9.

A menekülés

Perselus egy örökkévalóságnak tűnő percig állt Harry ajtaja előtt, kezét a kilincsen pihentetve. Félt megismerni az ismeretlent, de kíváncsisága csak hajtotta előre. Tudta, hogy minden emlékfoszlány fel fog érni egy kínzással számára, de muszáj volt látnia őket. Végre nem volt egyedül…

Ha válogatott kínzásnak és vallatásnak vetették volna alá, akkor sem mondta volna el senkinek, hogy az az egyetlen pillanat kint a kertben elég volt ahhoz, hogy felnyíljon a szeme. Még nem látott egészen tisztán, a feje kicsit kótyagos volt, mintha mély álomból ébredt volna, mégis meg volt róla győződve, hogy soha nem állt még senkihez ilyen közel, mint Harryhez. De az a pillanat elmúlt, és ő félt tőle, hogy megismételhetetlen volt.

A gyerek nem ébredt fel, mikor a padló nyikordult a férfi léptei alatt. Piton tétovázott. Vajon joga van ennyire belemászni a gyerek életébe? Mit fog elérni azzal, ha tudni fogja az igazságot? Változtathat még Harry sorsán? Nem volt benne biztos, hogy a megszerzett információkkal akar-e kezdeni valamit. Nem érezte készen magát arra, hogy teljes mértékben megbánjon mindent, amit korábban Harry ellen tett.

Halkan mormolni kezdett, miközben a pálcájával egyenesen a fiúra célzott. Potter ellenkezés nélkül engedte be őt az elméje legrejtettebb zugaiba is, nem titkolt el előle semmit. Piton előtt gyorsan peregtek a képek, időnként kiragadott egy-egy emléket, és végignézte, akár egy filmet. Nyomasztó érzés volt ott állni a síró gyermek mellett, mert nem tudott segíteni rajta.

A keze ökölbe szorult, akárhányszor jogtalanul bántották, vagy megalázták a fiút. Neki is fájt minden pofon, minden rúgás. Együtt korgott a gyomra a lépcső alatti gardróbban kuporgó kisgyerekkel. Átjárta Harry félelme, akárhányszor valaki közelített az ajtóhoz.

Megszakította a kettőjük elméjét összekötő kapcsot. Ez túl sok volt, túl személyes… Túlságosan ismerős. Magát látta a kínzásokkal teli gyermekkorban. Tudta, milyen érzés azért fohászkodni, hogy most az egyszer ne érjék el, csak egyszer, ő tudjon gyorsabban futni. De soha nem így történt. Minden pofon hangosan csattant az arcán, minden korbácsütés fájdalmasan tépte fel a bőrét. Minden könnye hiábavaló volt, nem járt neki irgalom, az apja nem ismerte a könyörületet.
Újra a gyerekre irányította a pálcát. Tudni akarta, mi történt vele, mikor elmondta mindezt Dumbledore-nak. Vajon a férfi megállította őket?

Látta, ahogy Harry a kezében fogja a roxforti levelet, ami a gardróbba van címezve. A boldog mosolyt az arcán, mikor találkozott Hagriddal, és megértette, hogy van egy világ, ahol ő is fontos, ahol az emberek felnéznek rá és szeretik. Weasleyéket, akik első perctől kezdve befogadták, családtagként bántak vele, de egyetlen olyan emlékképet sem talált, ahol Albus bocsánatot kér a fiútól, vagy megígéri neki, hogy segíteni fog. Minden tanév végén vissza kellett mennie oda, ahol a terror volt az úr, és ő magára maradt zsarnokaival szemben.

– Nem tehette, nem hagyhatott cserben téged – suttogta maga elé megkövülten.

Az ötlet hirtelen született meg a fejében. Azonnal a Roxfortba kell mennie!

A hold teljes egészében megmutatta magát a csillagtalan égbolton. A levegő száraz volt, a szél nem mozgatta a fák leveleit. Az erdő növényzete esőért könyörgött. Piton sebesen szelte át a Tiltott Rengeteget, nem érdekelte, hogy ki láthatja meg, nem törődött a veszéllyel, hogy esetleg halálfalókba botlik. Az arca eltorzult a dühtől, a harag hajtotta előre, nem állt meg egy percre sem. Meglehetősen zordan préselte ki magából a jelszót, és türelmetlenül várta, hogy a kőszörny felfedje az igazgatói irodába vezető lépcsőt.

Albus Dumbledore hálóköntösben ült az igazgatói székben. A kastély védő-varázslatai azonnal jelezték neki a késői látogatót, ahogy Piton elérte a birtokhatárt. A szemüvege kissé ferdén állt az orra hegyén, a haja kócos volt, látszott, hogy az imént még az igazak álmát aludta.

Piton háta mögött hatalmas dörrenéssel vágódott be az ajtó. Szemét résnyire összehúzta, úgy közelített az igazgató felé, mint a zsákmányára lecsapni készülő kígyó. Észrevette, hogy Albus külseje nem éppen kifogástalan, de egy csepp lelkiismeret-furdalása sem volt, amiért álmából verte fel az igazgatót.

– Perselus – biccentett felé az igazgató. Piton nem viszonozta az köszönést. – Ha jól sejtem, inkább állnál, bár akkor is szívesebben venném, ha leülnél. – Kék szeme most nem csillogott úgy, ahogy szokott. – Tudom, miért jöttél… Vártalak. Bár meglep, hogy ilyen hamar eljutottunk idáig.
– Csőbe húztál, Albus! – szólalt meg hosszas hallgatás után a fekete taláros férfi. – Azt akartad, hogy én jöjjek rá.

Nemcsak a harag dolgozott Perselusban. Teljesen összezavarodott. Az elméje egy része erőteljesen kapaszkodott a régi emlékeibe, azokba, amikor megvetette Pottert, és szent meggyőződése volt, hogy helyesen ítéli meg az arrogáns kamasz fiút. A másik fele viszont folyamatosan a nemrég látott képeket játszotta le neki. A félénk gyerekről, aki minden napját rettegésben töltötte, aki az iskolában megvárta, míg a többiek végeznek a fürdéssel, mert szégyellte a testét borító sebeket. A fiú, aki csak a helyét kereste a világban, de sehogyan sem találta.

– Az szerettem volna, ha megismered Harryt, ha rájössz, hogy évekig tévesen ítélted meg – mondta visszafogott hangon Albus. – Tudnod kellett, hogy ő nem az, akinek hiszed. A tudás segíthet begyógyítani a sebeidet, Perselus. Annyi évet kellett várnom, míg rájössz, hogy nincs igazad, ő nem James.
– Hogy kellett volna rájönnöm erre magamtól? Úgy néz ki, mint az apja, úgy játszik, mint az apja, ugyanakkora figyelmet kapott, mint ő.
– Olyan sokszor próbáltam veled erről beszélni, de nem hallgattál rám. Nem akartad tudomásul venni, amit mondok. Más eszközökhöz kellet folyamodnom – tárta szét a kezét az idős férfi.
– A bűntudatomra játszottál? – kérdezte Piton veszedelmesen vicsorogva. – Van elég dolog, ami miatt marcangolhatom magam. Eggyel több dolog, már nem számít?
– Attól tartok, félreértetted a szándékaimat…
– Oh, dehogy értettelek félre! – vágott az igazgató szavába Piton. – Te mindig így csinálod, büntetve tanítasz, hogy egy életre megjegyezzük a leckét! – Albus szomorúan nemet intett a fejével. – De a fiú… Neki miért kellett megtanulnia ezt a leckét? Őt miért nem mentetted meg? Megvolt hozzá a hatalmad.
– Lily áldozata hiábavaló lett volna, ha elhozom a családjától. Csak ott volt biztonságban – felelte Dumbledore. – Nem tudtam volna megvédeni, túl védtelen volt. Ki máshoz vihettem volna? Sirius börtönben volt, Remus pedig nem tudta volna eltartani Harryt.
– Nem, ezt nem mondhatod – hűlt el Piton. – Magadhoz vehetted volna, tudnod kellett, hogy nem bánnak jól vele.
– Nem tehettem, velem nagyobb veszélyben lett volna, mint előtte. Voldemort hívei bosszúra vágytak – szónokolt Albus.
– A családja kihasználta azt, hogy soha senki nem állt ki a gyerek mellett! – sziszegte Piton. – Minden lelkiismeret-furdalás nélkül terrorizálták nap mint nap, te pedig széttárt karokkal, sajnálkozó pillantásokkal végignézted mindezt. Undorító, mennyire kihasználtad a bizalmát. Nem is sejti, hogy segíthettél volna rajta, de te csak letetted a lépcsőre, és évekre hátat fordítottál neki.
– Perselus...
– Még nem fejeztem be, vén bolond! – morogta Piton indulatosan. – A gyerek csak egy eszköz neked, nem számít sokat a szemedben, csupán arra szántad mindig is, hogy véghezvigye, amit kell, nem számít, mi lesz az ára!
– Ebben nincs igazad! – Mostanra az igazgató is elvesztette a higgadtságát. – Minden nap megküzdök magammal, de tovább kell hajtanom őt.
Perselus mindkét kezével az igazgató asztalára támaszkodott, és szinte már teljesen belemászott Albus képébe.
– Nem kell hajtanod, sosem kellett! Te döntöttél így, hogy ki fogod használni. – Piton leverten lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy tényleg nem csak vagdalkozik a szavakkal, hanem igaza van. – Nem tudom, mit vársz tőlem, Albus… Mi járt a fejedben, mikor engem bíztál meg a feladattal?
Dumbledore hátratolta a székét, megkerülte az asztalt, és Piton mellé lépett. Egy pillanatra megérintette a másik férfi vállát, de Perselus sötét pillantása elbátortalanította, és inkább kerülte a további kontaktust.
– Sok hibát követtem el. De egy valamit mindig szem előtt tartottam. – Piton kérdőn felvonta a szemöldökét. – Voldemort nem tűnt el, bárki, bármit mondott, mindig itt volt. Ő jelölte ki Harryt ellenfelének, és nekem fel kell őt készítenem. Az emberek hisznek a fiúban, követni fogják, de csak őt és senki mást!
– Nem tudja legyőzni őt, sosem lesz hozzá elég erős – morogta keserűen Piton. – Nem taníthatod meg, hogy öljön, mert képtelen lesz rá. Kegyetlenség, amit tőle vársz, ugyanolyan, mint amit én tettem…
– Ne a múltban keresd a válaszokat, hanem a jelenben. Többé már nem az a kérdés, milyen voltál, hanem hogy milyen leszel.

A fekete férfi gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Elővigyázatosan hangszigetelő-bűbájt szórt szét a helyiségben, és leellenőrizte, hogy rajta kívül nincs-e bent más, csak a nő.

– Feleslegesen töröd magad – visszhangzott Kingsley erős bariton hangja a női mosdó falairól. – Legjobb esetben is azonnali felfüggesztés jár annak, aki csalással próbál áttáncolni egy minisztériumi ellenőrzés alatt.

Tonks morcosan rúgta ki az egyik fülke ajtaját. Tetőtől talpig a nővére ruháiba volt öltözve, de az elegáns kosztümnek meglehetősen fura hatást kölcsönzött sötét-rózsaszín haja. Nagyot durrantott rágógumijával, és az ajtófélfának dőlt.

– Egy próbát mindenképpen megért volna – felelte Tonks. – Mire fel van metamorfmágusi képességem, ha soha nem használom a jó ügy érdekében?
– Elhiszem, hogy még soha nem éltél vissza a képességeiddel, de ezt nem tudod bizonyítani. Ha lelepleződsz, biztos lehetsz benne, hogy hamarabb kötsz ki az Azkabanban, mint hogy kettőt pisloghatnál.
Tonks arca megrándult. Erre az eshetőségre egyáltalán nem gondolt, mikor kitervelte, hogy a mai napra a nővére alteregójává válik, hogy megmentse őt.
– A minisztérium erős befolyásoltság alatt áll. Csak egyetlen árulkodó jel, és máris a hurokban van a nyakad. – Kingsley nem szívesen mondta mindezt a boszorkánynak. Ő maga is a megoldáson dolgozott, de nem jutott előrébb. – A Wizengamot veszélyesnek tartana, és bebörtönöznének. Hogy akarsz átmenni a varázserő-vizsgálaton? – Ez a kérdés meglepte Nymphadorát. – Úgy sejtem, ez a kis apróság kiment a fejedből… Vedd le a nővéred ruháit, és azonnal térj vissza az állomáshelyedre!
Tonks duzzogva lépett vissza a fülkébe, és kapkodva lerángatta magáról a nővére ruháit. Együtt lépett ki a folyosóra Kingsleyvel.
– Mi lesz a nővéremmel? – ragadta meg aggodalmasan a férfi karját. – Csak így hagyod, hogy kárba vesszen az egész karrierje? Hát nem jelent neked semmit, amit eddig elért?
– Megpróbálom elhalasztatni a kihallgatását, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. – Már többször kérelmet nyújtott be a halasztásra, nem sok esélyt adott magának. – Ha nem sikerül, akkor a nővéred el fogja veszíteni az állását, és valószínűleg köröztetni fogják…

Beszélgetésüket két fiatal auror zavarta meg, akik feléjük tartottak. Kingsley gondterheltnek látszott. Tonks felismerte az egyiküket. A menedékházhoz volt kirendelve, de soha senki nem tudta megmondani, hol lehet pontosan, mert Kingsley a szolgálat után minden alkalommal módosította az oda vezényelt aurorok emlékeit.

A fekete bőrű varázsló a két férfi felé biccentett, és sietősen távozott velük. Nymphadora csak egy percig hezitált, majd amilyen halkan csak tudott, utánuk osont. Az egyik férfi kint várakozott Kingsley irodája előtt. A másik auror nyilván az irodában volt, hogy jelentést tegyen.

Tonks gyorsan cselekedett. Senki más nem volt rajtuk kívül a környéken. Mire a fiatal férfi feleszmélt, Tonks már a torkának szegezte a pálcáját, és pár pillanattal később már tudta is a pontos koordinátákat, amik a hoppanáláshoz kellettek neki. Nem volt ideje tétovázni, kirohant a minisztérium épületéből, és egyenesen Ashton Haye-be hoppanált.

Dorothea a konyhában készítette a reggelit. Kezdett egyre jobban aggódni Perselus távolléte miatt, bár a férfi bedugott a hálószoba ajtaja és a padló közötti résen egy összehajtogatott pergamendarabot, amin egy szűkszavú üzenet állt: A Roxfortba mentem. Nem tudta, miért, de rossz érzése támadt, miután elolvasta az üzenetet.

Mikor letette a tányért Harry elé, egy pillanatra meglebbent a függöny az ablaknál. Kezét a szoknyája rejtett zsebébe dugta, és megmarkolta a varázspálcáját. Egy perc sem telt bele, és valaki hangosan verni kezdte a bejárati ajtót. Dorothea a szája elé tette a mutatóujját, és csendre intette a fiút.
Egy párduc ügyességével ugrott az ajtóhoz, majd gyorsan kinyitotta. Megdöbbenésére a saját húga állt az ajtóban, és meglehetősen zaklatottnak tűnt. Dora gyorsan berántotta az előtérbe a másik nőt, és a falhoz nyomta. Erőteljesen ránehezedett a mellkasára, és a torkának szegezte a pálcát.

– Amikor nyolc éves voltam, egy márciusi hétfőn sírva mentem haza az iskolából… Miért? – kérdezte villámló szemmel.
– Merlinre, Dora, ne csináld, én vagyok – nyögte Tonks.
– Válaszolj, a húgom tudná a választ – követelőzött tovább a boszorkány, és még erősebben nyomta a másik mellkasát.
– Jó, jó! – fújtatott Tonks. – Aznap mondtad meg Michael Bolnnak, hogy szereted, de ő csak meghúzta a hajad, és fellökött. Csúnyán lehorzsoltad a térded. Engedj el, én vagyok!
Dorothea megkönnyebbülve lépett hátrébb. Már biztos volt benne, hogy a saját húgát engedte be a házba, de a rossz érzése még mindig nem múlt el.
– Mit keresel itt? Dumbledore professzor tudja, hogy ide jöttél? Ő küldött? – tette fel sorba a kérdéseket.
– Lassabban – tette fel védekezőn a kezét Tonks. – Titkos küldetésen vagyok, kicsit meglógtam a szolgálatból. – A nővére kétkedőn nézett rá. – Na jó, kiszedtem az egyik aurorból, hogy hol vagytok, muszáj volt beszélnünk, bajban vagy.
– Neked elment az eszed? – csattant fel Dorothea. – Szolgálatban vagy, megfenyegettél egy másik aurort, és vagy egy tucat szabályt szegtél meg!
– Jól van, ne kapd fel a vizet – csitította Tonks. – Nem fogunk lebukni.
– Mi ez a királyi többes? – kérdezte Dora összevont szemöldökkel.

Harry egy ideig csak hallgatta a beszédfoszlányokat, majd engedve a kíváncsiságának, halkan kisomfordált a konyhából, és az ajtófélfa mellé lapulva figyelte a két nőt.

– Szia, kisember! – intett neki oda Tonks, mikor észrevette a fiút. – Mi újság, minden rendben?

Dora megfordult, teljesen megfeledkezett róla, hogy a konyhában hagyta a gyereket. Az arcát elöntötte a pír a szégyenkezés miatt. Nagyon remélte, hogy Harryt nem ijesztette meg a látogató, és az sem, ahogy ő fogadta a húgát. Igyekezett biztatóan mosolyogni a kisfiú felé.

– Nincs vész, Harry – mondta kedvesen. – Ő itt a kishúgom, Nymphadora. – A másik boszorkány fintorogni kezdett. – Eljött, hogy meglátogasson minket, de sajnos nem maradhat sokáig. Ugye?
Tonks pimaszul vigyorogni kezdett, és nagyot pukkantott a rágójával.
– Miért nem maradhat sokáig? – kérdezte Harry, egy lépéssel közelebb haladva féljük.
– Tudod…
– Most nincs időnk erre! – morgott Tonks. – Azonnal a minisztériumba kell jönnöd! Vizsgálat folyik minden auror ellen, és a te álcád már nem altatja el a gyanakvást… Ha kifutunk az időből, körözni fognak.

Dora elhűlve hallgatta a testvérét. Annyira el voltak zárva a külvilágtól, hogy semmi ilyesmi nem jutott el hozzájuk. Furcsállta, amiért Dumbledore professzor nem említette neki a múltkori látogatásakor. Azt meg főleg nem értette, hogy Kingsley miért nem értesítette, mikor elkezdték a vizsgálatot ellene. Az volt a megállapodás, hogy segít felügyelni Harryt, de senki nem mondta neki, hogy egyáltalán nem hagyhatja el a házat. Sok mindent megtenne Harryért, de gondolnia kell a karrierjére is, elvégre az a céljuk, hogy a fiú visszaváltozzon, és neki utána vissza kell térnie a régi életébe.

– Kingsley mit mondott nekik? – kérdezte Dora idegesen.
– Azt mondta, titkos küldetésen vagy, de már nem sokáig állja meg a helyét a dolog – felelte Tonks. – Ezért kell a minisztériumba jönnöd, hogy elaltasd a gyanút.
– De én nem mehetek oda! Ez őrültség, kell lennie valami más megoldásnak! – akadékoskodott Dorothea.
– Ne húzzuk az időt, muszáj indulnunk, méghozzá most! – szorította meg Tonks a nővére karját. – Majd Piton vigyázz addig a gyerekre, egyszer kibírja.
– Nincs itt – morogta Dora. – Így pedig nem mehetek el, nem hagyhatom egyedül Harryt – szólalt meg, majd hátrébb lépett, és megfogta a gyerek kezét. – Ez nem fog menni, te sem maradhatsz itt vele, mert neked is vissza kéne jönnöd.
– Akkor hozd őt is, nincs mit tenni. – Dora megrázta a fejét. – Mondom, hogy muszáj odajönnöd. Nem viccelek, körözni fognak. Szerinted olyan baromi frankó lenne évekig bújkálni?

Tonks még további negyed órán át győzködte a nővérét, míg végül Dora beadta a derekát. Elváltoztatta Harry külsejét, és rászórt egy bűbájt. Muszáj volt elkábítania, hogy magával tudja vinni. Félő volt, hogy a hoppanálás túlságosan megviselné a kisfiút. Arra is figyelnie kellett, hogy ne leplezze le magát.

A minisztérium most is olyan nyüzsgő volt, mint máskor. Minden irányból boszorkányok és varázslók meneteltek, hogy elintézzék ügyes-bajos dolgaikat. Dora idegesen tekintgetett körbe, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik Harryt. Nymphadora szorosan magához ölelte a kisfiút, úgy tett, mintha csak elaludt volna útközben. Nem akartak sokáig az aulában időzni. A lifthez furakodtak, és benyomták a legalsó szint gombját. Egy ideig csak hárman utaztak, és már kezdték azt gondolni, hogy megúszták a dolgot, ám a boszorkányok szerencsétlenségére Kingsley csatlakozott hozzájuk, mielőtt elérték volna a vizsgálótermeket.
A szerecsen varázsló mérgesen járatta a szemét a többieken.

– Még két ilyen meggondolatlan boszorkányt keresve sem találhatnék – suttogta idegesen, mikor kinyílt a lift ajtaja. – Megeszem az aurori jelvényem, ha ezt gond nélkül megússzuk.
– Nagyon sajnálom, Kingsley, de nem volt más választásom, ide kellett hoznom a nővérem – szólalt meg Nymphadora a megbánás legkisebb jele nélkül. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy megoldom a problémádat. Inkább hálásnak kéne lenned.
– Hálásnak? Mindent tönkretehetsz, te…
– Nem lehetne, hogy majd azután essünk egymás torkának, hogy végeztem odabent? – kérdezte Dora, ahogy egyre közelebb haladtak a vizsgálóbizottság terméhez. – Nem akarok sokáig itt időzni, még a végén valaki felismeri Harryt.
Kingsley pillantása az alvó gyerekre szegeződött. Végre megértette, hogy miért van velük egy alvó szőke kisfiú.
– Magaddal hoztad? – hőkölt hátra. – Nem vagytok normálisak! Nem volt elég világos a parancs? Nem hozhatjátok ki őt a menedékházból! – dühöngött a férfi. – Ha Dumbledore megtudja…
– Nem is bánnám, ha itt lenne, mert lenne hozzá egy-két szavam – vágott a szavába Dora.
– Na ne mondd, azután, hogy megöltek minket, vagy még előtte? – kérdezte a varázsló. – Nem hiszem el, hogy ilyen ostobák vagytok, miért nem csináltatok rögtön szórólapot a halálfalóknak, hogy ma idehozzátok a fiút?
– Csendesebben, nem kéne felhívni magunkra a figyelmet – csitította Dora idegesen. – Nem volt más választásom, ha tehettem volna, nem jövök ide.
– Potterrel a társaságunkban olyan észrevétlenek tudunk maradni – dohogott Kingsley. – Szólnotok kellett volna Dumbledore-nak, a Rendben nincs helye magánakciónak!
– Nem lett volna szükség erre a veszélyes vállalkozásra, ha még idejében értesítesz a fejleményekről – magyarázkodott Dora. – Mégis mikor akartad elmondani, hogy veszélyben forog az állásom, sőt mi több, én magam is?

Kingsley nem tudott erre válaszolni. Sosem szerette, ha neki kellett meghoznia egy döntést valaki feje felett, de Dumbledore megkötötte a kezét.

Az egyik oszlop takarásában Warvick, a bizottság egyik tagja, csendben kihallgatta a beszélgetést. Azonnal feltűrte a ruhája ujját, és megérintette a Sötét Jegyet. Senki nem sejtette, hogy ő az az áruló, aki annyi információt juttatott már ki a minisztériumból. A sors fintora, hogy egyike volt azoknak a varázslóknak, akik másokat ellenőriztek.

– A legjobb lesz, ha elmondod, amit eddig a bizottságnak mondtál… Nem lenne jó, ha belebonyolódnék a hazugságokba – fordult a fekete varázsló felé a nő.

Dorothea soron kívül bemehetett, és egy bő fél óra múlva már kint is volt. Kingsley némileg fellélegzett. Ha a boszorkány lebukott volna, nem engedték volna ki a teremből. Most azt kellett elintéznie, hogy gond nélkül visszajuttassa Dorotheát és Harryt a menedékházba. Már most tudta, hogy nem lesz túl kellemes a raport, amire majd Dumbledore irodájában kerül sor.

Mikor Dora kilépett a liftből, valaki nekiment és meglökte, de nem látta az illető arcát. Nem akart visszafordulni, mert egyre jobban szorongott, érezte, hogy valami nincs rendjén. Nem vette észre, hogy a „véletlen" baleset során valaki nyomkövetőt tett Harryre.

Amilyen gyorsan csak tudott, keresett egy eldugott sikátort, és visszahoppanált a faluba. Perselus még mindig nem volt otthon, és Dora egyre jobban aggódott. Nem tudta magától elűzni a furcsa érzést, ami a mellkasát szorította.

Perselus többször körbejárta a környéket, megbizonyosodott róla, hogy egyetlen halálfaló sincs a ház körül. A ház előtt a kövér Vernon Dursley éppen a bokrait nyeste, bambán vigyorogva az utcán sétáló szomszédokra. Petunia egy pompás cseresznyés pitét vett ki a sütőből, aminek a fia gondolatban már meg is ette a felét.

Piton nem hezitált tovább, odalopódzott a hátsó kertbe, és hangtalanul betolta a szúnyoghálós ajtót. Petunia egy elkínzott sikoltást hallatott, majd a kezéből kiesett a frissen sült pite egyenesen a konyha kövére. A fia pillantása követte a sütemény útját, majd Pitonra nézett. Vernon kintről meghallotta a sikoltást, és felajzott dúvadként rontott be a saját házába, majd mikor felismerte a baj forrását, gyáván megtorpant. Dudley lemerevedve állt, még levegőt is elfelejtett venni.

– Csak nem félnek tőlem? – fogott bele Piton gúnyosan elmosolyodva. – Tudnak úgy reszketni, mint egy védtelen gyermek? Az a gyermek, akit az elmúlt tizenöt évben számtalanszor megaláztak, megfélemlítettek, eltiportak? – sziszegte egy lépést téve előre. – Bizonyosan jó indokuk volt rá, hogy olyan kegyetlenek legyenek vele... Tudnom kell mi motiválta magukat. – Megvetően hordozta végig a pillantást a családon.
– A kölyök… A kölyök küldte magát? – kérdezte gyöngyöző homlokkal Vernon. – Ránk uszított egy… egy olyat, mint ő?
– Nem, ő soha nem kérne meg engem, hogy idejöjjek, mert tudja, mennyire nem ismerek irgalmat, ha arról van szó.

Dudley odaszaladt az anyjához, és húsos kezeit a nő dereka köré csavarta. Rettegett, és Piton élvezte, hogy a belépője félelmet keltett.

– Tudni szeretném, miért zárták be őt abba a patkánylyukba a lépcső alá, miért éheztették, miért verték?

A család halálra rémülve, remegő szájjal nézett rá, megszólalni egyikük sem mert. Piton sejtette, hogy így lesz, de nem is volt szüksége válaszra, hiszen a tettükre nem volt mentség. Tudta, hogy félnek tőle, egy ereje teljében lévő varázsló már nem volt olyan könnyű célpont számukra, mint egy védtelen kisgyerek.

Vernon megpróbálta leemelni a telefonkagylót a helyéről, hogy észrevétlen beüthesse a segélykérő számot.
Piton előrántotta a pálcáját, és szétrobbantotta a készüléket. Az ingénél fogva ragadta meg a családfőt, és összeszűkített szemmel sziszegett az arcába.

– Újra felteszem a kérdést, mugli! Miért… – A zsebében elrejtett pénzérme felizzott. A Rend jelzett minden aktív tagjának, vészhelyzet van!

Dora megszüntette a varázslatokat a kisfiún, és a kanapéra ültette.

– Ezt megúsztuk, azt hiszem, könnyen ment – fújta ki magát egy percre.

Harry álmosan pislogott rá, nem igazán érette, mi történt vele. Az utolsó emléke az volt, hogy valaki meglátogatta őket, és Dora nagyon ideges volt valami miatt. A nő kedvesen megsimogatta a fiú arcát. Egy percre fel akart szaladni az emeletre, hogy megérdeklődje Dumbledore professzortól, hol marad Perselus, de megtorpant.

Odakint baljóslatú, sötét felhők gyülekeztek, és Dora rémülten vette észre, hogy a házat legalább ötven halálfaló vette körül, és pálcájukat kivonva várakoztak. Warvick hívására válaszolva pillanatok alatt megjelentek a társai, és a nyomkövető bűbájnak hála, tudták, hol keressék Pottert. A két auror közül, akik a házat figyelték, az egyik el tudott szökni. Bellatrix azonnal támadni akart, még mielőtt megjelennek az aurorok. Sejtette, hogy a házat erős bűbájok védik, de egyetlen varázslat sem tartott ki sokáig, ha folyamatos támadás éri. A környéken lakó házakat már átkutatták, de a szomszédban lakó idős hölgyen kívül senki nem volt otthon. Mrs. Meddler- nek esélye sem volt, a halála csak egy pillanat volt.

– Kezdjétek! – kiáltotta, és elsőként ő célozta meg a házat.

Dora rémülten bukott le a földre, magával rántva a fiút. Fülsiketítő zaj rengette meg a házat, mikor a védőpajzs sisteregve, kéken felizzott, ahogy az átkok elérték a felületét, és már akkor Dora tudta, hogy nem fog sokáig kitartani, míg a halálfalók bejutnak a házba. Egyedül semmi esélye sem volt a ellenük. Csak abban reménykedhetett, hogy idejében a segítségükre sietnek, és a pajzs kitart még egy ideig.

– Add ki a fiút! – kiabálta Bellatrix, túlharsogva az átkok zaját. – Nincs esélyed, ne húzd az időt!

Dora erősen szorította a félelemtől reszkető kisfiút, aki egyáltalán nem értette, mi történik körülötte. A halálfalók átkai kíméletlenül záporoztak tovább a házra, és a védőpajzs helyenként oszladozni kezdett, utat engedve a vörös fénycsóváknak. Az egyik átok áttörte a kertre néző ablak üvegét. Bellatrix szája elégedett mosolyra húzódott.
A halálfalók egyre közelebb és közelebb jutottak a kerthez, már csak néhány lépés választotta el őket a kerítéstől. A Rendtagok, amilyen gyorsan csak tudtak, a faluba hoppanáltak, és a halálfalók mögé kerülve megkezdték az ellentámadást. Voldemort híveinek egy része felvette a harcot az aurorokkal és a Rendtagokkal, de egy tucatnyi halálfaló, élükön Lestrange-dzsel, tovább ostromolta a házat. Hatalmas volt a túlerő. Kingsley nem tudta a faluba vezényelni az aurorokat, amíg Dumbledore meg nem szünteti a Fidelius bűbájt. A Rendtagok közül is csak kevesen tudták, hova menjenek.

Harry sikoltozni kezdett, ahogy az ablaküvegek sorra robbantak ki a helyükről, szilánkokkal terítve be a nappali szőnyegét. Dora lázasan kutatott valamiféle búvóhely után. Tudta, hogy nem fog kijutni a házból, hogy elhoppanálhasson Harryvel. Ki kellett várnia, míg megfékezik a halálfalókat. Az elmosódott kiáltások egyre hangosabbak lettek, a csata zaja betöltötte a szobát. Dora óvatosan elkúszott az ajtóig, magával cipelve Harryt is. Fel akart jutni az emeletre, hogy elrejtőzhessen valahova, hogy legalább legyen némi esélyük a túlélésre, de a halálfalók tűzgránátokat lőttek be az ablakokon, ahol a pajzs már eléggé meggyengült. Az emelet hamarosan már lángokban állt, elzárva ezzel Dora és Harry elől a menekülés útját.

– Add ki a fiút! – hallotta meg Bellatrix parancsoló hangját, amint felerősödve behatolt a törött ablaküvegen. – Meg fogjuk szerezni, amit akarunk!

A kisfiú nyöszörögve fészkelődött a boszorkány karjában, el akart menekülni, elbújni valahová. Az emeltről a tüdejüket szúró füst gomolygott, egyre jobban fulladoztak. A védővarázslatok szinte teljesen megtörtek. Dora rettegett, nem akart meghalni, nem akarta, hogy bánták Harryt. Folyamatosan az járt az agyában, hogy többé nem láthatja a családját és a barátait. Tehetetlen volt, megbénította a félelem.

– Miért nem jön már értünk végre valaki? – kérdezte köhögve a nő. – Hol van Perselus?

Harry is fulladozott a füstben, ami egyre jobban dőlt le az emeletről. Dora egy pillanatra elengedte a fiút, miközben azon törte az agyát, hogyan menekülhetnének meg ebből a helyzetből. A kisfiú, kihasználva az alkalmat, elszaladt a nappali irányába.

– Ne, Harry, velem kell maradnod! – kiáltotta utána a nő, de nem tudta elérni.

A füst már szinte áthatolhatatlan volt, és Dora semmit nem látott.

– Harry, ide kell jönnöd – szólította meg a nő kétségbeesetten. – Nincs időm játszadozni!

Elkeseredetten kutatott a gyerek után a nappaliban, de semmit nem látott. Valaki beugrott az ablakon, és rászegezte a pálcáját.

– Add ide a gyereket! – szólalt meg Bellatrix. – Add át nekem, és akkor talán megkímélem az életed!

Az emelet a tűz martaléka lett, és a ropogó fa hangja szinte elnyomott minden más zajt. A gerendák megadták magukat a forró lángoknak, és hangos robajjal zuhantak alá. Dora kihasználta az alkalmat, hogy a másik boszorkány figyelme elkalandozott egy pillanatra, és előrántotta a pálcáját. Bellatrix ördögi vigyorral nézett vissza rá, és élvezettel küldte rá az első átkot. Dora derekasan küzdött, nem hátrált meg, pillantásával a fiút kutatta, ahogyan Bella is. Egymásra szegezett pálcával köröztek a szobában, bútorokat robbantva fel, és igyekeztek a másik fölé kerekedni.

– Nincs értelme, úgysem győzhetsz! – nevetett Bella.

Dora egyre jobban a falhoz lapult, valóban kezdett elgyengülni a fojtogató füsttől és a hőségtől. Valamibe belerúgott a lábával, és egy kéz megérintette a bokáját. Tudta, hogy Harry kuporog mögötte elrejtőzve. Muszáj volt kivinnie innen, el kellett hoppanálnia vele…

Bellatrix bravúros ügyességgel használta a pálcáját, úgy forgatta a kezében, akár a kardot. Dora csak nehezen tudta visszaverni az átkait, majd egy jól irányzott lefegyverző bűbájnak hála, a pálcája kirepült a kezéből.
Ösztönösen cselekedett. Pálca híján rávetette magát Bellára, aki elejtette a pálcáját, és nem tudott utána nyúlni. A földön kezdtek el dulakodni, kíméletlenül tépve és ütlegelve egymást. A fekete hajú boszorkány végigszántotta körmeivel Tonks nyakát. A boszorkány érezte, ahogy a vér kibuggyan a sebekből. A tűz lángjai elérték a nappalit is, Dora felkapott egy égő fadarabot, és a nénikéje arcába nyomta. A boszorkány ordítva gördült arrébb. Tonksnak nem volt sok ideje, azonnal felkapta a fiút, és botladozva a tornác felé vette az irányt. Szerencséjére útközben belebotlott a pálcájába, és még idejében pajzsot tudott vonni maguk köré, mikor az első átkok elérték őket. Két halálfaló vette őket célba, de Dora csak rohant előre, el kellett érnie a kert végébe, hogy elhoppanálhasson.

– Meneküljetek! – kiáltotta valaki a távolból. – Gyorsan, ne tétovázz, megtalállak majd!

Dorothea szorosan fogta Harryt, és a következő pillanatban elnyelte őket a kavargó sötétség.

Piton lélekszakadva rohant a Roxfort kapuja felé. Túl későn ért oda a házhoz, már nem tehetett semmit a lebukás veszélye nélkül. Látta, ahogy Bellatrix előre tört, de rá nem sokra Dora kirohant a karjában Harryvel, és sikeresen elhoppanált. Még utánuk tudott kiáltani, de nem volt benne biztos, hogy a boszorkány hallotta.

– Albus, itt vannak? Jól vannak? – kérdezte kifulladva az elé siető idős mágustól.

Dumbledore arcára rá volt írva Piton legnagyobb félelme.

– Attól tarok, Miss Tonks máshová vitte Harryt. Kingsley riadóztatta a parancsnokságot, és küldött egy patrónust, hogy Harry kijutott a házból, de semmi mást nem tudok – mondta a férfi.
– Az az ostoba boszorkány – morgott Piton, majd hatalmasat ordítva a bal karjára szorította a kezét.
– Nem mehetsz oda, Perselus, megláthattak – szólalt meg Dumbledore szigorúan. – Nem kockáztathatunk!
Piton levegőért kapkodott. A Nagyúr hívása még soha azelőtt nem fájt neki ennyire.
– Sajnálom, fiam, de nincs más választásom – mondta bocsánatkérően Albus, és Pitonra szegezte a pálcáját.
– Albus, ne – nyögte Perselus. – Meg kell őket találnom… – Az igazgató megrázta a fejét.
– Nescius status*! – szórta rá Albus a varázsigét Pitonra, aki előtt azonnal elsötétült a világ, és a földre zuhant. – Sajnálom, Perselus, érted tettem.

* Latin: Eszméletlen állapot / Én találtam ki./