7.

Konfliktusok

Ha Perselus úgy érezte, hogy szinte megfojtja a bezártság, akkor még nem jött rá, hogy ennél rosszabb is lehet. A házban töltött napok alatt némileg hozzászokott, hogy társasága van, még akkor is, ha legalább az egyik személyt ki nem állhatta közülük.
De a boszorkány és közte történt múltkori vita óta, már nem csak a bezártság okozta stressz volt az egyetlen gondja. Sem Dora, sem pedig Potter nem kereste a társaságát. A kisfiú naphosszat a nő nyomában járt. Együtt ettek, játszottak, nevettek, és tüntetőleg levegőnek nézték a férfit. Harry még csak nem is volt hajlandó a férfira nézni. Az étkezések során lapos pillantást küldött párszor Piton felé, de végül figyelmét Dorának szentelte, és vagy századszorra ismételte el neki az aznap tanult mondókát.
Tonks is teljesen levegőnek nézte Pitont. A szükségesnél többször nem váltott vele szót, és jószerével az is csak a köszönésekre korlátozódott.

Piton először nem nagyon zavartatta magát. Eddig sem folytattak túl hosszú beszélgetéseket, Dorothea a legtöbb idejét a gyerekkel töltötte. A napjai a lassan már megszokott rendszer szerint zajlottak. Bezárkózott a laborjába, bájitalokat főzött, a megoldást kereste, hogy Pottert visszaváltoztathassa, és minden nap jelentést adott Dumbledore-nak. Továbbra is azon az állásponton volt, hogy az igazgatónak el kell hozzájuk mennie, de Albus egyelőre hárította a kérést. Piton zaklatottságát tetézte, hogy ő lett az a személy a házban, aki láthatóan nemkívánatos volt a többiek számára.

Egész életében a mellőzöttség érzésével kellett megbirkóznia. Nem sejtette, hogy ez még mindig megviseli, de így volt. Azt hitte, már megerősödött. Dora viselkedését árulásnak érezte.
Tonks sértődése egy hétig is elhúzódott, és Piton bármennyire próbálta megőrizni a hidegvérét, mégis kezdett kijönni a sodrából. Dora, azon túl, hogy levegőnek nézte a bájitalmestert, előre megfontolt módon idegesíteni szerette volna a férfit. Minden alkalommal úgy csapta le a lábát a parkettára, hogy a bájitaltan professzorra majdnem rászakadt a pince plafonja. Piton orrcimpája megremegett, de akkor sem ment fel az emeltre, hogy kifejtse a véleményét az éretlen viselkedésről.
Harry nagyon csöndes volt, ha összetalálkozott a férfival. Olyankor mindig a nőhöz ment, és oltalmat keresett nála, mintha Piton bántotta volna.

Perselus tűnődése arról, hogy a gyerek talán az ő fia is lehetne, nem merült fel újra.

– Egyél szépen, Harry – szólt rá a boszorkány az ételét turkáló kisfiúra. – Tudom, hogy szereted a gombát, mert a múltkor is megetted.
– Nem akarom – tiltakozott a kisfiú dacosan. – Ő sem eszi meg – bökött ujjával a férfi felé.
Valóban, Piton módszeresen kiválogatta a zöldségek közül a gombaszeleteket, és a tányérja szélére tolta azokat. Dora egy érdeklődő pillantást küldött a férfi felé, de mikor Piton éppen kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza a dolgot, a nő mégis elfordította a fejét. Ezt az égbekiáltó udvariatlanságot már a bájitalmester sem tudta szó nélkül hagyni, mivel a boszorkány viselkedése több, mint sértő volt.

– Ennek az őzlábgombának dióra emlékeztető íze van, ami roppant mód elüt a többi körethozzávalótól – morogta, és látványosan kihalászott még egy darabot a répaszeletek alól. – A főzőtudományod hagy maga után némi kívánnivalót, ha még azt sem tudod, milyen ízek illenek egymáshoz.

Dora kicsit erősebben markolta meg a villáját, de nem válaszolt az őt ért kritikára. Harry azonban tágra nyílt szemmel meredt a professzorra, és gyorsan eltolta maga elől a tányért. Még élénken élt benne a múltkori eset, amikor rosszul lett a diótól.

– Kicsim, ez nem dió, csak az íze olyan, nyugodtan megeheted – próbálta Dora megnyugtatni a gyereket, akinek egyértelműen kiült a rémület az arcára. – Tudod, hogy nem adnék neked olyasmit, amivel árthatok az egészségednek… A múltkori egy szerencsétlen baleset volt.

Még mindig lelkiismeret furdalása volt, amiért elkészítette azt az átkozott süteményt. De nem tudhatta, hogy mekkora baj lesz belőle. Azóta is bosszankodott, mert szinte semmit nem tudott a kisfiú korábbi életkörülményeiről. Sötétben tapogatózott, és Harry allergiás reakciója óta már félt bármit főzni.

– Elég volt, köszönöm – jelentette ki Potter, és lecsúszott a székről, majd ezt követően kisétált a konyhából.

A szobájába vonult, hogy kicsit még játsszon az esti fürdetés előtt, ahogy minden nap. Lassan hozzászokott a napi rutinhoz, bár még mindig nagyon félénk és visszahúzódó volt, annak ellenére, hogy Dorothea rengeteg törődést és szeretetet mutatott felé. Nehezen nyílt meg, pedig rajongott a boszorkányért. Azt nem tudta volna megfogalmazni, hogy miért érzi ennyire jól magát a nő társaságában. Nem ismerte, hogy ez a szeretet. A szülein kívül soha senki nem táplált felé ilyen érzéseket, ezért nem is tudta, hogy mi az.

Tonks kitolta a széket, és összeszedte a piszkos tányérokat. Morogva kidobta Harry tányérjáról a maradékot, aztán kedvetlenül nekilátott a mosogatásnak. Nem bánta volna, ha legalább ilyenkor használhatta volna a pálcáját. A házimunkát sosem sorolta a kedvenc időtöltései közé. Perselus továbbra is a vacsoráját fogyasztotta, ügyet sem vetve a nőre.

Dora legszívesebben Piton elől is elrántotta volna a tányért – ha már annyira rossz, amit főzött, akkor nem muszáj megennie felkiáltással –, de visszafogta magát. Nem volt hajlandó egy esetleges újabb vitába bocsátkozni vele. Nem volt kíváncsi több részletre a férfi múltjával kapcsolatban.

– Kíváncsi vagyok, meddig tudod még fokozni ezt az éretlen magatartást, Dorothea – szólt utána a férfi, mikor már majdnem elhagyta a konyhát.

Tonks megpördült a sarkán, és összehúzott szemmel vizslatta a másikat. Kedve lett volna valami egészen bántót mondani, de úgy érezte, az már valóban nagyon gyerekes lenne részéről. Vett egy nagy levegőt, és visszafogottan választ adott Pitonnak.

– A felnőttség egyik velejárója, hogy kezelni tudjuk a konfliktusokat. Talán nem én vagyok erre a legjobb példa, de elhiheted, hogy téged sem mutogatnának a tankönyvekben.
– Nos, ez esetben, ha a konfliktuskezelés lenne a felnőttség egyik ismérve, kijelenthetem, hogy te méltatlanul ostobán viselkedsz a korodhoz képest – vágott vissza a bájitalmester. – Ráadásul a kölyök is követi a példádat az arcátlan magatartást illetően. Egyes elemzések szerint, a fiatalabb egyedek kiválasztják maguknak a legmegfelelőbb személyt, akit leutánoznak. Bizonyos, hogy ez az elmélet hibás a ti esetetekben. – Piton roppant elégedett volt azzal, ahogy a sárba tiporta a nőt.

Dora negédesen elmosolyodott, majd lassan felemelte a jobb kezét, és a férfi felé tartotta a középső ujját. A bájitalmester pont akkor fordult felé, amikor az ominózus bemutatás megtörtént.

– Tessék, tudtam fokozni a viselkedésem! – vicsorgott rá a férfira, aki hirtelen úgy megdöbbent ettől a megnyilvánulástól, hogy még a szája is tátva maradt. – Na, ezt lehet elemezgetni, te barom!

A nő elkeseredetten állt meg a kisfiú szobája előtt. Már megint egy elbaltázott estének néz elébe, amit a szobájában tölthet egyedül, mert egyetlen felnőtt társaságával sem képes normálisan viselkedni. Nem is tudta, mi a nehezebb: úgy tenni, mintha valóban annyira haragudna a férfira, vagy elviselni azt, hogy őt ez láthatóan nem érdekli. Korholta magát, amiért nem tudta figyelmen kívül hagyni a férfi sértegetéseit, pedig jól tudta, hogy Piton csak azért viselkedik vele így, hogy kihozza a béketűrésből. Számtalanszor belesétált már ebbe a kelepcébe, mégsem tanult a saját hibájából.

Valójában nem volt igazán mérges Pitonra, és még csak nem is neheztelt rá. Össze volt zavarodva, nem tudta, hogy viselkedjen a bájitalmesterrel azok után, amiket a múltkor megtudott tőle. Nem az volt a baja, hogy Piton szerelmes volt Lilybe. Neki is volt éppen elég szeretője a férfi előtt, és gyanította, hogy még a jövőben is össze fog akadni pár jómadárral. De az, ahogyan a férfi beszélt a nőről… Áhítattal. Ezt nagyon irigyelte a halott boszorkánytól.
Biztos volt benne, hogy rá sosem gondolt így. Pedig ő jó volt Pitonhoz, és igazán szívből szerette. Megadott neki mindent, amit csak kért. Aggódott érte, ha Voldemort elé kellett állnia, ápolta, mikor véresen, fáradtan tántorgott haza hozzá egy-egy halálfaló-gyűlésről.

Piton sokszor nem a Roxfortba ment vissza, mert semmi kedve nem volt Poppy előtt magyarázkodnia, ilyenkor Dorára mindig számíthatott. A boszorkány nem kérdezett, nem szánakozott, nem oktatta ki. Soha nem követelőzött, megelégedett azzal, amit Perselus nyújtani tudott neki. Nem hisztizett, nem csinált gondot semmiből. Ha Piton hetekig nem járt felé, elfogadta, ha felbukkant, akkor örült neki. Bármit megadott neki, csak hogy feledtesse vele egy pillanatra azt a borzalmas életet, amiben része van. Mellette állt mindig és mindenkor.

Talán éppen ezért lett vége? Mert nem jelentett kihívást a férfinak, hiszen kérés nélkül megadott neki mindent? Szerette őt egyáltalán Piton, vagy csak kényelmes megoldás volt neki?
Dora nem tudta, mit gondoljon, csak azt tudta, hogy amióta vége lett közöttük a romantikus kapcsolatnak, ő fél ember volt. A munkájába temetkezett, és bezárkózott a saját világába. Megszenvedte a szakításukat, bár ezt egyetlen egyszer sem mutatta ki, ha bárki más is látta. Számtalan alkalommal futott össze Perselusszal a gyűléseken, de mindig jókedvűnek és gondtalannak mutatta magát. Pedig belül zokogott, akárhányszor a szeretett férfira nézett.

– Doro, mennem kell fürdeni? – kérdezte meg az előtte álldogáló kisfiú.

A nő meglepetten pislogott rá. Nem tudta, mennyi ideig állhatott az ajtóban a semmibe révedve, de Harry láthatóan már fürödni szeretett volna, hogy aztán ágyba kerülhessen. Mosolyt erőltetett az arcára. Most volt valaki, aki sokkal fontosabb volt saját magánál is… Úgy vélte, minden anya így érezhet.

– Mehetünk, fürdésidő van, kicsim – simogatta meg a gyerek fejét. – Hozd magaddal a pizsamádat is, rendben?

A kisfiú boldogan mosolygott vissza rá. Dora egy pár napja kezdte el becézgetni, és ez láthatóan tetszett neki. Nagyon sokszor hallotta a nénikéjétől, hogy milyen kedvesen beszélt a saját fiával, és mindig is irigyelte Dudleytól ezt a bánásmódot. Őt legfeljebb betolakodónak, semmirekellőnek hívta. Nem bánt vele jobban, mint egy koszos ronggyal.

Dora megfogta a fiú kezét, és a fürdőbe vezette. Lesegítette róla az aznapi ruháját, és megengedte neki a vizet. Amíg azt várta, hogy a kád megteljen, leült a székre, amit az első fürdetéskor hozott fel a konyhából, hogy ne a toaletten kelljen trónolnia. Az ölébe vette a fiút, és magához szorította. Jólesett valakit megölelni, érezni a másik testének a melegét.

Harry elviselte Tonks érintését, de nem minden esetben. Még előfordult olykor, hogy ijedten rezzent össze, ha váratlanul, minden előjel nélkül simogatta meg. Dorothea biztos volt benne, hogy sűrűn bántalmazhatták korábban, de Albus még mindig titkolózott. Már a gondolatra is ökölbe szorult a keze, ha az jutott eszébe, hogy valaki bántani merte ezt a gyereket. Viszont hiába minden próbálkozása, a Roxfort igazgatója minduntalan kitért a válaszadás elől, ha Harry korábbi életkörülményei felől érdeklődött. Nem tudta, ki máshoz fordulhatna segítségért.

– Szomorú vagy, Doro? – kérdezte Harry, kis kezét a nő arcára helyezve.
– Kicsit szomorú vagyok… tudod, valaki összetörte a szívem.
– Meg lehet ragasztani? – érdeklődött valós ijedtséggel a kisfiú, amivel máris megnevettette a nőt.
– Persze, hogy meg lehet, nem kell félned. – Egy cuppanós puszit nyomott a fiúcska arcára, majd letolta az öléből.

A kád megtelt, és ellenőrizni szerette volna a hőfokot, mielőtt beleteszi Harryt a vízbe. Mint minden este, a kisfiú most is nagyon élvezte a habfürdőt, és hogy bevihette magával néhány játékát. Dora mosolyogva ült vissza a székre, és csak figyelte. Felkavaró gondolatai támadtak, ahogy a gondtalanul játszó gyereket nézte.

– Milyen boldog most, pedig ha tudná, milyen nehéz lesz neki – mormolta magában.

Az utóbbi időben sokszor elgondolkozott rajta, nem lenne-e jobb Harrynek, ha örökre kicsi maradhatna, és újraélhetné az életét. Egy szerető családban nőhetne fel, távol mindattól, ami kínozta korábban. De aztán mindig elkomorodott arra gondolva, hogy Potter nélkül Voldemort talán örökre életben marad, és uralma alá hajtja az egész világot. Nem, sajnos Harrynek fel kell vállalnia a mártír szerepét, és le kell győznie Voldemortot.

Piton dühösen csapkodott a laborjában, egyszerűen nem tudta lenyugtatni magát. Nem elég, hogy a boszorkány egész héten semmibe vette, ma este még azt az obszcén megnyilvánulást is hozzáírta a számlájához. Mégis, hogy legyen ő így épeszű felnőtt, ha ilyenekkel kell megbirkóznia?

– Hogy az a kaporszakállú Merlin billentené hátsón azt a szemtelen nőszemélyt – morogta az orra alatt járkálás közben.

Dora félórás pancsolást engedélyezett Harrynek, és ez az idő bőven elég volt a gyereknek, hogy félkádnyi vizet lötyköljön ki a padlóra a boldog lubickolás közben. A kisfiú mindig eljátszotta a könyörgős magánszámát, mikor a nő elé tartotta a törölközőt, de ezidáig még egyszer sem sikerült neki olyan jól, hogy Dora tíz percnél több haladékot adott volna neki.

– Gyere, Harry, ha most kiszállsz, akkor már mehetünk is az ágyadba, hogy folytathassam a mesét neked, amit tegnap elkezdtem. – Ez meggyőző érvnek bizonyult, mert a gyerek egyből felpattant a kádból, újabb adag vizet fröcskölve ki.
– A sárkányosat? Az nagyon tetszett – örvendezett Potter. – Ahogy a lovag harcol vele…
– Igen, Sir Manful* veszélyt nem ismerve vágtat táltos paripáján, hogy megvédje az ártatlanokat.
– Kik azok az ártatlanok? – billentette félre a fejét Harry.
– Akiket sok baj ér, de nem tudják magukat megvédeni – magyarázta a nő. – Ők mindig a hősre várnak.
– Akkor nekem te vagy a hősöm és a professzor? – tette fel újabb kérdését. – Én is ilyen ártatlan vagyok?
– Igen, kicsim, te is ilyen vagy. Mi pedig meg fogunk menteni.

Dora minden nap egy kicsivel jobban belelátott a kisfiú lelkivilágába, de minden alkalommal csak nehezebb lett neki. Harry tele volt félelmekkel, sérelmekkel és borzalmas élményekkel. Kész csoda volt, hogy egyáltalán szóba mert állni valakivel. A nő nem tudta, hogy kéne kezelnie a gyereket. Senki nem mondta neki, hogy ennyire nehéz lesz.

Köré csavarta a törölközőt, és megemelte a kisfiút, hogy a kád előtti kilépőre állítsa, és megszáríthassa, ezután pedig feladhassa rá a pizsamáját. De már olyan sok víz volt a kád körül, hogy a padló óhatatlanul is csúszóssá vált. Egyik pillanatban még tartotta a gyereket, a másikban viszont már zuhant hátrafelé. Harry kicsúszott a keze közül, de szerencsére nem ütötte meg magát, ám a boszorkány feje hangosan koppant a padlón. Kisvártatva vér kezdett el szivárogni a feje alól. A kisfiú sikoltva mászott oda hozzá, és lökdösni kezdte, hátha attól felébred. Hamar eltört nála a mécses, de rendületlenül szólongatta a boszorkányt, ám hiába, Dorothea nem mozdult.

Harry nem tudta, mit kéne tennie. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy egyedül megbirkózzon egy ilyen helyzettel. Eszébe jutott, hogy a professzor is a házban van, és ő biztosan segíteni fog neki. Anyaszült meztelenül rohant ki a fürdőből, hogy megkeresse a férfit. Lerohant a lépcsőn, de megbotlott az utolsó fokban, és beverte a térdeit. Ez újabb okot adhatott volna a sírásra, de Harry felnőtteket meghazudtoló módon csak összeszorította a fogát, és egyenesen átgázolt a nappalin, majd a pincelejárati ajtónál megtorpant. Próbálta ágaskodva elérni a kilincset, de csak nehezen érte el. Mikor végre bele tudott csimpaszkodni, rá kellett jönnie, hogy hiába rángatja, az ajtó nem fog kinyílni. Kétségbeesett kiabálásba kezdett a zárt ajtó előtt abban a reményben, hogy Piton meghallja őt.

– Professzor, professzor, professzor! – kántálta Harry talán harmincszor is, de nem érkezett válasz.

Egyre jobban megrémült, vissza akart menni megnézni, hátha a boszorkány felébredt, de nem akart egyedül felmenni a fürdőszobába. Újra kántálni kezdett, de továbbra sem kapott választ.

– Professzor, segítsen! Professzor! – kiabálta még hangosabban, miközben kezeit ökölbe szorítva elkezdte püfölni az ajtót.
Piton hallott valami zajt leszűrődni, de nem törődött vele. Még hangosabbra állította a lemezjátszóját, és élvezte, ahogy a zene átjárja a testét. Ha igazán bosszús volt, egy kis komolyzene mindig segített neki lehiggadni. A foteljában ülve, lehunyt szemmel hagyta, hogy ellazuljanak az izmai, és kiürüljön az elméje A lemez az utolsó pár ütemet játszotta, a fúvós hangszerek már nem hallatszottak, a hegedűszóló is elcsendesedett. A férfi visszament a lemezjátszóhoz, hogy egy újabb nagyszerű darabot hallgasson meg.

–PROFESSZOR! – üvöltötte utolsó alkalommal Harry, majd könnyek között a padlóra zuhant.

Piton megelégelte a leszűrődő zajongást, és ingerülten elindult az emeletre, hogy megállítsa a további rendbontást.

– Ki püföli azt a Merlinverte ajtót? – kérdezte morcosan, ahogy a lépcsőfokokon haladt.

Feldúltan tépte fel a pincelejárat ajtaját, és majdnem átesett Potteren, ahogy belépett a nappaliba. Döbbenten nézett végig a meztelen gyereken, akinek a térdén két piros horzsolás éktelenkedett. Piton felmérte a helyzetet, és egyből rájött, hogy valami komoly baj történt.

– Hol van Dorothea? – kérdezte, a vállainál tartva a gyereket. – Gyerünk, kölyök, mondd meg, hogy hol van! – rázta meg erőteljesen.

Harry magánkívül volt az ijedtségtől, nem tudott összeszedetten beszélni. A férfi segítségével talpra állt, de eléggé szédelgett.

– Oda… odafent – mutatott a fejük felett a plafonra.

Perselus nagyon rosszat sejtett. Látta, hogy Potter nem fog tudni magától visszamenni vele az emeletre. Egy pillanatra viszolygás fogta el, hogy magához kell ölelnie a kölyköt, ám kellemesen csalódott, mikor a kis test a mellkasára borult, de nem volt ideje ezen hosszasan eltűnődni. Gyorsan felrohant vele az emeletre, és szólongatni kezdte a boszorkányt. Dora még mindig a fürdőszoba kövén feküdt, továbbra is eszmélet-vesztett állapotban volt. Piton villámgyorsan letette a székre a gyereket, és a kezébe nyomta a törölközőjét, hogy magára teríthesse.
Odatérdelt a boszorkány mellé, és óvatosan a tarkójához nyomta a kezét. A vér a vízzel keveredve sokkal súlyosabbnak mutatta a nő sérüléseit, mint amilyenek voltak. Piton nyomást gyakorolt a sebre, hogy elállítsa a vérzést, és gyengéden szólongatni kezdte a nőt.

– Thea, térj magadhoz – suttogta bársonyos hangján a boszorkány füléhez hajolva.

Dora továbbra sem mozdult, a légzése egyenletes volt, de nem reagált a külvilágra. Piton tovább beszélt hozzá, de nem merte megmozdítani. Nem tudhatta, hogy az esés következtében még hol szerzett sérüléseket. Ha a gerince, vagy a nyaka is megsérült, könnyen lebénulhat, ha most felkapja, és magával viszi a laborba. Pár perccel korábban még intenzív dühöt érzett a nő iránt, amiért olyan gyerekesen viselkedett vele, most viszont semmit sem szeretett volna jobban, minthogy Dora ránézzen végre. Piton továbbra is szívszorító kétségbeeséssel könyörgött neki, hogy térjen magához, és nagyon örült neki, hogy Potteren kívül senki más nem látja.

Tudta, ha a boszorkány jól lesz, akkor alapos fejmosásban fogja részesíteni, amiért ilyen szerencsétlen, de még ettől is eltekintett volna, ha végre beáll valami változás Dora állapotában.

Bármi is történt köztük a múltban vagy éppen mostanában, Dora fontos volt neki. Nem felejtette el, mennyit köszönhet a boszorkánynak. Mindig is hálás volt ezért, csak éppen sosem tudta jól kimutatni mások felé az érzéseit. Pedig Dorothea Tonks legalább annyit jelentett neki, mint annak idején Lily. Pontosan ezért kellett elhagynia. Félt, hogy miatta célponttá válhat, rettegett amiatt, hogy meghalhat, és a bűntudat örökre a lelkét mardosná. Mindig is veszélyesen élt, nem akart mást is belekeverni, éppen elég volt Lilyt elveszítenie.

Mégis annyira nehéz volt megválnia tőle. Tonks volt az egyetlen, aki tényleg mindent megtett érte, és cserébe nem várt semmit. Az egyetlen, aki minden viselkedésbeli defektusával együtt szerette. Még Dumbledore is megpróbálta kihasználni, cserébe a megingathatatlan bizalmáért. De ez a boszorkány más volt, ő magáért szerette és becsülte.

Emlékezett rá, milyen durván utasította el az utolsó estén, amit együtt töltöttek. Jó előre eltervezte, mit fog neki mondani, és annyira belelovalta magát, hogy a nő, akit előtte sosem látott sírni, könnyekben tört ki. De ki akarta ölni Dora iránta való érzéseit, hogy megóvja őt.

Minden találkozásuk felért egy kínzással. Nem érhetett hozzá, nem becézhette, nem csókolhatta, ahogyan szerette volna. Nem magyarázhatta el neki, hogy mit miért tett. Vágyakozott utána, de mindkettőjük érdekében úgy döntött, hogy ezeket az érzéseket mélyen eltemeti magában.

Pontosan ezért ellenezte annyira, hogy Dumbledore közös küldetésre küldje vele. Nem bízott magában, tudta, hogy egy idő után engedni fog a vágyainak, és megpróbálja újra elnyerni a nő szívét. Ezt úgy próbálta megakadályozni, hogy ok nélkül bántotta, sértegette, hogy minél jobban elvadítsa magától Dorát. Tudta, hogy az egészből csak valami rossz sülhet ki…

És most megtörtént az, amitől úgy tartott. Hiába volt faragatlan és szívtelen vele mindez idáig, most mégis elárulta magát, ahogy ott térdelt az eszméletlen nő mellett, és könyörgött neki, hogy ébredjen fel. Harry mindebből semmit sem értett, még túl kicsi volt ahhoz, hogy olvasson az efféle testbeszédből.

– Thea, kérlek, fel kell ébredned! Ki kell nyitnod a szemed, hogy majd szitkozódhass, ahogy szoktál. – Perselus bármilyen reménysugárba képes lett volna belekapaszkodni. – Thea…

Dora szempillái egy pillanatra megrebbentek, majd újra visszacsukódtak. A tudata legmélyén hallotta Pitont, ahogy őt szólongatja. Olyan volt az egész, mintha álmodna, és jóleső érzés kerítette hatalmába, mikor Piton kimondta a rég nem hallott becézést. Kicsit visszarepült a múltba. Egy réten állt, a szél gyengéden simogatta fedetlen vállait. Valaki mögé lépett, befogta a szemét, és a fülébe suttogott…

– Thea, kérlek!

Ő nevetve megfordult, és karját a szeretett férfi nyaka köré fonta. Száját a másikéra tapasztotta, és szenvedélyesen megcsókolta. A férfi arcszesze kellemesen „csiklandozta" az orrát. Erős karjaival akár össze is roppanthatta volna őt, de csak finoman tartotta…

– A fenébe, térj már magadhoz! Esküszöm, hogy lenyomok egy bájitalt a torkodon! – ordított rá tehetetlenségében.

Piton tétovázott egy pillanatra, majd kezét kihúzta a nő feje alól, és kirohant a fürdőszobából. Lélekszakadva sietett le a laborjába, és magához vette a bájitalt, amit már az előbb beígért a boszorkánynak. Talán csak két perc telt el, míg távol volt, ő mégis attól rettegett, hogy már késő lesz, mire visszatér. Talán a nő sosem fog magához térni, ő pedig magára hagyta…

Rohanás közben belekapaszkodott az ajtófélfába, úgy fékezte le magát. Harryt a nő mellett találta, ahogy finoman simogatja az arcát. Piton is visszaroskadt a vizes kőpadlóra, szétfeszítette Dorothea ajkait, és beleöntötte a szájába a bájitalt. Finoman masszírozni kezdte a nő mellkasát, és tovább szólongatta.
Az álomkép kezdett homályosodni. A nő próbálta visszatartani, de egyre távolabbinak látta a rá mosolygó férfit. Kezdte egyre jobban érzékelni a valóságot. Az érintést, a hangokat… Egy fájdalmas nyögés kíséretében végre kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig csak feküdt ott a plafont bámulva, miközben a másik kettő arcára végre visszatért a szín. Dora hagyta, hogy a bájitalmester segítsen neki felülni, és a falnak támassza a hátát. Kezét azonnal a sebhez kapta, de Piton megállította mozdulat közben.

– Mit mondtam erről az átkozott cipőről?! – kérdezte szemét összehúzva. – Ha csak egyszer hallgatnál rám, már…
– Nem a cipő hibája – próbált mosolyogni, de minden mozdulat nehezére esett.
– Majdnem kitörted a nyakad, mert állandóan ezekben a lehetetlen lábbelikben parádézol. Tényleg roppant mód felelőtlen tudsz lenni.
– Ne dramatizáld túl a dolgot, csak kicsit bevertem a fejem – szólalt meg halkan.
– Elvesztetted az eszméleted! – feddte meg – Ezt ne vedd félvállról, és a seb a tarkódon nem csak egy kis karcolás! Szerencséd van, hogy magadhoz tértél, meg is halhattál volna. – Kicsit közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülést.

Dora mélyen beszippantotta a férfi arcszeszének illatát, és úgy érezte, megint szédülni kezd. Álmában is ezt az illatot érezte, akkor is ilyen közel volt a férfihoz.

– Ááá – jajdult fel a nő, mikor Piton a sebre nyomta a benedvesített törölközőt. – Nem muszáj ilyen durvának lenned.
– Egyáltalán nem vagyok veled durva. – Megint visszanyomta a törölközőt a nő sebéhez, amivel újabb fájdalmas sziszegést csalt elő Dorából. – Le kell mosnom a tarkódat.
– Sajnálom, hogy megijesztettelek – fordult a gyerek felé, aki a sarkain ülve figyelte a felnőtteket. – Harry, te nem ütötted be magad? – A gyerek tagadóan megrázta a fejét. – Tényleg borzasztóan sajnálom. – Megpróbálta kinyújtani a kezét, hogy magához ölelhesse a kisfiút, de túl gyengének érezte magát.
Harry azért így is odabújt hozzá, és fejét a nő mellkasához nyomta. Örült neki, hogy Dora már rendben van.
– Azt hiszem, Potter nem szenvedett komolyabb sérülést. Két horzsolás van a térdén, és rekedtre üvöltötte magát az ajtóm előtt… De ez minden. – Piton a mosdókagylóhoz ment, és kimosta a törölközőt. Már eltüntette a vizet és a vért a padlóról.
– Téged sem szerettelek volna megijeszteni. Nagyon sajnálom, Perselus.
– Tonks, sokkal szörnyűbb dolgoknak voltam szemtanúja, mint egy kis fejsérülés. – Sosem ismerte volna be, hogy majdnem a nadrágjába csinált, mikor meglátta a padlón fekvő nőt. – Edzettebb vagyok annál, minthogy pánikba essek.
Dora kicsit lebiggyesztette az ajkát, hogy megint Tonks lett belőle, pedig a Thea mennyivel szebben hangzott, és Pitonon kívül soha senki nem hívta így őt. A férfi akkor mondta neki először, amikor az első szerelmes éjszakát töltötték együtt.
– Nyilván egy percre sem rémültél meg. Pedig nekem egészen olyan érzésem volt, mintha egy kicsit azért mégis… – somolygott a nő, és cinkosan Harryre kacsintott.
– Szó sem volt efféléről… El kell ismernem, hogy aggódtam, de csakis az irántad való felelősségérzetem miatt. A Rend egyik tagja vagy…
– Értem, Perselus – vágott közbe. – Segítenél felállni? Attól tartok, egyedül nem fog menni.

Harry kimászott Dora öléből, és hagyta, hogy a bájitalmester segítsen a nőnek. Piton a hóna alá nyúlt, és felrántotta a földről. Betámogatta a szobájába, és segített neki lefeküdni az ágyra. Dora még mindig szédült, és enyhe hányingere is volt. A férfi szerint agyrázkódást szenvedhetett, ezért mielőbb értesíteni akarta Dumbledore-t, hogy az iskola javasasszonyával együtt azonnal induljanak el a kastélyból.
Egy rövid időre magára hagyta a boszorkányt a gyerekkel, hogy érintkezésbe lépjen Albusszal. Most nem kellett sokáig győzködnie az igazgatót. Piton kategorikusan kijelentette, hogy nem tűr halasztást a dolog. Kicsit kiszínezte az eseményeket, lehet, hogy törött bordákról is ejtett némi szót... Dumbledore megígérte, hogy egy órán belül ott lesznek.

– Attól tartok, Harry, hogy ma mégsem tudom folytatni az esti történetet – simogatta meg a kisfiú arcát, aki egy törölközőbe bugyolálva ott ült az ágyán. – Nagyon sajnálom, kicsim.
A gyerek nem válaszolt, még mindig az események hatása alatt volt. Görcsösen kapaszkodott a nő bal karjába, és csak nézett maga elé.
– Doro, ugye te nem fogsz meghalni? – kérdezte vékonyka kis hangján.
– Persze, hogy nem fogok! – vágta rá gyorsan a nő. – Nem hagylak magadra, vigyázni fogok rád.
– Megígéred? – kérdezte Harry.
Piton ebben a percben lépett be a szobába, de a kisfiú nem vette észre. Dora óvatosan feljebb ült az ágyon, és gyengéden magához húzta a kisfiút. Szorosan átölelte, és puszit nyomott a feje búbjára.
– Megígérem neked! – suttogta.

Piton megköszörülte a torkát. Közölte, hogy az igazgató egy órán belül itt lesz, és a javasasszony is vele tart, hogy megvizsgálhassa a nőt. Dora megkérte a férfit, hogy öltöztesse fel a fiút, és dugja az ágyába. Harrynek nem akaródzott a férfival menni, de a nő biztosította róla, hogy reggel, mikor felébred, ő ott lesz az ágyánál, és várni fog rá.
Piton a szobája felé terelte a gyereket, útközben magához véve a pizsamáját a fürdőből. Gyorsan ráadta, miközben igyekezett nem gondolni arra a sok sebhelyre, ami a gyerek testét borította. Be kellett látnia, hogy Tonksnak igaza volt. A gyereket bántalmazták, ezeket a sérüléseket nem szerezhette csupán azzal, hogy eleven volt.

Nem akarta elismerni, de úgy tűnt, sok közös van benne és Potterben. Gyerekkorában őt is sokszor megverte az apja, és az anyja túl gyenge volt ahhoz, hogy megvédje. Úgy vélte a fiú szerencsésebb, mint ő. Számíthat Dorára, aki bármit megtenne érte. Neki nem volt senkije.

– Doro tényleg nem fog meghalni? – Harry bizonyosságot akart szerezni a férfitól is.
– Nem, kölyök, holnapra már minden a régi lesz – felelte ellépve az ágytól.
– Akkor jó…

Harry nem mondta meg a bájitalmesternek, de már korábban is hallott arról, hogy valaki meghalt. A nénikéje néha a fejéhez vágta, hogy a szülei már nem élnek, és ő mennyire örül ennek. Nem értette pontosan, hogy mit jelent az, ha valaki meghal, de úgy gondolta, rossz dolog lehet. A mamája nem lehetett vele, és nem akarta, hogy ez Dorával is megtörténjen. Azt akarta, hogy ők mindig együtt legyenek, és a boszorkány vigyázzon rá, ahogy megígérte. Már nem akart többé egyedül lenni, ahogy azt olyan sokszor kívánta, mikor a lépcső alatti gardróbjában feküdt. Néha azt képzelte, ha majd felkel, akkor a nénikéje és a többiek nem lesznek többé a házban, és ő azt csinálhat, amit csak akar. Mindent megehet, amit csak megkíván, mindennel játszat, és abban az ágyban aludhat, amiben csak akar. De most már másféle kívánságok fogalmazódtak meg benne. Most már egy anyukát szeretett volna magának.

– Andromeda, minden rendben van? – A nő szomorúan mosolygott a férjére. – Alig ettél a vacsorából, ezzel nem segítesz neki.
– Nincs étvágyam, Ted – felelte a boszorkány szigorúan.
– Drágám, tudom, hogy hiányolod a lányunkat, de nem ez az első eset, hogy…
– Tudom! – vágott a szavába a nő. – Meg fogják oldani a helyzetet, ebben biztos vagyok, de be kell látnunk, hogy a Rend keze sem ér el mindenhová.
Andromedát jobban megviselte a dolog, mint sejtette. Naponta kaptak hírt boszorkányok és varázslók rejtélyes eltűnéséről. A Rend tehetetlenül állt az eseményekkel szemben. Féltette a lányát. A Sötét Nagyúr minden követ megmozgatott, hogy megtalálja Harry Pottert. Bele se mert gondolni, hogy mi fog történni akkor, ha ez bekövetkezik.
– Szeretnél beszélni Dumbledore-ral? – kérdezte a férje mögé lépve. – Talán mégis meg tudja oldani, hogy láthassuk a lányunkat.
– Nem lehet – mondta a nő sírás közeli állapotban. – Csak bajt hozunk rájuk…

Ted pontosan értette, mire céloz a felesége. Észrevették, hogy a házukat időnként megfigyelik. Biztosak voltak benne, hogy Bellatrix keze van a dologban. Az őrült boszorkány elkaphatott valakit a Rendtagok közül, és kiszedhette belőle a tagok névsorát. A Weasley család is állandó rettegésben élt, nem beszélve a többiekről. Egyelőre még nem sikerült kideríteniük, hogy ki lehetett az áldozat, mert Albus nem tudott mindenkit elérni. Szorult a hurok a nyakuk körül.

A minisztériumi élet is felbolydult. Az emberek rettegtek, és mindenki elárult mindenkit. Andromeda érezte, hogy valami komoly veszély leselkedik rájuk, de még nem tudta szavakba önteni. Kingsley szerint a miniszter kérésére minden aurort és minisztériumi dolgozót alapos ellenőrzésnek akartak alávetni, mert az utóbbi időben olyan információk szivárogtak ki, amik azt bizonyították, hogy árulók vannak közöttük. Ez persze nem volt újdonság, hiszen ezt mindenki sejtette eddig is.
De Kingsley még nem igazán tudta, milyen magyarázatot fog adni arra, hogy Dorothea Tonks miért nem tud megjelenni a meghallgatáson. A hamis adatok, amiket pár héttel ezelőtt beiktatott a kiküldetési naplóba, nem fogják megállni a helyüket, ha valaki kicsit alaposabban utánanéz a dolgoknak. De amikor ezt a tervet kieszelte a Rendtagokkal együtt, még senki nem gyanította, hogy ellenőrizni fogják őket. A tökéletes tervek hátulütője az, amikor kiderül, hogy mégsem tökéletesek.

Albus a kandalló előtt várakozott Poppyval, és a jelre várt. Arca a szokásosnál is gondterheltebb volt. Eldöntötte, hogy a külvilágban történtekről egyelőre nem tájékoztatja Pitont és Miss. Tonkst. Mindenkinek jobb lesz, ha a menedékházba semmilyen zavaró információ nem szivárog be.

*Manful: Kreativitásom jeleként, a mesében szereplő hőst bátornak neveztem el. : )