11.

Hol vagy, Perselus?

Voldemort megmarkolta a széke karfáját, és izzó szemmel mérte végig a halálfalóit. Narcissa remegve támogatta Luciust, aki az imént kelt fel a földről a Cruciatus átok kínzásából szabadulva, amivel Sötét Nagyúr büntette, mert nem tudott jó híreket hozni. Bella nyugtalanul tapogatta a kötést a szemén, senki sem tudta, ki lesz a következő, akit a Nagyúr megbüntet majd.
Odakint tombolt a vihar, a tenger kicsapódott a sziklákra, és messzire felnyúltak a hullámok. A régi Black-kastély nagyterme fáklyákkal volt megvilágítva. Voldemort elorozta a házat a nővérektől, és átmenetileg itt szállásolta el magát és Naginit.

– Senki nem úszhatja meg büntetlenül az árulást! Igazam van, Nagini? – A férfi hangja dermesztően kedves volt, ahogy a kígyóhoz beszélt. – Megbíztam Perselusban, és lám, ő most elárult bennünket.
– Nagyuram, én megpróbáltam bejutni a Roxfort…
– Hallgass, Lucius! – parancsolt rá Voldemort a férfira. – Nem kívánsz magadnak több büntetést, ha jól sejtem. Lucius tekintetéből sütött a félelem.
– Nagyuram! – Bella alázatosan meghajolt. – Az a kis cafka az én régen kitagadott nővérem lánya… Ha elég sokáig kínozzuk a nővérem, el fogja árulni, hol van a lánya és Potter. – A kígyószemű férfi elégedett mosolyra húzta a száját, tetszett neki az ötlet.
– Folytasd csak, Bellatrix!
– A bolond nővérem és az undorító sárvérű férje – nemtetszését igazolva a földre köpött – mindent el fognak nekünk mondani. Olyan gyengék, olyan ostobák.
– Igen, az meglehet… Milyen kár, hogy orcád szépsége veszendőbe ment, de legalább elégtételt vehetsz érte – mondta Voldemort. – Találjátok meg őket és Pitont is!

A halálfalók tanácstalanul néztek össze, mind tudták, hogy Pitont nem lehet megtalálni, ha el akar tűnni. Annyi éven át játszotta el, hogy az ő oldalukon áll, ő volt a legjobb az álcázásban.

– Mit tegyünk vele, Nagyuram? – kérdezte valaki a hátsó sorból.
– Öljük meg, Pitonnak meg kell halnia!
– Úgy van, öljük meg a mocskos árulót! – A többség egyetértett a felvetéssel, ám az okosabbak, mint Lucius és családja néma maradt, hiszen tudták, mi járhat azért, ha engedély nélkül beszélnek a Nagyúr előtt.
– Nem! – üvöltötte Voldemort, és előrántva varázspálcáját, félgömb alakú energiamezőt generált, ami úgy taszította hátra a halálfalókat, mint ahogy a szél tépi le az ágról a faleveleket.

Maszkok repültek a levegőben, székek és asztalok törtek össze, de Voldemort dühe még nem csillapodott. Az óriási tükör hangosan robbant szét, ahogy az egyik halálfaló feje belecsapódott, véres csíkot hagyva az épen maradt részeken. A Sötét Nagyúr elégedetten nézett szét a nemrég még ujjongó tömegen, akik most mind a földön hevertek. Arcán szétterült félelmetes, torz mosolya, talpa alatt ropogott a szétzúzott törmelék. Nagini halkan sziszegve, hűségesen követte őt, ahogy élvezettel körbejárta pusztítása színhelyét.

– Nem ölhetitek meg őt. Azt akarom, hogy végignézze, amint végzek a fiúval, és rájöjjön, hogy az árulása hiábavaló volt.
– Igenis, Nagyúr, úgy lesz, ahogy kívánod tőlünk. – Talpon maradt hívei alázatosan fejet hajtottak Voldemort kívánsága előtt.

Molly négy napja ki-be rohangált a vendégszobába, és az arca minden alkalommal aggodalmat tükrözött, ahányszor csak becsukta maga mögött az ajtót. Perselus láza továbbra is igen magas volt, habár szerencsére már lejjebb ment valamennyire, így a boszorkány biztos volt benne, hogy Piton többé nincs életveszélyben.

Hermione egyszerűen nem tudott megfelelő magyarázatot találni arra, hogy miért fekszik rettegett bájitaltan professzoruk az Odú egyik szobájában, és ez módfelett bosszantotta. A negyedik napon a közös vacsora alkalmával nekiszegezte a kérdést a Weasley szülőknek. Molly és Arthur kitartóan meredtek a tányérjukba, és egy szót sem szóltak. Hermione füstölögve vonult vissza a szobájába, amit Ginnyvel osztott meg.

A vörös hajú lány ellenezte Granger tervét, miszerint osonjanak be a vendégszobába és maguk derítsék ki a dolgot, de végül ugyanúgy követte a lányt, mint Ron.
Piton mozdulatlanul feküdt az ágyon, a homloka gyöngyözött az izzadságtól, és még a szokásosnál is sápadtabb volt. Szánalmas látványt nyújtott.

– Most boldog vagy? – kérdezte Ron morogva. – Amint látod, alszik, és talán jobb is így. Belegondolni is szörnyű, mit kapnánk tőle, ha ébren lenne. Lefogadnám, hogy még az iskolán kívül is tud pontokat levonni.
– Jaj, Ron, te csak a hülye pontokra tudsz gondolni? – méltatlankodott Hermione. – Nem látod, hogy nincs jól? Valószínűleg magas láza van.
– Szuper, Piton itt fekszik előttünk Varázsló-náthával vagy mit tudom én, mivel, és mi nem lettünk okosabbak. Csak az hiányzik, hogy mi is elkapjuk, és betegen feküdjünk az ágyunkban egész szünidő alatt.
– Én nem hiszem, hogy ez Varázsló-nátha – vetette közbe Ginny. – De akármi is ez, nagyon kiütötte.
Hermione tanácstalanul ingatta a fejét. Egy lépéssel közelebb ment, és lehajolt a férfihez. Piton halkan motyogott valamit, de nem tudta kivenni a szavaiból, hogy mit mondhat, ezért kicsivel még közelebb hajolt.
– Mit művelsz? – csattant fel Ron idegesen. – Ha anya rajtakap minket, akkor igazán nagy bajban leszünk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem akarok törpéket hajkurászni a kertben büntetésből.
Granger csak legyintett, és továbbra is azt hallgatta, amit a bájitalmester próbált kimondani.
– Ha…rr…Ha…Harry – motyogta Piton elhaló hangon.
Hermione azonnal kiegyenesedett, és visszalépett a két ledöbbent barátja mellé.
– Ti is hallottátok? – kérdezte Ginny elképedve. – Szerintetek mekkora az esélye, hogy ismer más Harryt is?

Molly sietősen szedte a lépcsőket. Benézett a lányok szobájába, és mikor senkit nem talált ott, Ron hálója felé vette az irányt, de az a szoba is üres volt. Rosszat sejtve elindult a vendégháló felé, és vehemensen felrántotta az ajtót.

– Ti meg mit kerestek idebent? – kérdezte csípőre tett kézzel, amint szúrós pillantását végigfuttatta a három gyerek arcán. – Azt hittem, világos számotokra, hogy ide tilos a belépés.

Ron elvörösödve araszolt el az anyja mellett, magával húzva Hermionét is, aki Mrs. Weasley mellé érve kirántotta a karját a szorításból.

– Azt mondta, Harry – közölte az asszonnyal. – Harryt szólongatja, nem tartja ezt különösnek?
Molly nem volt hajlandó válaszolni, csak folyamatosan tolta ki a három betolakodót a szobából, majd rácsapta az orrukra az ajtót. A zsebéből előhalászta a kis tükröt, és azonnal szólította Albust.
– …De nem hazudozhatok nekik a végtelenségig – mondta Molly aggodalmasan. – Perselus nem maradhat itt.
– Sajnálom, Molly, de nincs más választásod – közölte az igazgató. – Meg kell várnunk, míg Perselus felébred.
– Az igazán örvendetes lenne, de én nem hiszem, hogy ez be fog következni a közeljövőben.
– Ne becsüld alá, Molly, ő egy nagyon erős férfi, le fogja győzni Voldemort hívását, ebben biztos vagyok.

Dorothea igyekezett minden percben vidámnak mutatkozni, amikor Harry is a közelben volt, de esténként, mikor egyedül feküdt az ágyában, lehullott róla az „álarc". Soha nem volt igazán hívő ember, de mióta itt voltak a tengerparti házban, minden egyes percben azért fohászkodott, hogy Perselus rájuk találjon. Rettegett a gondolattól, hogy a férfival valami szörnyűség történt.

Harry szüntelenül kérdezősködött utána, és ő már nem túl sok hihető kifogást tudott mondani, hogy a férfi miért nem jön el értük. Ezerszer átgondolta a veszélyeit annak, ha a Roxfortba hoppanál. Nem akarta Harryt magával vinni, mert túl veszélyesnek ítélte meg, de azt a kockázatot sem merte vállalni, hogy úton a kastélyba, csapdába esik. Ha fogságba kerül, soha senki nem fogja tudni megmondani, hogy Harry hol van, és bele sem akart gondolni, mi történne akkor.

Nem volt más választása, mint várni, és bízni abban, hogy Remusnak eszébe jut a régi ház. Már bánta, hogy soha senkinek nem beszélt a házról, amit ajándékba kapott, és nagyon mérges volt Siriusra, amiért megígértette vele, hogy titokban tartja.

– Auu! – jajdult fel Harry, Dorától nem messze.
A nő visszarázódott a valóságba, és odaszaladt a kisfiúhoz. Harry ujjából vér szivárgott. Akkor szúrta meg magát, amikor a nő tiltása ellenére mégis hozzányúlt a lenyesett rózsabokor ágaihoz.
– Mondtam, hogy ne nyúlkálj oda! – pirított rá a gyerekre Dora a kelleténél talán kicsit ingerültebben, de az utóbbi napokban nagy volt rajta a nyomás.
– Én csak segíteni akartam – mondta panaszos hangon a kisgyerek. – Nagyon fáj. – Harry szeméből kibuggyantak az első könnycseppek.

Dora elővette a varázspálcáját, és hozzáérintette Harry ujjához. A vágás egy pillanatra narancssárgásan felizzott, majd a seb begyógyult. Dora megenyhülve simogatta meg a kisfiú fejét, és az ajkához emelte Harry kezét, hogy megpuszilja.

Harry tekintete egy pillanatra sem siklott le a nő jobb kezében tartott varázspálcájáról. Dora az elmúlt néhány napban sokat mesélt neki arról a különleges világról, amit nem ismerhetnek azok, akiknek nincs varázserejük. Megmutatta a gyereknek a varázspálcáját is, aki izgatottan vette a kezébe, és alaposan megszemlélte. Kimondhatatlanul örült, hogy egyszer majd ő is birtokolhat egy hasonlót. Mindig is arra vágyott, hogy tartozzon valahova, és most, hogy tudta, ő egy nagy varázsló lesz, aki megbecsült tagja lesz a varázslótársadalomnak, elégedettség töltötte el.

– Gyere, segíthetsz gyomlálni – ajánlotta fel Dora, és Harry örömmel vele tartott.

A nő úgy döntött, hogy kicsit rendbe szedi a házat, hogy addig is teljen az idő, de a napok így is végtelen hosszúságúnak tűntek. A házban töltött második napjukon kitakarították a nappalit és a hálókat, és Dorothea megjavította a télen befagyott vízvezetéket. Minden nap holtfáradtan dőlt le az ágyára, mégsem tudott elaludni még órákon keresztül. Nem igazán volt más ötlete arra, hogyan terelje el a gyerek figyelmét arról, hogy Perselusról semmi hírük, így leginkább valamilyen apró elfoglaltságot adott neki, hogy lekösse.

Tudni szerette volna, hogy a családja jól van-e, és hogy mi történt azután, hogy elhoppanáltak a menedékházból. De a kérdései megválaszolatlanok maradtak. Kínozta a kilátástalanság érzése, és egyre kétségbeesettebbé vált.

Az ötödik napon elfogyott az utolsó morzsa élelem is a házban, így kénytelenek voltak besétálni a közeli faluba, hogy vegyenek valami ennivalót. Dora elváltoztatta Harry és a saját külsejét is, és megígértette a kisfiúval, hogy egyetlen árva szót sem fog szólni senkihez, és nem mozdul el mellőle, bármi történjék is.

A falubeliek mind nagyon barátságosan viselkedtek velük, Dora mégis csak félve mert válaszolni a kíváncsi kérdésekre. Egyszer már nagy bajt hozott a fejükre az óvatlansága, így a lehető legrövidebben társalgott mindenkivel, akihez csak betért, és dolga végeztével sietősen elindult Harryvel a faluból kivezető úton, elhárítva minden felajánlást a cipekedést illetően. A biztonság kedvéért kétszer is kerülőutat választott, mire végre rákanyarodott az ösvényre, ami a házukhoz vezetett. Úgy vélte, a következő két hétben nem kell visszamenniük a faluba, mert elegendő élelmiszert vásárolt.

Harry lassan visszaszokott a napi rutinba. Vacsora után fél órát pancsolt a kádban, de mindig vigyázott, hogy ne csináljon felfordulást, mert még élénken emlékezett rá, mi történt legutóbb, mikor kifröcskölte a fürdővizet. Miután végzett a tisztálkodással, Dora minden este mesélt neki lefekvés előtt, mint ahogy azelőtt is tette.

– Doro, amikor holnap felkelek, a professzor már itt lesz? – tudakolta a kisfiú aznap is, mint ahogy minden este, mióta a házban voltak.
– Nem tudom, Harry, de egy próbát megér, szóval most csukd be a szemed, és aludj el gyorsan – felelte Dora a már megszokottá vált mondatot. – Holnap egy újabb nap virrad ránk, és nekünk még sok tennivalónk van.
– Holnap is segíthetek? – kérdezte Harry egy hosszúra nyúlt ásítás után.
– Igen, kicsim, holnap is segíthetsz – felelte Dora.
– Akkor jó, én szeretek veled lenni, mert… – A kisfiú tétován félbehagyta a mondatot.
– Igen, Harry?
– Doro… én néha azt kívánom, hogy te legyél az anyukám. Ez nagy baj? – Harrynek még soha nem volt része igazi szeretetben, és kezdett egyre jobban ragaszkodni a boszorkányhoz.

Dorothea döbbenten hallgatta a gyereket, az egész olyan hirtelen és váratlanul történt. A szívét melegség járta át, nagyon jó érzés volt tudni, hogy valakinek ennyire fontos. Ő maga is érezte már párszor, hogy szívesen lenne ennek a kisfiúnak az anyukája, aki óvja őt, védelmezi és szereti. De még soha nem merte ezt hangosan is kimondani. – Nem kicsim, én örülök neki, hogy így gondolod, mert néha én is ezt kívánom. – Hosszú napok óta először boldogon mosolyogtak egymásra.

– Majd megmondom a professzornak is – közölte Harry, és becsukta a szemét.
– Mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt megtehesd – suttogta Dorothea, miközben a kisfiú arcát simogatta.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a fürdőszobába, hogy összeszedje Harry levetett ruháit. Minden este kimosta és megszárította a holmijukat, de unta már ezt csinálni.

– Lennie kell itt valahol néhány használható ruhadarabnak – motyogta az orra alatt.

Sorra járta a szobákat, és benézett minden ágy alá, kinyitott minden ruhásszekrényt, de sehol sem találta azt, amit keresett. Végül rászánta magát, hogy felmenjen a padlásra, és nagyon remélte, hogy nem fog óriási pókokra lelni odafent. Pálcája fényénél hunyorogva lépegetett a recsegő padlódeszkákon, de sikerrel járt. A padlásszoba ablaka alatt ott volt a régi iskolai ládája. Mikor felnyitotta, a kupac tetején ott díszelgett néhány régi roxfortos egyenruha, és pár darab férfiing, amit valószínűleg Remus vagy Sirius hagyhatott ott maga után.
Ahogy tovább kotorászott, a kezébe akadt néhány megsárgult fénykép. Az alakok nem mozogtak rajta, mint a varázsképeken, de így is ugyanolyan élettelik voltak. Még egész kislány volt a fotókon, az egyik családi karácsonykor készülhettek, amikor Sirius, Lily, Remus és James is ott ünnepelt velük.

Emlékezett arra a napra, mindenki nagyon vidám volt, és izgatottan bontogatta az ajándékait. Az édesanyja mézeskalács-figurái ott díszelegtek egy tányéron a dohányzóasztal közepén. Lehunyta a szemét, egy pillanatra úgy érezte, mintha a padlást is körüllengné az édes fahéj és a szegfűszeg aromája. De amikor újra kinyitotta a szemét, rájött, hogy ott kuporog a koszos, poros padlás padlóján, és az otthona távolibb, mint valaha.

Tovább keresgélt a ládában, és közben nem vette észre a vállára leereszkedő óriási pókot. Az ijesztő, szőrös lábú állat már a mellkasán mászott, mire végre felfedezte, és sikítva söpörte le magáról. Ahogy hátraugrott, megtántorodott, és leesett a padlóra, a hátával meglökött egy halom kartondobozt, és a legfelső tartalma hangosan csörömpölve gurult szét a padlón. Sirius régi kviddics-relikviái szerteszét hevertek mindenfelé. Dora megvonta a vállát, most egyáltalán nem volt kedve rendet rakni itt is. Felkapkodta a ruhákat, és elindult a lépcső felé, de útközben belerúgott valami lapos tárgyba. Mérgesen nézett le a lába elé, de az ingerültsége azonnal tovaszállt, ahogy felemelte a tárgyat.

Gyorsan visszasietett a szobájához, útközben halkan bekukkantott Harry szobájába, hogy megbizonyosodjon felőle, a kisfiú már alszik. Beszaladt a saját hálójába, az ágya mellé dobta a ruhákat, és csak állt ott a mellkasához szorított lemezzel.
Kiszórt egy hangszigetelő-bűbájt a szobára, hogy ne zavarja meg Harry álmát, és feltette a lemezt. Újra és újra végighallgatta a pár percnyi ismerős dallamot, és minden percben átjárta valamiféle jóleső érzés. Észrevétlen utazott vissza a múltba…

A szoba egyetlen fényforrása egy állólámpa volt, ami Perselus karosszéke mellett égett. A férfi teljesen belemélyedt az olvasásba, Dorothea pedig elheveredett a kanapén, és onnan nézte. Szerette őt ilyenkor figyelni, ahogy precíz mozdulattal lapozott a könyvben, a szeme mozgását, ahogy falta a sorokat, és a szemöldöke játékát, ami jelezte, ha valami érdekességre bukkant az olvasmányában.

Nem sok csendes estéjük volt együtt, sőt, igazából szinte ritkaságszámba ment, hogy úgy tudtak találkozni, hogy Perselust nem nyomasztotta egy újabb halálfaló-gyűlés gondja, vagy nem egy újabb lehetetlen feladaton kellett rágódnia, amit Dumbledore szánt neki.
Dora igyekezett kihasználni azt a kevéske kis békét, ami nekik jutott.

Odasomfordált a lemezjátszóhoz, és feltette az egyik kedvenc lemezét.* A férfi felnézett a lapok közül, látta, hogy a boszorkány lassan elkezdi ringatni a csípőjét, és bár a nő háttal volt neki, biztos volt benne, hogy ajkára kiült a pajkos mosoly.

– Táncolunk? – hajolt Dorothea a férfi könyve elé, és elragadóan mosolygott rá.
– Most? – kérdezte Piton nem nézve a nőre.
– Igen, most – felelte a nő, és könnyedén kivette a bájitalmester kezéből a könyvet, megjelölte, hogy hol tartott, majd letette az asztalkára.

Piton halványan elmosolyodott, és Dora felé nyújtotta a kezét.
Tánc közben nem csupán körbe-körbe forogtak. Piton ilyenkor kimutatta, hogy Dorothea az övé, és csakis az övé. Birtoklón ölelte magához, és beletúrt a nő sűrű hajába. Dora az orrát a férfi nyakhajlatához nyomta, és mélyen belélegezte az erőteljes arcszesz illatát.

– Meddig maradhatsz? – kérdezte halkan, ahogy a dal az utolsó ütemekhez ért.
– Nem tudom, Thea, de amíg itt vagyok, csak a tiéd vagyok. – Két kezébe fogta a boszorkány arcát, és olyan intenzíven csókolta, hogy Dorothea úgy érezte, nem sok vér maradt a lábaiban…

Tonks arra eszmélt, hogy a lemezjátszó hangosan kattog, a tű már túlfutott a lemezen. A ruhaujjával felitatta a szeme sarkában összegyűlt könnyeket. Most nem látta senki, most nem kellett erősnek lennie. Most átadhatta magát a fájdalomnak, a féltésnek és az aggódásnak. Szerette Perselust, és semmi más vágya nem volt, mint hogy viszontlássa.

center*****

Dumbledore professzor éppen befejezte a beszélgetést Mollyval, amikor kopogtattak az ajtaján. Percy Weasley peckes léptekkel indult meg a Roxfort igazgatójának asztala felé, a fejét a magasba tartotta, mintha többet érne Dumbledore-nál. Albus anélkül is tudta, hogy a férfi miért jött, hogy megszólalt volna, de az udvariasság azt diktálta, hogy újfent végighallgassa, ámbár ehhez semmi kedve nem volt.

– Jó reggelt, igazgató úr! – biccentett Percy, majd megvárta, míg Dumbledore hellyel kínálta. Mindenképpen a tökéletes úriember benyomását akarta kelteni.
– Önnek is jó reggelt, Mr. Weasley – biccentett felé Albus. – Egy teát esetleg? – Weasley egy kézmozdulattal elhárította a felajánlást.

Az igazgató azért is rendelt egy kanna friss, meleg teát, és lassú mozdulatokkal megízesítette az italt, amit kitöltött a csészéjébe. Percy kivárta, míg Albus teljesen neki szenteli a figyelmét, majd rögvest előhalászta barna úti-talárja belső zsebéből az újabb hivatalos felszólítást, amit Cornelius Caramel látott el a kézjegyével, és letette az igazgató asztalára.

– Gondolom, nem kell emlékeztetnem rá, hogy ezúttal sem tűr halasztást a válasza, igazgató úr.
– Igen, ezt mindig van olyan kedves, és megemlíti – mondta Albus az udvariasság álcája mögé rejtett gúnyolódással.

Lassan végigsimított a szakállán, majd maga elé húzta a levelet. Caramel újfent azt követelte, hogy beszélhessen Harry Potterrel, és egy közös fénykép után pár biztató sort akart megjelentetni a Reggeli Prófétában. Micsoda képmutatás! Nyakukon egy komoly háborúval, a Mágiaügyi Miniszternek egyéb gondja sincs, minthogy egy újságban pózoljon. Albus tudta, hogy Caramel igyekszik a lehető legjobban kijönni a mostani helyzetből, minekutána egy évig hazugnak titulálta őt és Harryt is.

– Újfent azt tudom csak mondani, mint eddig bármikor… Harry egészségi állapota jelenleg nem felel meg egy olyan fárasztó beszélgetésnek, aminek a miniszter szándékozik kitenni. Azt tudom csak tanácsolni, hogy napolják el ezt az igen fontos interjút.

Percy arcán látszott a nemtetszés. Jó pár alkalommal ellátogatott már a régi iskolájába, és mindig ilyen választ kapott. Hogy mondja meg imádott miniszterének, hogy megint nem jártak sikerrel? Ő nem szeretett rossz híreket vinni.

– Ahogy Harry készen áll, azonnal értesíteni fogom… Természetesen, ha ő is úgy gondolja, hogy részt szeretne venni ebben.
– Ez nem kívánság alapján történik! – emelte meg bosszúsan a hangját Percy. – Ha Caramel miniszter úr szeretne valamit, akkor az a valami meg is fog történni.
– Nos, igen, ezt már tapasztaltam – motyogta az orra alatt Albus. – Mint mondtam, értesítem…
– Természetesen nem kell értesítenie a Mágiaügyi Minisztert, mert minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy személyesen jöjjek ide érdeklődni – vágott az igazgató szavába. – Én személyesen vagyok megbízva a feladattal, mert a miniszter úr túl elfoglalt ahhoz, hogy ilyesmivel zavarják.
– Csakugyan? – kérdezte derűsen Albus, amivel tudta, hogy csak tovább bosszantja az előtte ülő fiatalembert. – Bizonyára sűrű lehet a programja.
– Elhiheti, hogy nem könnyű a varázslótársadalmat irányítani, de Caramel miniszter úr erőn felül teljesít.
Albus bólintott, noha egyáltalán nem adott igazat Percynek. Mióta a Weasley fiú ilyen gyakori vendég volt nála, elgondolkozott azon, hogy sikerülhetett Mollynak és Arthurnak ilyen fiút nevelniük belőle. Percy Weasley az évek során tökéletes talpnyalóvá nőtte ki magát, folyamatos bizonyítási vágy égett benne, és meglehetősen kellemetlen személyisége volt.
– Most visszatérek a minisztériumba, mert mint tudja, én is roppant elfoglalt ember vagyok – jegyezte meg pökhendin Weasley. – Amint lehetőségem van rá, újból fel fogom keresni.
Albus elnyomta a mosolyát a beígért találkozó hallatán. Weasley, mint minisztériumi alkalmazott, soha nem jelentkezett be, mert úgy gondolta, hogy neki bármikor joga van az igazgató idejéből elvenni.
– Természetesen – bólintott Albus. – Ámbár, úgy vélem, édes fiam, hogy illendő lenne legközelebb bejelentkeznie, mert egész véletlenségből, a következő alkalommal talán nem jut el az irodámig – közölte Dumbledore, és a férfira kacsintott. – El sem tudom mondani, mennyi tennivalót ad egy iskola igazgatása… Én is roppant elfoglalt ember vagyok.
Weasley semmi jelét nem adta annak, hogy értett volna a célzásból. Hátratolta a székét, majd lendületes léptekkel elhagyta Dumbledore irodáját.

– Minerva! – hajolt oda a kandalló elé Dumbledore, miután beleszórt egy maréknyi hopp-port. A boszorkány feje hamarosan megjelent a zöld lángokban.
– Mi történt, Albus? – kérdezte az idős boszorkány a helyére tolva a szemüvegét. – Láttam Mr. Weasleyt megérkezni a kastélyba.
– Az most nem fontos – legyintette a kezével Albus. – Hívj össze egy rendkívüli gyűlést!
– De hiszen tudod, hogy most mindenki…
– Igen, igen, Minerva, tudom! – vágott a nő szavába. – Aki el tud jönni, az ott lesz. Egy óra múlva találkozni akarok velük a szálláson.

Remus gondterhelten csúsztatta vissza a tükröt a kabátzsebébe. Albus nem tudott jó hírekkel szolgálni, a Tonks családot átmenetileg elküldte egy búvóhelyre, amit óvatossági okokból ezúttal senkinek sem árult el, hogy hol találják. Nymphadora is a szüleivel tartott, pedig a szíve másfelé húzta, de Remus határozottan megtiltotta neki, hogy utána menjen. A Rend tanácstalan volt, a Mágiaügyi Miniszter egyre nagyobb nyomást gyakorolt az igazgatóra, és Voldemort is a sarkukban volt. Senkiben nem bízhattak, és mindenki gyanús volt, árulót kerestek maguk között. Ők, akik arra esküdtek fel, hogy a jó ügyet fogják szolgálni, most ugyanolyan alávaló játszmát játszottak agymással, mint azok, akik ellen küzdöttek.

Lupin csak remélni tudta, hogy egy időre gond nélkül meghúzhatja magát a rejtekhelyén. A teliholdat az erdőben töltötte, és most igazán szüksége volt egy kis pihenésre, de tudta, hogy a bájitala nélkül nem lesz nyugta. Amíg nem kapja meg az újabb adagot, addig a szokásos kínjai csak megsokszorozódnak, és egyre elviselhetetlenebbé válnak.

A falu félreeső részén, egy elhagyatott földön állt egy rozoga pajta. Az emberek nem mertek a közelébe menni, mindenki messzire elkerülte, mert úgy hírlett, átok ül rajta. Remus ezzel tökéletesen egyetértett, átkozott volt, aki ott tanyázott, és ez nem volt más, mint ő maga. De legalább nyugta volt a helyiektől, ám minden percben rettegett, hogy a halálfalók megtalálják őt.

A hatodik nap telt el, mikor éjféltájt egy sirály szállt le a gerendákra, és élesen rikoltozva verdesni kezdett a szárnyaival. A lábát a férfi felé nyújtotta, hogy leoldozza róla a levelet. Lupin ereiben meghűlt a vér ijedtében, attól tartott, hogy ez egy csapda, és ha hozzáér a levélhez, az zsupszkulccsá változik, és egyenes Voldemort elé kerül. De ahogy egyre hosszabb ideig töprengett az esélyén annak, hogy lelepleződhetett, annál biztosabb volt benne, hogy a sirálynak külön jelentése lehet. Végül megkockáztatva saját halálát, néhány varázsige elmormolása után már nyugodt szívvel oldozta le az üzenetet a lábáról.

Holdsáp!

Mondd el Tapmancs és a mi titkunkat a Feketének, és akkor megtalál minket. Kérlek, tedd meg ezt értünk!

Lupin tudta, hogy a nő mire gondol. A homlokára csapva szitkozódott, amiért nem jutott előbb eszébe a tengerparti ház, pedig olyan kézenfekvő megoldás lett volna. Dora pár soros leveléből megértette, mennyire kétségbe van esve, és hogy itt az ideje, hogy félretegye az ellenérzéseit. Először Albusnak akart szólni, hogy értesítse róla, Dorothea kapcsolatba lépett vele, és így már biztosak lehetnek afelől, hogy jól vannak. Aztán meggondolta magát, úgy döntött, inkább maga fogja leellenőrizni ezt a nyomot, mielőtt riadóztatná a Rendet. Arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy a tengerparti házba.

Molly tekintete ide-oda járt a három gyereken, akik fel sem mertek nézni a tányérjukból. Mióta a kerekded asszony rajtakapta őket, hogy a vendégszobában pusmognak, megsokszorozta számukra a ház körüli teendőket. Ron nem győzött mindannyiszor szemrehányó megjegyzéseket tenni, ahányszor valami – szerinte égbekiáltóan igazságtalan – házimunkát kellett elvégeznie.

– Még hogy menjünk be Piton szobájába… – morogta az orra alatt a vörös hajú fiú, ahogy egy újabb gyomnövényt tépett ki a virágágyásból.
– Mondtál valamit, Ron? – kérdezte vészjósló hangon Hermione, miközben igyekezett kisöpörni a haját izzadó homlokából, de csak újabb sárcsíkokat húzott az arcára.
– Csak nem győzőm csodálni a remek tervedet, ennyi, amit mondtam!
– Oh, hála Merlinnek, kezdődik elölről, már három napja…
– Ginny, neked igazán mellém kéne állnod – szólalt meg sértődötten Hermione. – Azok után, amit megtudtunk, nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.
– Remélem, ez azt jelenti, hogy újabb látogatást kívánsz tenni a vendégszobában… Olyan jó lenne még több büntetést kapni amiatt, hogy nem tudsz megülni a hátsódon! – Ron dühösen kezdte el letaposni a vakondtúrásokat.
– Nem foghatsz mindent rám! – trappolt oda Hermione.
– Dehogyis nem! Minden a te hibád, mert neked mindent tudod kell mindenről!
– Ronald Weasley…
– Elég legyen! – kiáltotta Ginny a másik kettő felé fordulva. – Elegem van, nem bírlak titeket hallgatni, ahogy arról vitatkoztok, ki mit csinált.
– A bátyád kezdte – próbálta védeni magát Hermione, de érezte, hogy az érvelése gyenge lábakon állt.
– Te sem vagy nála különb! – vágta oda Ginny szemrehányóan, és Hermione egészen elpirult, ahogy belegondolt, a lánynak talán igaza van. – Mi lenne, ha nem esnétek egymás torkának állandóan, mert van valami sokkal fontosabb is ennél.
– Micsoda? – fintorgott Ron.

Ginnyben az eddig elfojtott düh már olyan méreteket öltött, hogy nem tudta tovább magában tartani. Annyira bosszús volt és elkeseredett, hogy muszáj volt valakin levezetnie az indulatait.

– Tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted? – kérdezte a bátyjától, és felé hajított egy marék földet. – Harry, ő az, aki sokkal fontosabb annál, hogy vitatkozzatok. Gondoltatok rá is egyáltalán?
– Ginny, mi sajnáljuk… – csitította Hermione.
– Oh, hát persze, most ezt mondod – fordult el a lány sértődötten. – De mikor jutott ő eszedbe? Gondoltál rá, mi lehet vele, merre van, és mekkora bajban lehet? Nem, biztos vagyok benne, hogy eszedbe sem jutott, miközben a bátyámmal hadakoztál.

Hermione bűnösnek érezte magát. A barátnőjének igaza volt, önző módon viselkedett, és nem gondolt arra, hogy mennyire felkavarja a nyomozásával a vörös hajú lányt. Ron tétován állt egyik lábáról a másikra, nem tudta, mit mondhatna, az érzelmek kifejezése nem igazán volt az erőssége.

– Harry talán komoly bajban van, és mi semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy valószínűleg Pitonnal volt együtt, de ő most fent fekszik az emeleten ájultan, és mi nem tehetünk érte semmit. Szóval jó lenne, ha befognátok mindketten. – A végére már alig látott a könnyeitől. Ledobta a kezében tartott lapátot, és berohant a házba.

Mrs. Weasley mindent megtett volna a családjáért, soha nem hagyta volna, hogy bárkinek is baja essen. Képes lett volna bárkivel, még akár magával Voldemorttal is dacolni értük. De amikor tehetetlenül kellett néznie egyik gyermeke szenvedését, akkor anyai szíve minden percben meghasadt. Most nem tudta megvédeni Ginnyt, és nem tudott rajta segíteni, bármennyire szeretett volna. Szomorúan csukta be a kertre néző szoba ablakait, és visszafordult a beteghez.

– Nem tudom, mit tehetnék még érted, de fel kell ébredned – suttogta a férfi fülébe, miután lecserélte a kezén a borogatást. – Ideje, hogy felébredj, Perselus.

Perselus ajkát halk nyöszörgés hagyta el, mikor Molly keze már a kilincsen volt. A nő megpördült a sarkán, és lélegzetvisszafojtva nézte a férfit, aki most újra néma volt. Mollynak néha az volt a benyomása, hogy Perselus már nincs az élők sorában, aztán a férfi mellkasa megemelkedett, ahogy teleszívta a tüdejét levegővel, és a boszorkány bizonyságot szerzett róla, hogy a bájitalmester még nem adta fel a harcot.

Pedig Perselus harcolt, talán jobban, mint azelőtt. Az altató- és nyugtató-főzet egyre kevésbé volt hatással a szervezetére, de eléggé elnyomta őt. Így bármennyire is szeretett volna kommunikálni a külvilággal, képtelen volt rá. Úgy érezte, mint akit sűrű köd vesz körbe, és bár látja a fényeket, akármilyen hosszan sétál felé, nem tudja elérni.

Molly még várt egy percig, csendben figyelte a férfit, de Perselus nem mozdult, nem adott ki hangot. A nő elszomorodva indult meg az ajtó irányába, mikor Piton ajkát újabb nyöszörgés hagyta el.

– Most szórakozol velem? – dorgálta meg Molly a férfit. – Mert ez egyáltalán nem vicces.

Piton nyelt egy nagyot, majd rekedtes, gyenge hangon végre kimondta, amit szeretett volna.
– Hívd Albust! – Mire Molly reagálhatott volna, a férfi szemhéja felpattant, és az éjfekete tekintet az övébe fúródott. – Most!

* A jelenet hangulatához ajánlom a következő számot: Renne Olstead – Someone to watch over me.