13.
Volt-nincs emlékek

Remus Lupin kisfiú volt még, amikor egy támadás során megharapta egy vérfarkas. Hamar rájött, hogy az élete innentől más lesz, mint előtte. Az első négy holdtöltét végigkiabálta, az ágyában vonaglott, a testét elborította a hideg veríték. Az anyja tehetetlenül, zokogva állt az ágy lábánál, míg az apja fel alá járkált a szobaajtó előtt, és arcát a kezébe temetve hangtanul üvöltött.
Az idő múlásával minden egyre rosszabb lett. El kellett hagyniuk a szülőfalujukat, mert az emberek rettegtek tőlük. Sokan az idősebb John Lupinnal voltak, mikor az a fia keresésére indult a közeli erdőbe, tudták, mi történt a kis Remusszal, nem lehetett eltitkolni. Hátrahagyva addigi életüket, összepakolták kevéske ingóságukat, és útra keltek, hogy szerencsét próbáljanak egy másik faluban.

Ahogy a kis Remus kezdett felcseperedni, úgy lett egyre veszélyesebb minden átváltozáskor. Az apja különlegesen erős láncokkal kötözte az ágyához a fiút, hogy ne tudjon kárt tenni magában és másokban sem. De minden alkalommal, mikor ezt tette, úgy érezte, meghalt benne valami. Ahogy a fia szemébe nézett, már nem látott mást, csak fájdalmat, és ezt nem bírta elviselni. Ettől kezdve Remus csak az édesanyjára számíthatott, az apja feladta a hitét, hogy meg tudja menteni a fiát.
Glenys* mindig Remus mellett állt, megvédte másokkal szemben, kitartott mellette. Az apja nem tudta, hogy kezelje azt a borzalmas sorsot, ami nekik jutott, így az italhoz menekült, hogy tompítsa a gondolatokat, amik egész nap a fejében kavarogtak. Nem tudta, mi tévő legyen, hiszen a fia egy veszedelmes vadállattá változik teliholdkor, és ő nem tehet ellene semmit. Olyan sokat vitatkozott a feleségével, kérte, könyörgött neki, hogy vigyék el a fiút az erdőbe, és hagyják ott az olyanoknak, mint ő.

Azonban Glenys hajthatatlan volt, nem engedte, hogy elvegyék tőle a fiát, és nem érdekelte a makacsságáért fizetett ára. Így mikor Remus betöltötte a kilencedik életévét, az apja egy borongós őszi reggelen összepakolta a holmiját, és elhagyta a családját. Remus anyja meg sem próbálta visszatartani a férjét, úgy hitte, jobb lesz nekik nélküle, de tévedett…

Az ifjú Lupin három barátot mondhatott igazán a magáénak. Lily Evanst, James Pottert és Sirius Blacket. Élete talán legboldogabb időszakát töltötte a Roxfort falai között, a szíve mégis mindig visszavágyott a falu szélén árválkodó aprócska kis házba, ahol betegeskedő édesanyja várt rá. Remus annyira szeretett volna segíteni az anyjának, de Glenyst akarata ellenére is megviselték a nélkülöző évek, és mielőtt a fia elvégezhette volna az ötödik osztályt, egy tüdőgyulladás pontot tett élete sorainak végére.

Remus pár hétig a Potter család vendége volt, de tudta, hogy nem maradhat ott sokáig. Bár elég ügyesen sikerült megvédenie mindenkit magától, tudta, hogy ő akkor is veszélyes, és szerencsés, hogy egyáltalán van, aki szóba áll vele. Nem kockáztathatta meg a lehetőségét, hogy bántsa a barátait. Aznap, mikor bánatában szökésre adta a fejét, egy levelet kapott, bizonyos Roberta Lyrietől, akiről hamarosan kiderült, hogy az anyja apai ági nagynénje. Az élete innentől nem várt fordulatot vett.

Roberta volt a családja, akárcsak az anyja, ő sem hagyta cserben többé, és soha nem panaszkodott amiatt, hogy minden megváltozott, ahogy befogadta a házába Remust. A nénikéje kiváló bájitalmester volt, és számtalan kutatást végzett, hogy megtalálja azt a tökéletes elegyet, ami sikeresen átsegíti Remust és a hozzá hasonlókat a teliholdkor történő átváltozáson. A bájitalt éveken át csiszolgatta, kísérletezett vele, és végül Perselus Piton volt az, aki segített a boszorkánynak befejezni a munkáját.

Harrynek is szüksége volt egy családra, olyan emberek között kellett volna élnie, akik szeretik őt és akikre számíthat. Remus nem igazán tudta elfogadni Dora érvelését, hogy a fiú számára Piton lenne a legmegfelelőbb apa. Hogy lehetne az, mikor annyira gyűlölte a fiút, olyan sok éven át keserítette meg az iskolában töltött éveit? Hogy hihetné el, hogy egyszeriben megváltozott?

– Nem neked kell eldönteted, hogy Perselus megváltozott vagy sem – morogta ingerülten Dora, miközben felhúzta az ágyneműt a vendégszobában. – Én sem tudom, mikor és hogy történt, de hidd el, hogy napról-napra másképpen nézett Harryre.
– Annyi éve lett volna, hogy belássa, mekkorát tévedett vele kapcsolatban. – Remus továbbra is makacsul ellenállt. – Albus is…
– Tudom, Remus! – Dora szemébe könnyek gyűltek. – Azt is tudom, hogy nehéz megtenned, amire kérlek, de könyörgöm, mondd el neki, hol vagyunk.
– Kinek van rá szüksége, Harrynek vagy neked? – kérdezte Lupin, habár tudta, hogy a szavaival megbántja a nőt. – Nem engedhetem a közelébe csak azért, mert neked hiányzik.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fogod fordítani azt, hogy beavattalak a bizalmamba. Harrynek is szüksége van rá, és ha ezt nem érted meg, akkor nem az vagy, akinek eddig hittelek! – Dorothea dühösen rádobta a párnát az ágyra, és kiviharzott a szobából.

Remus minden meggyőződése ellenére megtette, amit a boszorkány kért tőle. Még azelőtt, hogy Harry és Dora felébredt, elhagyta a tengerparti házat, és a Roxfortba sietett, hogy kiderítse Albus Dumbledore-tól, hol bújtatják Perselust. Átvágott a Tiltott Rengetegen, és útközben erősen bízott benne, hogy eléri a kastélyt anélkül, hogy akár egy halálfalóba is botlana.

Albus éppen értekezletet tartott a közelgő tanév kapcsán, mikor Remus elnézést kért, és félbeszakította az ülést. Minerva átvette az igazgató helyét, míg az beszél Lupinnal.

– Szóval jól vannak. – Albus végigsimított hosszú ősz szakállán. – Ez remek hír, pompás hír! – veregette vállon Lupint, aki bár osztozott az örömében, mégsem tűnt kimondottan boldognak. – Valami aggaszt, Remus? – Mindketten leültek a kényelmes bőrfotelekbe, és a kezükbe vettek egy-egy csésze ínycsiklandozó teát.
– Dorothea arra kért, hogy mondjam el Pitonnak, hol találhatja meg őket – felelte a férfi.
– Magam is úgy látom, hogy Perselusnak minél előbb vissza kell térnie a… Bocsáss meg, Remus, azt hiszem, máris elfelejtettem, hol vannak most. – Albus sosem volt híján a ravaszságnak.
– Dora úgy rendelkezett, hogy csak és egyedül Piton tudhatja, hol bújtak el. A múltkori történések fényében jobb, ha minél kevesebben tudják.
– Persze, persze, habár meg kell, hogy mondjam, hogy máris hárman fogjátok tudni, és ugyebár amit ketten tudnak, az már nem titok többé, pláne, ha…
– Gondoskodni fogok róla, hogy Pitonon kívül más ne tudhassa – mondta Remus a tőle telhető legbiztatóbb hangján. Albust elgondolkoztatta ez a mondat.
– Értem. Tudomásul veszem, hogy nem kívántok beavatni. – Albus szavaiban nem volt szemrehányás, inkább némi csalódottság. – Perselust az Odúban találod.
– Az Odúban? – hökkent meg a férfi. Az lett volna a legutolsó hely, ahol keresi, lévén, hogy a ház egyfolytában lármás, és a Weasley gyerekek barátai gyakorta töltik ott az idejüket.
– Bevallom, zseniális ötlet volt ott „elbújtatni", hiszen senki sem keresné ott. – Dumbledore büszkén mosolygott. – Na de most jobb lesz, ha indulsz, ne vesztegessük az időt!
– Igen, indulok – állt fel Remus, és távozni készült.
– Remus – állította meg még egy pillanatra az igazgató –, a kételyeid meggátolják, hogy tisztán láss. Bíznod kell Miss Tonks megérzéseiben.

Piton el sem tudta mondani, mennyire unatkozik. Hálás volt Mollynak, amiért gondoskodott róla, de meg kellett állapítania, hogy a kerekded asszony súlyos túlzásokba esik. Félóránként tört rá, hogy felrázza a párnáját, hogy friss vízzel teli kancsót vigyen neki, holott még az előző is érintetlen volt. Újságok tömkelegét hordta fel a szobájába, noha többségében a Szombati Boszorkány régebbi kiadásai voltak. Ha a férfi úgy döntött, kimegy a kertbe, és kinyújtóztatja elmacskásodott végtagjait, a nő már a lépcsőn útját állta, és addig pörölt vele, amíg Perselus végül vissza nem tért a szobájába.

Molly meglátása szerint még nem volt elég erős ahhoz, hogy lépcsőket másszon és kint kószáljon. Szélesre tárta az ablakot a szobában, és közölte a férfival, hogy elég tágas itt a hely, hogy járkáljon egy kicsit, ha annyira mozogni akar. Ezért hát Perselus jobbára csak feküdt az ágyában, és a plafont repedéseit nézegette. Mit meg nem adott volna legalább egy valamirevaló könyvért.

– Hermione, neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Ron a lány karját tartva, és megpróbálta elhúzni őt Piton szobaajtajának közeléből. – Keresztben fog lenyelni, ha zavarni merészeled.
– Nyugodj már meg, nem lesz semmi bajom – fogatta meg szemeit a lány, majd lefejtette magáról a fiú ujjait.
– Most ezt mondod, de majd ha visszatérünk az iskolába, meggondolod magad. – Ron karba fonta a kezét, és mindentudón elmosolyodott. – Gondolod, hogy nem fog velünk szemétkedni, amiért ide lett toloncolva? Hidd el, hogy ez is a mi hibánk lesz.
– Zöldségeket beszélsz – morogta a lány.

Piton megelégelte az ajtaja előtti motoszkálást, és ingerülten kivágta a két holtsápadttá vált gyerek orra előtt. Szigorú pillantással mérte őket végig, majd szemöldökét felvonva a lány felé fordult.

– Miss. Granger, nem találnak maguknak jobb elfoglaltságot, mint hogy az én ajtóm előtt tébláboljanak?
– Mi csak… Mi azért…
– Lám, lám, ilyesmi sem gyakran fordul elő, hogy az okos Miss. Granger dadogni kezd… Mr. Weasley, ön is hasonlóan értelmes ma reggel, vagy esetleg önből ki tudok csikarni egy értelmes hozzászólást? – A férfi kicsit jobb kedvre derült, hogy volt kivel gúnyolódnia.
– Hermione – nyelt nagyot a fiú – csak egy könyvet akart hozni magának. – Ron továbbra is teljesen sápadt volt, a szeplői csak úgy világítottak az arcán.
– Ha javasolhatom, ne tébláboljanak a szobám közelében. Még a végén indulatossá válok, és azt maguk sem szeretnék, nem igaz?

Granger bátortalanul a férfi felé nyújtotta a bájitalszaklap legújabb számát, majd mikor Piton megfogta, hátraarcot csinált, és gyorsan elmenekült a folyosóról, Ronnal együtt. Alighogy a bájitalmester hozzálátott volna az olvasáshoz, kopogtattak az ajtaján. Molly sétált be a szobába, és Piton már előre rettegett tőle, hogy ezúttal mit fog ténykedni a nő a szobában. Bizonyára vissza fogja őt parancsolni az ágyra, hogy azon az ízléstelen tarka-barka ágytakarón heverésszen, és ne a szoba egyetlen foteljában üljön. Azonban nem kis meglepetésére, kisvártatva Lupin lépett be a nő után.

– Perselus – biccentett a férfi, majd megvárta, míg Mrs. Weasley elhagyja a szobát. – Örülök, hogy jobban vagy.
– Ezért jöttél, Lupin, a hogylétem érdekelt? – kérdezte Piton az ágyra dobva az újságját. – Vagy esetleg valami ennél sokkal érdekesebbet is mondanál?

Lupin az ablak felé intett a pálcájával, ami egy pillanat alatt becsukódott, a függönyök összehúzódtak, és a szobából egy szó sem távozott, hála a hangszigetelő-bűbájnak.

– Jól vannak, nincs semmi bajuk – mondta Remus egy percnyi csend után.
– Biztos vagy ebben? – Piton torkán megfeszültek az erek, a másik férfi nem tudta mire vélni ezt, de úgy tűnt számára, mintha a bájitalmester valóban aggódna.
– Bízhatnál annyira Dorotheában, hogy tudd, megfelelően gondoskodik Harryről. Gondolom, sejted, miért vagyok itt.

Piton lassan bólintott.
– Ki tud még a búvóhelyről? – kérdezte Perselus. – Elmondtad Albusnak is? Nem hiszem, hogy a korábbi események fényében jó ötlet több mindenkit is beavatni, pláne nem őt.
– Rajtam kívül csak Sirius jött volna rá, hogy hol vannak, de ő ugye már…– Remus egy időre elhallgatott. – Miután megadtam neked a címet, meg kell szabadítanod az emlékeimtől, nem kockáztathatunk újból.
– Sosem kedveltem Blacket, de Harrynek fontos, és mindig is az marad – jegyezte meg a fekete hajú férfi.
– Harry? – hökkent meg Lupin. – Dorának igaza van, megváltoztál.
– Még én is képes vagyok rá – húzta enyhe mosolyra a száját.
– Mint említettem, szükségünk lesz egy felejtésátokra. Ha valaha Voldemort kezére kerülök, nem én akarok az árulótok lenni. A házat már régóta ismerem, sok emlékem fűződik hozzá, így arra kérlek, legyél alapos, semmi se maradjon ki.

Piton majdnem eltátotta a száját. Soha nem kedvelte Lupint, de egyre inkább úgy érezte, hogy félreismerte, és nem is olyan gyáva és semmirekellő, mint hitte. A tisztelet kis szikrája éledt fel benne, ahogy hallgatta a vérfarkast. Nem sokan áldoznák fel az emlékeiket, hiszen az elme olyan nagyon bonyolult és érzékeny, ki tudja, mi történik, ha megbolygatják. Nem egyszer lehetett olyasmiről hallani, hogy valaki beleőrült az emlékeinek elvesztésébe.

– Le kéne, beszéljelek erről, Lupin – lépett oda a férfi elé. – Ha ezt megteszem, nem lehetünk benne biztosak, hogy valaha is vissza tudom adni az emlékeidet.
– Tisztában vagyok vele. – Remus szálfa egyenesen állt, és elnézett Piton mellett.
– Jól gondold meg, ne csak az ostoba griffendéles véred hajtson.
– Te csak vigyázz rájuk, ha már velük vagy. Bármivel érdemelted ki a bizalmukat, azt meg kell becsülnöd.

Piton végül beleegyezően bólintott, és odasétált az éjjeliszekrényhez.
– Megteszem, amit kérsz, de csak ha úgy csináljuk, ahogy én akarom.

Elemelt egy kiürült fiolát, és visszalépett Lupinhoz. A férfi hagyta, hogy Perselus belépjen az elméjébe, és megtalálja a helyet, ahol Dorát és Harryt találja. Remus arra számított, hogy ez a dolog kellemetlenségekkel fog járni, de szinte nem is érezte a bájitalmester jelenlétét a fejében.

– Akkor kezdjük. – Piton felemelte a pálcáját, de Remus bizonytalanul hátrébb lépett.
– Várj, Perselus, minek az a fiola?
– Meg fogom tartani az emlékeidet, hogy később visszaadhassam neked – felelte a másik türelmetlenül.
Remus pillantásában ott volt a kimondatlan kérdés: Miért?
– Számomra igen sajnálatos módon, Harry életében te és Black is igen fontos szerepet töltötök be, és ha visszaváltozik, szüksége lesz rád. Most már csak te maradtál neki, és úgy gondolom, ennyi szívességet én is megtehetek neked, ezért nem fogom hagyni, hogy az emlékeid egyé váljanak a minket körülvevő levegővel. Most pedig engedd el magad, és összpontosíts!

A vérfarkas lehunyta a szemét, és csak azokra az emlékekre koncentrált, amik valamilyen módon a házhoz kapcsolódtak. Piton pálcáját a férfi halántékához tartotta, és az ezüstös szálat belökte az üvegfiola száján. Nem tudta, hogy Remus azt az emléket is a többivel küldi, ami olyan fontos lett volna számára, hogy segítsen neki feldolgozni Sirius halálát. De a férfi nem kockáztathatott, és nem hagyhatta meg magának a felismerés pillanatát, mikor megértette, hogy Harry nem felelős a történtekért, hiszen akkor is a házban volt. A gyerekkora egy része elveszett, és talán élete legboldogabb időszaka is a fiolában végezte.

Mikor már nem jött elő a fejéből több emlék, Piton abbahagyta a varázsigék mormolását, és bedugaszolta az üveget, majd a zsebébe rejtette. Lupin csak lassan nyitotta ki a szemét, szédült, és szomjas volt. Megtántorodva elindult az ágy irányába, de félúton majdnem elesett. Piton a hóna alá nyúlt, és segített neki lefeküdni. Remus úgy érezte, mintha kalapáccsal vernék a fejét, iszonytató fájdalom kerítette hatalmába.

– Idd ezt meg – nyújtott felé egy lilás folyadékkal teli palackot Piton. – Az elméd küzd a memóriádban keletkezett rések ellen, és ez meglehetősen nagy fájdalommal jár.

Remus szó nélkül megitta a felkínált bájitalt, és szinte azonnal álomba szenderült. Piton megitta az utolsó erősítőfőzetét, és kitárta az ablakot. Lemászott a rózsalugason, és négykézláb végigkúszott a konyhaablak alatt, mert a világ minden kincséért sem akart összetalálkozni Mollyval. Szerencsésen elérte a kert végében lévő fészert, és éppen a kertkapu harminc darab lakatjának kinyitásával bajlódott, mikor lépteket halott meg maga mögött.

Ginny Weasley a körtefa egyik vastag ágán üldögélt, és a seprőjét tisztogatta, mikor meglátta a férfit kimászni az ablakon. Hangtalanul, egy párduc ügyességével landolt a földön, és követte a férfit.

– Ha megtalálja őket, mondja meg neki, hiányzik nekünk és szeretjük – mondta a lány, ahogy előbújt a fészer oldalán. Piton nagyjából olyan rémült pillantást küldhetett a lány felé, mint amilyeneket a diákjai szoktak, mikor számon kéri őket az óráján. – Ne aggódjon, a mamám még nem vette észre, hogy szökni próbál – mosolygott Ginny. – Egyébként ez a kapu csak csali, inkább arra menjen – mutatott a fél méterrel arrébb lévő gazzal benőtt kapura.
– Köszönöm, Miss Weasley – biccentett a férfi, immár sokkal összeszedettebben.
– Egyből oda megy, ahol Harry van? – kérdezte a lány oldalra billentett fejjel. – Mert nekem úgy néz ki, mint akinek még van valami elintézetlen ügye.
Piton kinyitotta a kaput, de ahelyett, hogy kiosont volna, visszafordult, és odalépett a lányhoz.
– Miss Granger mellett a maga képességeit nem sokan veszik észre, pedig ön is figyelemre méltó ifjú boszorkány. – Ginny szélesen elmosolyodott, még soha senki nem mondott neki ilyen szépet.

Little Whingingben a Privet Drive négyes számú ház feljárójáról elgurult egy metál-ezüst kocsi, benne Vernon Dursleyvel és a fiával. Az esetben nem volt semmi szokatlan, senki nem állt meg az utcán, hogy sugdolózni kezdjen bármiféle furcsaság miatt. Senkinek nem tűnt fel, hogy Petunia, a ház asszonya ezúttal nem tartott imádott családjával. A magas, sudár nő gyengélkedésre hivatkozva otthon maradt, így Dudley idén az édesapjával indult el, hogy beszerezze az iskolai tanévhez szükséges új uniformisát, ami ebben az évben ismételten nagyobb lett, valamint a tankönyveit, amit a kövér, malacképű fiú nem sokat nyitogatott az órán, maximum, ha ocsmány firkákat támadt kedve rávésni a lapokra.

Petunia megígérte a vonakodó gyereknek – aki megmagyarázhatatlan módon még mindig az ő legdrágább kis kincse volt –, hogy az apja majd kárpótolja a hiányáért. Vernonnak elég volt csak meglobogtatnia a jegyeket, amik a Londoni Autó-kiállításra szóltak, és Dudley már cseppet sem volt bánatos, amiért az anyja nem lesz vele.

Mrs. Dursley összébb húzta pongyoláját, és bánatos arccal integetett az ablakból távolodó családja után. Amint az ezüstszínű kocsi elég messzire hajtott, ledobta magáról a köntösét, és felrohant az emeletre. Egyáltalán nem volt beteg, de ki kellett találnia valamiféle mentséget, hogy miért nem akar a családjával tartani. Érezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Benyitott abba a szűk, koszos szobába, ahol Harry volt elszállásolva. Az asztalon lévő ócska kalitka annak az átkozott bagolynak az előző lakhelye volt, amit a fiú már nem használt egy ideje. Az alján döglött egértetemek bűzölögtek, és a nőt a rosszullét környékezte, ahogy belerázta a mocskot a szemeteskosárba. A gyereknek, aki a szobában lakott, nem sok holmija volt. Néhány régi póló, még abból a korból, amikor Dudley levetett ruháit volt kénytelen hordani. Petunia ezt is szemétbe dobta. Talált pár megsárgult tankönyvet, amikbe inkább bele sem nézett. Jól tudta, hogy mit szólna most a családja, ha látnák, hogy ő minden gond nélkül hozzáér azokhoz a bűnös tárgyakhoz, ami abból az iskolából való, aminek a nevét sem ejtették ki a szájukon.

Pedig Mrs. Dursley soha nem ódzkodott úgy a mágiától, mint azt gondolták róla. Kislánykorában még levelet is írt Dumbledore professzornak, mert ő is a testvérével akart tartani abba a varázslatos iskolába. A kedves hangvételű, ámbár elutasító tartalmú levél egy életre megkeserítette őt. Az irigység, amit Lily iránt érzett, nem ismert határok felé tört, és ezen nem segített a tény, hogy a szüleik egyre büszkébbek boszorkány-növendék lányukra.

A mai napon ő is jelét adta egyfajta képességnek, amit a babonás emberek boszorkányságnak neveztek volna, ő viszont tudta, hogy egyszerű női megérzés csupán.

Két közepes méretű dobozt töltött meg Potter holmijával, és minden mást, ami szerinte használhatatlan volt, kidobta, de a zsákot nem merte a kinti szemétgyűjtőbe dobni, így végül a dobozok tetejére helyezte, amit már lehordott a lépcső előtti fordulóba. Leült a nappaliba, a fodros csipkével és rózsamotívumokkal díszített pamlagra, és tekintetét a falon lógó órára szegezte.

Piton óvatosan járta végig a környéket, halálfalókat keresett, de úgy tűnt, hogy senki nem figyeli a házat. Nem sejtette, hogy az árulása óta Voldemort nem pazarolta arra az idejét, hogy az ostoba muglikat figyeltesse, hiszen jól sejtette, hogy a fiú többé nem fog oda visszatérni.

Perselus az égre emelte a pálcáját, és halkan elmormolt egy varázsigét.
– Nubem caelo tegitur… Gravis imber! – A pálcájával bonyolult mozdulatokat végzet, kettőt süvített jobbra, aztán hármat balra, négyszer pöccintett fel és le, aztán hurkot rajzolt az égbe, végül megint balra suhintott, és kisvártatva sűrű felhőréteg borította be az égboltot, majd olyan esőzés vette kezdetét, ami mindenkit visszazavart az otthonaikba.

A férfi behúzta a nyakát, és megcélozta a Dursley ház hátsó kertjének kapuját. Meglepetésére a ház ajtaját nyitva találta, és Petunia már a nappali közepén állva várt rá.

– Tudtam, hogy hamarosan megint eljössz, Perselus. – Bal kezével a ruhája fodrait igazgatta, jobbját szorosan maga mellett tartotta. – Már a múltkor is megismertelek.
– Minő meglepetés, végre kinyitod a szádat, Petunia? – kérdezte Piton, ahogy beljebb lépett.
– Nem tudom, mi történt a kölyökkel, de biztos vagyok benne, hogy egy ideig nem jön vissza – közölte a nő, bizonytalanul hátrálva. – Talán úgy végezte, mint az anyja, felrobbant ő is?
– Nézd el nekem, hogy nem avatlak be a részletekbe, de annyit elárulhatok, hogy Harry él és virul. – Piton pillantása a dobozokra tévedt. – Az Harry holmija?
– Nos, igen, az övé, és hálás lennék, ha végre eltakarítanád a házamból, nem bírom még a gondolatát sem, hogy közöm legyen egy olyan világhoz, ami ennyire… Abnormális. – Petunia arca egészen kipirosodott.
– Milyen szép előadás – mosolyodott el a férfi gúnyosan.
– Hogy mondod? – hápogott a nő. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de biztosíthatlak róla, hogy…
– Tudok a leveledről. Arról a levélről, amit Albus Dumbledore-nak küldtél hosszú évekkel ezelőtt – vágott a nő szavába Piton. – Tudom, mennyire szívesen tartoztál volna ahhoz a szerinted abnormális világhoz. Boszorkány akartál lenni, akárcsak a húgod, és azért vagy olyan megkeseredett és kemény, mert sosem lehettél az, aki igazán lenni akartál. – Petunia piros arca hirtelen elsápadt. A férfi az elevenjébe tapintott. – Azért bántál így Harryvel, mert neki része lehetett mindabban, amiből te kimaradtál. Persze a férjed másként tudja, lefogadom, hogy szép mesét adtál be neki arról, miért utálod így a fiút. Valójában inkább csak irigy voltál.

A nő egy pillanatra elfordult, de tekintete találkozott Pitonéval a kandalló felett lógó tükörben. Ha egy ideig zavarban is volt a fejére olvasott igazság miatt, most újra megtalálta a hangját, és újult erővel támadt a férfira.

– Te részese vagy annak a világnak, mégsem tűnsz olyan boldognak – kezdett bele, és szemét résnyire szűkítette. – Neked mindened meglehetne, de egy valamit mégsem kaptál meg soha, pedig ahhoz még varázslatra sem lett volna szükséged.
Piton felvonta a szemöldökét. Nem sejtette, hova akar kilyukadni a nő.
– Láttam én, hogy néztél a húgomra, mennyire bálványoztad őt. Gyakran beszélt rólad, ha hazajött. Perselus így, Perselus úgy, ám egyszer csak már nem említette a nevedet többé. Akkor tudtam, hogy elkövettél valamit ellene, amit sosem fog megbocsátani neked.
– Fogd be a szádat, nem tudsz te erről semmit – sziszegte a férfi dühösen.
– Dehogynem, megtaláltam a testvérem naplóját. Az ostoba annyira megbízott bennem, hogy soha nem is próbálta elrejteni. Tudom, hogy Jamest választotta, és minden vele együtt töltött percet sokkal jobban élvezett, mint azt el tudod képzelni.

Perselus orrlyukai megremegtek, de aztán egy szempillantás alatt lehiggadt. Nem hagyhatta, hogy egy olyan keserű valaki, mint Petunia Dursley, felbosszantsa.

– Ha befejezted a szónoklatodat, akkor magamhoz venném Harry holmiját, és távoznék – közölte nyugodt hangon a nővel, mintha ez előbb nem is szólalkoztak volna össze. – Nincs kedvem túl sokáig az ízléstelen házadban időzni, sokkal jobb elfoglaltságom is van ennél.

Petunia hirtelen leblokkolt. Valóban értelmetlen volt a vitájuk, de jólesett a nőnek, hogy annyi év után végre kimondhatja, amit gondol.

– Tehát a fiú nem jön vissza többet? – kérdezte, ahogy felemelte a zsákot, és Piton kezébe nyomta.
– Ha rajtam múlik, többé nem teszi be ide a lábát – felelte a férfi szigorú arccal.
A nő végignézte, ahogy Piton összezsugorítja a dobozokat, majd a zsebébe süllyeszti őket, és megfordul. Petunia tépelődött néhány másodpercig, majd visszatartotta a távozni készülő férfit.
– Várj, van még itt valami. – Kinyitotta a lépcső alatti gardrób ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. Piton a nő válla mellett belesett a helyiségbe. Szörnyülködve állapította meg, hogy milyen kicsi és fénytelen volt az a lyuk, ahol a gyerek az első tizenegy évét töltötte.

Egy porlepte, valaha jobb napokat is megélt cipős dobozt nyújtott a férfi felé, amit sárga zsineggel háromszor körbetekertek. Piton nem nyúlt a dobozért, ezért Petunia megmagyarázta, mi van benne.

– Lily gyerekkori képeinek egy része, és persze a szüleinkről is van benne néhány fotó. A gyerekszobájából nem sok minden maradt meg, de a kedvenc alvós állatkáját megtartotta az anyám, az is benne van, és levelek, amiket James írt neki a szünetben, mikor még gyerekek voltak. Néhány furcsa fénykép is akadt és a régi naplója… Azok a levelek is benne vannak, amiket nekem küldött az iskolájából, hogy elmesélje, mi minden történt vele. – A mellkasához szorította a dobozt, és nem törődött vele, hogy összepiszkítja a blúzát. – Soha nem válaszoltam neki, mindig úgy tettem, mint aki nem is tudja, milyen levelekről van szó. Annyira csalódott volt minden alkalommal, mikor hazajött a szünetekre. Ellöktem őt magamtól, és sosem mondtam el neki, hogy miért.
– Megértett volna téged – felelte a férfi halkan.
– Tudom. Hát nem szörnyű, hogy még ennyi év után, a síron túlról is uralja az életünket? – Petunia szemébe könnyek gyűltek. – Beletettem egy levelet Harrynek is. – Most először szólította a fiút a nevén.
– Mit írtál neki? Ócsárolod a szüleit, vagy közlöd vele, hogy mennyire nem természetes, hogy olyan képességek birtokában van, amilyenek…
– Bocsánatot kérek tőle. Leírtam neki mindazt, amit nem mondhattam el – vágott közbe a nő, és megtörölte a szemét. – Vidd el neki a dobozt, kérlek, fontos lenne.
– Miért tegyek neked ilyen szívességet? Nem látom be, hogy mivel szolgáltál rá a jóindulatomra – morogta Piton. – Tudtad, hogy Lilynek is milyen nehéz volt, míg rá nem jött, hogy a sok furcsaság körülötte miért történt. Ezzel szemben hagytad, hogy az ostoba mugli férjed és a fiad bolondként kezelje Harryt azért, amiről nem tehetett.
– Nem tehettem mást, én ide tartozom! – kiáltotta a nő indulatosan, és fellépett a lépcső első fokára. – Ha nem állok ki mellettük, akkor elhagytak volna, és akkor ki lett volna az én családom?
– Harry lett volna a családod – sziszegte a férfi a nő arcába.

Piton megfordult, és elindult a kert felé vezető ajtóhoz. Petunia összeszedte a bátorságát, és követte a férfit, végig azt hajtogatva, hogy nem volt választása, nem tehetett róla.
Piton megtorpant egy pillanatra, és anélkül, hogy megfordult volna, még pár utolsó szót intézett a nőhöz.

– Ne maradjatok itt tovább, többé már nem vagytok biztonságban. Menjetek el, és soha többé ne jöjjetek vissza! – A hoppanálás után maradt porfelhő volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy alig egy másodperce valaki más is volt Petunia Dursleyvel a hátsókertben.

Harry reggeltől késő délutánig folyamatosan azzal nyaggatta Dorotheát, hogy menjenek le a tengerpartra kagylókat gyűjteni. A boszorkány eddig csak egy alkalommal vitte el a kisfiút a vízhez, de Harry azóta is csak oda szeretett volna visszamenni.
A gyereket nem zavarta, hogy Remus egy szó nélkül távozott, Dora viszont meglehetősen csalódott volt, de szomorúságát már a jól betanult mosoly mögé rejtette. Nem lehetett benne biztos, hogy a férfi megteszi, amit kért tőle, hiszen az utolsó pár mondat, amit egymás fejéhez vágtak, aligha volt baráti hangvételű.

A keskeny úton, ami a tengerpartra vezetett, Harry folyamatosan a nő előtt ugrált, és arról áradozott, hogy mennyi kagylót fog majd gyűjteni. Dora leterített egy kockás plédet a meleg homokba, és leült. A homlokához tartott kezével beárnyékolta az arcát, és így már a nap bántó sugarai sem tarthatták vissza attól, hogy mosolyogva nézhesse a kisfiú szaladgálását. Nem kellett idegenektől tartaniuk, ez a kis partrész a házhoz tartozott, és mindkét oldalról éles sziklák zárták el a kíváncsi szemek elől. A sziklák oldalára csúszós moha nőtt, és szinte lehetetlen volt felkapaszkodni rajtuk.

Harry élvezte, ahogy a hullámok egyre kijjebb merészkednek, és megnedvesítik a part menti homokot. Sikongatva ugrándozott el a víz útjából, és találomra felkapott néhány kagylót, amit a piros műanyag vödrébe dobott. Dora másfél órán át hagyta, hogy a gyerek kedvére rohangáljon, majd szólt neki, hogy szedelőzködjön, mert vár rájuk az uzsonna.

Harry azonnal nyafogós hangon kezdte kérlelni Dorát, sőt, még a titkos fegyverét is bevetette.
– Anya, maradjunk még egy kicsit, kérlek, csak egy egészen kicsit – csimpaszkodott a nő lábába.
– Majd holnap is eljövünk, és akkor kicsit tovább maradunk – mondta Dora hajthatatlanul, de azért cseppet sem szigorúan.
– De igazán…
– Nem, Harry, most hazamegyünk, és meguzsonnázunk. Aztán pedig lemossuk a kagylókat, és kitaláljuk, mihez kezdjünk velük. – Harry végül megadóan elindult az anyja mellett felfelé az ösvényen.

Félúton hazafelé újra belelkesedett, és szinte futva tette meg a maradék utat. Dora tartotta vele a lépést, de azért jobban örült volna, nincsen része minden nap efféle testmozgásban. Harry szinte örökmozgó volt. Becsukták maguk mögött a kis kovácsoltvas kaput, ami az ösvényre vezetett, és gyerekdalokat harsogva indultak meg a ház felé. Már egészen közel jártak, mikor Tonks mozgásra lett figyelmes, de mire előránthatta volna a pálcáját, Harry már sikoltozva futásnak eredt, és útközben már a piros műanyag vödrétől is megvált.

– Professzor, professzor, visszajött! – kiáltotta, és egyenesen belevetette magát a férfi karjaiba. Piton lehunyt szemmel ölelte magához a kisfiút.
Eközben Dora is odaért a házhoz, és a tornácra fellépve, elérzékenyülve figyelte őket. Piton letette Harryt egy percre, és mielőtt a nő egy szót is szólhatott volna, odalépett hozzá, a derekánál fogva magához vonta, és olyan forrón csókolta meg, mint azokon a lopott éjszakákon, mikor még egy pár voltak.

* Glenys: Modern wellsi név, a glân szóból származik, jelentése tiszta, áldott.

* Ezt a varázsigét én találtam ki: Felhő fedte égbolt, sűrű eső.