10.

Új helyen

Dora sokáig feküdt a füvön, az orrában még érezte az égett fa szagát, az arca és a ruhája koromtól volt mocskos, az ujjain még ott volt Bellatrix vére.
Képtelen volt összeszedetten gondolkodni, még dolgozott benne az adrenalin, mégis érezte az egész testét átjáró fájdalmat. Harry egy lépésnyire ült tőle mozdulatlanul, maga elé meredve. Dora odamászott hozzá, és megpróbálta magához ölelni, de érezte, hogy a kisfiú nem viszonozza az érintést.

– Harry…
Mit is mondhatna neki most? Hogyan magyarázza el, mi történt?
– Menjünk be a házba – mondta Dora halkan.

Harry érzelemmentesen nézett a nő szemébe, látszott rajta, hogy kimerült, a kezében ott szorongatta a kissé megpirult piros kisautót. Dorothea nyögdécselve talpra állt, az ölébe vette a gyereket, és a ház felé fordult, ami ugyanolyan volt, mint ahogy emlékezett rá.
Az ajtót repkény keretezte, bár mintha már kezdett volna elszáradni. A kék ablakkeretekről lepattogzott a festék, és az egyik ablaküveg is betört. Valószínű, egy viharnak köszönhetően, az üvegszilánkok társaságában heverő faágból ítélve. Mégis ismerte ezt a helyet, az övé volt, a menedéke. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt megindult volna az ajtó felé. Itt biztonságban lesznek, itt senki nem találja meg őket.

A ház majdnem annyi védővarázslattal rendelkezett, mint maga a Roxfort. A birtokon sétálók rejtve maradtak a kíváncsi szemek elől. A muglik számára kívülről csak egy roskatag romhalmaznak tűnt a parti-lak, ami egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő látvány. Ám ha valaki mégis úgy döntött, hogy felfedezi magának az egykor csodaszépnek tetsző házat, azt sajnos hamar csalódás érte, mert a birtok határait senki nem tudta átlépni engedély nélkül. Nem véletlenül volt ennyire elrejtve a ház…

Dora előhalászta a blúza alól a nyakláncát, amin ott függött a ház kulcsa. Az ajtó nyikorogva kitárult, és ő nehéz szívvel lépte át a küszöböt. Ahogy számított rá, a ház siralmasan festett belülről, de most nem volt ideje ezzel törődni. Minél előbb ágyba akarta dugni Harryt.
Megcélozta az első útjába kerülő hálószobát, és lábával betolta az ajtaját. A szoba sötét volt, poros és enyhe dohszag lengte körül. Egy pillanatra letette Harryt egy székre, amíg viszonylag használhatóvá varázsolta az ágyat. Felhajtotta az ágytakarót és kirázta, majd egy tisztító és frissesség-bűbájt küldött az ágyneműre, mielőtt belefektette a kisfiút.
Óvatosan lehúzta Harry cipőjét, és betakargatta. A gyerek szinte abban a percben elaludt, hogy a feje a párnához ért.

Dora ölni tudott volna egy forró zuhanyért. Fényt gyújtott a fürdőszobában, és ruháit ledobálta a kád elé. Ám mikor megnyitotta a csapot, a fémes csikorgáson és néhány jéghideg vízcseppen kívül nem sok minden jött belőle. Hamar rájött, hogy az elmúlt tél alaposan megrongálta a vízvezetéket, így le kellett mondania az izmait ellazító fürdőről. Bosszúsan állt neki kitisztítani a ruháit, mielőtt visszavette őket.

A nappaliban lerántotta a fehér lepedőt a díványról, és lehuppant rá. Most, hogy volt végre ideje végiggondolni az eseményeket, rátört a sírhatnék. Szinte biztos volt benne, hogy látta Perselust a háznál, hallotta a hangját. Hogy lehetett ilyen ostoba a férfi, számára túl nagy volt a kockázat, miért nem gondolt magára?
Bele se mert gondolni, hogy mi történhetett a férfival, ha a halálfalók észrevették, hogy megpróbálja megmenteni őket.
Próbálta visszanyelni a könnyeit, hiszen tudta, nem törhet össze, most nem. Holnap új nap lesz, és neki tovább kell vigyáznia Harryre, mert a kisfiú számít rá.

Ezekkel az aggasztó gondolatokkal érte utol az álom, ott a kanapén, és utolsó erejével azt kívánta, hogy holnap ébredéskor minden legyen a régi.

Perselus légzése nehézkes volt, iszonyatos fájdalom kínozta, a nyugtató és fájdalomcsillapító bájital ellenére is úgy érezte, a teste ezer darabra hullik. A Sötét Nagyúr hívása több végtelennek tűnő óra múlva sem ért véget. A bájitalmester ágya mellett álló Dumbledore professzor és McGalagony professzor nyugtalan pillantásokat váltottak. Kingsley gyors jelentése után sem lettek okosabbak. Nem tudták megmondani, hogy a halálfalók észrevették-e Perselust vagy sem. De Albus tartott tőle, hogy Piton lelepleződött, és ez esetben nem számíthatott többé arra, hogy a férfi továbbra is könnyűszerrel eljátssza a kettős kém szerepét. Túl kockázatos lett volna újra Voldemort közelébe engednie, ezt a lehetőséget el is vetette a jövőre nézve.

– Albus, nem maradhat a kastélyban, itt még a falnak is füle van – jegyezte meg aggodalmasan a boszorkány.
Dumbledore körbenézett a szobában. A falak kopárak voltak, Perselus egyetlen festményt sem tűrt meg a lakosztályában azon az egy tájképen kívül, ami a nappaliban lévő kandalló felett lógott. A hálószoba bútorzata a legegyszerűbb darabokra korlátozódott. Semmi luxus nem szolgálta a bájitalmester kényelmét.
– Valóban nem maradhat itt sokáig – simogatta meg hosszú szakállát az igazgató. – A gyanúm beigazolódni látszott, áruló van közöttünk.
– Nem lehetsz benne biztos… Kingsley szerint Miss. Tonks elvitte a fiút a Minisztériumba. Minden bizonnyal akkor lepleződtek le, bár én különösnek tartom, hogy Dorotheának eszébe sem jutott álcázni Mr. Pottert.
– Minerva, nem volt véletlen, hogy figyelték őket, és mindenki mást is, aki a Rend tagja. A minisztériumi auror ellenőrzés sem lehet csupán a szerencsétlen körülmények összjátéka. Sajnos, itt sokkal többről van szó. – Albus tudta, hogy valaki információkat szivárogtat ki róluk, de sejtelme sem volt, ki lehet, mert eddig úgy tűnt, mindenki gyanú felett áll. – Pontosan ezért nem maradhat itt Perselus sem. Amíg nem tudjuk, hogy ki árult el minket, addig a lehető legóvatosabbnak kell lennünk.
– Ha van bármilyen ötlet az alatt a borzalmas színű süveged alatt, akkor ideje lenne előrukkolnod vele – közölte türelmetlenül McGalagony. – Minél tovább van itt, annál nagyobb az esélye, hogy valaki felfedezi.
Albus egyetértően bólintott. Szinte biztos volt benne, hogy Lucius Malfoy valamilyen ürügy kapcsán hamarosan meg fog jelenni a Roxfortban. Mivel Malfoy az iskolaszék oszlopos tagja volt, Albus nem tagadhatta volna meg tőle, hogy átlépje az iskola kapuit. Voldemort nem mond le olyan könnyen Perselusról…
– Az Odúba fogjuk vinni – határozta el Dumbledore. Minerva csodálkozva pislogott az igazgatóra. – Nagy feltűnést keltenénk, ha a Grimmauld téren szállásolnánk el. Titokban kell tartanunk, hol van, és Arthur családjában mindenképpen megbízhatunk.
– Oh, hát ez pompás terv? – morogta Minerva. – Mondd csak, hogy fogod titokban tartani a kilétét abban a házban, ami hemzseg a diákjainktól?
– A szálláson is túl nagy a mozgás… Tartok tőle, hogy valaki olyan fog tudomást szerezni Perselus állapotáról, aki már nem lojális hozzánk többé.
– Ez akkor is egy képtelen ötlet! – ellenkezett a boszorkány. – Csak tetézni fogjuk a gondjainkat.
– A Rend szabályai szerint Molly vagy Andromeda ápolja a sérülteket – magyarázta Albus. – Nincs sok választásunk, úgy vélem a Tonks házban jelenleg senki sincs biztonságban.
– Már előre látom, hogy ebből mi lesz – csóválta meg a fejét a nő.

Albus gondterhelten felsóhajtott, úgy tűnt a gondjaik egyre csak sokasodnak. Nemcsak Perselus állapota aggasztotta. Tonks és Harry hollétéről sem tudott semmit, abban sem lehetett biztos, hogy még élnek. Bár Kingsley szerint a boszorkány sikeresen elhoppanált a fiúval, nem tudhatták, hogy a halálfalók nem találtak-e rájuk ismét.

Piton arca megvonaglott, ahogy Albus felemelte egy varázslattal az ágyról. Ráterítették a láthatatlanná tévő köpenyt, és elindultak az éjszakába. Nem volt tanácsos sokáig ebben az eszméletlen állapotban tartani a bájitalmestert, de a fájdalom miatt, amit a Sötét Jegy izzása okozott, nem volt egyéb alternatívájuk.

Az igazgató megvárta az éjfélt, mielőtt Perselusszal együtt elhagyta volna a kastélyt. Még az indulása előtt értesítette a Weasley családot. Molly és Arthur biztosította afelől, hogy náluk jó kezekben lesz a bájitalmester.

Mrs. Weasley kint állt a nyitott ajtóban. Köntösét kicsit szorosabbra fogta, a nyár ellenére a mai este hűvös volt. Dumbledore értesítése után rögvest elkészítette a vendégszobát, hogy a beteget mielőbb ágyba tudják dugni. A háziak sejtették, hogy Piton nem lesz a legjobb állapotban.
A láza nagyon magasra szökött, és az igazgatónál csak egy tucatnyi fájdalomcsillapító és nyugtatófőzet volt. A sors fintora volt, hogy aki a legkiválóbban elkészíthette volna az utánpótlást, az most a főzeteinek hála, ájultan feküdt az emeleti szobában, magatehetetlenül.

– Tudsz már róluk valamit? – kérdezte suttogva Arthur. – Ugye megmenekültek.
– Egyelőre csak annyit tudok, hogy Miss. Tonks kimenekítette a házból Harryt, és sikeresen elhoppanált vele. – Albus ahányszor végiggondolta ezt, mindig rájött, hogy gyakorlatilag semmi biztatót nem tud mondani ezen kívül.
– Jaj, édes Merlin, remélem, hogy jól vannak! – fejezte ki aggodalmát Mrs. Weasley. – Azt hittem, volt valamilyen terv arra, ha el kell hagyniuk a menedékházat.
Dumbledore megrázta a fejét. Annyira biztos volt a védelmük erejében, hogy nem készített menekülési tervet Pitonéknak.
– Albus, mit mondjunk a gyerekeknek? – kérdezte a kerekded asszony, mikor férjével együtt lekísérte a lépcsőn az igazgatót. – Egy perc alatt meg fogják tudni, hogy itt van. Nem titkolhatjuk előlük sokáig.
– Egyelőre ne mondjatok semmit!– felelte a férfi. – Tudom, hogy ezzel szinte lehetetlent kérek… Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű, míg Perselus itt van.
– Ne aggódj, amit csak tudunk, megtesszük érte! – bólintott Mr. Weasley.
– Először is le kell vinnem a lázát! – közölte Molly, majd magára hagyta a két férfi.
– Hálás vagyok, Arthur, mindkettőtöknek – biccentett az igazgató, majd távozott. – Kérlek, azonnal szólj, ha változás állt be az állapotában. Nem tanácsos sokáig nyugtatóval kezelni…

Az emeleten Hermione a lehető leghalkabban hajtotta be a hálószobaajtót. Ginny haja szétterült a párnáján, egyenletes légzéséből tudni lehetett, hogy mélyen alszik. Granger egy pillanatig fontolgatta, hogy felébressze-e a lányt, de végül úgy döntött, hogy várni fog reggelig. Az is lehet, hogy valamit rosszul értett, nem akarta elsietni a következtetést. De ha mégis jól értett mindent, akkor Harry élete veszélyben van… Ki kellett menekíteni a házból. Talán a rokonai házából? És Piton miért fekszik a vendégszobában?

– Mégis, mi folyik itt? – motyogta az orra alatt.

Dora másnap reggel arra ébredt, hogy a legkényelmetlenebb pózban sikerült elaludnia tegnap este. Több perces nyújtózkodás után is úgy érezte, mintha átgázolt volna rajta egy kentaur csapat. Halkan benyitott Harry szobájába, de a kisfiú még aludt.
Kivonszolta fájó tagjait a fürdőszobába, és vizet varázsolt a mosdókagylóba, hogy legalább mosakodni tudjon, amíg megnézi, mit tehet a vízvezetékkel.

A konyhában ugyanaz a kosz és por fogadta, mint a ház többi helyiségében. Már bánta, hogy nem figyelt oda annak idején háztartásórán, mert akkor biztosan kiszórt volna pár tisztaságtartó bűbájt, mielőtt lezárja a házat.
Rettentő éhes volt, viszont biztos volt benne, hogy nem fog ünnepi lakomát rendezni abból, amit a konyhaszekrényben fog találni. A felső polcon tizenkét doboz paradicsomleves és három bontatlan zacskó kenyérkocka sorakozott.

– Ez igazán pazar, bár a semminél ez is sokkal jobb – motyogta maga elé, és megragadott két konzervet.

A tűzhely felett lógó régi lábas volt az egyetlen olyan edény, amit nem lepett be vastagon a rozsda. A ház csendes volt és rendetlen, Dora számára mégis kicsit az otthona volt.
Minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta, vagyis, ahogy Sirius hagyta.

A tizenhetedik születésnapja éjjelén egy szürke tollú bagoly kopogtatott be az ablakán. A lábával egy megsárgult borítékot tartott. Dora habozott egy pillanatig, majd elvette az állattól a levelet, és némi bagolycsemegét szórt neki az ablakpárkányra.

Édes, Drága Dorothea!

Ha most a kezedben tartod ezt a levelet, az azt jelenti, hogy tizenhét éves lettél, és az időzítő-bűbáj jól működött. Kérlek, mondd meg Remusnak, hogy igenis jól értek az ilyesmihez, és lesz szíves a továbbiakban a bocsánatomért esedezni, amiért vagy hét éven át hallgattam tőle bűbájtanon, hogy rosszul tartom a pálcámat!
Tudod jól, hogy szívesen adnám át neked én az ajándékom, de ha jól sejtem, ezt most nem tehetem. Nem tudom, mi történt velem, remélhetőleg még életben vagyok… De bármi is távolít el tőled, tudnod kell, hogy sokat gondolok rád.

Dora szemébe könnyek szöktek. Hónapokkal ezelőtt, hogy a levelet megkapta volna, Voldemort rátalált a Potter családra, és kegyetlenül megölte a szülőket. Sirius Blacket gyanúsították az árulással, mindenki úgy tudta, hogy ő volt a titokgazda. Senki sem értette, miért támadta meg azt a tizenhárom muglit, és velük együtt Peter Pettigrew-t. Black az Azkabanba került bűneiért, és az ítélet szerint élete végéig ott kellett raboskodnia. Dorothea a lelke mélyén tudta, hogy az unokatestvére ártatlan, de nem sokan hittek neki, egyedül a családja állt mellette.

Nem sok mindent adhatok neked, hiszen tudom, hogy téged sosem kápráztattak el a drága ajándékok. Viszont van egy olyan ajándékom, amit tudom, hogy soha nem utasítanál vissza. Bár a te kapcsolatod egészen más a szüleiddel, mint nekem volt, a kedves, jóravaló Ted, és szeretett nénikém Andromeda, nagyon jó szülők. Mégis úgy gondolom, mindenkinek kell egy hely, ahol egyedül lehet, ezért adom most neked ezt a kulcsot. Egy tengerparti házhoz tartozik, Cornwalltól nem messze. Remélem, sok örömödet fogod lelni a házban, és egyszer majd lesz valaki, aki igazán fontos és különleges a számodra, hogy megoszd vele.
A ház berendezése kissé idejét múlt, de biztos vagyok benne, hogy te nagy örömmel alakítod majd a saját ízlésedre. Merlin éltessen a születésnapod alkalmából. A kamrát és a kredencet feltöltöttem a kedvenc konzervleveseddel, a torta megromlott volna…

Csókol: Sirius

U.I. : Ezt a levelet el kell égetned, és nem beszélhetsz a helyről senkinek, csak ha teljesen megbízol benne!

Dorothea a szívéhez szorította a levelet, és lehunyta a szemét. Kövér könnycseppek gördültek végig az arcán, majd nyelt egy nagyot, és egy Piroinitióval elégette a levelet, ahogy Sirius kérte tőle. A markába szorította a rézkulcsot, majd a pálcája hegyét ráirányítva lekicsinyítette és felfűzte a láncára. Ezután soha többé nem vette le a láncot.

Soha senkinek nem beszélt a házról egészen addig, míg Sirius be nem tört a Roxfortba, és Remus számára nem nyert teljes bizonyságot az ártatlansága. Miután Black Harry segítségével megszökött az iskola tornyából, tudta, hogy hova fog találni, mielőtt elindul világot látni, hogy kiélvezze rövidre szabott szabadságát. Ők hárman rengeteg boldog órát töltöttek el ebben a házban, de ennek sajnos hamar vége szakadt.

Dora nem tudta, hogy Perselus vajon életben van-e, de remélte, hogy nem esett baja. Abban is bízott, hogy Remusnak előbb-utóbb eszébe jut a ház, és elvezeti hozzá Pitont.

Harry ébredéskor egy ideig csendben ült az ágyban, még kótyagos volt a feje a tegnap történtek után. Korgó gyomra figyelmeztette rá, hogy ideje lenne reggeliznie, és bár félelmetes volt a sötétítő függöny mögül beszűrődő napsütés árnyéka a falon, megrázta magát, és gyorsan kirohant a szobából. A háló ajtaja a nappaliba nyílt. Minden bútoron fehér lepedő volt, és a levegő nehéz volt a portól. Ijedten tekintgetett körbe, egy ismerős arc után kutatott, és vékonyka hangon Dorát kezdte szólongatni. A nő szinte azonnal feltűnt a konyhaajtóban, és barátságosan intett felé. Harry követte a konyhába, és felült a székre, amit Dora kihúzott neki.

– Már biztosan éhes vagy – mondta levéve a levest a tűzhelyről. – Sajnos nincs igazán nagy választék… Igazából csak paradicsomleves van.
– Nem baj – válaszolta halkan a kisfiú. – Mindent megeszek. – A boszorkány szomorúan hallgatta a fiú szavait.
– Akkor lássunk neki, amíg még meleg – erőltetett magára egy kis jókedvet. – A paradicsomleves a legjobb az ember bajaira!

Dora kimerte mindkettőjüknek a levest, és leült Harryvel szemben. Nagyon éhes volt, úgy érezte, legalább egy hete nem evett, de ennek ellenére sem ment le egy falat sem a torkán. Ott ülni és forró levest enni annyira abszurd volt a tegnap után. Tisztában volt vele, mekkora szerencséjük volt, és hogy milyen kevésen múlt, hogy Bellatrix nem tudta magával vinni Harryt. Most, hogy Voldemort tudomást szerzett Harry átalakulásáról, várható volt, hogy ostrom alá veszi a Roxfortot. Csak arra számíthatott, hogy Denem van annyira hiú, hogy méltó módon akarjon megküzdeni Harryvel…
Harry unottan kanalazgatta a levest. Idegenül érezte magát a házban, egyáltalán nem tudott ellazulni. Hiányolta Piton jelenlétét, a szokásos morgását vagy a szúrós megjegyzéseit. Nem is sejtette, hogy Dorothea fejében ugyanilyen gondolatok kavarognak.

– Nagyon szótlan vagy, Harry. Minden rendben van? – kérdezte tőle a nő halvány mosollyal.

Harry egykedvűen bólintott. Szeretett volna kérdezni valamit Dorától, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Nem értette, mi történt velük tegnap. Nem tudta, miért nem jött velük a bájitalmester, és meddig kell most itt maradniuk. Válaszokat szeretett volna, de igazából még a kérdéseit sem tudta.

– A professzor hamarosan itt lesz? – tudakolta Harry lehajtott fejjel. – Ő tudja, hogy hol vagyunk, ugye?

Dora szíve szerint azt hazudta volna, hogy igen, Perselus bármelyik pillanatban megérkezhet, de kár lett volna hiú reményt ébresztenie a kisfiúban. Hiszen ki tudja, mikor fog Remusnak eszébe jutni a tengerparti ház, és abban sem volt biztos, hogy el fogja valakinek mondani. A főhadiszálláson tanúsított ellenséges viselkedése nagyon meglepte Dorát. Akkor azt hitte, csak gyászol, és csak a harag mondatja vele azokat a szörnyűségeket, de most már egyre inkább azt gondolta, hogy Remus tényleg meggyűlölte Harryt. Egyetlen egyszer sem próbált meg kapcsoltba lépni velük a menedékházban, pedig a tükörrel biztonságos úton beszélhettek volna.

– Nem jön, ugye? – válaszolta meg letörten saját kérdést Potter.
– Nem tudom, hogy mikor jön el, Harry, de biztosan el fog jönni értünk! – Dora hangjában érezhető volt a reménykedés. Ő is annyira szeretett volna bízni ebben. – Addig ketten leszünk, de nem kell félned, remekül fogunk szórakozni. Mindig jól szórakozunk, nem igaz?
– De igaz – felelte Harry egy újabb kanál leves után. – Doro, majd mutatsz nekem bűvészmutatványokat?
Dora majdnem kiköpte a levest. Bűvészmutatványt? Hát ezt meg honnan szedte Harry?
– Mire gondolsz?
– Tegnap is csináltál trükköket, láttam a pálcádat – magyarázta a kisfiú.
– Harry, én nem vagyok bűvész – húzta el a száját Dora. Potter zavartan nézett a nő arcára. – Mondd csak, te láttad már az Óz a nagy varázslót? – Magában azért szorított, hogy a válasz igen legyen.

A fiú lassan bólintott. Egyszer, mikor Vernon bácsi elvitte a fiát a futballpályára, Petunia néni megengedte Harrynek, hogy a nappaliban maradjon, ahelyett, hogy a gardróbban üldögélne. Még a televíziót is bekapcsolta neki, és egy kis időre magára hagyta. Harry először nagyon megilletődött, azt gondolta, ez valamilyen turpisság, és Vernon bácsi mindjárt hazajön, ő pedig nagy bajban lesz akkor. De ahogy peregtek a percek, egyre inkább megfeledkezett mindenről, és álmélkodva csodálta a szeme előtt suhanó képsorokat. Korábban már „részt vett" az ilyen délutáni programokon. A kifoszlott, régi matracán feküdve hallgatta a készülékből feltörő hangokat, és elképzelte hozzá a jelenetet. De ez most sokkal jobban tetszett neki.
Petunia a szobaajtóból leste a kisgyereket, hogy mit csinál. Aznap volt Harry születésnapja, és őt megszállta a bűntudat, amiért olyan szörnyen bántak a kisfiúval. Rávette a férjét és a fiát, hogy menjenek el otthonról, és engedve a lelkiismerete parancsoló szavának, kiengedte a gardróbszobából Harryt. Néha, álmatlan éjszakáin eszébe jutott, mit szólna a húga, ha tudná, hogy milyen sorsa lett a kisfiúnak. Ő biztos volt benne, hogy az ő szíve darabokra tört volna, ha valaki így bánik az ő kis Dudlicsekjével, de nem tudott mit tenni. Akármennyire is igyekezett, utálta Harryt.

– A történetben volt két boszorkány, az északi és a nyugati boszorkány. – Harry egyetértőn bólintott, ő is így emlékezett. – Nos, én nem vagyok bűvész, én inkább olyan vagyok, mint a nyugati boszorkány.
Harry kezéből kiesett a kanál, és csikorogva tolta hátrébb a széket. Dora gyorsan észbe kapott.
– Nem, nem, Glinda vagyok, vagyis Dora, de mégis inkább olyan, mint az északi boszorkány! – hadonászott a kezeivel a nő, mikor rájött, hogy először a gonosz boszorkányhoz hasonlította magát. – Én jó vagyok, nem gonosz, hanem jó!
Szörnyen idiótának érezte magát. A gyűlésen soha nem merült fel a lehetősége, hogy lelepleződnek. Dumbledore professzor szigorúan megtiltotta, hogy beavassák Harryt, és egészen mostanáig ehhez is tartották magukat. De most aligha volt más választása, miután Harry is látta a halálfalókat és a fülük mellett elsüvítő átkokat. Még ha nem is tudta pontosan, mik voltak azok, azért csak nem tagadhatta le a kisfiú előtt.
– Tehát akkor, remélem, érted, én egy boszorkány vagyok a jók közül, és tudok varázsolni. – Dora vigyora olyan széles volt, hogy belefájdult az arca, de a lehető legjobb színben akarta feltüntetni magát. – Nincs mitől tartanod.
Harry pár percig emésztette a hallottakat. Nem zavarta, hogy a nő boszorkány, és nem is kételkedett benne, hogy az lenne, hiszen feltétel nélkül megbízott benne. Harry mindig is úgy vélte, hogy a felnőttek sosem hazudnak.

– Tudom, hogy nem fogsz bántani.

Dora álla a padlón koppant. Nem számított rá, hogy a gyerek ellenkezés nélkül elhisz majd neki mindent. Harry nem tiltakozott, még csak meg sem kérdőjelezte az állítását. Egyszerűen elfogadta a tényt, hogy Dora boszorkány. Bár, ha jobban belegondolt, ennyi idős korában ő is hitt a fogtündérben, a húsvéti nyusziban és a zokni-lopó manókban is. Mégis őszintén megdöbbentette Harry iránta táplált feltétlen bizalma.

– Azt is tudom, hogy jó vagy – mondta Harry némi hallgatás után. Ezt nagyon jólesett hallania a nőnek.
– Nem is akarsz semmit kérdezni? – nógatta a gyereket. – Úgy tűnik, itt valaki nagyon sokat tudhat a boszorkányokról, ha már nincs is kérdése – viccelődött.
– De igen, szeretnék kérdeni! – felelte Harry némi vidámsággal a hangjában. – A többiek is boszorkányok voltak? – kérdezte a lábát lóbálva, mintha csak egy általános témát vetett volna fel.
Dora acélozott vigyora lefagyott az arcáról. Nem pont ilyen lényegre törő kérdésre számított, de be kellett ismernie, néha alábecsülte Harryt.
– Ők is azok voltak és varázslók – magyarázta gondtalannak vélt hangnemben
– Az a néni, akivel birkóztál, ő nem volt jó – állapította meg Harry. – Miért akart annyira magával vinni? Talán ismer engem?

Dora fülében felcsendült Dumbledore professzor hangja, amint egyértelmű utasításba adja, hogy semmi szín alatt nem mondhatják meg Harrynek, hogy ő kicsoda, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nos, ő úgy gondolta, hogy ha az eddig történtek nem voltak károsak a számára, akkor talán az igazság sem fog már rontani a helyzeten.

– Harry, te egy nagyon kivételes kisfiú vagy. – Dora magához hívta a gyereket, és az ölébe ültette. – Egy roppant különleges fiú… Aki nagy dolgokra lesz képes, ha majd felnő. Az emberek bízni fognak a szavadban és a tetteidben, és fel fognak nézni rád.
– Tényleg, igazán így lesz? – Harry szívét megtöltötte a büszkeség, noha nem tudta, hogy a mellkasát átjáró jóleső érzésnek ez a neve. – Te azt gondolod, hogy különleges vagyok?
– Igen, Harry, gondolom, és mások is. – A kisfiú kérdőn összevonta a szemöldökét. – Perselus és Dumbledore professzor is nagyon büszkék rád, mert mi tudjuk, hogy te a gyengék védelmezője leszel, és harcolni fogsz a gonosz ellen. Hős leszel, Harry!
– Én? – A kisfiú szeme elkerekedett, miközben a mellkasára bökött. – De hogy leszek az? Lesz szuper erőm?
– Bizony, hogy lesz, te leszel a legszuperebb és legerősebb! – mosolygott Dora lehengerlően. – Eláruljak egy titkot? – Harry sűrű bólogatással jelezte, hogy nagyon kíváncsi arra a titokra. – Te egy nagyon erős varázsló leszel, ha felnősz. A családod pedig nagyon büszke lesz rád!

A kisfiú szája tátva maradt. Mindig is arról álmodott, hogy egyszer majd erős és nagy lesz, és akkor nem kell Vernon bácsi házában laknia, mert saját házat vesz magának… De ez még annál is jobb volt. Ő egy varázsló!
– Huu, varázsló leszek, és Petunia néni büszke lesz rám?
Dora nyelve hegyén ott volt, hogy Petunia néni menjen a búsba, és maradjon is ott jó sokáig, de inkább megtartotta magának a véleményét.
– Az leszel, kicsim, és mi mind büszkék leszünk rád.

Arthur hétfő reggel elindult a munkába, mint mindig. Mrs. Weasley egy rövid öleléssel búcsúzott tőle, majd megsürgette a gyerekeket a reggeliző-asztalnál. Látszólag minden olyan volt, mint máskor, kivéve, hogy Piton ott feküdt a vendégszobájukban. Ahogy Dumbledore professzornak ígérték, lakat volt a szájukon, bár Mollynak az volt az érzése, hogy Hermione feltűnően sokszor pillant rá és a férjére a teásbögréje fölött.
Rájuk hagyta a mosogatást és rendrakást, de a biztonság kedvéért még kertben is talált nekik munkát, hogy lefoglalja őket arra az időre, amíg ő Pitont ápolja a legnagyobb titokban.
Majdhogynem ötpercenként cserélte a hideg borogatást Perselus homlokán, de a férfi láza még mindig túl magas volt. Napi egy fiola nyugtató- és fájdalomcsillapító főzetnél többet nem mert adni neki. Albus szerint mindkét bájital sokszorosan megnövelt hatással bírt, így nem volt tanácsos további főzetekkel keverniük.

A férfi légzése hol egyenletes és lassú, hol szapora és szakadozó volt. Mrs. Weasley sejtette, hogy Perselus időnként álmodik, de csak Merlin volt a megmondhatója, hogy álmában miféle lidércek üldözték őt.

Hermione alig tudta kivárni, hogy Ron anyukája végre magukra hagyja őket, de reményei szertefoszlottak arra nézve, hogy beszélni tudjon a barátaival, mert vörös hajú asztalszomszédját túlságosan lekötötte a reggelije.
A konyhában nem akart semmit sem mondani az esti fejleményekről, de amikor Ron harmadszorra is megmarkolta a kanalat azzal a feltett szándékkal, hogy újfent szedjen a szalonnás rántottából, elszakadt nála a cérna.

– Ha még egy kanállal odalapátolsz magadnak, esküszöm, hogy fejbe verlek a fakanállal! – fakadt ki Hermione. – Gyomorfogató, mennyi kaját tudsz magadba tömni. Nem igaz, hogy nem laktál már jól!
– Most meg mi bajod van? – nézett rá értetlenkedve Ron. – Mindig ennyit szoktam enni. Eddig nem zavart?
– Csak fejezd be a zabálást! – csattant fel Hermione.
– Igaza van, nyomasztó nézni, hogy annyit eszel, mint mi ketten – állt a barátnője mellé Ginny.

Ron most már mindkét lányra értetlenkedve bámult. Mi ütött beléjük ma reggel? Gyanakodott az esedékes havi bajokra, és nagyon remélte, hogy nem arról van szó, mert véleménye szerint olyankor egész héten kibírhatatlanok a lányok.

– Hihetetlen, hogy nem hagyjátok az embert enni! – dobta vissza a serpenyőbe a kanalat Ron, majd duzzogva karba fonta a kezét maga előtt. – Bezzeg akkor egy szót sem szólnátok, ha Harry enne ennyit.

– Oh, erről jut eszembe… Neked fel sem tűnt, hogy tegnap éjjel új vendégünk érkezett? – kérdezte Granger kioktató hangnemben.
– Micsoda, Harry itt van a házban? – ugrott fel az asztaltól boldogan Ron.
– Nem, dehogy is van itt! – Hermione úgy nézett a fiúra, mint akinek elmentek otthonról. – Ti komolyan nem hallottatok semmit?
– Képzeld el, Hermione, hogy tegnap éjjel aludtam, ahogy az előző este, meg az azt megelőző estén is…
– Jól van, megértettem – fintorgott Granger. – Mást se csinálsz, mint alszol és eszel, akárcsak egy ősember. – Ginny próbálta elrejteni a vigyorgását a bögréjével a szája előtt.
– Mit kéne csinálnom? – horkantott Ron méltatlankodva. – Szünet van, amit egyesek igyekeznek kiélvezni, nem úgy, mint te. Folyton a könyveidet bújod, hogy már évkezdés előtt bemagold az egész hatodikos tananyagot. Anya így is bőven ad nekünk munkát…
Hermione arca kipirosodott a méregtől, vehemensen sorolni kezdte az érveket, amiért szerinte érdemes felkészülten kezdeni az iskolát. Ron viszont minden szavába belekötött. Ginny hátradől a széken, és a plafonra emelte a szemét. Már megint a szokásos civakodásnál tartottak, amit részéről szívesen kihagyott volna a napi programjából.
– Hermione, nem lenne egyszerűbb, ha inkább elmondanád, hogy ki van nálunk, és hogy ez miért izgat téged annyira? – folyt bele Ginny is a beszélgetésbe a hajával babrálva. – Sokkal célratörőbb lenne, és rengeteg időt megspórolhatnánk vele…
– Piton van itt – mondta fojtott hangon Hermione, és úgy nézett körbe, mintha arra számítana, hogy valaki kihallgatja őket.
– Micsoda, Piton?! – kiáltott Ron hangosan.
– Fogd már be, te eszetlen! – szólt rá parancsolón Hermione, majd pár másodpercig némán fülelt, hogy meghallja-e Mrs. Weasley szapora lépteit. – Menjünk fel a szobába, mindent elmondok, amit tudok.

Ron bánatos szemmel búcsúzott el a reggeli maradékától, és húgával együtt követte Hermionét az emeletre.

Piton karján továbbra is izzott a Sötét Jegy, és a kín – amivel Voldemort az engedetleneket büntette a késésért – az egész testét átjárta. Ha magánál lett volna, torkaszakadtából üvöltött volna, amíg el nem megy a hangja. De a nyugtatónak köszönhetően félig eszméletlen volt, a fájdalom viszont így is elviselhetetlennek bizonyult.
Időnként homályosan érzékelte a külvilágot, néhány hangfoszlány eljutott hozzá, és érezte, hogy valaki megpróbálja levinni a lázát, de hiába küzdött a nyugtató ereje ellen, nem tudott felébredni.
Pedig neki nincs ideje itt lenni, meg kell keresnie Harryt és Dorotheát. Néha sikerült teljesen elaludnia, de pihenni soha nem tudott, a rémálmok folyamatosan üldözték.

Álmában sokszor látta Harryt, ahogy szalad felé, a szája mosolyra állt, de minden alkalommal, ahogy elég közel ért, hogy átölelhesse, a gyerek képe köddé foszlott. Hallotta Lily hangját, ahogy a fiát szólongatja, maga előtt látta a bánatos zöld szempár tulajdonosát, neheztelt rá, amiért nem vigyázott Harryre.

Az álomkép szertefoszlott, helyét egy újabb vette át.

Hosszú órákon át folytonosan ismétlődött előtte a jelenet, ahogy Bellatrix lekapja arcát elfedő maszkját, és fekete lobogó talárral beront az addigra már égő házba.
Ő mindeközben ott állt a közelben, de nem bírt mozdulni, nem tehetett semmit. Ahogy lenézett a lábaira, észrevette, hogy láncok és ólomsúlyok tarják vissza, nem volt esélye, nem segíthetett… Hallotta Dorothea sikolyát, és érezte a fájdalmát, de bármennyire is küzdött az őt csapdába ejtő béklyói ellen, nem tudott szabadulni.

Egyre csak hajtogatta magának, hogy nem lett volna szabad elmennie otthonról, nem kellett volna magukra hagynia őket. Ott kellett volna lennie, hogy megvédje Harryt és Dorát.
Újra felderengett előtte Harry arca, felé nyújtotta a karját, de most sem nem tudta elérni. Sikoltás törte meg a nyomasztó csendet. Felismerte a hangot. Dora hangja! Fájdalmában kiáltott. A nő rohanni kezdett, karjában ott tartotta a gyereket, felé fordult, de Piton nem tudta eldönteni, hogy látja-e őt a harcoló tömegben. Mire utánuk indult, őket már elnyelte a sötétség. Hova mehettek? Viszontlátja őket még?

A tehetetlenség őrülten kínozta Perselust. Meg kell találnia őket!

Újabb rémálom, talán már soha nem lesz vége…

Dora szorította Harry kezét, ijedten forgolódott körbe, a másik keze üres volt. Hol lehet a pálcája?
Nagy volt a forróság, tűz volt, érezte az éget hús szagát…
A halálfalók máglyára vetették őket, és Bellatrix nevetve táncolta őket körbe. Ő ordított, és hadakozott az őt visszatartó láthatatlan kezekkel, de nem tudott közelebb kerülni hozzájuk.

Távolról hallotta Dumbledore hangját…
– Sajnálom, Perselus! – Az idős férfi pálcáját kivonva állt felette, az arcán fájdalom látszott. – Érted teszem!

– Ne, ne tedd – nyöszörögte halkan. – Ne…
– Csss… – mormolta Molly, és kicserélte a borogatást a férfi homlokán. – Minden rendbe jön…