12.

Mindenki beszél

Dorothea korán ébredt, egy ideig csak hallgatta a ház csendjét. Az időjárás olyan volt, mintha csak a lelkében tátongó viharhoz igazodna. A nyár ellenére aznap szeles és borongós volt az idő, köd szállt le a tengerpartra.
A nő próbálta rávenni magát, hogy felkeljen az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb nap. A nyolcadik… Perselus nélkül. Néha úgy érezte, hogy nem tudja tovább csinálni, és bármennyire is igyekszik jókedvűnek látszani, fel fogja adni. Érezte a torkát szorító sírást, de nem magukat siratta. A bűntudat nem hagyta nyugodni. A bűntudat, amiatt, amit tett.

Mindenről ő tehetett! Ha nem lett volna olyan könnyen befolyásolható, ha nem érezte volna fontosnak, hogy mentse a munkáját, akkor most még mindig a Menedékházban lehetnének, csak ők hárman. De nem így történt, rossz döntést hozott, és ezért nem ő fizetett meg.

Megőrjítette a bizonytalanság, tudni akarta, mi történt, miután ők elhoppanáltak. Mi lett a családjával, a Rendtagokkal, Perselusszal? Tudni akarta, hogy jól vannak, hogy biztonságban vannak, csak egy jelet akart, bármit, amitől megnyugodhat. Akármit!

Harry halkan belökte a nő hálószobájának ajtaját. Éhes volt, de nem akart követelőzni vagy ilyesmi. Hiába a nő kedvessége, a régi rossz beidegződései nem tűnnek el nyom nélkül egyik napról a másikra.

– Jó reggelt, Harry! – Dora felült az ágyban, és intett a kisfiúnak, hogy bújjon mellé. – Azt hiszem, valaki itt már nagyon éhes – jegyezte meg mosolyogva, mikor a kisfiú gyomra korgott egyet. – Megyek, készítek reggelit, addig foglald le magad a nappaliban, rendben?
Harry bólintott, és követte a nőt a nappaliba, majd hagyta, hogy Dora elvonuljon a konyhába. A boszorkány éppen csak elővette a tojásokat a jégszekrényből, mikor a kisfiú megjelent a háta mögött, az arcán látszott, hogy nagyon izgatott valami miatt.

– Mi a baj, Harry? – simogatta meg a kisgyerek feje búbját, miközben odalépett a tűzhelyhez.
– Azt hiszem, végre eljött hozzánk a professzor – újságolta boldogan a gyerek. – Ott áll kint – mutatott a kert irányába.

Dorothea azonnal letette a tojásokat a pultra, és gyorsan odasietett az ablakhoz. Résnyire elhúzta a függönyt, és szorosan a falhoz lapulva óvatosan kilesett az előkertbe. Még a köd ellenére is tisztán kivehető volt egy ember sziluettje. Hirtelen páni félelem fogta el, de igyekezett megőrizni a hidegvérét, nem akarta megijeszteni a gyereket. Újra kinézett, megbizonyosodva róla, hogy nem képzelődött, valaki tényleg ott állt kint.

Harry kíváncsian nyújtózkodott az ablakpárkányba kapaszkodva, ő is ki szeretett volna nézni, de Dora eltolta, és leguggolt, hogy a szeme egy magasságba kerüljön Harryével.

– Harry, most nagyon figyelj rám, rendben? – Megfogta a kisfiú vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Egy játékot fogunk játszani, de fontos, hogy azt tedd, amit mondok neked.
– Egy játékot… Az jó! – lelkendezett a kisfiú.
Dora bólintott, majd gyorsan felegyenesedett, és újra kilesett a kertbe, hogy ellenőrizze, az idegen még mindig elég messze van-e tőlük. Harry újra megpróbált kilesni, de a nő megint visszatartotta.
– Mit is mondtál, meddig is tudsz számolni? – kérdezte idegességtől vibráló hangon.
– Már tízig is! – jelentette ki a gyerek büszkén, és elkezdte az ujjaival mutatni, hogy mennyire ügyes.
– Jó, jó rendben van! – Dora lefogta a kisfiú kezeit. – Emlékszel a dalra, amit tegnap tanítottam, az ici-pici pókra? – Harry bólintott. – Most azt szeretném, ha itt maradnál a konyhában, ne menj túl messzire attól az ajtótól. – A hátsó ajtóra mutatott. – Énekeld el a dalocskát ötször.
– Ez jó játék – mosolygott Harry.
– Menni fog, kicsim, meg tudod tenni? – Harry újból bólintott. – Én kimegyek a kertbe, megnézem, ki jött hozzánk. Ha nem érek vissza, mire befejezted ötödszörre is, akkor késlekedés nélkül szaladj ki ezen az ajtón. – Megint a hátsó ajtóra mutatott. – Azt akarom, hogy szaladj, ahogyan csak bírsz, és ne állj meg, amíg nem látsz meg valakit az úton! – Odaszaladt a pulthoz, és letépett egy darabot a zsírpapírból, majd gyorsan ráírt egy üzenetet.

Csak reménykedni tudott benne, hogy Harry nem fog rossz kezekbe kerülni. A papírdarabra ráírta Arabella Figg címét, és azt, hogy a kisfiú hozzá tartozik. Összehajtogatta a papírt, és becsúsztatta a gyerek pizsamájának zsebébe. Cipőt varázsolt Harry lábára, amit a kisfiú tátott szájjal nézett.

– Doro, baj van? – kérdezte Harry aggodalmas arccal. – Miért akarod, hogy elmenjek?
– Csak csináld, amit kértem! – Most nem volt ideje részletes magyarázkodásra. – Most nagyon fontos, hogy szót fogadj nekem. – Újból kilesett az ablakon, az idegen közelebb ment a házhoz, nem volt több idejük.
– Megint jönnek értem a rossz emberek? – A nő torka összeszorult, ahogy a kisfiú arcára pillantott.
– Énekeld el a dalocskát ötször magadban, és aztán szaladj ki az ajtón. Csak akkor állj meg, ha meglátsz valakit, és add oda neki azt a papírt, amit a zsebedbe tettem. – Harry bólintott, de látszott rajta, hogy kezd megijedni. – Nagyon szeretlek, kicsim, és ígérem, hogy bármi történjék, meg foglak találni. – Dora magához ölelte, majd megvárta, míg Harry odasétál az ajtó mellé, és kisietett a konyhából.

Még utoljára visszanézett, mielőtt elhagyta volna a házat. Harry tekintetében kétség, félelem és bizonytalanság ült, Dora mégis tudta, hogy meg fogja tenni, amit kért tőle. Elsuttogta Harrynek, hogy szereti, majd a bejárati ajtóhoz rohant, és kivont pálcával a kertbe lépett.

Az idegen lassú léptekkel haladt egyre közelebb, mintha csak fel akarná térképezni a környéket, de mikor a boszorkány megjelent, hirtelen megtorpant. Dora csak annyira ment közel, hogy pontosabban tudjon célozni, de ebből a távolságból még nem tudta kivenni a másik arcát, aki első ránézésre egy férfi lehetett.

– Ha kedves az életed, akkor ott maradsz, ahol vagy! – kiáltotta a férfinak. – Egy lépést se tovább, különben hamar a túlvilágra küldelek!

Harry remegve állt az ajtó mellett, a szemét le sem vette róla, és már végzett az első mondókával. Időnként meggyűlt a baja a szöveggel, de nagyon koncentrált, ahogy Dora kérte tőle.

Az idegen pár pillanatig egy helyben állt, majd újra közeledni kezdett, de ezúttal nem a ház irányába haladt, hanem Dora felé lépdelt, aki addigra már párhuzamosan állt a házzal. A nő érezte, hogy bármire képes lesz, hogy megvédje Harryt, akár még ölni is, pedig soha azelőtt nem tett még ilyet.

– Mondtam, hogy egy lépést se! – kiabálta Dora, és érezte, hogy egyre jobban eluralkodik rajta a pánik, de igyekezett palástolni a félelmét.
Számtalan alkalommal volt már veszélyes bevetésen, de ez most más volt. Most nem csak róla volt szó, meg kellett védenie Harryt is, és ez a felelősség nyomasztó volt.

– Ki maga? – Dora tudta, hogy ez hiábavaló kérdés volt, hiszen senki nem fogja azt válaszolni, hogy halálfaló vagyok, és azért jöttem, hogy megöljelek. Na jó, kivéve talán Bellatrixot. Róla el tudta képzelni, hogy a képébe vágja.

Az idegen felemelte az egyik kezét, a másikban tartott valamit, amit a nő nem látott jól. Érezte, ahogy egyre növekszik benne az adrenalin, a fülében ott dübörgött a vér, a torkában dobogott a szíve. A férfi már csak jó háromméternyire állt tőle, de a köd miatt még mindig csak homályosan látszódott. Dora nem kockáztathatta meg, hogy bejusson a házba, cselekednie kellett. Hirtelen elrugaszkodott a földtől, és villámgyorsan szaladni kezdett, majd egy ugrással leterítette az áldozatát, és a földbe nyomta az arcát.

– Ki vagy te, és ki küldött? – morogta a férfi fülébe. A másik próbálta elfordítani a fejét, hogy levegőhöz jusson. – Halljam, ki vagy, és hogy jutottál be ide? Ne is pazarold az idődet mellébeszélésre, az igazat akarom!

A férfi mocorogni kezdett Tonks szorítása alatt. A boszorkány nem tudta megmondani, milyen korú lehet a behatoló, de azt már látta, hogy nincs a legjobb formában. A ruházata viseltes volt, és valószínű volt, hogy nem evett rendesen mostanában, a hátán érezte minden csontját.

– Rms vgyk – nyöszörögte a férfi. – Rms.
– Kicsoda? – kérdezett vissza élesen a nő.
Éppen csak annyira engedett a szorításon, hogy a férfi megfordulhasson, és láthassa az arcát. A sár és fűfoltok alatt Remust vélte felismerni, ami alaposan meglepte, de ez még nem volt elég bizonyíték.
– Honnan tudjam, hogy tényleg te vagy az? – Erőteljesen a férfi torkához nyomta a pálcáját.
– Senki… senki… más nem jöhet ide rajtam kívül, nem szólalt meg a védővarázslat… felismert – morogta Lupin. Nehezen beszélt, a szája tele volt földdarabokkal, és a nő a mellkasán térdelt.
Dora a pillanat tört része alatt átgondolta a férfi érvelését.
– Kié volt a ház előttem? – Leszállt a férfi mellkasáról, de még mindig fogva tartotta.
– Tapmancsé, Siriusé, nevezd, ahogy akarod. Engedj már el, te bolond nőszemély!
Dorothea egy pillanatig még habozott, majd felegyenesedett, és a kezét nyújtotta a férfinak. Abban a pillanatban, hogy megindult a keze, hogy megölelje Remust, a hátsó ajtó hangosan kicsapódott, és Dora tudta, hogy Harry végzett a számolással, és most rohanni kezdett.

– A francba! – szitkozódott, majd gyorsan megindult a kisfiú után.

Harry alaposan meglepte, mert a boszorkány nem számított rá, hogy a gyerek ennyire gyorsan tud futni, de egészen az ösvény végig jutott, mire végre beérte. Megragadta a kisfiú karját, és visszarántotta maga mellé. Harry először tiltakozott, a nagy ijedségben nem vette észre, hogy ki tartja fel őt, beletelt egy jó percbe, mire a boszorkány meg tudta őt nyugtatni.

– Szívem, én vagyok az. – Erősen fogta a tiltakozó fiút. – Nem kell tovább futnod, már minden rendben van.
Harry bizalmatlan pillantást küldött a nő felé.
– Tényleg én vagyok az… Dumbledore professzor egy piros játékautót adott neked ajándékba. Ezt nem tudhatja mindenki, nem igaz?
– De – biccentett Harry. – Már nincs vész? – kérdezte oldalra billentett fejjel.
– Nincs, komolyan nincs – mosolyodott el a nő. – Gyere velem vissza, be szeretnélek mutatni valakinek.
– Annak, aki kint állt? – szökdécselt mellette Harry.
– Igen, ő a barátom, és biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod.

Kézen fogva sétáltak vissza a birtokra, ahol Remus a veranda korlátján ülve várta őket. Nem akart addig bemenni a házba, amíg Dora nem tér vissza, bár ha őszinte akart lenni magával, most, hogy meglátta a nőt és mellette Pottert, már egyáltalán nem akaródzott neki bemenni.
Dora megállt a férfi előtt, és kérdő tekintettel kutatta az arcát. Remus szája megrándult, mikor Harryre nézett. Egy pillanatra visszatartotta a levegőt, majd aprót biccentett, és kinyitotta az ajtót. Maga előtt beengedte Dorát és a gyereket, majd ő is belépett.

– Nem sok minden változott, igaz? – fordult felé a nő. – Talán valamivel tisztább, de minden a régi.
– Igen, majdnem minden – bökött fejével a fiú felé, majd tüntetően másfelé fordult.
– Harry, ő itt Remus Lupin egy régi barátom v mutatta be őket egymásnak. A kisfiú illedelmesen mosolygott, de Remus nem tudott rá nézni.
Tonks hagyta, hogy a gondolataiba merüljön egy időre, tudta, hogy nem könnyű most neki sem.
– Készítek valamit enni – szólalt meg Dora némi hallgatás után. – Biztosan mindenki éhes.

Harry félénken pillantott a számára idegen férfi felé. Útközben, mikor visszafelé tartottak a házba, a boszorkány említette neki, hogy meglátogatta őket az egyik barátja, de a férfi nem tűnt számára túl barátságosnak. Inkább úgy gondolta, hogy nem szívesen van velük.

Remus igyekezett levegőnek nézni Harryt, ami nem kerülte el a nő figyelmét, és hamar szóvá is tette.

– Szokd meg a gondolatot, hogy itt van, mert nem fogom elküldeni. – Remus úgy tett, mintha ezt a mondatot nem neki címezték volna. – Harry itthon van, bánj vele tisztelettel!
– Fontos dolgokról szeretnék veled beszélni… Bizalmasan! – Az utolsó szót erősen megnyomta.
– Mint mondtam, Harry itt marad! – Dora megrendíthetetlennek tűnt, és Remus érezte, hogy a nő és a gyerek közötti kapcsolat sokkal szorosabb, mint korábban. – Már beavattam egy-két részletbe. Nem fogod összezavarni, ha előtte beszélsz.
– Micsoda? – hőkölt hátra Remus. – Te teljesen megbolondultál, Albus azt mondta…
– Tudom, mit mondott! – fojtotta bele a szót Dora a férfiba. – De nem volt értelme tovább hazudoznom neki. Ő gyerek, és nem ostoba, előbb-utóbb rájött volna ő is. Magyarázatot kellett neki adnom a menedékházban történtek után.
– De… – Remus nem is tudta, van-e értelme tovább tiltakoznia, hiszen már úgyis mindegy volt.
– Harry mindent megértett. Nem szabad lebecsülnünk a felfogóképességét, csak mert öt éves.

Elkészült a rántotta, és a nő három tányérra osztotta. Csendben láttak neki az evésnek. Harry kíváncsian figyelte a két felnőttet, de ők egy szót sem szóltak. Remus mohón vetette rá magát az ételre, jó ideje nem evett már rendesen, és csak most tudatosult benne igazán, hogy mennyire éhes volt.

Evés után Harry kikéredzkedett a nappaliba, játszani szeretett volna, és Dora hálás volt, amiért magukra hagyta őket. A kisfiú mindig is nagyon diplomatikus volt, és valahogy mindig megérezte, ha zavar másokat.

– Most már beszélhetsz – jegyezte meg a nő olyan hangsúllyal, amiből érezhető volt a nemtetszése. – Miért te jöttél Perselus helyett? – kérdezte, és már előre rettegett a választól.
– Egyelőre még nincs róla biztos információm, hogy hol van, de Albus azt mondta, életben van. – Dora ökölbe szorított kezei kiengedtek. Legalább az biztos, hogy életben van.
– Ezek szerint Dumbledore professzor tudja, hogy hol van?
– Igen, nem kell aggódnod, Voldemort nem tudta elkapni. – Remus hátradőlt a széken, és egy rövid ideig a nő arcát nézte. Nem tudta megmondani, mi olyan különös a tekintetében, de az arcvonásai érezhetően meglágyultak, most, hogy tudta, Piton életben van.

Remus részletesen elmesélte a nőnek, hogy mi történt azután, hogy ők ketten elhoppanáltak. Dora szívéről nagy kő esett le, mikor megtudta, a családja jól van, és mindhárman egy ideiglenes óvóhelyen rejtőzködnek. Noha ettől meg kellett volna nyugodnia, mégsem szűnt meg az irántuk érzett aggodalma. Ha bujkálniuk kell, az azt jelenti, hogy keresik őket, ahogy valószínűleg az összes többi Rendtagot is, mivel mindannyian lelepleződtek a faluban zajló összecsapás alatt.

– Örülök, hogy itt vagy, és hogy jól vagy. – Dora a férfi keze után nyúlt, és gyengéden megszorította. – Előbb kellett volna írnom neked.
– Bár én is ezt mondhatnám, hogy örülök… Ez a ház…
– Tudom, Remus, tudom, hogy nehéz neked, de hidd el, nem vagy egyedül. – A férfi bólintott, bár nem gondolta úgy, hogy mindenkinek egyformán olyan nagy a fájdalma, mint az övé.

Dora a férfival együtt átsétált a nappaliba, ahol Harry már egy egész rakás lapot telerajzolt a műalkotásaival.

Perselus már két erősítő-bájitalt is megivott, mire Dumbledore odaért. A harmadik fiolát már csak azután ürítette ki, mikor Molly magukra hagyta őket, hogy valami könnyű ebédet készítsen a férfinak.

Albus szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a szokásosnál is jobban meglátszott rajta a kora, de ez most egyáltalán nem hatotta meg Pitont.

– Hogy vagy, fiam? – kérdezte az idős férfi, és odahúzott egy széket Piton ágya mellé.

Perselus nem válaszolt. Mit mondhatott volna, hogy jóformán úgy érzi, mintha meghalt volna, de valami csoda folytán mégis életben maradt? Még soha életében nem érezte magát ilyen fáradtnak, mint most. Dacára annak, hogy több mint egy hétig ágyban feküdt, most is úgy érezte, hogy tudna még aludni pár órát. Szörnyen legyengültnek érezte magát, és rettentően éhes volt.

– Megtaláltad őket? – kérdezte reszelős hangon. Albus felé nyújtotta a poharat, amit Molly hagyott ott az éjjeliszekrényen. – Ugye mindketten jól vannak?
– Kerestem őket, de egyelőre nem tudok semmi biztatót mondani. Attól félek…
– Még véletlenül sem azt akarod mondani, hogy feladtad, ugye? – kérdezte Piton egy sötét pillantás kíséretében.
– Miss Tonks családja számtalan búvóhelyet felsorolt, ahova mehettek, de miután valamennyit leellenőriztük, sajnos be kellett látnunk, hogy egyik helyen sem volt semmi nyom utánuk. – Albus tekintetéből őszinte sajnálkozás tükröződött.
– Nem tűnhettek el nyom nélkül, keressétek őket tovább! – követelőzött Piton. – Muszáj megtalálnom őket, nekem muszáj…
– Tudom, fiam. – Albus megérintette a férfi karját, de Piton kelletlenül lerázta magáról az igazgató kezét. – Azon vagyok, hogy megtaláljam őket, de eléggé korlátozottak a lehetőségeim. A minisztérium még mindig vizsgálódik a faluban történtek ügyében, az idős mugli hölgy halála sem segített rajtunk. Mindent és mindenkit figyelnek, ráadásul sajnos egy áruló is van közöttünk.
– Nem mondod? – A férfi hangjából kicsendül a szarkazmus. – Nem lehetett véletlen, hogy kiszúrták Dorotheát!
– Valóban nem – értett egyet az igazgató. – Pontosan ezért kell óvatosnak lennem, nem kürtölhetem szét, hogy nyomuk veszett.
– Nem érdekelnek a kifogásaid, Albus! – csattant fel Piton. – Ha nem kábítasz el, akkor…
– Akkor talán most nem élnél – vágott a szavába az igazgató. – A hála nem az erősséged, igaz?
– Hála? – ismételte vissza a férfi megvetéssel a hangjában. – Bezártál minket egy olyan házba, ami nem kapott megfelelő védelmet, semmilyen tervünk nem volt egy esetleges rajtaütésre!
– Valóban követtem el hibákat, ámbár meg kell jegyeznem, hogy te sem voltál ott a házban, hogy segíts nekik. – Pitont már éppen eléggé bántotta a lelkiismerete, nem volt rá szüksége, hogy még az igazgató is felhánytorgassa a dolgot. – Szabadna tudnom, hogy hol voltál?

Perselus néhány másodpercig azt fontolgatta, hogy valóban válaszoljon-e erre a kérdésre, végül úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha tiszta vizet öntenek a pohárba.

– A mugliknál voltam, beszélni akartam velük.
– Úgy érted, Harry családjánál? Roppant érdekes – simított végig hosszú szakállán.
– Ők nem Harry családja, ők csak a zsarnokoskodó rokonai, akik megkeserítették az életét, amíg velük élt. Az undorító gyerekük legalább háromszor akkora volt, mint Harry. – Albus elgondolkozva billentette félre a fejét, míg a férfit hallgatta. – Egyikük sem tudott magyarázatot adni rá, hogy honnan vették maguknak a bátorságot, hogy így bánjanak a gyerekkel, de én időközben rájöttem. Te vagy az oka mindennek!
– Parancsolsz?! – lepődött meg Dumbledore.
– Te úgyszólván szabad kezet adtál nekik – morogta Piton. – Tudtad, hogy a fiúnak milyen élete van abban a házban, mégsem tettél ellene semmit. Senki nem védte meg őt, senki nem segített Harryn.
– Lenyűgöző, milyen egyszerű könnyedséggel használod az ifjú Potter keresztnevét – örvendezett az idős mágus. – Azt kell, hogy mondjam, nagyon elégedett vagyok.
– Mivel? – kiáltotta Piton. – Az volt számodra a legfontosabb, hogy Harrynek nevezzem? Hát akkor tényleg szétvethet a boldogság!
– Látom, a kedélyed mit sem változott, ezt a gyógyulás jelének veszem – mondta jókedvűen a férfi.
– Menj a pokolba, Albus – morogta az orra alatt a férfi. – Muszáj őket megtalálnod, nem tűnhettek el nyom nélkül.
– Azt hiszem, kissé alábecsültem Miss Tonks képességeit.
Hermione fülét szorosan az ajtóra tapasztotta, nem akart kihagyni egyetlen szót sem. De minél többet tudott, annál inkább szeretett volna elfelejteni mindent. A tudat, hogy a barátja akár komoly veszélyben lehet, nyomasztó volt. Ron mögötte állt a hálószoba küszöbén, és folyamatosan azt kérdezgette, miről beszélgetnek odabent, de a lány csak legyintett, nem tudott egyszerre kétfelé figyelni.

– Azt hiszem, ideje, hogy én is tegyek valamit – jelentette ki Perselus, és nehézkesen ugyan, de végül kitornázta magát az ágy szélére.
– Úgy vélem, még korai lenne felkelned – mondta Albus, de mégis engedte, hogy a férfi talpra álljon.

Piton járása bizonytalan volt, és időnként meg kellett kapaszkodnia a szoba bútorzatában, mikor úrrá lett rajta a szédülés. Nagyon gyenge volt, mégsem akart tovább ágyban maradni, addig nem tudott megnyugodni, míg nem volt biztos afelől, hogy Harry és Dorothea jól vannak.

– Azt javaslom, hogy maradj még itt pár napig, amíg megerősödsz. Itt biztonságban vagy, senkinek sem árultam el, hogy hova hoztalak. – Albus szemében komolyság ült. – Molly bizonyára nem bánja, hogy itt vendégeskedsz még egy ideig, a gondodat fogja viselni.
– De én nem akarok itt maradni! – makacsolta meg magát a férfi. – Hogy is várhatod ezt tőlem? – Perselus arcán látszott a fájdalom és a féltés.
– Mit tervezel, elindulsz a vakvilágba, és benézel minden bokorba? Ez őrültség, fiam. – Albus is talpra állt, és tett pár lépést a férfi felé.
– Nem vagyok a fiad – sziszegte Piton összeszorított fogakkal.
– Fájdalmaid vannak, vissza kéne feküdnöd – próbálkozott Dumbledore.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – Piton megpördült, és elindult az ajtó irányába.

Hermionénak még pont volt annyi ideje, hogy egy lépéssel eltávolodjon az ajtótól, de már nem tudott visszamenekülni a szobába, mert Ron ijedtében becsapta az ajtót.

A bájitalmester sötéten végigmérte a diáklányt, majd szó nélkül elsétált mellette.

Dora oldalba lökte a barna hajú férfit, aki továbbra sem méltatta válaszra, pedig már háromszor megismételte a kérdését. Remus le sem vette a szemét Harryről, aki annyira belemerült a rajzolásba, hogy fel sem tűnt neki, hogy valaki már hosszú ideje figyeli. A férfi igyekezett visszagondolni a gyerek harmadik évére, amikor ő tanította neki az SVK-t. Akkor egyetlen egyszer sem gondolta úgy, hogy nem tudná kedvelni őt. Sőt, első perctől kezdve szimpatikus volt neki, és nem csak azért, mert szakasztott olyan volt, mint James, hanem mert Harry egyszerűsége valósággal magával ragadta. Soha nem vallotta be a fiúnak, de egy kicsit ő is számított rá, hogy talán az őt körülvevő hírnév rossz hatással van rá, hogy talán kissé beképzelt, de erről szó sem volt.

Egy egyszerű tinédzser volt, aki kereste a helyét a világban, és igyekezett megfelelni az elvárásoknak, bármilyen magasan legyen is a léc. Tehetsége volt a varázsláshoz, ösztönös tehetsége, ami nem sok embernek adatik meg. Persze a legtöbb boszorkány és varázsló el tudja sajátítani a varázsigék többségét, és nagy valószínűséggel végre is tud hajtani számtalan bűbájt, rontást, vagy megátkozhat valakit. De Harry minden erőlködés nélkül varázsolt, könnyedén, mintha csak egy tollpihe lenne a kezében, lenyűgöző volt látni, milyen gyorsan megtanulta elintézni azt a mumust.

Miután kiderült Siriusról, hogy ártatlan, Remus megkönnyebbült. Annyi év magány után végre úgy érezte, hogy családot kap, olyanokat, akik feltétel nélkül elfogadják, akik szeretik, és akiket ő is szeret. Bár a Tonks család évek óta a legkedvesebb volt a szívének, és Dorotheát húgaként szerette, mégis hiányzott neki egy fivér. Egy fivér, mint amilyen Sirius volt. De milyen kevés idejük volt csupán, milyen borzalmasan kevés!

Bár az esze azt súgta, hatalmasat téved, a szívével valahogy úgy érezte, mindezt Harry tette tönkre. Néha gyűlölte őt, amiért Sirius meghalt, olykor pedig saját lelkiismeretével küzdött, hiszen figyelhetett volna jobban, érkezhettek volna korábban… Nem tudta megemészteni a barátja elvesztését, és sajnos még mindig ott tartott, hogy valakit okolnia kellett. Valakit, aki nem tudja megvédeni magát vele szemben, valakit, aki éppúgy szenved, és így könnyűszerrel ráterelhet minden felelősséget. Harryt okolni olyan könnyű volt, de helytelen.

– Remus, te egyáltalán nem figyelsz, rémes egy alak vagy – bosszankodott Dora.
– Olyan kicsi – motyogta a férfi. A nő követte Remus pillantását, és végre megértette, miért volt alkalmi süket az elmúlt néhány percben.
– Még mindig haragszol rá? – kérdezte gyengéd hangon. – Tudom, hogy mindenki máshogyan dolgozza fel a fájdalmát. Van, aki elnyomja, van, aki őrületes tombolásba kezd, egyesek hibáztatnak valakit… – Sokatmondón a férfira sandított.
– De ez nem helyes… Mármint hibáztatni valaki mást? – fordult felé Remus. – Mit tehetnék, Dorothea? Annyira nehéz ez nekem, szinte teljesen üresnek érezem magam belül. – A férfi elgyötört tekintete Dora lelkébe hatolt. – Ki a felelős mindenért?

Tonks egy pillanatra elgondolkozott ezen. Esténként – főleg mióta ebben a házban voltak – gyakran gondolt Siriusra. Felelőst keresni a történtekért nem lehetett. Bellatrix ölte meg őt, ő az egyetlen bűnös, a többiek csak a tévedések áldozatai voltak. Dumbledore tévedett, mikor úgy gondolta, Sirius engedelmes lesz, Sirius tévedett, mikor megbízott Siporban. Perselus tévedett, mikor azt hitte, Black nincs akkora veszélyben. Harry és a barátai mind tévedtek, mikor azt hitték, meg kell menteniük a fiú keresztapját. Ki lehet emelni egy valakit a sorból? Botor dolog lenne ezt állítani.

– Bellatrix ölte meg őt, ez az egyetlen tény, ami a szemed előtt kell, hogy lebegjen – felelte a nő, majd megszorította a férfi karját. – Akármi mást gondolsz is, rosszul teszed.
– Tudom, de…
– Remus, ezzel már nem hozzuk őt vissza – mondta komoly hangon. – Szerettem őt, mind szerettük, a családunkhoz tartozott, de elment. – Dora érezte a keserű könnyeket a szemében.

Úgy gondolta, akármennyi idő fog eltelni, mindig szomorúan fog gondolni Siriusra, pedig ez nem volt helyes. A szép emlékeket kellett volna őriznie, azt kellett volna életben tartania, nem pedig a fájdalmát. De ahogy Remusnak, neki is nehéz volt továbblépnie.

– Én is szenvedek, nekem is fáj. De már nem tehetünk érte semmit.
– Elmúlik ez az érzés valaha? – kérdezte a férfi a semmibe révedve. – Fogjuk még magunkat újra teljes embernek érezni?
– Nem tudom, Remus, de az biztos, hogy amit most teszel, azzal csak ártasz magadnak. – Kicsit közelebb húzódott a férfihoz. – Tényleg úgy érzed, hogy az a legjobb neked, ha ellököd magadtól azokat, akik szeretnek?

Remus elgondolkozva nézett a nőre. Talán igaza van, talán ostobaság mást hibáztatnia.

– Mi lesz, ha Harry visszaváltozik? – Halkra fogta a hangját. – Szüksége lesz rád, ott kell lenned mellette.
– Talán így érez majd, nem tudhatjuk…
– Biztosan tudom, hogy szüksége lesz rád.

Dora erősen hitt ebben, ahogy azt is remélte, Harrynek is szüksége lesz majd rá. Nem tudhatta, mire fog emlékezni, mikor visszaváltozik, ha egyáltalán ez bekövetkezik valaha. Néha azt kívánta, bár soha ne kéne megtörténnie, bárcsak minden ilyen maradhatna. Ő akarta felnevelni a fiút, a családja akart lenni. Rettegve gondolt arra, hogy mindez a semmivé foszlik, mikor elmúlik a bájital hatása, és Harry újra egy problémákkal küzdő tinédzser lesz.

Vele akart lenni, segíteni neki elfelejteni a múltját, fogni a kezét, és azt ismételni neki, bármi történt is, nem az ő hibája volt. Nem volt értelmes, elfogadható magyarázat arra nézve, amit az úgynevezett rokonai műveltek vele. Tudta, hogy a fiú sebzett, ki ne lett volna az annyi év terror után? Emlékezett az első találkozásukra, az első estére, mikor megfürdette. A lila foltokra a testén, a régi forradásokra a vékony kisfiú karján és lábán. Felrémlett benne, hogy Harry milyen sokáig bizalmatlan volt vele, mennyire szégyellte a saját testét, és hogy mennyire szégyellte saját magát. Elhitte, hogy rossz fiú volt, hogy minden verést, éheztetést megérdemelt. Pedig ez nem volt igaz.

Még most is olyan keveset tudott az előző életéről, a fiú nem beszélt róla, csak az időnként elejtett megjegyzéseiből tudta összerakni apránként a képet. A borzalmas gyerekkor részleteit.

– Szörnyen viselkedtem, hogy fogja ezt nekem megbocsátani? – temette arcát a kezeibe a férfi.
– Ő nem tudja, Remus, és nem is fogja megtudni – ígérte meg a nő.

Perselus remegett, ahogy az esti szellő átfújt vékony köntösén. Kicsit jobban összehúzta magán, de ez sem melegítette fel jobban. Nem tudta, mióta állhat odakint, csak arra emlékezett, hogy még világos volt, mikor kitántorgott a kertbe, szótlanul elhaladva a megilletődött kövérkés boszorkány mellett. Az ég borult volt, ma nem tündököltek rajta csillagok. Eszébe jutott, hogy talán Dora és Harry is az eget kémlelik most, remélte, hogy visszavárják. A bizonytalanság rosszabb volt mindennél. Nem tudni, hogy hol vannak, nem tudni, hogy akarják-e egyáltalán, hogy velük legyen. Volt ideje átértékelni az életét, jószerével mindig ezt tette eddig, ha volt egy kis szabadideje. Tudta, milyen szörnyű ember, mennyire előítéletes, mennyire földhözragadt tud lenni. Amit Harryvel tett, arra nincs jó magyarázat. Több éven keresztül élvezettel alázta meg, minden régi sérelméért őt tette felelőssé.
Ha volna alkalma, csak még egyszer láthatná őt, minden elmondana neki, mindenért bocsánatot kérne.

A halk, óvatos léptek zaja zökkentette ki a gondolataiból. Nem vágyott társaságra, nem fordult meg. Hermione bizonytalanul álldogált a férfi mögött, kezében egy bögre finom meleg teát szorongatott.
Halkan megköszörülte a torkát, de azután mégsem szólalt meg.

– Mit mondjak? – futott át a gondolat a lány agyán.

Piton nem könnyítette meg a lány dolgát, sziklaszilárdan állt előtte, egyetlen szó nélkül.

– Bármit is akar mondani, Granger, nem akarom hallani – morogta a férfi hátrafordulva.

Hermione megtántorodott a férfi szúrós pillantásától. Remegő kézzel nyújtotta felé a poharat, amit Piton mereven nézett fél percig, majd érte nyúlt. Mikor az ujjhegyeik összeértek egy pillanatra, a lány rájött, hogy a férfi keze mennyire hideg.

– Uram… Piton professzor, örülök, hogy jobban van, de nem kéne inkább bejönnie? – kérdezte, miközben tett néhány óvatos lépést oldalra.
– Nem, és mondja meg az igazgatónak is, hogy nem szükséges senkit sem utánam küldenie. Majd bemegyek, ha én úgy akarom!
– Nem az igazgató küldött – motyogta a lány halkan az orra alatt.
– Akkor mit akar? – förmedt rá a férfi, miután ivott pár kortyot.
– Csak el akartam mondani, hogy én… Nos, szóval, örülök, hogy mellettünk áll, uram.
– Griffendéles… – ingatta meg a fejét Piton, de Hermione nem vette sértésnek.

Egy jó ideig szótlanul álltak egymás mellett. A lány nem kérdezett, a férfi nem kezdett el beszélni. Végül Hermione törte meg a csendet.

– Gondolja, hogy Harry jól van? – Piton kíváncsian a lányra sandított oldalról.

Hermione összekulcsolta a kezeit a háta mögött, és a sarkán hintázott. Pitonban valami kezdett összeomlani, ahogy őt figyelte, arra gondolva, hogy egyidős Harryvel, a fiúval, akit talán örökre elveszített.

– Én… – kezdett bele a férfi, de a szavak erőtlenül elnémultak az ajkán. Honnan is tudhatná?

– Remélem, hogy jól van, akárhol van, akárki is vigyáz most rá.

A lány megfordult, és lassan visszaindult a házba. Piton egy pillanatra még visszatartotta, ki akarta mondani, valakinek el kellett mondania.

– Én is remélem, hogy jól van – sóhajtott.
A lány ránézett, kereste a bájitalmester pillantásában a bizakodást, de csak szomorúságot látott.
– Akárhol van, remélem, hogy jól van – mondta a férfi megtörten.
– Uram… – Hermione beharapta az ajkát. – Tudom, hogy ön megtalálja, biztosan így lesz.
– Köszönöm, Miss Granger! – Megemelte a poharat, mintha csak a forró teáért mondana köszönetet, de a lány érezte, hogy ennél többről van szó. Piton hálás azért, mert valaki, akitől nem is várta, bízik benne.

A sötét szobában egy rémült nő állt remegve szemben Voldemorttal. A kezében szorongatta a zsákot, amit az imént húzott le a fejéről a Sötét Nagyúr parancsára. Látta már ezt a lelkéig hatoló izzó, gonosz tekintetet. Hallotta már ezt a zsigeri félelmet kiváltó hangot, tudta, hogy sosem szokhat hozzá, mindig rettegni fog a tulajdonosától.

– Milyen hírrel tudsz szolgálni? – kérdezte majdhogynem kedvesen, ami még ijesztőbbé tette. – Tudnom kell, hogy hol vannak.

A nő nem tudta megállítani a térdei folyamatos remegését. Érezte, hogy a gyomra borsónyira szűkült, és hogy a hideg verejték végigcsorog a hátán.

– Én még… én még…
– Te mit? – lépett hozzá a férfi, majd körözni kezdett, akár egy zsákmányára vadászó keselyű. – Nem kérdeztél utána? Talán azt akarod mondani, hogy semmit nem tudsz?
– Dumbledore nem… – Annyira remegett, hogy még beszélni is alig tudott. – Nem bízik senkiben.
– De benned bízott, nem igaz?
– Igen, de most senkiben, de meg fogom tudni, amit akarsz – fogadkozott a nő, és kétségbeesetten várta, hogy szabadulhasson ebből a borzalmas, ijesztő szobából.

Körülötte minden sötét volt, és az összetört tükörből sejtette, hogy valaki magára haragította a Sötét Nagyurat. Nem akart annak a szerencsétlennek a sorsára jutni. Bármit megtett volna, hogy szabad lehessen. Akár a társait is elárulta volna, mint korábban is tette.

– Ajánlom neked, hogy megtudd, amit akarok! – mennydörögte Voldemort. – Pitont akarom, és te el fogod nekem mondani, hol találom!
– Igen, így lesz, csak ne bántsd őt! – könyörgött a nő. – Nekem senkim sincs az unokahúgomon kívül… – A nő hirtelen elhallgatott, ahogy megérezte Voldemort jéghideg ujjait az arcán.
– Valamit, valamiért… – suttogta a férfi. – Ha megszerezted az információt, tárgyalhatunk, de amíg nincs semmid, amit adhatnál, addig az enyémek vagytok.

A nő fejére visszakerült a zsák, érezte a köldökénél a rántást, majd a következő pillanatban egyedül volt a saját nappalijában. Remegve omlott össze a padlón, rázta a zokogás.
– Mikor lesz ennek vége? – nyöszörögte a szoba csendjébe.

– Nagyuram! – hajolt meg alázatosan Bella, majd megvárta, míg a férfi ránéz. – Ha szabad megjegyeznem, briliáns cselekedet volt részedről, hogy megzsaroltad őt.
– Ugyan mit értem el vele? – kérdezett vissza a férfi vészjóslóan csillogó tekintettel.
– Biztosan tudom, hogy elkapjuk Pitont… – mosolygott behízelgőn. – Ha a kezeim között lesz, bosszút állok rajta az árulásért – fogadkozott. – Kegyelemért fog könyörögni.
– Nem! – üvöltötte Voldemort. – Nem öljük meg őt, mert kell nekünk! Én a királyt akarom, nem a gyalogot!

Harry szorgalmasan rajzolt, míg Dora a konyhában készítette a vacsorát. Remus szájában összefutott a nyál, ahogy a ragu illata betöltötte a konyhát. Ráfért a kiadós étel, hiszen nem tudhatta, mikor jut hozzá megint.

A kisfiú beszaladt a felnőttekhez, hogy megmutassa legújabb alkotását, amikor hirtelen éles fájdalom nyilallt a homlokába. Megtántorodott, érezte, hogy a tüdejéből kiszorul minden levegő. Dora azonnal odaugrott hozzá, még idejében, hogy elkapja őt. Harry eszméletlenül feküdt a nő karjában. Remus rémülten követte a nőt a hálóba.

A boszorkány ráfektette a fiút az ágyra, és gyengéden ütögetni kezdte az arcát. Néhány pillanat múlva Harry szempillái megrebbentek. Azonnal a sebhelyéhez kapott, úgy érezte, lángol az egész homloka. Sós könnycseppek futottak végig az arcán, ahogy görcsösen kapaszkodott a takaróba.

– Mi történt? – kérdezte Remus, aki tétován állt az ágy lábánál.
– Voldemort – fújta ki a levegőt dühösen a nő. – Harry általában nem érzékeli a kapcsolatot, de időnként vannak látomásai.
– Olyan ijesztő volt… – motyogta Harry.

Dora a fiú homlokához emelte a kezét. Túl forró volt, ezen nem segít a borogatás.
Kiviharzott a szobából, és meghagyta Remusnak, hogy ne merészelje egyedül hagyni a fiút.
A férfi megkövülten nézte a gyerek szenvedését. Annyira szörnyű volt őt így látni, tehetetlenül figyelni, ahogy szenved. Segíteni akart, de nem tudta, mit tehetne. Ahogy Harryt nézte, rájött, milyen ostoba volt. Szégyellte magát. „Hiszen ő csak egy gyerek" visszhangoztak a fülében Dorothea szavai. A harag, amit eddig Harry iránt érzett, azonnal elillant.

A boszorkány egy barna üveggel a kezében tért vissza. Óvatosan leült a kisfiú mellé, lefejtette a kezét a homlokáról, hogy ő is hozzáférjen, és gyengéden belemasszírozta Harry homlokába a balzsamot. Ezt jó pár alkalommal megismételte, egészen addig, míg a gyerek végre ellazult, és kiegyenesedve feküdt mellette.

Látszott rajta, hogy ez a roham kimerítette, így Dora kihúzta alóla a takarót, és rendesen lefektette. Remus tűnődve nézte kettősüket. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd alkalma nyílik látni Dorát ilyen helyzetben. Meg kellett állapítania, hogy az a nő, akit ő ismert, a kalandvágyó és féktelen egykori Dorothea egy aggódó édesanyává vált. Nemcsak Harryt ismerte félre, hanem Dorát is.

Lupin magukra hagyta őket. A nő odabújt a kisfiú mellé, és halkan énekelni kezdett neki, míg Harry álomba nem szenderült.

Próbáld meg ma este letenni a gondot,
Törnöd magad miért is kell?
Hidd el, hogy minden nagyon jól van,
Minden megy jól.
Most egy jó kis alvás kell neked,
Hagyd, hogy menjen a világ nélküled.
Hunyd le hát két szemed, jöjj, és mindenkit felejts most el.

Álmodj, és én közben gyöngéd, szelíd kézzel bedörzsölöm homlokod.
Érezd, hogy minden nagyon jó most,
Minden oly jó.
Ez a drága balzsam édes, hűs,
Máris enyhül tőle benn a tűz.
Hunyd le hát két szemed, és a gondokat holnapra tedd.

Próbáld meg ma este feledni a gondot,
Törnöd magad miért is kell?
Hidd el, hogy minden nagyon jól van,
Minden megy jól.
Most egy jót aludni többet ér,
Hagyd, hogy menjen a világ,
Hagyd szegényt!
Pihenj hát, s nyugtató, szelíd,
mély álmot hoz majd az éj.

Én majd elcsitítlak, gyöngéden és lágyan
Bedörzsölöm homlokod.
Érezd, hogy minden nagyon jól van,
minden oly jó.
Most egy jót aludni többet ér,
Hagyd, hogy menjen a világ,
Hagyd szegényt!
Hunyd le hát két szemed, és a gondokat holnapra űzd!

Remus az ajtónak dőlve hallgatta, a dalt, és hosszú ideje megint eszébe jutott az édesanyja, ahogy énekel neki elalvás előtt. Annyira szerette őt, de el kellett nyomnia az emlékét, hogy tovább tudjon élni…

* Jézus Krisztus Szupersztár c. musical egyik dala kétféle változatban.