8.

Láss túl a falakon!

Hermione szomorúan gubbasztott Ginny mellett az ágyon. Ron szobáját körüllengte a sajátos használt zokni és a mosatlan tányér szaga. Mrs. Weasley derekasan küzdött fia hanyagsága ellen, de úgy tűnt, a harc minduntalan Ron javára dől el. Egy újabb hét telt el teljes bizonytalanságban. A vasárnapi nap már vöröses színre festette az égboltot, ahogy lenyugodni készült. A három barát egykedvűen nézett maga elé.

– Nem hiszem el, hogy Dumbledore ennyire szigorú velünk – méltatlankodott Ron, miközben a zoknija elejét piszkálta. – Most nagyon igazságtalan…

Hermione homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg. Pár napja érkezett a Weasley házba, hogy itt töltsön néhány hetet, amíg a szülei elutaztak a fogorvosok országos konferencia-körútjára. Granger mindig is szerette az Odút a maga rusztikus, ámbár barátságos légkörével, de most semmi nem tudta felvidítani. Hiányzott neki Harry, ahogy mindenkinek.

– Azt teszi, amit tennie kell, Ron – vette védelmébe Hermione az igazgatót. – Biztosan megvan az oka annak, amiért nem engedi, hogy kapcsolatba lépjünk Harryvel. A leveleinket…
– Igen, tudjuk! – vágott a szavába a vörös hajú fiú. – A halálfalók elfoghatják a leveleinket, és a látogatás is veszélyes lenne.

Ron ennek ellenére többször is megkísérelt levelet küldeni a barátjának, de a Roxfort igazgatója semmit sem bízott a véletlenre. Olyan védőpajzsot húzott a Weasley-lak köré, amin nem tudott áthatolni szinte semmi. Errol megveszekedetten csapkodott a szárnyaival, de soha nem tudott messzebbre jutni a kert végében lévő öreg fánál. Olyan volt, mintha egy üvegburával lefedték volna a környéket. A szökés is megfordult a Weasley fiú fejében, de az anyja árgus szemmel kísérte figyelemmel minden mozdulatát. Semmi esélye nem volt arra nézve, hogy kapcsolatba lépjen a barátjával.

– Én Ronnak adok igazat. Tovább kell próbálkoznunk – szólalt meg harciasan a vörös hajú lány.
– Ginny, nem tehetünk semmit, meg kell várnunk a szeptembert, amíg újra találkozhatunk Harryvel. – Hermione maga sem örült ennek, de tudta, hogy az igazgató semmit sem mond ok nélkül.

Ginny azonban lobbanékonyabb volt bárkinél, és nem sokáig tűrte, hogy bezárva tartsák, vagy hogy titkolózzanak előtte.

– Elég baj az, hogy Dumbledore professzor azt hiszi, Harry egyedül is meg tud birkózni ezzel. – Volt a Weasley lány pillantásában valami igazán furcsa. – Elvesztette Siriust… – A hangja elcsuklott.

Ahogy kimondta, újabb letargikus nyomás nehezedett a szobában ülőkre. Mindannyian kedvelték Sirius Blacket, és nehéz volt elfogadniuk, hogy nincs többé. Biztosra vették, hogy Harry nagyon szenvedhet, és szerettek volna mellette lenni, de hiába. Várniuk kellett.

– Mi van, ha azt hiszi, hogy minket nem is érdekel ez az egész? – érvelt teli szájjal Ron, majd mielőtt folytatta volna, újabb nagy darabot harapott a konyhából felcsempészett gyümölcskenyérből. – Volt már félreértés ilyenekből…
– Ha visszatértünk az iskolába, mindent elmagyarázunk Harrynek – győzködte a többieket Granger. – Értsétek meg végre! – fogott bele fáradtan. – Hiába is szeretnénk ellenszegülni az igazgató utasításának, nem tehetünk semmit.

Madam Pomfrey meglehetősen elégedetlen volt a válasszal, amit Albustól kapott, mikor rákérdezett, miért kell elhagynia az iskolát, ráadásul mindezt a legnagyobb titokban kell tennie, ez külön ok volt a bosszankodásra. Azonban az igazgatónak nem volt ideje végletekbe menően elmagyarázni a helyzetet. Kingsley magára vállalta a kockázatokkal teli feladatot, hogy egy félórára elvonja a minisztériumi alkalmazottak figyelmét, akik a kandallóforgalmat ellenőrizték. Sietniük kellett, mihamarabb a Grimmauld térre kellett jutniuk, hogy onnan a menedékházba hoppanáljanak. Egyedül McGalagony professzort avatta be a tervbe, hogy megfelelően felkészülhessen, ha netalántán Caramel újabb küldöttséget küld az iskolába, hogy megsürgesse Harry Potterrel történő találkozóját.

A menedékházat szemmel tartó Rendtagok már várták az igazgató érkezését. A napokban fokozottabb volt a figyelmük, mert Kingsley mindenkit értesített a minisztériumi ellenőrzésről. Biztos volt benne, hogy a minisztériumi berkekbe beszivárgott halálfalók keze van a dologban. A fekete varázsló nagyon ideges volt amiatt, hogy hihető magyarázatot találjon arra nézve, Dorothea miért nem tud megjelenni a bizottság előtt.

Az este balzsamos volt a festői angol falucskában. A szellő lágyan mozgatta a fák leveleit, minden csendes volt és békés. Albus hajszálra pontosan érkezett a küszöbre, majd egy másodperc elteltével felfedte magát, de Poppynak meghagyta, hogy egészen addig maradjon a köpeny alatt, amíg bebocsátást nem nyernek a házba. Ha lett volna rá módja, utólagosan elnézést kért volna Harrytől, amiért az engedélye nélkül vette kölcsön a holmiját, de jelen helyzetükben ezt nem tudta megtenni.

Perselus energikus léptekkel vonult az ajtóhoz, és szélesre tárta, hogy betessékelhesse a vendégeket. Arcán egyértelműen mutatkoztak az ingerültség jelei. Ez azon kevés alkalmak egyikéhez tartozott, amikor nem vette a fáradságot, hogy megszokott, közömbösséget sugalló álarca mögé rejtse az érzéseit.

Odabiccentett az iskolai javasasszonynak, majd sötét szemeivel Dumbledore arcát kezdte fürkészni.

– Perselus, jobb később, mint soha, nem igaz? – viccelődött az igazgató, ahogy korát meghazudtolva gyorsan elhaladt mellette. – Igazán örömömre szolgál, hogy újra láthatlak!
– Irigylésre méltó a humorérzéked, Albus. Még ilyen helyzetekben sem hagy el téged soha – morogta üdvözlésképpen a bájitalmester, és szándékosan figyelmen kívül hagyta az igazgató barátságos gesztusát, amint kezet nyújtott felé.
– Tudom, hogy neheztelsz rám, Perselus. – Albus, szavaival ellentétben, egy csepp megbánást sem tanúsított. – Talán rá is szolgáltam valamiképp…
– Az nem kifejezés. Egyáltalán nem tűröm el senkitől, hogy a bolondját járassa velem! – Keze ökölbe szorult, ahogy észrevette az igazgató jókedvű mosolyát. – Mondhatsz bármit, de akkor sem hiszem, hogy megfelelő mentséget találnál, ha maga Merlin venne a védelmébe téged.
– Nem keresek mentséget – futtatta végig hosszú ujjait a szakállán az igazgató. – A kérésed ellenére is fenntartott elmaradásom nem bolondos hóbortjaim egyike! – Albus hangja szigorúbban csengett, mint előtte.
– Uraim, leköteleznének, ha a beteghez irányítanának! – csattant élesen Madam Pomfrey hangja, aki időközben elvesztette a maradék türelmét is. – Amíg itt egymás torkának esnek holmi értelmetlen vita keretében, addig valaki ápolásra szorul. Ha jól tudom, törött bordákról van szó.
– Inkább csak egy púpról – szólalt meg halkan Dora, aki most lépett be az előszobába. – Talán kicsit túloztunk… Azt hiszem.

Poppy azonnal a nő mellett termett, és alaposan megvizsgálta a fejét, ami annyiból állt, hogy majdnem kicsavarta Dora nyakát, hogy a tarkójához férhessen. Fontoskodva a szobájába terelte, hogy minden – szerinte szükségesnek tartott – vizsgálatot elvégezhessen rajta. A fiatal boszorkány még egy Ezt visszakapod pillantást küldött Piton felé, aki kaján örömmel figyelte kettősüket, ahogy eltűnnek a lépcsőfordulóban.

Perselus tudta, hogy az iskolai javasasszony mennyire erőszakos tud lenni, ha egy betegről van szó. Többször megbirkózott már Poppy makacsságával, de el kellett ismernie, jó párszor alulmaradt a „harc" során.

Ahogy Albus és Piton kettesben maradtak, a bájitalmester idejét látta, hogy szóba hozza Pottert.

– Miután a létező legpontosabban leteszteltem a bájitalt, amit Potter volt szíves magára borítani, azt kell, hogy mondjam, nem jó helyen keresgélünk. Kizárt dolog, hogy a kölyök ennyi ideig így maradjon. A főzet hatása már régen elmúlt volna, ha nincs valami más is a képben.

Albus egyetértően bólogatott. Az elmúlt hetek során egyre csak azon töprengett, hogy juthatnának ki ebből a lehetetlen helyzetből, végül a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött.

– Harryt is be kell vonnunk a dolgokba – felelte elrévedve. – Elérkezett az a pont, ahonnan már nem hagyhatjuk ki.
– Hogy én miért is nem gondoltam erre korábban – ironizált karba font kézzel a bájitalmester. – Ha ezt tudom, már megkérdeztem volna, mit gondol, miért nem tud visszaváltozni elviselhetetlen kamasszá. – Perselus kezdte úgy érezni, az igazgató egyáltalán nincs a helyzet magaslatán.

Nem sokra rá már mindketten Harry hálószobájában álltak, és nézték a halkan szuszogó fiút. Albus a lehető legkíméletesebb módon ébresztette fel Harryt, aki a kezdeti zavaradottság után boldogan üdvözölte az igazgatót. Dumbledore örömmel vette, hogy a kisfiú jó érzéssel gondolt rá, amit minden bizonnyal a piros autónak tulajdoníthat, amit a gyereknek ajándékozott.
Piton az ágyhoz húzott egy széket, majd unott képpel helyet foglalt. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy a kölyök értékelhető segítséget tudna nekik nyújtani. Az igazgató hamar eloszlatta minden kétségét, amikor beszélni kezdett.

– Harry, tudod, mit jelent a bizalom? – kérdezte az igazgató az ágy szélére ülve.

Harry félrebillentett fejjel vizsgálta az idős férfit, majd határozottan megrázta a fejét. Némi szégyenérzet töltötte el, amiért nem tudja a választ, mert bár a nénikéje igyekezett minden lehetséges módon a tudtára adni, mennyire butának tartja, ő nem tartotta magát ostobának.

– Semmi baj, Harry, semmi baj – paskolta meg a lábát Dumbledore a takarón keresztül. – A bizalom egy nagyon fontos dolog – fogott bele a magyarázatba. – Ha valakiről elhiszed, hogy nem rossz szándék vezérli, akkor a bizalom jelét nyújtod felé.

Harry néhány pislogás után szólalt csak meg.

– Doro nem bánt engem…
– Így van, Harry! Miss. Tonks nem bántana téged soha, te pedig elhiszed ezt, igaz? – A kisfiú bólintott. – Mert bízol benne, fiam.

Piton szeme résnyire szűkült, ahogy azt próbálta megfejteni, hova akar kilyukadni az igazgató.
Albus ezután arra kérte a gyereket, hogy ezt a bizalmat szavazza meg neki is, mert nagyon fontos számára, hogy Harry ne tartson tőle. Bár a kisfiú nem értette, miért kell ígéretet tennie, azért hevesen bólogatni kezdett.

– Egy érdekes játékot szeretnék kipróbálni, ha van hozzá kedved. – Piton ekkor már tudta, mire megy ki a játék. – Mélyen egymás szemébe nézünk…
– És nem pislogunk – vágott a szavába a gyerek, aki úgy gondolta, kitalálta a mondat végét.
– Úgy van, nem pisloghatunk, mert akkor nem tudom kilesni a gondolataidat. – Harry kissé megijedt ettől, és hátrébb húzódott. – Nem kell aggódnod, senkinek nem fogom elmondani, amit látok, de valamit meg kell néznem, amire nagyon kíváncsi vagyok.
– Fájni fog? – kérdezte vékonyka hangon a fiú.
– Nem, Harry, nem fog fájni, megígérem – emelte fel a kezét az igazgató.

A kisfiú a bájitalmesterre sandított, aki aprót biccentett felé. Albus ezután megfogta a gyerek kezeit, és felszólította, hogy koncentráljon. Harry nyelt egy nagyot, majd olyan nagyra nyitotta a szemét, amennyire csak tudta.
Néha játszotta ezt a játékot Dudleyval is, de az unokatestvére mindig valami komiszságot csinált, mikor ő azon ügyeskedett, hogy ne pislogjon. Volt, hogy mosószeres vizet spriccelt Harry arcába egy vízipisztolyból, amit a zsebében rejtegetett, de volt olyan is, amikor Dudley egyik barátja ugrott elő a semmiből, hogy megijessze Harryt.

Albus érzett némi ellenállást, amikor behatolt a fiú elméjébe, de úgy érezte, képes eloszlatni az elé gördülő akadályokat. A kisfiú elméjét sűrű ködszerűség borította, és minden homályos volt. Az igazgató úgy szemezgetett Harry emlékei között, mint mikor a könyvet lapozza. Kisvártatva megtalálta, amit keresett, de amikor tüzetesebben szemügyre akarta venni a kérdéses emléket, egy fal húzódott fel elé. Megpróbált áthatolni a falon, de Harry erre fájdalmas jajgatással reagált, és megszakította a kontaktust.
Oltalmat keresve leugrott az ágyról, és apró kezeit rákulcsolta a bájitalmester lábára.

– Azt ígérted, nem fog fájni – motyogta panaszosan, az igazgató felé fordulva.

Piton szoborrá merevedett mikor megérezte magán Potter kezeit. Tett egy ügyetlen mozdulatot, hogy megpaskolja a fiú hátát, de elég esetlenre sikerült a vigasztalás.

Az igazgató értő pillantást váltott Pitonnal, majd kivonultak a szobából, egyedül hagyva Harryt.

– Nehezebb, mint gondoltam – suttogta az igazgató a folyosón.
– Mégis mit vártál? Te is tudod, hogy az elme nem olyan, mint egy lezárt láda, amit a megfelelő kulccsal bárki kinyithat. Ha a kölyök gátolni tudja a Sötét Nagyúr támadásait, akkor nagy összevisszaság van a fejében.

Néhány perc tanakodás után úgy döntöttek, hogy álomba szenderítik a fiút, így legalább kisebb lesz az ellenállása. Piton megitatott vele egy adag nyugtatót, majd az igazgató nyugtató szavakat mormolt Harry fülébe, míg a fiú mély álomba nem merült. Újra átlépte az elméjüket elválasztó „küszöböt", majd kutatni kezdett. Noha most kevesebb akadály gördült elé, így sem volt könnyű dolga. Az emlékkép felvillant, ahogy gondolatban „megfogta", majd a részesévé vált. Látta saját magát a szobában, és Harryt is, amint tör-zúz, majd magára borítja a főzetet.

Az, ami akkor a fiú fejében lejátszódott, szívszorító látvány volt. Harry abban a percben, hogy földet ért, azt kívánta, szűnjön meg minden bajának forrása, legyen a szívében béke, és ne kelljen még azt a terhet is cipelnie, hogy a hibájából meghal az egyetlen ember, akinek igazán fontos volt. Annyira vágyott a számára elérhetetlen szeretetre, a család melegére, hogy a vágyai végül megtestesültek.
Vissza akart jutni oda, ahol még nem tudott semmit. Egy esélyt akart magának, az újrakezdés lehetőségét. Tudat alatt elzárta a visszaalakulás lehetőségét, és nem volt hajlandó szabadulni öt éves önmagától. Át akarta élni azt, amiről mindaddig csak álmodhatott. Biztonságot akart, családot.
Csaknem szánalomra méltó volt, hogy mennyire erősen ragaszkodott ahhoz, hogy gyermek maradhasson. Egy olyan gyermek, akiknek sosem kell keresztülmennie azokon a borzalmakon, amiken ő ment át. Nem akart felnőtt lenni, nem akarta, hogy újra körülvegye a háború borzalma, az elvesztett családtagok felett érzett mélységes szomorúság, a nyomasztó felelősség, ami a vállára nehezedett.
Sosem tette túl magát a szülei elvesztésén, és ehhez nem tudta hozzávenni még Siriust is. Az agya ellenkezett azzal, hogy bele merjen gondolni, mi történt vele. Saját akaratának vetett gátat. Az igazgató, bár sok mindent megélt már, még sosem találkozott ilyen mélységű fájdalommal, ami ezt a gyereket tartotta szorongásban.

– Összegezve, amit mondott… Úgy érti, Harry addig nem fog visszaváltozni, amíg biztonságban nem érzi magát, és nem érzi egy család részeseként magát? – Dorában ugyanaz fogalmazódott meg, ami Pitonban is.
– Erre én alkalmatlan vagyok! – jelentette ki határozottan Piton. – Semmi szín alatt nem tudom vállalni a kölyök felügyeletét a továbbiakban.

Az igazgató letette a teáscsészéjét, és a halkan hortyogó javasasszonyra nézett. Kénytelen volt elkábítani Madam Pomfreyt, hiszen ő semmit sem tudott a Harryvel történtekről, és jobbnak vélte, ha nem avatja be a későbbiekben sem.

– Tudom, hogy nem kérek keveset, de nem csak az a célunk, hogy Harry mielőbb saját maga legyen… A háború a levegőben lóg. – Dumbledore hirtelen nagyon elgyötörtnek látszott. – Az embereknek remény kell, és én nem vehetem el tőlük. Nem szabad lebecsülnünk a Voldemort és Harry közti kapcsolatot.

Piton szigorúan összepréselte a száját a név hallatán. Ő is meg akarta nyerni a háborút, de nem ilyen áron.

Kilátástalannak tűnt a helyzetük.

– Bármilyen nemes is a célunk – vetette közbe a boszorkány –, nem lehetünk Harry családja… Mi csak nem lehetünk, és kész.

Dora sosem gondolta, hogy egyszer gyáván fog megfutamodni egy küldetés elől, de most legszívesebben sikítva rohant volna el a szülei házáig, hogy a régi szobájában a takaró alá bújva keressen némi békét. Nem lehetett Harry anyja, még ha szerette volna, sem tudta volna megtenni. Kedvelte a fiút, és igen, felvillantak benne bizonyos oltalmazó „anyai" érzések is, de ezek nem voltak tartósak. Nem készült fel rá, hogy családja legyen, főleg nem egy olyan, aminek Piton is a részese. Túl sok fájdalmas sebet tépett fel már azzal is, hogy ilyen sokáig a férfi közelében tartózkodott, nem bírta elviselni ezt a nyomást. Tudta, hogy szánalmas a viselkedése. Emlékezett rá, hogy milyen könnyelműen ígérte meg a kisfiúnak, hogy meg fogják menteni, és sosem hagyják el. De nem gondolta, hogy ezzel a két mondattal valóban megpecsételte a sorsukat.

– Valami gond van, Miss. Tonks? – kérdezte az igazgató a nő arcát fürkészve. – Nem könnyű feldolgozni az elhangzottakat, de biztosra veszem, hogy megbirkózik vele.
– Valami gond? – kérdezett vissza Dora sötéten. – Nem, dehogy is, minden tökéletes, varázslatos, sőt, olyan fantasztikus, hogy mindjárt apró tündérek jelennek meg körülöttünk, hogy beszórjanak aranyporral! – A hangja egyre hisztérikusabb lett.
– Harry állapota megköveteli, hogy…
– Oh, ugyan, menjen már! – vágott Tonks az igazgató szavába indulatosan. – Harry nem maradhat így, és nem is fog, de nem azért, mert egy szerető családban fog felnőni. Nézzen már ránk egy percre, és gondolja végig, mit is kér tőlünk.
– Tonksnak igaza van! – állt fel Piton a kanapéról. – Be kell látnod, hogy ez nem működhet, másvalakit kell megbíznod a feladattal. Teszem azt, térjünk vissza az első tervre, és küldjük Mollyhoz.
– Ez sajnos a továbbiakban sem megoldható – felelte higgadtan az igazgató. – Most, hogy már Miss. Granger is az Odúban tartózkodik, még eggyel több okom van rá, miért nem küldhetem oda Harryt. Mr. Weasley napi rendszerességgel próbálja kicselezni a házra bocsátott bűbájaimat, hogy kapcsolatba léphessen a barátjával. Meg kell jegyeznem, hogy a leleményessége nem ismer határokat – Az igazgató megengedett magának egy kis kuncogást, de ezzel egyáltalán nem váltott ki egy szemernyi rokonszenvet sem a többiekből.
– Szóval nem fogod odaküldeni – morogta Piton az orra alatt.
– Nem várhatod el tőlem, hogy titokban tartsam Harry kilétét, amikor egy olyan házban tartózkodik, ami hemzseg a barátaitól. Emberfeletti csodákra még én sem vagyok képes. – Sajnálkozva széttárta a kezét.

Piton pillantásából egyértelműen kiolvasható volt, hogy ez a rész nem érdekli. Azt akarta, hogy Dumbledore rendezze el a dolgokat, méghozzá azonnal.

– Másrészről pedig nem tartom helyénvalónak, hogy Harryt kiszakítsam a megszokott környezetéből. Szeret itt lenni, és kedveli magukat. – Piton hitetlenkedve horkantott.
– Neki nem ez a megszokott környezete – mutatott körbe Dora. – A nénikéjével nőtt fel, már eleve kiszakította a megszokottságból, mikor idehozta.
– Emiatt ne fájjon a feje, kedvesem – mosolygott elnézően az idős férfi. – Biztosra veszem, hogy Harry nem hiányolja a régi lakhelyét. Olyan emberekkel élt, akiknek meglehetősen a terhére volt. – Albus azonnal megbánta, hogy ezt elmondta a boszorkánynak.
– Folytassa csak, nagyon kíváncsivá tett – harapott rá az információkra a nő. – Ha tényleg velünk kell maradnia, akkor mindent tudni akarok róla. Nem tapogatózhatok a sötétben!
– Nem mondhatok többet! – Az igazgató szintén talpra szökkent. – Igazán sajnálom, de nem áll módomban kiadni Harryt ilyen formában. Higgye el, hogy mindenkinek így a legjobb.

Dorothea segélykérőn fordult Piton felé. A férfit egész testében átjárta a düh magával ragadó érzése. Potter sosem volt egyszerű eset, de most olyan összevisszaság van a fejében, hogy bátran kijelenthette volna, hogy a gyerek félig megbolondult. Ennek ellenére Albus mégis azt kívánja tőlük, hogy folytassák ezt az ostoba színjátékot? Noha semmit sem tudnak az ilyen fajta lelki eredetű problémák kezeléséről, ez nem zavarta az igazgatót.

– Egyet kell értenem Dorotheával, meg kell velünk osztanod bizonyos információkat, bár hangsúlyozni szeretném, hogy részemről akkor sem tartható sokáig ez az állapot. Arról volt szó, hogy védjem meg a gyereket, ha megtámadják, nem pedig arról, hogy neveljem fel.

Dora álla szinte leesett , ahogy Pitont figyelte beszéd közben.

– Továbbra sem mondhatok többet…
– Albus, a gyereket bántalmazták a rokonai, tudni akarom, mi mást csináltak még vele! – A hangja visszhangzott a nappaliban. – Jobban tennéd, ha beavatnál minket abba, amit tudsz. Ha nem vagy hajlandó verbálisan megadni az információt, amit kérek, akkor másképpen fogok hozzájutni!

A bűntudat egyértelműen kiült az idős igazgató arcára, de egy szót sem szólt. A szégyene sokkal nagyobb volt annál, mintsem hogy elmondja nekik az igazat. Azt az igazságot, amit még Harryvel sem mert megosztani soha. Hányszor tökélte el magát az évek során, hogy elmegy abba a mugli házba, és elviszi onnan a fiút, akit nyomorúságos körülmények között tartanak. Tudott minden sebről, minden ocsmány szóról, amit Harry fejéhez vágtak. Lélekben minden alkalommal egy kicsit öregebb lett, ahogy tétlenül nézte, hogy tönkreteszik a gyereket. De nem tehetett mást, az áldozat… Lily áldozata megvédte a fiút, de a saját családja ellen nem volt elég erős. Döntenie kellett, és ennek a döntésnek a súlyával ébredt és feküdt az elmúlt tizenöt évben.
Úgy érezte, itt a lehetőség, hogy jóvátegye. Harrynek családra volt szüksége, ő adott neki egyet. Nem a legtökéletesebbet, de úgy vélte, az idő majd segít nekik. Bár sokszor szóba hozta a háborút, az igazság mégis az volt, hogy Pottert előtérbe helyezte minden mással szemben. Bármit megtett volna, csak enyhíthesse a lelkiismeret-furdalását. Ahányszor a fiúra nézett, tudta, hogy hibázott. Ha a terve beválik, akkor nemcsak Potter fog rendbe jönni. Tudta, hogy Perselus meg fog változni, és éppoly szüksége van Harryre, mint a fiúnak rá.

Az igazgató távozása feszültséget hagyott a házban. Piton elkerülhetetlennek látta a rájuk váró dolgokat. Ha meg akarja puhítani a kölyköt, akkor neki is bele kell néznie a fejébe, hogy megtudja, pontosan mivel is állnak szemben. Azonban kevés olyan dolog volt, amit kevésbé szívesen tett volna meg, mint azt, hogy Potter vágyait fürkéssze.

– Perselus, ugye tudod, hogy nem hagyhatsz cserben – szólalt meg a nő pár percnyi hallgatás után. – Arra sajnos hiába várunk, hogy Dumbledore professzor segítsen.
– Valóban nem látok rá sok sanszot, hogy Albus mást is közölni fog velünk a kölyökről, mint amit már amúgy is sejtettünk – fordult Piton a nő felé. – De előre kell bocsátanom, hogy nem tartom jó ötletnek azt, hogy én is beleolvassak a gondolataiba. Ha csak egy kicsit is összezavarok valamit, akkor a Sötét Nagyúr könnyedén hozzá fog férkőzni Potterhez.

Tonks egy pillanatra elmerengett azon, hogy a férfi vajon mikor gondolhatott bele abba, hogy Harryt nem kedvelték a rokonai... Eddig mindig azt szajkózta, hogy a gyereknek arany élete volt.

– Mikor változott meg a véleményed? Nem tudtam, hogy végre te is elismerted a nyilvánvalót – jegyezte meg a nő félrebillentett fejjel.
– Jellemző, hogy ez az egy kis dolog ragadta meg a figyelmedet. – Piton a plafonra emelte a tekintetét, és úgy csinált, mint aki onnan várja a megváltást. – Lényegtelen, én mit gondolok. Te szépen eljátszod a szerető anyát a kölyöknek, én meg megpróbálom rávenni az elméjét, hogy működjön együtt velünk.

Dorothea lesütötte a szemét. Csalónak érezte magát. Végső soron ki fog használni egy ártatlan gyereket, hogy eljusson a céljáig. A bűntudatát nem enyhítette a tudat, hogy nemcsak magáért teszi. Mindenki sorsa attól függ, hogy Harry összecsap-e Voldemorttal, és ha igen, akkor ki kerül ki győztesen.

– Féltem a családom életét… Attól rettegek minden nap, hogy Nimphadora többé nem fog ostoba vicceket mesélni nekem, hogy az apám nem fog magával rángatni, hogy régi zenékre táncoljunk, és az anyám nem ölelhet meg úgy többé, ahogy csak egy anya tudja ölelni a gyerekét. – Perselusnak nem volt ugyan családja, de tudta, mit érez a nő. – Félek, hogy ezernyi ártatlan fog meghalni, és az áldozatuk hasztalan lesz, mert Voldemort fog nyerni.

Piton a karját kinyújtva könnyedén magához vonta a nőt. Erősen szorította a karjait.

– Ne használd ezt a nevet! – sziszegte a nő arcába. – Ahányszor kimondod, annyiszor növeled meg az esélyét annak, hogy ránk találnak.
– Ez a legnagyobb gondod? A név? – rökönyödött meg a nő. – Én úgy terveztem, hogy párnák közt, rettentő öregen fogok meghalni… De egyre inkább úgy fest, hogy az őrült nénikém több napos kínzási rituáléja után fogom végre megkapni az utolsó, halálos átkot.

Perselus pár másodpercig a nő szemébe nézett. Látta benne a kérést, a félelmet, és végül bólintott. Megpróbálja, megtesz mindent, hogy kijussanak ebből a lehetetlen helyzetből.

– Még sosem adtam fel semmit, és most sem fogom – morogta elégedetlenkedve. – Potter az iskolakezdésre újra elviselhetetlen kamasz lesz, vagy megeszem a bájitalmesteri diplomám!

Másnap reggel Harry ugyanolyan energikusan ugrott ki az ágyból, mint bármelyik vele egyidős kisfiú. Nyoma sem volt a tegnapi ijedtségének, sőt, az sem hagyott nyomot a kis lelkén, amit az igazgató csinált vele. Bár ez valószínűleg annak volt az eredménye, hogy Perselus nyugtatója annyira elhomályosította ezeket a dolgokat a gyerek számára, hogy egy rossz álomnak gondolta azokat.
A boszorkány segített neki megmosakodni és felöltözni, majd leküldte a nappaliba, hogy nyerjen egy kis időt magának. Hálóingben nyitott be Piton szobájába, aki éppen az inge gombolásával volt elfoglalva.

– Merlin szerelmére, mi olyan nehéz a kopogáson? – kérdezte ingerülten a boszorkánytól. – Ennyi magánéletet még én is megérdemlek.
– Sajnálom, ígérem többé nem török rád így, de sietnem kellett – magyarázkodott a nő vigyorogva. Perselus kivillanó izmos mellkasa igazán üdítő látványt nyújtott így kora reggel. – Harry már ébren van. Csak ellenőrizni akartam, hogy még mindig érvényes-e az, amit tegnap beszéltünk.
– Igen, megállapodtunk, és állom a szavam – sóhajtott elégedetlenül a férfi. Úgy érezte, hogy folyton csapdába esik, mindegy, hogy Dumbledore vagy Dorothea, de valaki egyfolytában rákényszeríti az akaratát – De előre szólok, hogy én nem fogom körülrajongani a kölyköt akkor sem, ha Merlin-díjat kapok érte.
– Arra nincs is semmi szükség… Csak próbálj meg kevésbé önmagad lenni – kockáztatta meg az észrevételt a boszorkány.
– Ahogy óhajtja, kisasszony – sziszegte Piton félelmet keltőn. – Most pedig kifelé a szobámból, és még egyszer be ne merj ide jönni, ha nem hívlak!
– Amikor ilyen ingerült vagy, az igazából nagyon szexi – jegyezte meg Tonks, mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött. – Lent várunk.

Perselus vicsorogva nézett a távozó nőre. A háta közepére sem kívánta a mai reggelt, de dúl kellett esni rajta.
Reggelizés közben igyekezett észrevétlenül a fiú gondolatai közé férkőzni, de még mielőtt elkaphatott volna valami emléket, a kisfiú meggátolta, hogy tovább haladhasson. Piton elképedve vette tudomásul, hogy Potter úgyszólván kilökte őt a fejéből. Ha nem tudta volna, hogy egyébiránt a kölyök csapnivaló az okklumenciában, azt mondta volna, hogy igazi Merlin adta tehetség.

– Szeretnék egy biciklit – szólalt meg Harry hirtelen. – Egy olyat, aminek szalag van a kormányán.

Dora villája csörömpölve esett a tányérjába. Kérdőn a férfire sandított, aki egy én megmondtam, hogy nem jó ötlet a fiú elméjét háborgatni nézéssel fordult felé. Néma párbeszéd alakult ki közöttük, miközben azon tanakodtak, hogy mit is válaszoljanak a fiúnak.

Harry mindeközben a válaszra várt, bár kezdett elbizonytalanodni. Életében egyszer mert kérni valamit a bácsikájától, amikor Dudley unokatestvére megkapta a legújabb távirányítós autóját, és ő is szeretett volna magának egyet. Nem volt nagyra-törő, ő megelégedett volna egy sima kisautóval is, de a kérése süket fülekre talált. Amikor megismételte, a bácsikája arca elsötétedett, és egy akkora pofont kevert le neki, hogy eleredt az orra vére. Petunia néni a fürdőbe rángatta, és azon morgolódott – miközben cseppet sem gyengéden törölgette Harry orrát egy nedves törölközővel –, hogy foltos marad a krémszínű szőnyege a nappaliban. Hálátlan kis disznónak nevezte a kisfiút miután végzett vele a fürdőben, és belökte a lépcső alatti gardróbjába, majd rázárta az ajtót. Ez az eset tudatosította a gyerekben, hogy soha, semmilyen körülmények között ne merjen kérni semmit a háziaktól.

– Szerintem semmi akadálya, hogy kapj egy biciklit – felelte Dora, magához térve az első meglepetésből. – Milyen biciklire gondoltál egészen pontosan? – érdeklődött a legbarátságosabb hangnemében, mire ezzel kiérdemelt egy gúnyos, kissé lenéző mosolyt Pitontól.
– Hm… Pirosat – válaszolta Harry magabiztosan. – Szalagokkal és négy kerékkel.
– Hát persze, hogy pirosat – dörmögte az orra alatt Piton elégedetlenkedve.

Egy fél óra múltán mindhárman ott álltak a kertben egy piros bicikli társaságában. Harry nem kérdezte, miként sikerült ilyen gyorsan beszerezni az oly áhított négykerekűt, ő csak állt ott legújabb ajándéka mellett, és odaadással csodálta. Dora halkan váltott néhány szót Perselusszal a mugli járműről, amit egy seprűhöz hasonlított. A bájitalmester morogva emlékeztette a nőt félvér mivoltára, ergo tisztában volt vele, hogy miről van szó.

A kisfiú boldogan vette birtokba a biciklit, bár olybá tűnt, nincs egészen tisztában azzal, hogy induljon el vele. A boszorkány úgy vélte, ez pompás alkalom arra, hogy Perselus közelebb kerüljön a gyerekhez, így kisebb noszogatás árán rávette arra, hogy Harry segítségére siessen.

A professzor megvakarta az állát, és hatalmasat sóhajtott. Meglehetősen feszengve lépett oda a kisfiúhoz, aki várakozásteljesen figyelte őt. Rövid magyarázatba fogott az egyensúly megtartásáról a helyes súlyponteloszlatáson át, majd kitért a meghajtó erő mértékére is.
Dorothea az ajkát beharapva igyekezett nem nevetni, de nem tehetett róla, roppant mód szórakoztatta a férfi viselkedése.

– Harry, próbálj meg nem elesni, miközben tekered a pedált, és kérlek, kerüld ki azt a fát nem messze tőled – szakította félbe Piton bonyolult beszédét.

A fiú óvatosan rátette a lábát a pedálra, és próbaként megmozdította a járművet. Piton kicsit meglökte, és Harry pár másodperc múlva már sikongatva „száguldozott" a hátsókertben. Dora boldogságtól túlcsordultan integetett neki ahányszor elhajtott mellettük, és még a professzor tekintetében is megjelent valami büszkeségféle.
Már-már idilli családnak tetszettek, amikor Harry hirtelen ijedt sikolyt hallatott, és elesett. Túl közel ment a fa kiálló gyökereihez, amiben megakadt a bicikli első kereke, és ő orra bukott. Dora azonnal odarohant hozzá, hogy felsegítse, de a gyerek nem várt reakciója teljesen ledermesztette. Harry egyre jobban eltávolodott a földön heverő piros biciklitől, és a fejét védve könyörgött, hogy ne büntessék meg.

– Hogy gondolhatod, hogy bántani akarlak? Csak azt szeretném tudni, hogy jól vagy-e – mondta halálra váltan a nő.

Piton kihasználta az alkalmat, és villámgyorsan alkalmazta a legilimenciát a gyereken. Borzalmasabbnál borzalmasabb képekkel találta szembe magát. Harry emlékezete feltartóztathatatlanul ontotta magából a verések, büntetések, fenyegetések, sértések fájdalmas momentumait. Harryt kevesebbért is megverték már, és Pitonnak erőnek erejével kellett rávennie magát, hogy ne rohanjon el azonnal Dumbledore irodájába magyarázatot kérni.
Abban a percben meglátta a gyerekben azt, amit mindig is látnia kellett volna. Harry Potter nem volt egy különc hírnévhajhász valaki. Ő mindvégig csak be akart illeszkedni a társai közé, elfogadva a tényt, hogy a világ megmentésének terhe az ő vállaira nehezedik. Nem volt nagyravágyó, nem akarta, hogy csodálják. „Élvezte" azt a kevéske szabadságot, amit a roxforti diákévei adtak számára, mert addig is távol lehetett mindattól a terrortól, amiben otthon volt része. Piton meglátta benne saját magát. A vézna, szomorú tekintetű fiút, akit jogtalanul gyűlöltek, és bármennyire próbálkozott, nem tudott változtatni a sorsán.

Dora lefogta Harryt, hogy ne tudjon tovább menekülni, és mantraként ismételte neki, hogy nem fogják bántani, de a gyerek hajthatatlan volt. Piton megszakította a kettőjük elméjét összekötő kapcsolatot, és odament hozzájuk. Dorotheát is meglepve lehajolt a fiúhoz, és az ölébe vette. Olyan erősen szorította magához, hogy Harrynek nem volt esélye elmenekülni. Nyugtató, mély hangján suttogott a fiú fülébe, míg végül a gyermek sírása abbamaradt. A boszorkány mély megdöbbenéssel figyelte kettősüket, majd a ház felé intett, és Piton követte őt Harryvel együtt.

A házba érve villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy mit is művelt éppen. Kiszabadította magát a gyerek ölelő karjaiból, és Dora felé mozdult. Mikor a boszorkány kérdőn ránézett, az arca újra zárkózott volt, mint mindig. Bár érzett némi bűntudatot amiatt, hogy ellökte magától a gyereket, nem akarta, hogy kötődjenek egymáshoz… Semmit nem akart Pottertől. Egy pillanatra megint csak egy szánni való kiskölyöknek látta, de aztán újra felfedezte a vonásaiban Jamest, és ettől feltört benne az évek alatt elfojtott harag. Két szó lebegett a szeme előtt: Nincs igazság!

Harry korán ágyba bújt, nem igényelte a szokásos esti mesét, sőt, úgy tűnt, szeretne egyedül maradni. Dora nem erőltetett rá semmit, sokkalta inkább Pitonra „erőszakolta" rá a társaságát.

– Merlin szerelmére, hát én már soha nem tölthetek el egy nyugodt percet sem a szobámban? – kérdezte Piton a kéretlen látogatójától.
Dora arcvonásai megkeményedtek, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Szeretném azt hinni, hogy lényegi változáson mentén keresztül, és ezután te magad leszel a megértés és kedvesség élő példája, de kevésbé tartom lehetségesnek ezt a verziót. – Szavai reakció nélkül maradtak. – Minthogy a kertben történt viselkedésed példa nélküli volt, gondoltam, válthatnánk róla néhány szót.
– Mint mindig, most is rosszul gondoltad – morogta a férfi. – Sem most, sem pedig máskor nem fogom kitárgyalni azt, ami történt.
– Valahogy sejtettem. – Dorothea hangja enyhén csalódott volt. – Bármi is váltotta ki belőled azt a reakciót, ami történt, én… Nos, örülök neki.

Piton morgott valami olyasmit, hogy sohanapján talán újra megteszi, majd kitessékelte a nőt a hálószobájából.
Amikor már biztos volt benne, hogy Tonks az igazak álmát alussza, halkan kiosont a folyosóra. Árulónak érezte magát, de meg kellett tennie. Tudta, hogy saját magát csalja meg, ha bemegy oda. Olyan kettősség kavargott benne, mint még soha azelőtt.

Muszáj volt tovább kutatnia Harry emlékképei között, tudni akarta az összes borzalmat, amit vele tettek. Meg akarta ismerni. Ez a felismerés szíven ütötte. Soha azelőtt nem volt rá kíváncsi, hogy milyen is ő valójában, de most tudni akarta, mi rejlik a felszín alatt, sőt, azt akarta, hogy Harry is ismerje meg őt. De még mindig ott volt a fő gondja… Harry, James Potter fia. Döntenie kellett. Ha bemegy oda, akkor nem lesz visszaút.