6.
A balszerencse üldöz minket

Piton enyhülése Harry iránt hamar semmivé foszlott. Mintha az a pillanat meg sem történt volna, amikor a lépcsőn visszaforduló, reménykedő kisgyerekben, nem az oly utált Harry Pottert látta volna egy percre, hanem egy átlagos ötévest.

Dumbledore csak korlátozott mennyiségű élelmiszerkészletet raktározott el a menedékházban, ezért Dorának kellett pótolnia a hiányt. Mivel túl kockázatos lett volna, hogy mindhárman elmenjenek a közeli városba bevásárolni, egyedül vágott neki az útnak. A bájitalmester egyedül maradt a házban a fiúval.
Harry egy ideig csendesen játszott a szobájában, de hamar elunta magát. Kíváncsiságának engedve lemerészkedett a földszintre, hogy megnézze, vajon mit csinálhat a professzor.
Piton a konyhában ült, előtte temérdek pergamenlap hevert. A roxforti laborjából gyűjtötte őket össze, mielőtt elhagyta volna az iskolát. Minden feljegyzése nála volt, amit a kísérleti stádiumban lévő bájitalról készített. Ezen kívül számtalan ősi bájitalreceptet elhozott, mert nagy részük elavult főzési módszereket tartalmazott, és szerette volna megtudni, mit kezdhet velük, ha kicsit modernizálja őket. Abban reménykedett, hogy fel tudja őket használni, hogy ezzel is segítse a Rend munkáját.

Harry lábujjhegyen settenkedett le a lépcsőn, szinte egyáltalán nem csapott zajt. Belesett a konyhába, de a férfi túl elfoglalt volt. A kisfiú pár percig némán figyelte a professzort, majd elunva a tétlenkedést, a konyhaajtóból kifordulva a nappaliba sétált.
Dora előrelátóan odakészített a sötét diófa asztalkára egy tál csokis kekszet, és a kisfiú boldogan kezdte el a szájába tömni a finomságot. Korábban soha azelőtt nem kapott édességet. Az unokatestvére sokszor kérkedett előtte, hogy ő mennyi mindent kapott a szüleitől. Ilyenkor Harry mindig rettentő rosszul érezte magát, túl sokat kellett nélkülöznie. Sokszor magányos volt, bár nem nagyon tudta felfogni, mit jelent az, hogy nincsenek szülei, de a nagynénjétől remélt szeretet hiányát igenis átérezte.

Mikor már majdnem az egész tál édességet megette, úgy döntött, körbenéz, hátha talál valami érdekes felfedezni-valót, vagy egy kis kalandot. Az alacsony dohányzóasztalon számtalan könyv hevert. Azt gondolta, azokban is olyan szép képek lehetnek, mint amilyenek a szobájában lévő mesekönyvekben vannak. De ahogy lapozgatni kezdte az egyik sárgás színű, furcsa szagú könyvet, rájött, hogy ebben nem igazán vannak képek, csak különböző ábrák, amiket nem értett. Végiglapozgatta a könyvet, de hamar elunta, ezért félredobta, majd egy másik után nézett.
Természetesen, Piton tisztában volt vele, hogy Potter lejött az emeletről. Attól, hogy a konyhában levegőnek nézte, még tudta, hogy a gyerek őt figyeli. Egy ideig még a jegyzeteivel foglalkozott, majd úgy döntött, megnézi, mit csinálhat a fiú. Ismerte azt a régi bölcsességet, miszerint, ha egy gyerek nagyon csendben van, akkor biztos olyasmit csinál, amit nem szabadna neki. Harry már a negyedik könyvet lapozta át, amikor a bájitalmester megjelent a nappaliban. Cipője ütemes kopogása hirtelen abbamaradt, és egy visszafojtott kiáltással megtorpant. Talán egy egész perc is eltelt, mire végre megtalálta a saját hangját.

– Te meg mi a jó fenét csinálsz? – üvöltött rá a gyerekre, ahogy visszanyerte lélekjelenlétét. – Azonnal tedd le azokat a könyveket, mert Merlinre esküszöm, hogy agyoncsaplak!
A gyereknek ideje sem volt reagálni, mert a férfi azonnal ott termett, és durván felrántotta a földről. Kitépte a kezéből a számára oly becses és igazi ritkaságnak számító bájitalkönyvet, majd szó szerint levágta a kölyköt a padlóra. Abban a percben egyáltalán nem tudott tisztán gondolkozni. Akár ötéves volt, akár tizenöt, az előtte ülő gyerek Harry Potter volt.
Harry rendesen beverte a fenekét, de egyszerűen úgy megrémült a férfitől, hogy még sírni sem mert. Az összes oldalon ott éktelenkedett a csokoládés ujjlenyomata.
– Takarodj a szobádba, ne is lássalak! – parancsolt rá a gyerekre. – Ha ma még egyszer előkerülsz, biztos lehetsz benne, hogy kidoblak az utcára! – vicsorgott dühösen, és abban a pillanatban halálosan komolyan gondolta minden szavát.

Harry már elég sokszor hallotta a rokonaitól, hogy nemkívánatos személy, de a bájitalmester sokkal jobban rá tudott ijeszteni, mint a bácsikája. Vernon bácsi rendszerint nem nagyon érte utol, mert bár Potter jelentősen kisebb volt nála, azt megtanulta, hogyan kell gyorsan futni. Ezért Dursley általában már meg sem kísérelte üldözni őt, csak utána vágott valamit, hátha eltalálja futás közben. De Perselus valahogy sokkal félelmetesebb volt. A férfi egész lényéből sütött a düh és az utálat. A kisgyerek sírásra görbülő szájjal eliszkolt a tett színhelyéről, és vissza se nézett.

Piton, nem sokra rá, szintén felvonult az emeletre, becsapta maga mögött a szobája ajtaját, és egyenesen a komódjához vonult. Energikusan kirántotta a harmadik fiókot, és a titkos rekeszből elővette az oda-vissza tükröt. Albus csak a második hívásra tudott válaszolni, mert mikor Piton első alkalommal szólította, éppen a minisztériumi küldöttséggel tárgyalt a lehetséges időpontról, amikor majd a Mágiaügyi miniszter egy barátságos beszélgetésen fogadja Harryt. Piton a szokásosnál is zordabb hangulatban volt. Albus igyekezett csillapítani a kedélyeket, de látta, hogy ezúttal nem fog sikerrel járni, ám újfent el kellett hárítania a bájitalmester azon követelését, hogy ellátogasson a menedékházba.
Perselus viszont nem fogadott el több kifogást, nem érdekelte az igazgató újabb magyarázata. Nem volt hajlandó tovább egy levegőt szívni a fiúval. Potter megszűnt számára létezni…

– Ha nem jössz hamarosan, garantálom neked, hogy kidobom az utcára azt a lehetetlen kölyköt! Nem ebben állapodtunk meg!
– Jelen helyzetünkben nem lenne tanácsos elhagynom az iskolát – válaszolta nyugodt hangnemben az igazgató. – Tudtad, mit vállalsz, mikor megkaptad a feladatot. Jól tudom, hogy vannak bizonyos nehézségeid Harry helyes megítélését illetően, de bízom benne, hogy hamarosan…
– Semmilyen feladatot nem vállaltam! – szólt közbe idegesen a férfi. – Ne merészeld a nyakamba varrni ezt is! Minden alkalommal lehetetlen küldetések elé állítasz, és számtalan alkalommal letesztelted már a hűségem. Hidd el nekem, hogy sosem árulnálak el, de erős a késztetés, hogy átálljak a másik oldalra…

Dumbledore általában nem vette komolyan ezt a fenyegetést. Volt már néhány alkalom, mikor a bájitalmester azt hangoztatta, inkább visszaáll halálfalónak, ha még egyszer dupla órát kell tartania a griffendéles csürhének. Most viszont volt valami a bájitalmester arckifejezésében, ami azt súgta az idős mágusnak, hogy Perselus tényleg a tűréshatára végére jutott. Bár biztos volt benne, hogy nem állna vissza Voldemort oldalára, arra már nem mert volna mérget venni, hogy egyszerűen nem hagyja ott a boszorkányt és Harryt a házban.

– Miss. Tonks is hasonló véleményen van? – érdeklődött társalkodó hangnemben az idős mágus, ami most inkább erőltetettnek, mintsem könnyednek hatott. – Ő is ellenszenvvel viseltetik Harry iránt?
– Te is tisztában vagy vele, hogy teljesen odavan a kölyökért – sziszegte a férfi vicsorogva. – Soha nem volt kérdés előtted, hogy jól választottál, mikor kiosztottad rá a feladatot!
Perselus unta már ezeket a játékokat, amikor az igazgató valamilyen módon megpróbálta őt rávenni, hogy nézze más szemmel a dolgokat. Az, hogy a boszorkány nem utálta a gyereket, nem jelentette azt, hogy ő sem fogja. Néha elfeledkezett arról, hogy ki is Potter valójában. Nehéz volt a gyűlöletét egy ötéves gyerekre kivetíteni, de amikor a fiú valahogyan kihozta a sodrából, máris könnyebbnek érezte. Semmilyen módon nem akart kötődni a gyerekhez! Nem akarta szeretni vagy éppen kedvelni, nem akarta más szemmel nézni. A dühe eltúlzott és nevetséges volt, amit azért érzett, mert Potter összemaszatolta a könyveit. Mégsem tudott felülkerekedni rajta, bár az igazság az volt, hogy meg sem próbálta. Jólesett neki, hogy van oka haragudni a gyerekre.
– A te véleményed is változni fog idővel. Ha másra nem is lesz jó az együtt töltött idő, arra biztosan, hogy megértsd végre, Harry nem olyan, mint az apja volt! – Albus hitt benne, hogy egyszer be fog következni az a pillanat, amikor Perselus végre megvilágosodik.
Piton még pár percig igyekezett jobb belátásra bírni az igazgatót, majd belátta, hogy ma nem fogja elérni a célját. Kezdett aggódni. Dumbledore elfelejtette volna a küldetésük célját? Neki nem kell összebarátkoznia a gyerekkel, csak rá kell jönnie, hogyan tudná visszaváltoztatni azzá az utálatos kamasszá, aki eddig is volt.

Dora fáradtan lépett be az ajtón. Nem számított rá, hogy ilyen kimerítő lesz a vásárlás. Bár a közelben lévő város jól felszerelt volt, szinte minden fontos dolgot máshol kellett beszereznie. Errefelé nyoma sem volt az olyan nagy üzleteknek, mint Londonban. Ráadásul, míg el nem érte a városka határát, egyetlen varázslatot sem mert használni. A szatyrok nehezek voltak, és vágták a kezét. Útközben ezerszer szidta magában a semmirekellő férfiakat, akik még a huszadik században is a nőkre hagyják a háztartás minden gondját. Alig várta, hogy végre a házon belül lehessen, és lepakolhassa nehéz terheit. Nyögve huppant le a székre, hogy egy percre kifújhassa magát, majd mielőtt még kipakolta volna a szatyrok tartalmát, elindult, hogy megnézze, hogyan boldogult a két „férfi" idehaza, nélküle.

Pitont a nappaliban találta, ahogy nagy műgonddal tisztogatta a könyveit oldalaként. Minden folt eltüntetésekor morgott valamit az orra alatt, egy bizonyos mocskos kezű kis semmirekellőről. Dorothea némán állt az ajtófélfának dőlve. A férfi pár másodpercig nem is vette őt észre. Majd mikor megérezte, hogy figyelik, egy igazán pitonos nézés kíséretében horkantott fel, és felmutatta az egyik összemaszatolt könyvet.

Dorának kérdeznie sem kellett, mi történt, pillanatok alatt összerakta a képet, ahogy megpillantotta az üres süteményes tálat, és a földön heverő könyvhalmazt. Harrynek színét sem látta a szobában, így sejtette, hogy egy kicsit elfajulhattak a dolgok, míg távol volt.

– Ha még egyszer magamra hagysz azzal az elkényeztetett kis mocsokkal, szíjat hasítok a hátából! – morogta a férfi a nőnek, mikor Dora szó nélkül hátat fordított neki, és elindult az emelet felé. – Nem tiszteli más tulajdonát, fogalma sincs róla, milyen értékes dolgokat tesz tönkre! – A nő kétkedő arccal fordult vissza. – Nézd meg, mit művelt a kis kedvenced! – lobogtatta meg az egyik maszatos könyvet.
– Látom, hogy mit csinált, de nem feltételezheted róla, hogy szándékosan tette. – Piton arckifejezése azt sugallta, hogy ő nagyon is el tudja képzelni a szándékos rongálást. – Vedd figyelembe, hogy csak ötéves! – Igyekezett higgadtnak látszani, miközben a férfival beszélt.
– A kölyök nem mehet a dolgaim közelébe, és erre neked kell odafigyelni! – sziszegte a férfi, becsukva az immáron tiszta könyvet. – Ha ez megint előfordul, nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele!
– Megint csak azt tudom mondani, hogy Harry csak ötéves, és ezért nem…
– Nem hozhatod fel a korát mentségként minden alkalommal! – vágott a nő szavába Piton.
– De igen, megtehetem, mert pontosan ezért kell elnézőbbnek lennünk vele! – oktatta ki a férfit. – Neki sem könnyebb, mint nekünk, és ha valami olyasmit csinál, ami a korának tudható be, azért nem fogjuk bántani. Sem te, sem pedig én!
– Ne legyél benne olyan biztos! – szólt vissza sötét tekintettel Piton. – Én nem fogok vele kivételezni.
Dora bólintott, jeléül annak, hogy megértette a férfi fenyegetését, majd újra elindult a lépcső felé, hogy megkeresse a kisfiút.

Harry az ágya szélén ült, egykedvűen lóbálta a lábát. Nem sok érdeklődést mutatott a játékai iránt. Dora megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a gyerek figyelmét. Harry egy pillanatra halványan elmosolyodott, majd arca újra zárkózottá vált.
– Most büntetést fogok kapni? – tudakolta vékony kis hangján. – Nem kapok vacsorát, ugye?
A nő összeráncolta a homlokát. Miről beszél ez a gyerek? Hogy gondolhatja azt, hogy megvonják tőle az evés lehetőségét? Annyira szerette volna elhitetni magával, hogy ez a dolog korábban nem fordult elő a kisfiúval, de tudta, hogy az önámítással semmire sem megy.
– Senkitől nem fogsz büntetést kapni! – jelentette ki határozott hangon, hogy tudatosítsa a gyerekben, itt ez sosem fordulhat vele elő. – Ebben a házban nem kell félned, itt senki nem fog bántani.
– De a professzor nagyon mérges rám… – Egy apró könnycsepp gördült végig a kisfiú arcán.
A látványtól Dora szíve teljesen összefacsarodott. Igyekezett megnyugtatni a kisfiút, hogy Perselus csak morog, de amúgy ártalmatlan, és soha nem emelne kezet rá. Sajnos azonban észre kellett vennie, hogy az elmúlt évek tapasztalatai mást mondatnak a gyerekkel. Bár az emlékei csak az élete első öt évére korlátozódtak – és Dora biztos volt benne, hogy abból sem emlékszik vissza mindenre –, úgy látta, hogy igen sok trauma érte őt már ilyen fiatalon. Beletelt egy órába, mire Harry arcán újra megjelent egy aprócska, de bizakodó mosoly, és a Dora által megígért sütemény elég csábítónak tűnt ahhoz, hogy újra lemerészkedjen a földszintre.

Harry önfeledten gyúrta a kis darab tésztát, amit a boszorkány elé rakott a konyhaasztalra. Dorothea emlékezett rá, hogy a húgával együtt mennyire szerettek a mamájuk mellett lenni a konyhában, és segíteni neki. Andromeda mindig elhitette velük, hogy fontos, amit csinálnak, és hogy a segítségük nélkül semmilyen étel nem lenne olyan finom.
A frissen kisült diós sütemény illata megtöltötte a konyhát, otthonos hangulatot kölcsönözve a helyiségnek. Dorothea Harry tányérjára tett néhány szelet süteményt, és egy pohár tejet is a fiú felé nyújtott. Potter még mindig olyan gyorsan evett, mintha attól tartana, hogy valaki elveszi előle az ételt, ha nem eszi meg azonnal. Az elmúlt hetekben bőségesen kapott enni, aminek hála, felszedett már egy kilót, de még így is nagyon alultápláltnak tűnt. Dora igyekezett minél több dolgot megtudni Harry eddigi étkezési szokásairól, de a kisfiú általában hallgatag maradt, és nem válaszolt. Nem szeretett volna túl erőszakosnak tűnni, így inkább Dumbledore professzorhoz fordult a kérdéseivel, aggályaival. Azonban az ősz szakállú varázsló sem segített neki a tisztánlátásban. A boszorkány kezdett egyre dühösebb lenni, tudta, hogy a roxforti igazgató valami mély titkot rejteget előlük.

Harry fogára valónak találta a süteményt. A harmadik jókora szeletet tömte a szájába, amikor hirtelen történt valami, és abbahagyta az evést. Kezéből kiesett a maradék finomság, és elkerekedett szemmel nézett maga elé. Dora meglepődve figyelte Harryt, akinek az arca hirtelen elkezdett felpuffadni. A gyerek rémülten igyekezett kiköpni a süteményt, ami még a szájában volt, és a torkához kapott apró kezeivel.

– Harry, jól érezed magad? – kérdezte ijedt hangon a nő. – Megakadt egy falat a torkodon? – A nő odaállt a gyerek háta mögé, és kicsit megütögette, hogy könnyebben kiköphesse, ami még a szájában volt. – Jobb már?

A gyerek hörögni kezdett, és a fejét rázta. Másodpercekkel ezután az arca elvörösödött, és a nyakán vérvörös csíkok jelentek meg, mintha valaki korbáccsal megverte volna.
Dorothea pánikba esett, nem merte egyedül hagyni Harryt, de Perselus nem válaszolt a hívására. Nem volt ideje tétlenkedni. Felkapta a székről az egyre jobban hörgő kisfiút, átrohant vele a nappaliba, és a könyvespolc melletti ajtót feltépve lerohant az alagsorba. A fiú egyre nehezebben vette a levegőt, szinte már csak zihált…

Perselus egy pergamenlap fölé görnyedt, és szélsebesen jegyzetelt. Újabb tesztet végzett a bájitalon, ami Potterre borult, de ezúttal sem talált semmi rendkívülit, ami megmagyarázná, miért viselkedett olyan abnormálisan a főzet, mikor érintkezett a fiú bőrével. Egyszerre három közepes méretű rézüstben rotyogott a következő adag, hogy újra letesztelje, de egyre inkább úgy érezte, felesleges tovább vesződnie vele. Valami hiányzott a képletből. Valami, amire nem tudott rájönni, pedig az volt a kulcs.

Fáradt és ingerült volt a sok sikertelen próbálkozás miatt. Meg sem tudta volna számolni, hányadik alkalommal készítette el újra a főzetet. A máskor oly pedáns laborjában, ahol mindig katonás rendben tartott mindent, most káosz uralkodott. A mosogatóban üstök tömkelege várta, hogy majd tisztára sikálják, bájital-hozzávalók hevertek mindenütt szanaszét a munkapadon. Néhány a földre is leesett, de a férfi ezúttal nem törődött vele Ablakot kellett nyitnia, mert a hőség szinte már elviselhetetlen volt odabent, a felszálló gőzök kaparták a torkát, friss oxigénre volt szüksége. Az odakintről beáradó nyári napsütés és a szélcsendes idő azonban nem hozta meg számára az oly áhított enyhülést. Egész éjjel a laborban volt, de kora hajnalban nem bírta tovább, és felment a szobájába, hogy aludjon pár órát, aztán újra visszajött, hogy tovább dolgozzon.

A bájital-hozzávalóit sürgősen pótolnia kellett volna, mert amilyen ütemben haladt a főzéssel, jó, ha még két alkalomra elegendő maradt belőlük. A menedékházba kellett volna küldetnie mindent, amire szüksége volt, de Albus óvva intette tőle, hogy bagolypostát használjon.
Kezdett elege lenni belőle, hogy ennyire el vannak zárva a világtól. Tudta, hogy a Rend tagjai biztos fedezékből állandóan lesik a házat, éppen ezért nem értette, miért nem tud Dumbledore eleget tenni a folyamatos kérésének, hogy végre meglátogassa őket. Ha Potter számára elég biztonságos volt a hely, akkor az igazgatónak sem eshetett volna bántódása. Egyszerűen képtelenségnek tartotta, hogy Albus nem tud észrevétlen elszabadulni a roxforti kastélyból. Tudta, hogy Caramel folyamatosan nyomást gyakorol rá, mióta azt hiszi, Dumbledore azért nem engedi a fiú közelébe, hogy egy bonyolult terv részeként ellene fordítsa, így letaszítva őt a miniszteri székből. Valószínűnek tartotta, hogy ebben a Sötét Nagyúr keze lehet, aki Lucius Malfoyon keresztül bogarat ültetett annak az idióta miniszternek a fülébe. Viszont még maga Caramel sem tudta napi huszonnégy órán keresztül figyeltetni az iskolát…
Piton úgy érezte, csak vesztegeti az idejét, amit azzal tölt, hogy a pincében robotol, bájitalokat tesztelve. Több kudarc után végre rá kellett jönnie, hogy a probléma megoldása nem csak magában a főzetben keresendő. Potterben kell lennie valaminek, ami miatt ilyen lehetetlen helyzetbe kerültek. Egy normális varázsló vagy boszorkány esetében nem következett volna be a baleset. Számtalanszor kente már a bőrére a főzetet, sőt, még Dorothea is hajlandó volt alávetni magát egy ilyesfajta kísérletnek. De bőrpíren kívül más rendkívülit nem tapasztalt egyikük esetében sem. Piton később növelte a mennyiséget, és egy egész kondérnyi Álomhozó elixírbe mártotta a kezét, mert az igazgató elmondása szerint a főzet szinte eggyé vált Potter bőrével. De egy órányi türelmetlen várakozás után sem történt meg a várt hatás. A kezét enyhén megmarta a bájital, de nem más nem történt. Tudta, hogy a megoldás az orra előtt van, mégsem látta a fától az erdőt.

Piton hangos lábdobogásra lett figyelmes, a plafonon keresztül visszhangzott a zaja, ahogy valaki végigrohant a felette lévő nappalin. A pinceajtó élesen nyikorogva bezárult, és halk beszédfoszlányok szűrődtek be a laborajtó alatti résen, ahogy az illető egyre közelebb ment hozzá. Piton kezét munkatalárja zsebébe csúsztatta, megmarkolta varázspálcáját, és úgy várta a „hívatlan vendéget".
Tonks, minden udvariasságot mellőzve, szinte berúgta a labor ajtaját, majd zihálva, az ajtófélfának dőlve hadarni kezdett.

– Harry megette a diós süteményt, és most… Én nem tudtam! – Piton egy szavát se értette, szemöldökét enyhén felvonva figyelte az összevissza beszélő boszorkányt.
Potter erősen kapaszkodott Dora vállába, arcát a nő mellkasának nyomta.
– Nem egészen értem, hogy mi történt, de ha nem ég a konyha, vagy nem halálfalók támadtak meg titeket, akkor javaslom, hogy hagyd el a labort – közölte vontatottan. – Túl sok dolgom van ahhoz, hogy veletek…
– Harry evett a süteményből! – ismételte meg a nő hisztérikusan visítva.
A kisfiú nyöszörögni kezdett, majd Dora eltolta magától, és a férfi felé fordította, hogy lássa az arcát.
– Potter? – Piton egy lépést tett előre, és meggyújtott egy másik gyertyacsonkot, hogy jobban lásson.
A kisfiú arca még jobban feldagadt, és a szemeit már csak nehezen tudta nyitva tartani. Piton igyekezett felmérni a probléma nagyságát. Látszott a gyereken, hogy pillanatok választják el attól, hogy bömbölni kezdjen, amin az sem segített, hogy az ideges boszorkány jajveszékelt a fülébe. Perselus igyekezett higgadt maradni, és erre intette a nőt is. Nem hiányzott még neki egy bőgő kölyök is.
– Higgadj le, Dorothea! – utasította a férfi. – Mi volt a süteményben, amit csináltál?
– Di-ó, di-ó volt ben-ne – hebegte Tonks.
– Csak diót raktál bele? – kérdezte Piton sztoikus nyugalommal, miközben visszasétált a polcaihoz, hogy valamilyen bájitalt keressen a számára.
Dora képtelen volt válaszolni, mert a saját könnyivel küzdött. Szörnyű bűntudata támadt, akárhányszor a kisfiúra nézett.
– Tudnom kell, hogy csak a dióra allergiás-e, vagy volt valami más is abban a vacakban, amit adtál neki! – förmedt rá hangosabban a bájitalmester. – Tudnom kell, hogyan kezeljem.
– Csak egy szimpla piskótatészta volt, semmi mást nem tettem bele, mint bármikor máskor, kivéve a diót.
– Hogy nem vetted észre, hogy allergiás rá? – kérdezett vissza a férfi vádlón.
– Gondolod, hogy mondta nekem bárki is? – kiabálta a nő. – Szerintem még Harry sem tudja, hogy mire allergiás, nemhogy mások!
Oh, hogy most mennyire utálta Dumbledore-t, amiért titkolózott előttük Harryt illetően. Meg is ölhetné a gyereket, mert még azt sem tudja, hogy van-e bármilyen más ételallergiája. Ez bármikor bekövetkezhetett volna, ha mondjuk Piton nincs velük. Biztos volt benne, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, és meg fogja mondani a magáét az igazgatónak.
– Merlinre, nem tudnál sietni? – Harry sípolva vette a levegőt, és halk, szaggatott zokogásba kezdett. – Még a végén megfullad!
– Nincs olyan szerencsém – közölte ridegen a férfi, miközben jelezte a nőnek, hogy tegye az asztalra a gyereket. – Ha eddig megúszott mindent, amibe csak belekeveredett, akkor nem egy dió fog végezni vele! – Száját kissé elhúzta, mintha mulatna a dolgon.

Tonks megkísérelte odavinni a kisfiút az asztalhoz, de párszor majdnem elesett útközben, ahogy lábával kivétel nélkül megtalálta az összes bájital-hozzávalót, ami a nap során lepotyogott a munkapadról. Piton hitetlenkedve nézte a nő szerencsétlenkedését, majd megunva azt, eltüntette a földről a szanaszét lévő patkány- és békaszerveket. Elővigyázatosságból áthelyezte a bájitalokkal teli üstjeit egy másik asztalra is, mielőtt Dorothea magára borította volna azok tartalmát.

– Köszönöm – biccentett a férfi felé.

Piton, pálcáját Harry fölé irányítva, egy fénygömböt varázsolt, hogy jól megnézhesse a kölyök arcát. Rémes, vörös csíkok keretezték a gyerek fejét mindenütt. A nyaka is jól láthatóan megdagadt, és a szeme körüli rész is vörös volt, bár meglehet, hogy az csak a sírástól. Harry, varázsló lévén, súlyosabb tüneteket produkált, mint egy átlagos mugli gyerek, akinél maximum egy kis felpuffadással és kipirosodással járt volna az egész. Potter félvér volt, így az egész még komplikáltabbá vált, mert a tüneteket csak felerősítette a varázsereje. Normális esetben, épp ennek segítségével tudta volna legyőzni, de Perselus sejtése szerint, a gyerek varázserő-szintje jelenleg még az ötévesekét sem érte el.

– Annyira sajnálom ezt az egészet. – Dora a kezét tördelve állt a bájitalmester mellett. – Fogalmam sem volt, hogy allergiás lehet a dióra, az első pár szelet süteményt még olyan jóízűen ette.

Harry rémülten nézett egyik felnőttről a másikra, nagyon félt, nem tudta mi történik vele. Senki nem szólt hozzá, nem magyarázott el neki semmit. Csak azt a szót hallotta folyamatosan, hogy allergia, de fogalma sem volt, hogy az mit jelenthet. Fájt az arca, és melegnek érezte az egész testét.

– Ha ezt ledöntöm a torkán, a tünetei megszűnnek – közölte a férfi, miközben a bájitalos üveg dugójával bíbelődött. – Legalábbis ennek kéne történnie…
– Ezt meg hogy érted, nem vagy benne biztos? – kérdezte riadtan a nő.
– Nem vagyok gyógyító, ha ez nem válik be, nem tudok rajta segíteni!– felelte ingerülten a bájitalmester.
Piton nem tudta eldönteni, ki van jobban megrémülve, a gyerek, vagy a boszorkány. Sikeresen kihúzta a dugót az üvegből, és megkísérelte a gyerek torkán leönteni, de Harry nem engedte, hogy jobban hozzáférjen. Bármennyire is nehezen kapott levegőt az orrán, a száját mégis jó szorosan összezárta, és csak a fejét rázta, amikor a férfi utasította, hogy azonnal nyissa ki.
– Gyerünk, kölyök, ne kéresd magad! Tudod, hogy én nem fogok könyörögni neked!
Harry továbbra is csak elkapkodta a fejét, és a kezeivel a hadonászott.
– Harry, muszáj ezt meginnod, különben nem tudunk segíteni – szólalt meg szelíd hangon Dora. – Nem lesz semmi baj, ha ezt most megiszod! – A nő igyekezett megnyugtatni a kisfiút, de hiábavaló volt minden próbálkozása.
Potter az asztalon ülve rúgkapált, és annyira összeszorította a száját, hogy már majdnem elfehéredtek az ajkai, pedig az előbb még kékes színben pompáztak. Piton megunta a küzdelmet, és türelmét veszítve felhorkantott. Egyik kezével lefogta a gyereket – már amennyire tudta –, és a másikkal újra közelíteni kezdett a szájához a fiolával.
– Volnál olyan szíves, és kinyitnád a száját? – érdeklődött ingerülten Perselus a nő felé fordulva.
– Biztos vagy benne, hogy ilyen erőszakosnak kell lennünk vele? – kérdezett vissza Tonks, majd odaállt a fiú mögé, és megfogta a fejét. – Sajnálom, Harry, de ki kell nyitnod a szádat – suttogta a kisfiú fülébe.
– Neee, ne, ne! – szakadt ki a kiáltás a gyerekből, mikor Dora szétfeszítette az állkapcsát.
Tanácsosabb lett volna, ha az erejét nem kiabálásra fecsérli, mert így is nehezen vette a levegőt, és emiatt rögtön köhögni kezdett. De Harry ki akarta nyilvánítani nemtetszését, még akkor is, ha bele is fullad a kiabálásba. – Nem akarom, ne, Doro! – Piton sötéten pillantott a kölyökre.
– Öntsd már bele a szájába! – szólt rá Dorothea, túlkiabálva a sivalkodó gyereket.
– Ha nem vennéd észre, pontosan azzal próbálkozom! – felelte idegesen a férfi. – Potter, utoljára mondom, hogy működj együtt, különben tényleg itt fogsz megfulladni! Én pedig mosom kezeim, ha ez bekövetkezik!
A gyerek erre a kijelentésre még ijedtebb lett, és ahelyett, hogy nyugton maradt volna, csak még jobban ellenkezett. Dora szorosabban fogta Harry fejét, hogy a professzor jobban oda tudjon férni hozzá. A férfi megint megpróbálta megitatni a gyerekkel a főzetet, és ezúttal pár csepp már rá is folyt Potter arcára.

Amikor már majdnem ledöntötte Harry torkán a bájitalt, a gyerek hirtelen kirántotta kis kezét a szorításból, és egyenesen a férfi arcába lökte a bájitalt. Piton köpködve lépett hátrébb, és egy pillanatra Dora is elengedte Harryt. A gyerek, kihasználva a káosz adta lehetőséget, leugrott az asztalról, de esés közben beverte a lábát, így nem tudott rögtön elszaladni. Négykézláb igyekezett elmenekülni, de a bájitalmester elkapta az ingénél fogva, és visszarántotta. Cseppet sem finoman az asztalra vágta, és ráordított, hogy maradjon ott. Harry annyira megszeppent, hogy nem mert megmozdulni.

– Még egy ilyen, és elkábítom! – dohogta a nő felé fenyegetően.

Két lépessel a polcoknál termett, de nem találta a másik főzetet, amit keresett. Tudta, hogy nincs ideje egy újabbat készíteni, így tovább turkált a polcon, mert lennie kellett még legalább egy adagnak. Mindig pedáns rendben tartott mindent, de most egyszerűen nem volt semmi a helyén. A könyökével lesodort pár preparált, üvegben lévő furcsa állatot, amik nagy csattanással értek földet. Patkány és denevér tetemek hevertek a sárgás masszában az üvegcserepek között.
Dora hatalmasat sikoltott, mire Piton hátranézett a válla fölött. Még éppen látta, ahogy Potter sugárban végighányja az előtte álló nőt. Látva, hogy a gyerek állapota percről percre romlik Perselus egyre idegesebb lett. A keze is elkezdett remegni, bármit is mondott az előbb nem tudta volna tétlenül nézni, ahogy a gyerek megfullad. Minden kezébe akadó bájitalt elhajított, míg végül több perces keresés után megtalálta, amire szüksége volt.
Ezúttal rutinosabban szorította le a fiút, nem hagyva neki lehetőséget egy újabb szökésre. Azonban, mikor megpróbálta megitatni a kölyökkel az ellenszert, Potter szédelegni kezdett, majd elájult. Tonks még éppen időben kapta el, nehogy beverje a fejét az asztallapba. Kétségbeesve nézett a férfira, akinek már gyöngyözött a homloka az idegességtől.
Látszott rajta, hogy ő is meg van ijedve, pedig a boszorkány azelőtt még sosem látta félni a bájitalmestert. Pálcájával apró köröket leírva varázsigét kezdett mormolni. Az fiola kirepült a kezéből, és megállt Harry felett. Elpárolgott belőle a világos-narancssárga folyadék, majd a kisfiú gyomrába jutott.

A férfi hajáról bájital csöpögött, és az orra hegyére is odaragadt belőle valamennyi. Dora odanyúlt, hogy letörölje, de a férfi mérgesen eltolta maga elől a kezét. Jelen pillanatban nem érdekelte más, csak Potter. Feszülten figyelték az eszméletlen gyereket, aki még mindig csak ernyedten feküdt előttük. Nem tudták volna megmondani, hány perc telt el – de egy végtelenségnek tűnt –, mire végre Harry légzése hallhatóan visszaállt a normális szintre. A boszorkány gyengéden szólongatni kezdte a fiút, és Harry pillái meg-megrebbentek, majd végül nyöszörögve kinyitotta a szemét. A piros hurkák halványulni kezdtek, és nem sokra rá, teljesen eltűntek. A pofija még kicsit duzzadt volt, de máskülönben úgy nézett ki, mint előtte.

– Most pedig tüntesd el innen! – rivallt rá a férfi minden előjel nélkül a boszorkányra.

Piton a szokásosnál is ingerültebbnek látszott, és valóban alig várta, hogy egyedül lehessen. Bal kezét a háta mögé rejtette, nem akarta, hogy a nő lássa, hogy még mindig enyhén remeg.
Dora félreértette a férfi reakcióját, felkapta a gyereket, aki sírásra görbülő szájjal bújt oda hozzá.
Perselus dühös volt magára és Dorotheára is, mert ennyire tehetetlenül kellett nézniük a gyerek állapotának romlását. Utálta ezt az érzést. Egyáltalán nem álltak a helyzet magaslatán, sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog. Megölhette volna Pottert… Soha nem akarta megölni.
Tonks az ajtóban állva még hezitált egy percig, de elkapva Piton bosszús pillantását, inkább visszaindult az emeletre, hogy ágyba dugja a kicsit. Harry már séta közben majdnem elaludt a karjaiban, nagyon kimerítette ez a balszerencsés eset.

Dorothea sokáig nem ment vissza a nappaliba. A kisfiú ágyánál maradt, és figyelte, hogy biztosan nem reagál-e rosszul a bájitalra a későbbiekben sem. Ez idő alatt Piton megtalálta a konyhában felejtett brandyt, amit a nő a vacsora elkészítéséhez vásárolt. Még mindig rettentően feszült volt, azt gondolta, jót fog tenni egy pohárkával, így letelepedett a nappaliban lévő karosszékek egyikébe, és töltött magának. Nem gyújtott fényt, sötétben akart maradni.
Az első pohár brandy kellemesen megbizsergette a torkát, a második jólesett, csak úgy, az íze miatt, a harmadik kezdte kissé elzsibbasztani az agyát. De pontosan erre vágyott, hogy eltompuljon, és kiereszthesse a fáradt gőzt.
Hallotta, ahogy Tonks halkan leoson a lépcsőn, és először a konyhába megy. A férfi kelletlenül felkapcsolta az állólámpát, nehogy a nő elessen valamiben – ahogy az már előfordult párszor, mióta itt laktak –, mikor belép a szobába. Más se hiányzott neki, mint hogy még őt is ápolgatnia kelljen.

– Nyugodtan alszik – közölte a nő, miközben leült a kanapéra, hogy szusszanjon egyet.
Piton csak hümmögött, nem volt különösebb hozzáfűznivalója. Kitöltött egy pohárral a nőnek is, és a keze ügyébe lebegtette, majd letette az üvege maga mellé az asztalra. Dora hálásan mosolygott a bájitalmester felé. Piton hunyorítva nézte a nő arcát a pohara pereme fölött, egy húzásra kiitta benne lévő brandyt, de nem nyúlt az üveg után. Dora nem is bánta, mert véleménye szerint a bájitalmester láthatóan több mint eleget ivott.
– Meleg helyzet volt a laborban – jegyezte meg a nő, hogy megtörje a hallgatásukat. – Régen izgultam utoljára ennyire, pedig sok mindent megéltem már, de ez valahogy más volt, mint a bevetéseim alatt érzett izgalom – ismerte be eltűnődve.
Piton tudta, mire gondol a nő. Mikor egy ismeretlenen akarnak segíteni, az egész egy kicsit személytelenné válik. De amikor valaki olyan élete múlik rajtuk, akit jól ismernek, akkor minden egy félelmetes küzdelemnek tűnik, hogy legyőzzenek valami olyasmit, ami hatalmasabb náluk. A halált csak kicselezni lehet, de legyőzni lehetetlen. Ma el is veszíthették volna Pottert, és roppant mód zavarta, hogy ennek a ténynek a tudata ennyire felkavarja.
– Nem lett volna semmilyen helyzet – köpte gúnyosan az utolsó szót –, ha nem tukmálod bele azt a diós rémséget a kölyökbe! – Támadóan beszélt a nővel, igyekezvén elrejteni saját zaklatottságát. Bűnbakot akart csinálni Tonksból, hogy neki könnyebb legyen.
A nő azonnal felháborodott azon, hogy Piton csakis őt tenné felelőssé mindenért.
– Semmit nem kellett a gyerekbe tukmálnom! Nagyon jóízűen evett, míg rá nem tört az allergiás roham! – magyarázta sértődötten. – Mellesleg, az sem segített rajtunk, hogy annyit szerencsétlenkedtél a bájitallal. Azt hittem, te pontosan az az ember vagy, aki pedáns rendet tart maga körül. Mégis hosszú percekbe telt, mire megtaláltad az ellenszert. – Dora diadalmasan elhúzta a száját egy gúnyos mosolyba… Ez telitalálat volt.
– Tökéletes rend volt a laboromban – dohogott a férfi, majd ő is támadásba lendült. – Ha te nem okozol fulladásos rosszullétet a kölyöknek, akkor le se kellett volna jönnöd hozzám! Egyáltalán nem vagyok felkészülve egy ilyen esetre, mert elvileg, vigyázunk a fiú épségére, nem pedig megpróbáljuk megölni! – Magasan felvonta a szemöldökét.
Dora erre nem tudott mit mondani, csak tátogott, akár egy aranyhal. Némán az ölébe bámult, és a poharával kezdett játszani. Piton fáradt volt, és már a nyelve sem forgott olyan magabiztosan, de semmi esetre sem volt hajlandó abbahagyni ezt a vitát, most elemében érezte magát.
– Az incidens a te felelőtlenséged miatt történt. Biztosíthatlak afelől, hogy részletes jelentést fogok tenni Albusnak a mai estéről! – fenyegette meg a nőt. – Talán még nem késő, hogy mást bízzanak meg a feladattal, mert láthatóan, te alkalmatlan vagy rá!
– Tudom, hogy az én hibám! – reagált mérgesen a nő. – Neked viszont akkor is készen kéne állnod minden ilyen helyzetre, mert bármikor bekövetkezhet valami baj! Harry kisgyerek, és mint minden gyereknél, előfordulnak balesetek! Erre feltehetőleg még soha nem gondoltál.

– Az a dolgom, hogy megvédjem a fiú életét! – Piton tekintetében volt valami szomorú, amit a boszorkány nem igazán értett. – Ha még saját magunk is veszélyeztetjük az életét, akkor nem tudom, mit keresünk mellette… Legfőképpen, te!
– Te sem vagy tökéletes! Nem gondolsz mindig mindenre, nem lehetsz ott mindenütt... – Dora akaratán kívül is más dolgokat juttatott a férfi eszébe, ahogy beszélt. – Tőlem sem várhatod el, hogy hibátlan legyek.
– Hallgass el! – dördült élesen Piton hangja.
– Nekem ugyanúgy van véleményem, mint neked, és el is fogom mondani – erőszakoskodott a nő.
– Tanácsosabb lenne, ha nem ingerelnél fel szándékosan! – Kezét figyelmeztetően a zsebére csúsztatta, ahol a pálcáját tartotta.
Kezdett annyira dühös lenni, hogy egyáltalán nem tartotta túlzásnak, hogy varázslattal hallgattassa el a boszorkányt.
– Képes lennél megátkozni?! – pislogott meglepetten a nő. – Miért vagy ennyire dühös? Mi a fene bajod van igazából?
Piton nem válaszolt, csak tovább szorongatta a varázspálcáját. Senki nem érti meg, hogy mi a baja. Még Dumbledore sem, pedig ő ismeri a múltja minden részletét. Ha értené, mi zajlik le benne, sosem zárná össze Potterrel.
– Hagyjuk abba ezt az értelmetlen vitát – váltott hangnemet hirtelen Dora, amivel kissé meg is lepte a bájitalmestert. – Nincs értelme egymást marnunk.
– Valóban nincs értelme – bólintott a fekete hajú férfi egyetértően.
– Tényleg örülnél, ha Harry megfulladt volna? – váltott témát a nő, mélyen a férfi szemébe nézve.

Piton arca „maszkká" merevedett, és kissé előre dőlt ültében. Meglehetősen sértőnek tartotta a nő kérdését. Ő aztán mindent megtett azért a gyerekért, és nem csak most, hanem korábban is. Hány éjszakán át nem aludt, mert azt kellett lesnie, hogy Potter van-e olyan kegyes, és a hálókörletében marad, ahelyett, hogy a folyosókon császkálna. Folyton amiatt kellett aggódnia, hogy besétál a Tiltott Rengetegbe, vagy ismét kiszökik a közeli faluba. Ha létezett olyan szabály, amit meg lehetett szegni, azt a fiú mind megtette, és természetesen a Roxfort igazgatója szemet hunyt efelett.
Rendre belesétált a halálfalók által odakészített csapdákba. Többször szóvá tette Dumbledore-nak, hogy Potter egyszerűen „kéri az ostort az élettől"*. Nem volt olyan éve, amikor ne került volna óriási bajba, amit nem tudott volna megoldani egymaga, külső segítség nélkül. Mégis, mindenki csak őt ünnepelte, mert ő, Albus utasítására, folyamatosan a háttérben maradt.
Ostobának, rátartinak és meggondolatlannak tartotta, aki nem csak a saját, de a társai életét is állandóan veszélybe sodorta. Folyton utána kellett loholnia, hogy kimentse a szorult helyzetekből, és mindezt természetesen a legnagyobb titokban kellett véghezvinnie. Bár meglátása szerint, Potter akkor sem mutatott volna felé egy szikrányi tiszteletet vagy éppen hálát, ha tudomása van róla, mennyi mindent tett érte az évek során. Az dobja rá az első követ, aki többet tett a kölyökért, mint ő! Albus is rendkívül meg volt elégedve a saját teljesítményével, hogy mindezidáig életben tudta tartani Pottert. Csakhogy, ehhez jó adag szerencse is párosult. Ha Tudjukki nem becsülte volna le a kölyök és a közte lévő mágikus kapcsolatot, akkor Potter már régen halott lenne.
Mivel az öreg Dumbledore nem bízott meg teljesen a fiúban, elhallgatott előle olyan dolgokat, amik sokszor az életét menthették volna meg. Rengeteg ostoba, veszélyekkel teli helyzettől megkímélhették volna magukat, ha az idős varázsló kicsit nagyobb bizalommal fordul a kölyök felé. De nem, a vén bolond imádta játszani a képtelen játékait. Mindannyian csak bábuk voltak a sakktábláján, és csupán remélhették, hogy a következő lépésnél nem kerülnek a tábla szélére. Piton nem kedvelte a kölyköt, de akkor is minden szabad percében vigyázott rá. Hát neki senki ne mondja, hogy nyugodt szívvel végignézné a haláltusáját, mint mondjuk fordított helyzetben! Tudta jól, hogy Potter még rá is vizelne a sírdombjára, ha úgy adódna.
Neki viszont mindent szótlanul kell tűrnie!? Hát nem, most, hogy a gyerek ennyire védtelen vele szemben! Most senki nem kényszerítheti, hogy visszafogja magát, és megválogassa a szavait, ha róla van szó.

– Eddig is csak én voltam, aki foggal-körömmel védte azt az átkozott taknyost! – sziszegte Piton. – A hátam közepére sem kívánom az önelégült képét, de mégis, a világot is körbefutom, csakhogy minden alkalommal megmentsem a hátsófelét!
Dora kissé oldalra billentette a fejét, és elgondolkozott azon, mi húzódhat ennek a mélyen gyökerező utálatnak a hátterében. Fel nem tudta fogni, hogy Harry ennyire erős negatív érzést váltson ki valakiből. Kivéve persze Voldemortot, de a boszorkány meg volt róla győződve, hogy ő már régen megőrült, tehát nem számított mérvadónak.
– Kérdezd csak meg az imádott várfarkasodat, hányszor segített rajta! – köpte a szavakat. – Vagy akár Blacktől…
Dora arca megvonaglott az unokatestvére nevének említésére. Piton nem akarta őt is felhozni, így visszavonulót fújt, és felállt a székből.
– Tulajdonképpen miért utálod ennyire Harryt? – állította meg a férfi lépteit a szavaival.
– Nem is tudom, hol kezdjem – fordult vissza a férfi. – Meggondolatlan, ostoba, gyerekes, nevetségesen vakmerő, griffendéles. Állandó bajforrás, szabályszegő, ön- és közveszélyes hülyegyerek, akárcsak a drágalátos édesapja!
– Harry csak egy tinédzser, akinek túl sok felelősséget tettek a vállára – vette védelmébe a nő. – Ő nem az apja…
– Nem érdekel, melyik örökölt tulajdonsága miatt szegi meg a szabályokat, és szökik meg az iskolából – morogta Piton, és kezeit karba fonta maga előtt. – A lényeg, hogy kezelhetetlen.
– Természetes, hogy elszökik néha, ha szabadságra, térre van szüksége. Rettentő nyomás van rajta.
– Egy pár jól irányzott seggberúgásra van szüksége, néhány kellemes pofonnal megkoronázva, nem pedig térre! – válaszolta Piton haragosan.
– Ha megvernek egy gyereket, akkor rögtön megváltozik a viselkedése, ez bizonyított tény – ironizált Tonks, de Piton egyáltalán nem volt humoránál.
– Mit tudsz te a gyereknevelésről, vagy egyáltalán, a hányatott sorsú kölykökről? – kérdezett vissza Perselus. – Potternek a haja szála se görbült egész életében, amíg szembe nem találkozott a Sötét Nagyúrral. Sosem fogadja meg a nála jóval bölcsebb és tapasztaltabbak tanácsait, csak a bajt keresi.
Tonks tudott volna vitatkozni az előbbi állításokkal, de nem akart kitérni a saját gyerekkorára.
– Szóval ez az összes kifogásod Harry ellen? Kamasz, és azt teszi, ami a kamaszok szoktak. – Piton legszívesebben nevetett volna a nő naivságán. – Én ezt nem veszem be, Perselus, mondj valami olyat, amit el is tudok hinni! – A férfi orrcimpája megremegett.
Egyenesen a nőhöz sétált, elkapta a felkarját, és felrántotta ültéből. Olyan közel hajolt hozzá, hogy horgas orra szinte súrolta Tonksét. Minden szót artikulálva és szótagolva ejtett, ezzel is éreztetve a nővel, hogy jelenleg egy idiótának tartja.
– Ő annak az embernek a fia, aki megkeserítette a diákéveimet, és mindezt élvezettel tette. Nem tudok különbséget tenni kettőjük között, mert egyformán arrogánsak és nemtörődömök. Sosem érdekelte egyikőjüket sem a tetteik következménye, ahogy az sem, hogy hány emberen gázolnak át a céljaik eléréséhez.
– Néhány ellened elkövetett csíny lenne az ok? Még mindig ködösítesz, Perselus! – Dora állta a szúró pillantást, és nem volt hajlandó meghátrálni egy percre sem. Tudni akarta az igazságot.
– Néhány csíny, azt gondolod, ennyi volt? Talán nem fogalmaztam elég világosan… Potter minden lehetséges módon és formában megszégyenített engem, és majdnem meghaltam miatta! – Piton szinte vibrált a feltörni készülő indulatoktól.
– Hallottam az esetről, és meg kell, hogy mondjam, az évek múlásával egyre nagyobb feneket kerítesz neki. – Sirius időnként mesélt neki a diákéveikről, és Black minden alkalommal megemlített Pitont is. Többek között a vérfarkasos históriát is hallotta már. – James Potter semmi mást nem akart, mint lenyűgözni Lily Evanst. Legalábbis, én így tudom…
– Nos, merem remélni, hogy a halálom híre nem vette volna le őt a lábáról. Bár ki tudja, egyes nőknek igencsak furcsa az ízlése – gúnyolódott a szokásos hangnemében. – James Potter egy aljas kis féreg volt, aki elvette tőlem az egyetlen nőt, aki valaha is fontos volt nekem! – Mire kimondta, már megbánta, hogy ezt elárulta a nőnek. Ez túl személyes volt, érezte, hogy sebezhetővé vált.

Dora szeme hirtelen elkerekedett meglepetésében. Lily Potter fontos volt neki? Hát innen ez a nagy ellenszenv? Nem az a gond, hogy Harry milyen, hanem hogy kiknek a fia? Minden más lenne, ha a nő élne? Azonnal elöntötte a féltékenység mardosó érzése. A férfi, akiért egykoron bolondult, talán sosem gondolt másra, csak Lilyre? Tiszta sor, az örök harcforrás két férfi között, szűnni nem akaró csatározásaik oka: a nő. Csak az volt a gond, hogy a jelek szerint, Perselusnak nem tűnt fel, hogy az ellenfele és annak kedves neje, már tizenöt éve halott. Egyszeriben nem tudta, hogy szánakozzon a férfi felett, vagy inkább maradjon dühös.

– Dorothea, ezt nem…
– Tudom, senkinek ne merészeljem elmondani, mert különben a legkülönfélébb válogatott kínzásaidat fogod rajtam alkalmazni! – Piton nem igazán tudta hova tenni ezt a szarkazmust. – Ismerlek, mint a rossz sarlót, legalábbis, eddig így hittem.
Piton szorítása enyhült, és kicsit hátrébb lépett. Dorothea könnyedén ellökte magát a kanapétól, aminek eddig neki volt szegezve, majd megkerülte a férfit, és az ajtóig sétált.
– Ez a dolog szigorúan bizalmas! – A nő elfojtotta feltörni készülő keserű kacaját, miközben visszafordult Perselushoz. – Mire véljem ezt az arckifejezést? – vonta fel a szemöldökét a férfi, látva a nő furcsa fintorát.
– Miféle arckifejezést? – Tonks tudta, hogy a férfi kiválóan tud olvasni a jelekből – Semmi bajom – legyintett a kezével –, én kérdeztem, én akartam tudni. – Igyekezett gondtalannak látszani, mint akit nem zavar a tény, hogy egykori kedvese gyakorlatilag úgy tesz, mintha ő sosem létezett volna. – Szóval, leginkább ezért utálod őt? Lily miatt?
Még attól is viszolygott, hogy egyáltalán megemlítse ezt a dolgot, de már mindegy volt, az elhangzottakat nem lehetett semmissé tenni.
– A szerelmed máshoz ment hozzá, és gyereket szült neki. – Piton keserűen nézett a nőre. – Ez valóban elég indok az utálatra, csakhogy ezért nem Harryt kéne utálnod!
Ez volt az első alkalom, hogy Dora látta Pitont, valós érzéseket mutatva mások felé. Eddig leginkább csak a harag különféle formáit, és a lojalitást vélte felfedezni a férfi érzelmi repertoárjában, de most már tudta, hogy a szomorúság is ezek közé tartozik.
– Potter nem csupán elvette tőlem Lilyt, hanem a halálba kísérte, engem meg itt hagyott a nyomorult kölykével, hogy oltalmazzam. Soha nem fogom egy szemernyivel sem jobban kedvelni Harry Pottert, mint most.
– Elég pontosan ismertetted velem az utálatod mibenlétét, nem szükséges tovább folytatnod! – közölte szárazon a boszorkány. – Azért el kéne gondolkoznod azon, hogy valóban érdemes-e Harryt ennyire gyűlölnöd. Ő is elveszítette Lilyt, nem csak te.

Piton még egy ideig lent maradt, eloltotta a szoba egyetlen fényforrását, és csak állt a szoba közepén. Ezernyi gondolat kavargott a fejében. Emlékképek tódultak a szeme elé a mosolygós, vörös hajú nőről, aki annyit jelentett neki. Az utált James Potterről, élete megkeserítőjéről, és az ifjabb Potterről, aki legnagyobb bánatára, Lily gyönyörű, zöld szemeit örökölte. Hányszor nézett már rá vissza utálkozva, undorodva, pedig ő semmi másra nem vágyott, csak hogy megint láthassa azt a szép szempárt, amint felnéz rá. Természetesen, nem Potter csodálatára vágyott…
Egy óra múlva felsétált a lépcsőn, hogy nyugovóra térjen. A járása kissé bizonytalan volt. A szobája felé haladva elment Potter ajtaja előtt. Megállt, egy percre közelebb ment, és fülelt. Homlokát a hűvös fának támasztotta, kezét a kilincsen pihentette. Halkan lenyomta, majd belépett a szobába. A padló megcsikordult a cipője alatt, de Potter továbbra is aludt. Egészen az ágyáig sétált. Látni akarta a gyümölcsét annak a nagy szerelemnek, amit neki kellett volna átélnie Evansszel. Minden porcikáját utálta a gyereknek, csak egyetlen pillantást akart rá vetni, hogy erőt merítsen a további gyűlölködéshez, és már ment is volna a saját szobájába.

Harry egyik keze lelógott az ágyról. Ahogy a hold besütött az ablakon, megvilágította alvó alakját. Így elnézve, az ötéves Potter annyira apró és törékeny volt, hogy nem is volt annyira utálni-való, mint későbbi önmaga.
– Miket hordok itt össze! – korholta meg magát suttogva. – Túl sokat ittam, már mindenfélét összebeszélek.
Pillantása megint visszakúszott a szuszogó csöppségre. Próbálta benne felfedezni Lily vonásait, de hiába, a kölyök külsőre teljesen az apja képmása volt. Vajon ha az ő felesége lett volna, akkor Potter most rá hasonlítana?
Hirtelen megtántorodott, és hátrébb lépett az ágytól. Micsoda elvetemült gondolat, még hogy Potter az ő fia is lehetne! Már tényleg ideje, hogy lefeküdjön aludni, és kipihenje a mai napot. Csupa érzelgős és banális gondolata támad, ha a kölyköt bámulja.
Mikor a párnájára hajtotta a fejét, és elsötétült szeme előtt a világ, még mindig ott motoszkált egy gondolat a fejében: Potter az ő fia is lehetne...

* Hadházi László szavai.