idejét.
Dora villámgyorsan felszaladt a kockáért, és olyan halkan osont vissza a lépcsőn, hogy az még egy párducnak is becsületére vált volna. Nem úgy, mint egy nappal korábban. Magában büszkén megveregette saját vállát, hogy nem csapott ezúttal semmi zajt, majd leült az utolsó lépcsőfokra, és hallgatózni kezdett. Kíváncsi volt, Perselus hajlandó lesz-e beszélni a fiúval.

– Sajnálom! - motyogta a kisfiú, továbbra is a szőnyeg mintáját nézegetve.
Piton egy pillanatra ránézett, majd mímelt érdeklődéssel újra a szaklap cikkeibe temetkezett.
– Sajnálom! - ismételte meg valamivel hangosabban Potter. Piton indulatosan kifújta a levegőt. – Nem tudom, hogy hívják a bácsit… - Olyan halkan beszélt, ahogy a kisegerek cincognak.
– Professzor, az a megfelelő megszólításom - vetette oda Piton ridegen. Majd ledobta a szaklapot a fotel melletti kis asztalra, és anélkül, hogy egy további szót is intézett volna a fiúhoz, kivonult a szobából.

Dora még éppen időben szökkent talpra, így úgy tűnt, mintha most sétált volna le a lépcsőn. A bájitalmester egy pillanatra megállt a nő mellett, majd száját összeszorítva, egy szó nélkül az emeletre vonult.
- Neki meg mi baja lett hirtelen? – kérdezte magától a boszorkány, ahogy Piton szálfa egyenes járással haladt felfelé a lépcsőn.
Perselus eléggé hangosan csapta be maga mögött a szobája ajtaját, majd rögtön az ágyához lépett és leült a szélére. Tudta, hogy mi dühítette fel ennyire, bár a kölyök még bocsánatot is kért tőle, ami soha az eddigi tizenöt év alatt nem fordult elő, mióta csak ismerte. De azok a zöld szemek, Lily átható pillantásra emlékeztették. Ahogy ránézett, valódi csalódottság, és bánat ült a szemében. Sosem tudta elviselni ezt a pillantást, James Potter vonásaival vegyítve. Miért kellett annak a boszorkánynak az az idióta griffendéles majom? Most aztán élhetnek nagy boldogságban a varázslómennyországban – ha ugyan létezik olyan - azzal az infantilis Blackkel együtt.
Elnyújtózott az ágyán, és a plafont kezdte el tanulmányozni. Lily mindig is azt akarta, hogy védje meg a fiát, és ő minden tőle telhetőt megtett. Erőn felül próbálkozott, mert a kölyök vonzotta a bajt, mint legyet a légypapír. De ennél többet nem tud, és nem is hajlandó érte tenni, mint védelmet nyújtani neki, amíg szükséges. Vagy amíg képes rá… Nem felejtette el egy percre sem, hogy a halál folyton ott lohol a nyakában, és nagyon kell ügyeskednie, hogy mindig előtte járjon egy lépéssel.
Már majdnem elszenderedett, de az alsó szintről felhallatszó hangok állandó félálomban tartották. Vidám kacagásra kapta fel a fejét, és feladta minden reményét, hogy rendesen elaludhasson végre.

A hangok a hátsó kertből szűrődtek be a nyitott ablakon át. A gyerek odakint rohangászott madarakat és lepkéket kergetve, miközben a nő a szomszéddal beszélgetett. Piton felpaprikázott hangulatban rohant ki utánuk, hogy azonnal beterelje őket. Elég volt odakiáltania Dorotheának, hogy a nő arcáról lehervadjon a mosoly, és Harryt magával vonszolva visszamenjen a házba.
A boszorkány az ajtóból még bocsánatkérően visszaszólt az idős hölgynek, aki értetlenül pislogott utánuk.

– Elment az eszed, te átkozott vakmerő boszorkány?! - kiáltott rá Piton, mikor már becsukta a terasz ajtaját. – Az hittem, világosan az értésedre adtam, hogy nem hagyhatjátok el a házat!
– Perselus, nyár van, legalább harminc fok van odakint, és Harrynek szüksége van a friss levegőre – fogott mentegetőzésbe Dora.
– Akkor nyiss ablakot! – vágott vissza a férfi. – Vagy használd a pálcád, és idézz meg egy szellőt!
Harry most cseppet sem találta viccesnek a professzort, sokkal inkább ijesztőnek, mint Vernon bácsit. Halkan kihátrált a szobából, és keresett magának egy biztonságos búvóhelyet. A felnőttek élénk vitájuk közepette észre sem vették, hogy magukra maradtak.
– Ne csináld ezt, Perselus, feleslegesen aggódsz - próbálta csitítani a férfit. – Mrs. Meddler nem Voldemort egyik kéme, csak egy kedves idős hölgy, aki társaságra vágyik. Nem zárhatsz minket a négy fal közé.
– De nagyon is megtehetem! - rivallt rá dühösen a férfi, majd a függönyt kicsit arrébb húzva kikémlelt, hogy megnézze, a szomszéd még mindig kint álldogál-e a kerítésnél.
– Paranoiás vagy, remélem, tudod - fordult el dühösen a nő. – Túlzásokba esel, nekem jogom van a friss levegőhöz, és Harrynek is. Biztos vagyok benne, hogy ezzel Dumbledore professzor is egyetértene. Azt mondta, maradjunk a házban, de a házhoz a kert is hozzátartozik!
– Tudod milyen könnyű egy muglit Imperióval arra kényszeríteni, hogy utánunk kémkedjen?! - Megvárta míg Dora újra ránéz. – Az lehet, hogy túlságosan is óvatos vagyok, de ez mentette meg eddig az életemet. Nem bízhatunk senkiben! Ha majd Albus engedélyt ad nektek arra, hogy kint lézengjetek a friss levegőn, akkor kimehettek. De addig azt teszitek, amit én mondok!
– Voldemort nem tudja, hol vagyunk, vagy hogy Harry velünk van - közölte egyre fokozódó dühvel a nő. – Egyébként, azt mikor döntöttük el, hogy te vagy itt a parancsnok?
– Nem kellett eldöntenünk, mert ez egyértelmű, és ne használd ezt a nevet! - Piton közelebb lépett hozzá, és megragadta a nő karját. – Soha többé ne ejtsd ki a szádon! - sziszegte az arcába.
– Aki fél a névtől, magától a dologtól fél, Perselus - ismételte Dumbledore jól ismert szavait.
Piton keze ökölbe szorult, kezdett a tűréshatára szélére jutni.
– Van is okunk félni tőle! Vagy te akkor is ilyen vakmerő leszel, ha majd szemtől-szemben kell vele állnod? - kérdezte fölényes arcot vágva. Dora egy pillanatra elbizonytalanodott. – Még a legbátrabbak is meghátrálnak, ha találkoznak vele.
– Harry nem félt kiállni ellene - húzta ki a karját a szorításból. – Akkor talán ő a kivétel, azt hiszem.
– Ő csak egy ostoba kölyök, aki nem tudja, mikor kell elmenekülni! - jegyezte meg gúnyosan Piton. – Te viszont reszketnél a félelemtől, ha csak egyszer is a Sötét Nagyúr elé kéne állnod.
– Menj a búsba! Nem az a lényeg, hogy én félnék-e tőle vagy nem. Hanem az, hogy jár nekünk a kert szabadsága. Legalább ennyi, ha más nem jutott! Egyébként nekem nem olyan egyértelmű, hogy te parancsolgatsz! A rangomnál fogva én vagyok jogosult arra, hogy utasításokat osztogassak.
– Az tetszene neked, igaz? Ha úgy táncolnék, ahogy fütyülsz…

Dorának, időközben feltűnt, hogy Harry elhagyta a szobát, így a keresésre indult, nem törődve Piton egyre fokozódó dühével. Úgy érezte, ha még egy percig folytatnia kéne ezt a vitát, akkor valami nagyon bántó hagyná el a száját.
Szerencsétlenségére, a bájitalmester nem hagyta annyiban a dolgot. Ha volt valami, amit Perselus Piton ki nem állhatott, akkor az az volt, ha faképnél hagyták. A lépcsőn könnyűszerrel utolérte a nőt, és megállásra kényszerítette.

– Nem tűrőm el, hogy ilyen hangon beszélj velem! - Szemét keskenyre húzta össze, és egészen közelről beszélt a nőhöz. – Elvárom az alapvető…
– Igen, Perselus, tudom, az alapvető tiszteletet - vágott a szavába a nő. – Ezzel én sem vagyok másképpen, és amíg én nem tapasztalom tőled azt, hogy tisztelnél, addig én sem foglak téged.
– Én… - Pitont megdöbbentette a nő viselkedése. Elege volt az értelmetlen vitából.
Nem is értette igazán, miért bánik ilyen ellenségesen a nővel. Volt idő, amikor nagyon is jól érezte magát a társaságában. Régen csak ő jelentett menedéket számára, ha már szabadulni akart a világtól, ami körülvette. Ő volt az, aki feledtetni tudta vele Lilyt.
Most mégis minduntalan egymás torkának esnek, és ha a boszorkány éppen higgadtan beszél vele, ő akkor is eléri, hogy felbosszantsa magát. Gyerekes és indokolatlan a viselkedése, ezt be kellett látnia. Dorothea már nem gyerek, nem erőltetheti rá az akaratát.
Dora csak figyelte, hogy borulnak sötét felhők a férfi arcára. Nem először látta ilyennek.
– Perselus, jól vagy? - érintette meg lágyan a vállát.
Csak nézte Pitont, aki valamiért nem fejezte be a megkezdett mondatát, csupán állt ott vele szemben a lépcsőn a korlátnak támaszkodva, és nézett maga elé.
– Keressük meg Harryt, és nehogy elkezd, hogy téged nem érdekel, és a többi hasonlót, amiket mondani szoktál.
– Nem kezdem – sóhajtotta a férfi.

Mindketten bementek a gyerek szobájába. Dora nem nagyon lepődött meg azon, hogy Harry első ránézésre nem volt odabent. Még valamennyire emlékezett rá, hogy hova bújik el egy kisgyerek, ha megijed. Felhajtotta az ágytakarót, de Harry nem volt ott. Intett Pitonnak, hogy nyissa ki a ruhásszekrényt, de ott sem találták.
Potter ahhoz már túl nagy volt, hogy beleférjen a játékos ládájába anélkül, hogy kipakolna belőle mindent. A fürdőszobában sem találták, és a nő szobája is üres volt. Piton kizártnak tartotta, hogy a gyerek bemenjen az ő hálójába, ezért oda be sem nyitott.
A percek gyorsan peregtek, és ketten együtt pillanatok alatt körbejárták a házat, benézve mindenhova, de Pottert, úgy tűnt, a föld nyelte el. A teraszajtó kulcsra volt zárva, ahogy Piton hagyta, mielőtt felmentek az emeletre. Dorán kezdett elhatalmasodni a pánik. Harry elvégre varázsló, és ha megijedt, véletlenül kitörhetett belőle az a kontrollálatlan mágia, ami az ilyen korú gyerekek varázserejét jellemezte.

– És ha valahogy elvarázsolta magát innen? – kérdezte tépelődve, de már a kérdés feltevése után belátta, hogy ez nem lehetséges, főleg mikor Piton szkeptikus arccal fordult felé. – Jó, jó, tudom, az hallottuk volna, és nyoma is volna. Akkor viszont jó lenne, ha mielőbb megtalálnánk.
– Azon vagyok, Tonks! – morogta vissza a férfi. Nem örült volna, ha a kölyök megint transzba esik, mert Voldemort próbál betörni az elméjébe, és esetleg valami baja esik. Nem akarta, hogy ezt is ráolvassa valaki, hogy még egy gyerekre sem tudott vigyázni.
– Az egyetlen hely, ahol nem néztük, az az én hálóm. Valószínűtlen, hogy ott van, de nem látok rá más reális magyarázatot, hogy miért nem találjuk a ház többi részében. Csak azt remélem, hogy nem piszkított rá a holmimra a szekrényben.
Dora idegességében elnevette magát. Századmásodpercek alatt újra az emeleten termett, és már nagy erőkkel rontott is be a férfi hálójába, de az ajtó nem nyílt, mikor lenyomta a kilincset. Várakozón nézett a férfire, aki akkor ért fel a lépcső tetejére.
– Te zárva tartod a hálód ajtaját? - hökkent meg.
– Nem tartom zárva az ajtómat, Dorothea – közölte Piton szárazon.
– Jó, ez esetben Harry bizonyára nincs odabent, mert nyilván nem lopta el a kulcsodat, hacsak nem állítod róla, hogy profi zsebtolvaj, csak eddig ügyesen titkolta. – Piton felvonta az egyik szemöldökét.
Egy másodperccel később szipogás hangjai hallatszottak ki a szobából. Perselus diadalmas mosolyra húzta a száját.
– Potter, azonnal engedj be minket! – dörömbölt be az ajtón. – Nem tudom, hogy zártad be magad oda, de az nem a te szobád, és leszel szíves tiszteletben tartani a magánszférám!
– Igen, így aztán biztosan ki fogja nyitni. Könyvet kéne írnod a gyerekekről - élcelődött a nő. – Harry, kérlek szépen nyisd ki az ajtót, nagyon sajnáljuk, hogy megijesztettünk.
Válasz nem érkezett, de hallották, hogy a kisfiú továbbra is halkan szipog. Dora még párszor megpróbálta előcsalogatni, de a gyerek csendben maradt, azt leszámítva, hogy hallották leülni az ajtóhoz. Piton a haját tudta volna tépni. Most már rá se tudta törni az ajtót, mert ezzel valószínűleg sérülést okozott volna Potternek.
– Ide figyelj, kölyök, azonnal nyisd ki az ajtót, különben megtalálom a módját, hogy bejussak, de abban nem lesz köszönet! - A nő rácsapott a férfi vállára.
– Mondtam, hogy ne ijesztgesd, ez nem fog működni! - pirított rá.
– A te hízelgéseddel sem értünk el semmit! - vágott vissza Piton, majd mély levegőt vett, és valamivel higgadtabban szólalt meg ismét. - Ha kinyitod az ajtót, ígérem, hogy nem fogunk megbüntetni, és kiabálni sem fogunk veled. – Remélte, hogy ez hatásos lesz.
De válasz ekkor sem érkezett. Dorának az az ötlete támadt, hogy próbáljanak bemászni a háló ablakán, de Piton határozottan elzárkózott az ötlettől. Közölte, hogy ő ugyan nem fog a hátsókertben parádézni egy létrával, hogy bejusson a saját szobájába, még Potter kedvéért sem.
Viszont miután már majdnem egy órája hiába kérlelték a gyereket, kénytelen volt kivonulni a kertbe, és odatámasztani egy létrát az ablakhoz. Az orra alatt folyamatosan szitkozódva mászta meg a fokokat, majd mikor felért, bekukucskált az ablakon. Potter lehajtott fejjel üldögélt a szobában, hátát nekitámasztva az ajtónak.
Perselus megpróbált halkan beosonni, de természetesen Dora pont akkor kiabált oda neki, amikor már majdnem bent volt. Harry ijedten kapta fel a fejét, és rémülten nézett a férfira.
– Meg ne moccanj! - szólt rá a férfi, mikor észrevette, hogy a kölyök azt lesi, merre menekülhetne. Még csak az hiányzott neki, hogy most meg a szobához tartozó fürdőhelyiség ajtaját zárja magára.
– Sa-sajnálom - dadogta halkan a kisfiú– Bajban vagyok, professzor? - kérdezte sírásra görbülő szájjal, mikor a férfi már ott guggolt előtte.
Piton mély levegőt vett, hogy lehiggadjon, nem akart ordítani vele, még akkor sem, ha Potterről volt szó. Annyit már ő is megértett, hogy bármennyire is utálja őt, a gyerek egyáltalán nem emlékszik rá. Nem érti, miért ellenséges vele, és csak megijed, ha továbbra sem változtat a felé mutatott magatartásán.
Igazából egy ismeretlen kisgyereket utál, aki nem tehet arról, hogy az idősebb énje miket követett el. Pitonnak fogalma sem volt arról, hogy milyen is az igazi Harry Potter.
– Nem, kölyök, nem vagy bajban - szólalt meg nyugodt hangon.
Harry félreállt az ajtóból, és hagyta, hogy a professzor kinyissa. Tétován álldogált egyik lábáról a másikra, és várta, hogy a férfi megmondja neki, most mit csináljon.
– Kimehetsz a kertbe játszani, ha akarsz - mondta neki Piton. Kissé zavarban volt, mert a gyerek mindig olyan áthatóan fürkészte, hogy úgy érezte, a fejébe lát.
Harry elindult a rövid folyosón, de félúton megállt, visszafordult, és a megint a férfira nézett.
– Te is kijössz velem, professzor? - kérdezte reménykedő hangon.
– Talán… talán később kimegyek – mondta tétován.
Harry megeresztett egy félénk mosolyt, és lerohant a lépcsőn.