16.

Harry

Piton bonyolult pálcamozdulatokat végzett a két alvó test fölött, és közben ősi szavakat mormolt. A varázspálcájából áradó fény körbevette Dorát és Harryt, majd, mint egy bura, beragyogta a fejüket.
A férfi leengedte a pálcát tartó kezét, és mélyen beszívta a levegőt. Feszülten figyelte mindkettőjüket, készen állva arra, hogy bármi váratlan fejlemény esetén felébressze őket.

Tonks úgy érezte, mintha zuhanna, de mindez nagyon lassan történt. Esés közben körbenézett, és meglátta azt az ezernyi színes képet, ami körülötte örvénylett: Harry emlékeit. Kinyújtotta a karját, az ujjai hegyével belenyúlt a színes forgatagba, és minden alkalommal, mikor megérintett egy emléket, beszédfoszlányok visszhangoztak körülötte.

Úgy érezte, egy örökkévalóságig utazott, a végén már be kellett csuknia a szemét, mert kezdett szédülni, majd végül megérkezett. Egy másodpercig csak állt, valami furcsa meleget érzett a meztelen talpa alatt. Az orrát megcsapta az ismerős sós illat, és valaki lágyan megérintette a kezét. Kinyitotta a szemét, és pillantása találkozott Harry mosolygós tekintetével.
Az öt éves kisfiú a tengerparti homokban állt, és némán figyelte a nőt.

– Szia, Harry, jól vagy, drágám? – mosolygott a nő.
– Szia, mami!

Dora egy rövid ideig hallgatott, a markában szorongatta Harry apró kezét, és bár mosolygott, a szeme szomorú volt. Miért jutott nekik ilyen kevés idő? Miért kell mindennek eltűnnie?

– Mi lesz velem? – kérdezte a fiú lehajtott fejjel. Dora leguggolt elé a homokba, és megsimogatta az arcát.
– Nem kell félned, minden rendben lesz. – Igyekezett biztatónak tűnni, de a hangja akaratlanul is megremegett.
– Mi lesz, ha már nem leszek többé? – tudakolta a kisfiú oldalra billentett fejjel. – Mi leszek akkor?
A nő keserűen felsóhajtott, bárcsak ne kellene erre válaszolnia.
– Egy emlék leszel, kincsem. A mi legszebb emlékünk az életben.
– Emlék? – Harry szája sírásra görbült. – De ha nem akarom… – A befejezés ott lógott a levegőben. Dora torka elszorult, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Semmit nem kell tenned, ha nem akarod, de…
– Most muszáj – fejezte be helyette a fiú. – Szeretni fogtok utána is?
– Persze, kincsem – mondta határozottan a nő. – Harry, szeretünk téged, nagyon szeretünk téged. Anya szeret téged, apa szeret téged. Vigyázz magadra Harry, légy erős!*

Dora nem is értette, hogy jöttek ezek a szavak a szájára, olyan volt, mintha egy pillanatig nem önmaga lett volna. Harry arcán furcsa érzelem tükröződött, de egy perc múlva már mosolygott, és a karjával oldalra mutatott. Dora abba az irányba fordult, és meglátta…

A tizenöt éves Harry Potter ott ült a part menti sziklák egyikén. A térdeit felhúzta és átkarolta őket, a fejét a karjára hajtotta. Dora visszafordult a kisfiú felé, de ő már nem volt ott. Lassan elindult a sziklák felé. A kövek csúszósak voltak, zöld moha nőtte be őket, a felületük éles volt. Több helyen is megvágták a nő talpát, de Tonks most nem törődött a fájdalommal.
Lassan elérte a helyet, ahol Harry ült, és letelepedett mellé. A fiú felé fordult, majd vissza a tenger felé. Nem szólt semmit, csak hallgatta a tenger morajlását, a sirályok énekét.

– Harry. – A nő finoman megérintette a vállát. – Eljött az időd, Harry.
A fiú szólásra nyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit.
– Tudom, hogy félsz, én is félek, Perselus is…
– Nem akarok menni – motyogta Potter az orra alatt. – Itt akarok maradni.
– Tudom, de nem maradhatsz itt tovább, nincs több időd – mondta a nő, és azt kívánta, bár ne így lenne. Mennyire igazságtalan dolog ezt a gyereket azért hajszolni, hogy kiálljon valaki ellen, aki elpusztít mindent és mindenkit. Nem lenne szabad, hogy minden teher az ő vállán nyugodjon.
– Itt békés, nem érzek semmit, megnyugtat az üresség. Nem akarom a régi életemet.
– Semmi sem lesz a régi, hidd el nekem! – bizonygatta a nő.
– De annyira fáj. – A fiú a mellkasára szorította a kezét. – Hiányzik nekem.
Dora tudta, hogy Harry Siriusról beszél. Neki is hiányzott, minden nap gondolt rá, minden nap azt kívánta, bárcsak még élne. Sokszor felidézte, mit mondott neki, hogy nézett rá. Látta maga előtt az arcát, hallotta a hangját, a nevetését. De az emlékezés nem tette könnyebbé a vesztesége miatti fájdalmát.
– Ezzel már nem hozod őt vissza. Elment, és már nem lehet velünk. – Tudta, hogy a szavai keményen hangzanak, de igaza volt.
– Az én hibám volt? – kérdezte a nőt, és csüngött a szavain, éhesen várta a választ. – Miattam halt meg?
– Nem, nem a te hibád volt, hogy lehetett volna az? – kérdezte a nő a könnyeit nyelve.
– Akkor miért érzem úgy? – Potter felpattant, és a szikla szélére állt. Arra gondolt milyen egyszerű lenne, ha a mélybe vetné magát, ha hagyná, hogy elnyeljék a hullámok. – Megöl engem a kín, nem tudok így élni, nem akarok így élni.
– Annyira sajnálom – suttogta a boszorkány a fiú mögé lépve, és átkarolta a mellkasát. Majdnem egyforma magasak voltak. Harry hátrahajtotta a fejét, a nő arcához szorította, és a kezét Dora kezére tette. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán.
– Nem tudom, hogy legyen tovább.
– Majd mi segítünk, kisfiam, csak engedned kell – suttogta a gyerek fülébe. – Harry, ez így csak rosszabb lesz, el kell őt engedned, és a fájdalmad is. Vissza kell jönnöd.
– Nem tudom megtenni. Nem akarok megint egyedül lenni. Gyűlölöm a magányt!
– Nem, Harry, ezúttal minden más lesz. – Potter megfordult, és a nő meleg, sötétbarna szemeit fürkészte. – Megígérem neked. Soha többé nem leszel egyedül.
– Miért én? – kérdezte a fiú, és a kérdés tőrként szúródott a nő szívébe. – Miért én kellek neki?
– Nem tudom, kincsem… – simított végig az arcán. – De erős vagy és bátor, és én büszke vagyok rád.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz el! – követelte a fiú kétségbeesetten. – Bármi lesz is, velem maradsz.
– Örökké, míg csak élek – bólintott a nő, és szorosan magához ölelte a gyereket.
– Még mindig nem tudom, hogy vissza akarok-e menni. Olyan sokat várnak tőlem. – Harry hangja igen panaszos volt. Dora megértette a fiú aggodalmait, de neki most keménynek kellett lennie.
– Nagy rajtad a teher és a felelősség, de nem vagy egyedül, és ha segítségre van szükséged, hozzánk bármikor jöhetsz. De a siránkozásból elég mára.

Harry meglepődve pislogott a boszorkányra.

– Nincs választásod, jönnöd kell. Nem akarlak kényszeríteni, de megteszem, ha nem hagysz választást. – Tonks a szavaival ellentétben meglehetősen gyengéden magához ölelte a gyereket, és megpuszilta az arcát. – Szóval szedd össze magad!

Piton már két órája tépelődve járt fel-alá a szobában, tekintetét le sem véve a két alvó alakról. Gyakorlatilag megőrjítette a tétlenség, és úgy vélte, ha most nem lesznek ősz hajszálai, akkor soha.

Harry és Dora összeölelkezve kezdett el zuhanni. A nő el is gondolkozott rajta, hogy miért zuhannak megint, hiszen ide is így érkezett, így ésszerűen azt gondolta, most az égbe fognak emelkedni, vagy valami hasonló. A tengerparti kép hamar elmosódott, és a helyébe újra az örvénylő emlékképek léptek. Akármilyen szorosan is fogták egymást, egy idő után érezték, hogy nem tudják már fogni a másik karját, és eltávolodtak. Dora ezúttal is küzdött a hányingerrel, és alig várta, hogy véget érjen az utazás.

Levegő után kapkodva ült fel az ágyban, és a bájitalmester egy ugrással már ott is volt mellette, hogy segítsen neki felállni. A nőnek nem volt ideje megszólalni, mert a szoba hirtelen megtelt vakító fénnyel, ami Harry testéből áradt, és mikor végre újra kinyithatták a szemüket, a fiú már tizenöt éves formájában feküdt az ágyon.

A pizsamája cafatokban lógott rajta, de Piton néhány ügyes bűbáj segítségével ráigazította. Harry mindez idő alatt még mindig mélyen aludt. Dora szeme sarkából legördült egy könnycsepp. Hol van az ő kisfia? Még csak el sem tudott búcsúzni tőle rendesen.

Piton ellenőrizte, hogy Harrynek nincsen-e láza, majd megnyugodva felsóhajtott. Még pár percig ott álltak az ágy körül az alvó fiút nézve, aztán átvonultak a nő szobájába.

– Thea, alszol? – kérdezte halkan a férfi.
– Dehogy alszom – sóhajtott a nő. – Meg is lepődnék magamon, ha ezek után el tudnék aludni.

A boszorkány felült az ágyban, és maga elé húzta a térdeit. Örült, hogy a tervük sikerrel járt, nem kellett végül erőszakot alkalmaznia, mégsem kellett uralkodnia Harry elméjén, ez a tudat némileg megnyugtatta. Ugyanakkor szomorú volt, mert úgy érezte, elveszítette a kisfiát. Lehet, hogy Harry mindenre emlékezni fog, és továbbra is az anyjának tekinti majd őt, de már semmi sem lesz ugyanaz. Nem látta őt felnőni, nem volt része az életének.

– Olyan kétségbeesett volt – mondta olyan halkan, hogy szinte alig lehetett hallani. – Nem akart visszajönni, Perselus. Azt mondta, túl sokat várunk tőle, és nem bírja a nyomást. Mi lesz, ha összeomlik?
– Nem fogom hagyni, hogy Albus megint ráerőszakolja a dolgokat. Ezúttal távol fogom tartani a bajtól. Már nem lesz egyedül, segíteni fogunk neki.
– Az jó lesz… Mert nekem a szívem szakadt meg érte. – Dora elfordult, nem akarta, hogy a férfi lássa, hogy megeredtek a könnyei. Piton sosem volt igazán nagy vigasztaló, de jelen helyzetben pontosan meg tudta érteni a nő kétségbeesését. Őt is szorongatta a pánik.

Gyengéden megérintette a boszorkány vállát, és maga felé fordította. Dora az arca elé emelt kézzel szipogott, annyira lehetetlennek érezte az egész helyzetet. Itt ültek az ágyban, és azt várták, hogy Harry felébredjen a másik szobában, és végre megtudják, hogy hogyan tovább.

– Mi lesz, ha nem emlékszik ránk? Mi lesz, ha ez az egész nyár egy értelmetlen, tébolyult… – Tonks egész teste beleremegett a zokogásba, és az sem segített, hogy a férfi szorosan magához ölelte, és nyugtatóan simogatni kezdte a hátát, habár eleinte elég esetlenül inkább csak paskolgatta, ám pár perc elteltével már belejött.
– Elég nagy az esélye, hogy nem fog ránk emlékezni. – Piton nem akart úgy tenni, mintha nem lenne tisztában a dolgokkal. – De nem fogom hagyni, hogy eltávolodjon tőlünk. Ő a mi fiunk!

Mikor Harry átváltozott, akkor sem emlékezett rájuk. Az elméje elzárt bizonyos dolgokat előle, és nem engedte a felszínre törni őket. Az öt éves Harry még csak hírből sem hallott soha Perselus Pitonról. De most már újra kamasz, és a bájitalmester valószínűnek tartotta, hogy ez a folyamat megismétlődik. Az emlékei visszatérnek, újra tudni fogja, milyen mélyről gyökerezően utálta a férfit, mennyire megvetette és gyűlölte. Dora pedig egy idegen lesz a számára. Talán szimpatikusnak fogja találni, de érthetően bizalmatlan lesz vele.

– Thea… – Nehéz volt kimondani a tényeket, a múltról beszélni sosem könnyű. – Harry és én nem szívleltük egymást régebben. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor gyűlöltük a másikat. Én minden okot megadtam neki, hogy így érezzen, több, mint kegyetlen voltam vele.
– James miatt? – kérdezte a nő, és elvett egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről. – Azért utáltad, mert azt hitted, olyan, mint az apja? – Piton lassan bólintott.
– Könnyű volt elhitetnem magammal, hogy nincs közöttük különbség. Harry mindig bajba került, soha nem volt egy nyugodt tanéve sem, és azt hittem, hogy csak a hőst akarja játszani. Megjegyzem, bizonyos fokig igazam volt, de nem azért volt hős, mert az akart lenni, hanem mert nem volt választása.
– Sirius néha mesélt róla nekem. – Egy halvány mosoly suhant át a nő arcán. – Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy Harry vakmerő és kicsit talán óvatlan is.
– A gyerek fejjel rohant a falnak, mindig úgy tett, mint akinek nincs mit veszítenie. – Piton hangja kicsit ingerült lett, ahogy felidézte magában a fiú múltbéli dolgait.
– Talán valóban nem volt mit veszítenie…
– Albus soha nem szabott neki határokat, sőt, szerintem még külön élvezte is, hogy a gyerek kiállta a próbákat. – Dora érezte a férfin, hogy feszült lett. – Nagyon is sokat veszíthetett volna. Az életét, a barátait, de a gyerek túl önző volt. Nem értékelte ezeket.
– Ne idegesítsd fel magad, Perselus! – csitította a nő. – Az már csak a múlt, nem tudjuk megváltoztatni, olyan marad, amilyen. Én is szívesen csinálnék dolgokat másképpen, de sajnos a hibáim hibák maradnak. Viszont megtanultam, hogy többé ne kövessem el őket. – Piton sokat sejtetően nézett a nőre. – Na jó, egy részüket…
– Csakhogy, ha Harry nem fog emlékezni erre a nyárra – márpedig élek a gyanúval, hogy nem fog –, akkor a múlt számára a jelen lesz, és mindent ott fog folytatni, ahol abbahagyta.
– Tehát, téged gyűlölni fog, engem pedig nem is fog ismerni…
– Pontosan. – Piton kissé megmozgatta a vállait és a nyakát. A csigolyái csak úgy ropogtak. – Jobb, ha nincsenek hiú reményeid, Harry még annál is jobban utált engem, mint azt el tudod képzelni. Valószínűleg örömmel venné tudomásul, ha meghalnék.
– Ne mondj már ilyen baromságot! – pirított rá a nő. – Harry nem kegyetlen.
– Nem is olyan régen még nekem sem számított, hogy a fiú él-e vagy sem, neki sem róhatom fel, ha hasonló gondolatai támadtak – közölte a férfi mereven maga elé bámulva.
– Ez akkor sem tetszik nekem – mondta a nő, majd végigsimított a férfi tarkóján. – Mit szólnál, ha most inkább megmasszíroználak?

Piton hálásan elmosolyodott, noha biztos volt benne, hogy azok a kezek bizony el fognak kalandozni, és egy kis idő után már egészen mást fognak masszírozni, nem a hátát…

Harry kótyagos fejjel ébredt, úgy érezte, mintha átment volna rajta egy egész hippogriff csorda. Kinyitotta a szemét, és lassan felült az ágyban. Értetlenül nézett maga elé, egyáltalán nem volt ismerős számára a hely. Egy-két próbálkozás után sikerült biztonságosan megállnia a lábán, és mikor már nem érezte úgy, hogy minden forog vele, kisétált a szobából. Egy pillanatig azt hitte, a főhadiszálláson van, és egy olyan szobában szállásolták el, amit nem ismert fel, de mikor a nappaliba ért, rájött, hogy egy teljesen idegen házban van. A pánik kezdett rajta eluralkodni, ahogy körbenézett, de semmi sem volt ismerős számára. Újra szédülni kezdett, és végül nekitántorodott az egyik fotelnak.

Dora hirtelen felült az ágyban. Piton még félálomban volt, és a nő nem akarta felébreszteni, mert nem volt benne biztos, hogy tényleg hallott valamit kintről. Aztán a furcsa zaj megismétlődött, mintha valaki bútorokat tologatott volna.
Gyorsan magára kapta a köntösét, felmarta a pálcáját az éjjeliszekrényről, és kirontott a szobából, majd tekintete találkozott egy összezavarodott zöld szempárral.

– Látom, felébredtél, Harry – mosolygott a nő, majd a fiú felé lépett.
Potter bizonytalanul bólintott, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.
– Hol vagyok? – kérdezte gyanakodva. – Ez nem a főhadiszállás.
Dorothea egy pillanat alatt elsápadt. A gyanújuk, amiről tegnap este beszéltek Perselusszal, beigazolódni látszott. Tett egy tétova mozdulatot a fiú felé, de Harry ösztönösen hátrálni kezdett a számára idegen nő elől.
– A tengerparti házban vagy – közölte a nő szelíden mosolyogva.
– Értem – vágta rá a fiú, holott nem értett semmit.
– Sirius házában – folytatta a magyarázatot a boszorkány. – Mondd csak, mire emlékszel?
Harry szinte fel sem fogta a kérdést, csak egyetlen szó visszhangzott a fülében: Sirius. Az ő háza?
– Itt van, Sirius itt van? – kérdezte elkerekedett szemekkel. – Mégis él?
– Azt hiszem, jobb lenne, ha kijönnél – szólt hátra a válla felett a nő.
Harry élénk érdeklődéssel figyelte a hálószobaajtót. A szíve a torkában dobogott. Még pislogni sem mert. Az ajtó meglendült, és kilépett rajta a kócos hajú bájitalmester.
– Maga? – A fiú arcáról azonnal lehervadt a reménykedő mosoly. – Maga mit keres itt? – kérdezte erőteljes hangon. – Hol van Sirius?
– Jaj, drágám, annyira sajnálom… – Tonksnak nem is kellett többet mondani, hogy Potter megértse a dolgokat. Sirius halott, és bár ő egy egészen rövid pillanatig azt hitte, hogy mégsem, ez sajnos nem volt igaz.
– Harry – biccentett a férfi, és a nő mögé lépett.
– Mit akarnak tőlem? – támadt rájuk a fiú. – Elraboltak? Dumbledore tudja, hol vagyok? Mi ez az egész? – A kérdések csak úgy záporoztak Potter szájából, ahogy egyre riadtabban nézett a két felnőttre.
– Nyugodj meg, nincsen semmi baj – csitította a boszorkány, és felé lépett, de Potter újfent csak hátrálni kezdett, és a tekintete olyan volt, akár az űzött vadnak. – Azt hiszem, nem emlékszik ránk – fordult Piton felé a nő.
– De igen, tudom, hogy ő kicsoda. – A mutatóujjával Piton felé bökött. – Ő az a szemét, aki nem szólt időben a Rendnek, és aki miatt meghalt a keresztapám!
Piton egy pillanatra lehunyta a szemét. Hát tényleg ott kell folytatniuk, ahol abbahagyták?
– Harry, azt hiszem, jobb lenne, ha most leülnél – javasolta a nő. – Nagyon össze vagy zavarodva…
– Nem akarok leülni! – kiáltotta a fiú. – Egyáltalán nem akarok egy szobában tartózkodni ezzel a mocsokkal!
– Vigyázz a nyelvedre, fiú! – sziszegte a férfi, és a szeme vészjóslóan megvillant.
– Miért, mit fog tenni, ha nem vigyázok? – kérdezett vissza Potter kihívóan. – Büntetőmunkát kapok?
– Mindenki higgadjon le! – toppantott a lábával a nő.
– Kinyalhatja, maga szemét! – vicsorogta a fiú, és minden erejét összeszedve megindult Piton felé.

A férfi nem számított a támadásra, és mire észbe kapott, Potter már leteperte őt a földre, és ütlegelni kezdte. Dora élesen sikoltott, és odaugrott, hogy szétszedje őket. Piton a boszorkány segítségével nagy nehezen lelökte magáról a fiút, aki most pár lépésnyire feküdt tőle. Nehezen vette a levegőt, úgy érezte, mintha beszakadt volna a mellkasa. Perselus pizsama felsője elszakadt, és a haja még ziláltabb lett. Talpra ugrott, és még éppen idejében kapta ki a pálcát Dora kezéből, hogy megfékezze a fiú második támadását.

Harry röptében átszelte a nappalit, és hangosan nekicsapódott a falnak. Eszméletlenül csúszott le a szőnyegre.

– Mi a franc? Neked teljesen elment az eszed? – kiáltotta a nő, és gyorsan odasietett a fiúhoz, hogy megnézze, jól van-e.
– Nem tehettem mást, láttad, hogy nekem támadt – igazgatta magán a férfi a pizsamáját. – A legjobb lesz, ha mielőbb összepakolunk, és elindulunk a Roxfortba.
– Oh, igen, Dumbledore biztosan nagyon meg fog dicsérni minket, mikor meglátja az ájult gyereket – dohogott a nő. – Muszáj volt elkábítanod?
– Igen, ez egy szükséges lépés volt a részemről – felelte a férfi, majd eltűnt a hálószobában, hogy rendbe szedje magát.

Egy óra múlva már kint állt, szokásos fekete ruhájában, maga körül a ládákat rendezgetve. Harry kint feküdt a fűben, jobb híján még mindig pizsamában. Dorothea még egyszer utoljára körbenézett a házban, majd lezárta az összes kijáratot, és odalépett a férfi mellé. Piton szinte mindent lekicsinyített és elsüllyesztett a zsebében. Az oda-vissza türkön keresztül értesítette Albust, aki biztosította nekik a hoppanálás lehetőségét, de sietniük kellett, mert a védőpajzsokat nem akarták sokáig leengedni.
Talpra állították a fiút, aki csak ernyedten lógott a kezük között. Piton tudta, hogy a hoppanálás igen rizikós egy eszméletlen ember számára, de nem akarta megkockáztatni, hogy Potter esetleg ellenszegül nekik, ha felébresztik.

Viszonylag könnyedén megérkeztek az iskolai park szélére. Piton előre küldte a patrónusát, ami nem kerülte el Dora figyelmét, de nem kérdezett rá az őzsutára. Mire a főbejárathoz értek, Dumbledore professzor és McGalagony professzor már ott vártak rájuk. A Nagyterem zsúfolásig volt tanulóval, és csak a szerencsén múlott, hogy egyikük sem hagyta félbe a reggelijét, hogy helyette a folyosókon kószáljon.
Az igazgató a kezében tartotta Harry láthatatlanná tévő köpenyét. Egyenesen a gyengélkedőre vitték a fiút.
Madam Pomfrey fontoskodva arrébb hessegette a többieket, és alaposan szemügyre vette Pottert. A pálcáját a gyerek felett mozgatva összevont szemöldökkel vizsgálódott.

– Kutya baja, azt a kis dudort leszámítva a tarkóján – felelte, majd elsietett, hogy elkészítse a borogatást.
– Örülök, hogy mindannyian épségben visszatértetek – csapta össze a kezét az igazgató. – Rendkívül megörültem, mikor tájékoztattál róla, hogy Harry visszaváltozott. Igazán csodás hír!
– Igen, visszaváltozott – motyogta maga elé Dora.
– Kedvesem, jól érzi magát? Olyan sápadt – jegyezte meg Minerva. – Nem akar leülni?
Dora erőtlenül megrázta a fejét. Piton a vállára tette a kezét, de a nő eltolta magától. Megrendülten állt Harry betegágya mellett, és csak nézte a fiút.
– Fel kéne ébreszteni – mondta fontoskodva a javasasszony, mikor visszatért egy tállal és egy kendővel a kezében.
– Persze, persze – bólogatott Albus. – Poppy, tudom, hogy nem örülsz a kérésemnek, de mégis azt szeretném, ha egy kis időre magunkra hagynál Mr. Potterrel.
A javasasszony arca mérges fintorba torzult, de eleget tett az igazgató kérésének.
– Na akkor… – Dumbledore felemelte pálcát tartó kezét, de Minerva megállította.
– Albus várj! – Kérdő tekintettel fordult Piton felé. – Mr. Potternek voltak emlékei arról, hogy mi történt vele?
– Nem vagyok benne biztos, nem igazán volt időnk kérdezősködni. A gyerek ránk támadt – morogta a férfi karba font kézzel.
– Tudja, hogy Sirius meghalt – szólalt meg halkan Tonks.
– Értem – bólintott McGalagony.

Az igazgató halkan elmormolt egy varázsigét, és pár pillanat múlva Harry laposakat pislogva ébredezni kezdett. Mikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a fehér mennyezetet, majd az orrát megcsapta a gyógyszerek és a fertőtlenítő szaga, azonnal rájött, hogy a roxforti gyengélkedőn fekszik. Óvatosan megtapogatta a púpot a fején, majd ülő helyzetbe tornázta magát. Ahogy szótlanul körbetekintett, megpillantotta a tanárait és az ismeretlen nőt. Szóval mégsem álmodta az egészet.

– Isten hozott, Harry – mosolygott az igazgató. – Hogy érzed magad?
– Rosszul, fáj a fejem – felelte a fiú rekedtes hangon. – Mi történt?
– Attól tartok, Piton professzornak el kellett téged kábítania, mert rátámadtál – adta meg a feleletet az idős mágus. – Nem bánod, ha ide ülök? – Harry bólintott, és Albus az ágy mellé varázsolt egy széket, majd világosszürke talárját elrendezve maga körül, helyet foglalt.
– Mondd csak, Harry, mire emlékszel? – Mindenki feszült figyelemmel várta a választ.

Potter egy másodpercre lehunyta a szemét, majd nyelt egyet, és kimondta az első dolgot, amire gondolt.
– A minisztériumban voltunk, elkaptak minket. Csapda volt, Lucius el akarta venni a jóslatom. Aztán a boltívnél voltunk, és jött Mordon professzor meg a többiek… – tétován megállt igyekezett összeszedni a gondolatait, de a következő dolog, ami eszébe jutott mélyen szíven ütötte. – Meghalt… Sirius meghalt, Bellatrix ölte meg! – Bármennyire is igyekezett erős maradni, a látását elhomályosították a szemébe tóduló könnycseppek. – Aztán…
– Igen, fiam, folytasd – biccentett Dumbledore. Harry nem tudta, miért, de hirtelen erős düh fogta el a fiam szó hallatán, de nem talált rá magyarázatot, hiszen nem ez volt az első eset, hogy az igazgató így szólította. – Van még valami, amire emlékszel?
– Minden olyan zavaros, nem igazán tudom elmondani – rázta meg a fejét a fiú.

Dumbledore végigsimított hosszú ősz szakállán. Be kéne avatnia Harryt, hiszen az elmúlt időszak példái is jól mutatják, mennyi bajt okozott, mikor titkolózott előtte. Vett egy mély levegőt, mielőtt belefogott volna a magyarázkodásba.

– Miután a keresztapád meghalt, üldözőbe vetted Bellatrixot, de belefutottál Voldemortba. – Harrynek halványan derengett valami. – Caramel miniszter úr is látta őt, így már kénytelen volt elismerni, hogy visszatért. A minisztériumi kalandod után az irodámba hoztalak, és megpróbáltam beszélni veled, de te sajnálatos módon dührohamot kaptál – amit teljes mértékben megértek –, és egy véletlen folytán rád borult egy tesztelés alatt álló bájital…

Harry úgy érezte, hogy kezd összezsugorodni a feje, ahogy azt hallgatta, mi minden történt vele a nyáron. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy változhatott ötéves fiúvá, azt meg pláne nem értette, hogy az igazgató miért pont Pitonra bízta őt. Néha a számára ismeretlen nő felé pillantott, mikor az igazgató őt is belevonta a magyarázatába. Dumbledore szavai a végén már csak nagyon nehezen jutottak el a tudatáig, úgy érezte, mintha víz alatt lenne a feje, minden eltompult körülötte.

– …és most újra itt vagy közöttünk. – Dumbledore gyengéden megpaskolta Harry kezét. – Van kérdésed?

Hogy van-e kérdése? De még mennyire, hogy van. Először is, miért van még mindig Piton az iskolában, mikor egyértelműen felelőssé tehető Sirius Black haláláért? Hogy a ménkűbe juthatott Dumbledore-nak eszébe, hogy pont rá bízza őt, mikor állítása szerint csak egy kisgyerek volt, aki meg sem tudta magát védeni a férfi gonoszkodásával szemben? Bele se akart gondolni, milyen nyara lehetett a férfi mellett. Nem értette, miért nem emlékszik semmire, de jelenleg nem is nagyon érdekelte.

– Harry? – A neve hallatán olyan ijedten rándult össze, mintha egy szellemen sétált volna át.
– Igazgató úr, megtenné, hogy elkábít, csak egy egészen rövid időre? – nézett könyörgőn az idős mágusra. – Csak egy kicsit.
– Sajnálom, de ez nem lenne tanácsos – felelte Albus. – Tudom, hogy fáradt vagy, és minden, amit elmondtam most túl sok ahhoz, hogy felfogd. De szembe kell nézned a tényekkel. Nem szeretnél kérdezni semmit sem?
Harry feladta minden reményét arra vonatkozóan, hogy békén hagyják, és végül ingerülten bólintott.
– De igen – felelte tétován, és Dora felé fordult. – Szóval maga is Pitonnal volt, mikor rám vigyázott?
– Piton professzor – javította ki McGalagony.
– Tök mindegy – vágta rá szemtelenül a fiú. – Ott volt vagy sem?
– Igen, végig veletek voltam – válaszolta a nő a kezét tördelve.
– Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de megmondaná, hogy maga mégis kicsoda? Mert egyáltalán nem rémlik, hogy a mai reggelen kívül bármikor is találkoztunk volna.
Dora keserűen elhúzta a száját.
– Dorothea Tonks vagyok, az… – Úgy akarta befejezni a mondatot, hogy az anyád, de jelen helyzetben ez több, mint nevetségesen hangzott volna.
– Az… – Harry türelmetlenül nézett a hezitáló nőre. Dora segélykérőn fordult a többiek felé.
– Az új sötét varázslatok kivédése professzorod – közölte Minerva pókerarccal. – A kisasszony Nymphadora Tonks nővére.
– Meddig kell itt maradnom? – tudakolta a fiú, nem mutatva különösebb jelét annak, hogy érdekelte volna Dora kiléte a továbbiakban.
– Ma mindenképpen itt marad, holnap reggel pedig visszatérhet a társaihoz, és megkezdheti a hatodik évét a Roxfortban – mondta McGalagony hivatalos hangnemben. – Bátorkodtunk beszerezni a tanulmányaihoz szükséges tankönyveket, Mr. Weasley majd ismerteti önnel az idei órarendjét, ami pontosan megegyezik az övével. Miss. Granger a legjobb tudomásom szerint már elkészítette a jegyzeteket az ön számára, hogy majd pótolni tudja az eddigi lemaradását.

Az igazgató elnézést kért Harrytől, és egy kicsit arrébb húzódva élénk társalgásba fogott az ott lévő kollégáival. Dora fojtott hangon az új munkája felől érdeklődött, és tudni akarta, hogy a minisztériumi állásával mi fog történni a továbbiakban. Dumbledore erre a kérdésre nem tudott válaszolni, de biztosította afelől, hogy Kingsley hamarosan fel fogja venni vele a kapcsolatot.
Piton visszafogott, mély hangon beszélt, és a fiú csak nagy nehézségek árán tudott elcsípni pár szót. A bájitalmester valamit mondott az ő mugli rokonairól, amit ő is tudni akart.

– Itt vagyok ám én is! – csattant fel a fiú egy kis idő múlva.
Piton szemét összehúzva fordult felé.
– Nem felejtettünk el – sziszegte ingerülten. – De ha nem bánod, akkor a te belekotyogásod nélkül szeretnénk pár szót váltani egymással. – A fiú meghökkenve vette észre, hogy a férfi nem magázódik vele. – Nézd, Harry, tudom, hogy ez neked most nem könnyű…
– Harry? – Potter szemei kistányérnyi nagyságúra tágultak. – Azt mondta, Harry?
– Tudtommal ez a neved – fújtatott türelmetlenül a férfi.
– Ezt már hat éve tudja, mégsem hívott így eddig egyszer sem! – vakkantotta a fiú ellenségesen.
– Változnak az idők – felelte a férfi, és enyhén megvonta a vállát. – Már nem neheztelek rád, Harry.
– Na ne mondja, és maga mikor változott meg? – Kezdte úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén.
– Eltöltöttünk együtt egy egész nyarat, idővel majd megérted, miről beszélek – közölte Piton a szokásostól eltérően viszonylag barátságos hangon, ami megint csak furcsa érzéseket keltett Potterben. – Ez elég válasz a kérdésedre?
– Korántsem! – vágott vissza a fiú. – Maga soha nem változik meg, mindig is le fog nézni, és gyűlölni fog, ahogy én is magát! – vicsorogta.
– Mr. Potter, arra inteném, hogy több tisztelettel viseltessen a professzora iránt – parancsolt rá McGalagony.
Harry valami csípőset akart válaszolni, de helyette inkább csukva tartotta a száját, a házvezető tanárával jobb volt nem ujjat húznia.

– A korábbi gondviselőid, Mr. és Mrs Dursley elhagyták a Privet drive-i házat, és ismeretlen címre költöztek – lépett vissza Harryhez az igazgató. – Attól tartok, a továbbiakban nem kívánnak a törvényes gyámjaid maradni. Többé már nem térhetsz vissza a nénikéd házába, mert nem biztonságos.

Harry arca egyszerre csak felderült. Az eddigi legjobb hír volt a mai nap folyamán. Ha soha többé nem kell oda visszamennie, akkor már megérte az egész. Legalább tőlük megszabadult végre.

– Azonban nem maradhatsz törvényes gondviselő nélkül, hiszen még kiskorú vagy. – Harry fejében azonnal készen volt a válasz. Majd a Weasleyk befogadják, úgyis fiukként bántak vele mindig is. – Amíg elindítjuk a hivatalos procedúrát, értesíteni fogom a fejleményekről a minisztériumot.
– Igen, és Mrs. Wesleynek is szólnunk kéne – vetette fel a fiú. Az igazgató sajnálkozva széttárta a kezét.
– Attól tartok, hogy Arthur és Molly nem tudna még téged is a gondjaiba venni. Nem várhatom el tőlük, hogy rólad is ők gondoskodjanak. Ezen felül ők…
– Ha a pénz az oka, akkor a széfem tartalma az övék lehet – jelentette ki Potter. – Nekem nem kell.
– A megfelelő biztonságodra akartam célozni. Nem kérdés, hogy Voldemort vadászni fog rád, Harry. Olyan valaki felügyeletére kell, bízzalak, aki meg fog tudni védeni. Nem sodorhatok még több embert veszélybe.

Potter fülében baljósan csengtek ezek a szavak. Valaki, aki meg tud védeni? Csak ne…

– Ideiglenesen Piton professzor gondjaira foglak bízni – közölte Dumbledore, és jótékonyan elmosolyodott.

Harry szeme előtt kezdett elhomályosulni minden. Piton… PITON?!

* Jelenet a Halál ereklyéi c. film második feléből.