17.

Isten hozott, Harry!

– Micsoda? – kérdezte Harry megnyúlt képpel.
– Ahogy mondtam, Piton professzor lesz az ideiglenes gyámod…
– Ezt az előbb is értettem – vágott az igazgató szavába a fiú. – De ezt mégis hogy gondolta?
– A te biztonságod az első, Harry – felelte az igazgató rezzenéstelen arccal. – Meg kell értened, hogy mekkora veszélyben vagy, nem tehetlek ki újabb támadásnak.

Harry úgy érezte, hogy az egész szoba forogni kezdett, és ő csak feküdt az ágyában tehetetlenül. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, és törni-zúzni kezdett volna, még akár neki is ment volna Pitonnak, aki sztoikus nyugalommal állt Dumbledore mellett.

– Van fogalma róla, mennyire gyűlöl engem az az ember? – Mutatóujjával Pitonra bökött.
– Harry, tudom, hogy nehéz elhinned, de Piton professzor már egyáltalán nem gyűlöl téged. Ezt te magad is észre fogod venni, ha végre megnyugszol. – Az igazgató jóságos kék szeme bölcsen csillogott, de a fiút ez most nem érdekelte.
McGalagony figyelmeztető pillantást küldött Potter felé, ezért Harry visszanyelte a káromkodást, amit éppen mondani akart.
– Akármi is történt a nyáron, nem számít – közölte a fiú fújtatva.
Tonks arca megvonaglott a fiú kijelentésére, és egy pillanatra el kellett fordulnia, hogy megállítsa a könnyeit. Harry homlokráncolva figyelte a nő reakcióját. Miért viselkedik ilyen furcsán?
– Nem emlékszem semmire a nyárból – folytatta a fiú. – De arra az öt évre nagyon is jól emlékszem, amikor Piton…
– Piton professzor, Mr. Potter – szólalt meg McGalagony.
Harry nyelt egyet.
– Piton professzor – sziszegte megfeszülő állkapoccsal – öt éven át minden alkalommal megalázott, a sárba tiport, pocskondiázta a szüleimet, sértegette a barátaimat, és soha egyetlen egyszer sem segített nekem, mikor meg kellett volna tanulnom az okklumenciát, hogy Voldemort ne tudjon beférkőzni az elmémbe.
Az igazgató meg sem próbált vitatkozni Harry érvelésével, mert jól tudta, hogy igaza van. Éveken át próbálta rávenni Perselust, hogy nézzen más szemmel a fiúra, de mindhiába. A James Potter iránt érzett gyűlölete mindvégig elvakította őt.
– Tudom, hogy a múltban sok problémátok volt egymással – feltartotta a kezét, jelezve Harrynek, hogy ne szakítsa őt félbe –, de biztos vagyok benne, hogy mostantól nem lesz okod panaszkodni Perselusra.
– Mégis mit akar tőlem? Csak úgy felejtsem el neki, amit tett? Hagyjam figyelmen kívül a tényt, hogy a különórákon megkínzott, és teljesen hasztalan volt minden?
– Harry…
– Nem! – kiáltotta a fiú. – Sirius meghalt, pedig ha segít nekem, akkor talán még most is élhetne! Neki kéne a gyámomnak lennie…
A zokogása elnyomta a szavait, és mivel eléggé szégyellte magát, gyorsan a hasára fordult, és az arcát belenyomta a párnába.
– Ma éjszaka még a gyengélkedőn maradsz, és holnap visszatérsz a házadba – mondta Albus, majd kiterelte a többieket a szobából – bár Dora csak vonakodva volt hajlandó követni –, és becsukta maguk mögött az ajtót.

Dorothea szíve majdnem megszakadt, hogy ilyen állapotban kellett otthagynia a fiát, de Dumbledore hajthatatlan volt. Azt mondta, időt kell hagyniuk neki, hogy feldolgozza a történteket.

McGalagony visszavonult a szobájába, a többiek pedig az igazgatói irodába mentek. Piton arca akár egy porcelánmaszk, rezzenéstelen volt, miközben Dumbledore beszélt hozzá. Az igazgató úgy vélte, a legjobb az lesz, ha a férfi továbbra is a Mardekár házvezetője marad, bár tartott tőle, hogy Pitont atrocitások sorozata fogja érni. Nem egy tanulójának a szülei szimpatizáltak Voldemorttal, és tisztában volt vele, hogy Perselus árulásának híre már eljutott mindenkihez.
Dumbledore elintézettnek látta a dolgot, így Dorotheához intézett pár tanácsot a tanévet illetően.

– Dumbledore professzor, minden tiszteletem az öné, de tényleg komolyan gondolta, hogy idén én oktassam a sötét varázslatok kivédését? – kérdezte Dorothea.
– Igen, Miss Tonks, úgy vélem, ön kitűnő tanár lesz – bólintott a férfi.
– De én még soha nem oktattam – ellenkezett a nő. – Nem is tudom, mit fogok csinálni…
– Úgy gondolom, hogy az ön képességei megfelelőek a poszt betöltésére. Mint kiváló auror, nem is kívánhatnék jobbat – kacsintott rá a boszorkányra. – Egyébiránt úgy tudom, hogy remekül bánt Harryvel, így nem lesz gondja a többi diákkal sem.
– De ő csak öt éves volt, az egészen más. Mihez kezdjek egy csapatnyi tinédzserrel? – Segélykérőn nézett Piton felé, de ő elfordított fejjel ült.
– Fel fogja magát találni. – Az igazgató felállt, odasétált Dora mellé, és finoman megpaskolta a nő vállát. – Most pedig, azt hiszem, a legjobb lesz, ha mind nyugovóra térünk. Amíg nincs készen a szobája, kedvesem, addig…
– Ez nem jelent gondot – közölte Piton szárazon, majd hátratolta a székét, és felállt. Várakozásteljesen nézett a nőre, hogy kövesse.

Dora kissé elpirulva emelkedett fel a székről. Tekintete találkozott Dumbledore mindent értő pillantásával, majd Piton mögött lépkedve elhagyta az irodát. Nem esett köztük egyetlen szó sem, míg be nem léptek a férfi lakosztályába. Tonks annyira el volt kedvetlenedve, hogy eszébe sem jutott, hogy körülnézzen, pedig még soha nem járt a férfi otthonában. Semmi más nem foglalkoztatta jelen pillanatban, csak a holnapi nap. Az első tanítási napja. Olyan szívesen elújságolta volna a szüleinek, de azt sem tudta, hol vannak most. Ez újabb könnyeket csalt a szemébe.

– Ha az egereket itatod, azzal nem oldasz meg egy problémát sem – fordult felé a férfi a bárszekrénytől.
– Mindig is nagy vigasztaló hírében álltál – mosolyodott el keserűen a nő, és elfogadta a felé nyújtott poharat. – Te nem iszol semmit? – kérdezte összevont szemöldökkel a férfi üres kezeit bámulva.
– Neked nagyobb szükséged lesz rá, kollegina. – Egy pici gúny volt a hangjában, de nem akart bántó lenni. – A sötét varázslatok kivédésének legújabb jeles professzora igyon csak magában – somolygott. – Egyébként fogadd gratulációmat.
– Ja, igen, és gratulálni is pompásan tudsz, mert egyáltalán nem vagy irigy alak – heccelte a nő, majd elkomorodott egy pillanatra. – Mi lesz, ha már az első nap bolondot csinálok magamból?
– Ennek fennáll a veszélye – jegyezte meg a férfi tűnődve, majd hangosan nevetni kezdett a nő aggódó ábrázatán. – Thea, sokkal jobb tanár leszel, mint én.
– Van, akit nem nehéz túlszárnyalni – szemtelenkedett a boszorkány.
– A kisasszonynak nagyon felvágták a nyelvét, na, lássuk, másra is tudja-e használni a száját a feleselésen kívül…

Kivette a poharat a nő kezéből, és gyorsan elkapta a csuklóját, mielőtt Dorothea elhúzódhatott volna, majd egy erőteljes mozdulattal magához rántotta, és másik kezével megtartotta a fejét a tarkójánál fogva. Dora nem akart ellenkezni, nem is tudott volna. A férfi pillantása beszédes volt, vággyal teli és tüzes.

Harry másnap reggel alig tudta kivárni, hogy Madam Pomfrey végezzen az ellenőrző vizsgálatokkal, és végre felmehessen a Griffendél toronyba. Szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat, a kezében szorongatva a cetlit, amire McGalagony professzor leírta neki az új jelszót. Alighogy belépett a portré-lyukon, Hermione felkiáltott, és rögtön a nyakába vetette magát, nekipasszírozva magukat a bejáratnak.
– Harry, annyira aggódtunk érted! – Hermione még jobban szorította. – McGalagony professzor tegnap mondta, hogy visszajöttél, de nem engedte meg, hogy meglátogassuk.
– Engedd már el, Hermione, még a végén megfojtod – méltatlankodott Ron, majd alighogy Harry nyaka szabaddá vált, ő is odalépett, és megölelte. – Jó újra látni, haver – veregette hátba.
Neville és Ginny is üdvözölte őt, a vörös hajú lány még egy félénk puszit is nyomott az arcára, amitől Potter kissé el is pirult. Ahogy Harry körbenézett a szobában, rájött, hogy rajtuk kívül senki sincs még lent. Való igaz, elég korán volt még.
– És itt van, megjött a legjobbak legjobbika! – harsogták a lépcső tetején álló ikrek. – Megnyugtatásul közöljük, semmiről sem maradtál le, talán csak a nyitóvacsora volt említésre méltó.
– Igen, két elsős is eltaknyolt, ahogy a székhez igyekeztek – mondta Fred vigyorogva.
– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte Harry fülég érő szájjal.
– Anyánk már egy éve könyörög – kezdett bele George.
– Kérlel… – folytatta Fed.
– Rimánkodik... – szólalt meg megint George.
– Egyszóval azt akarta, hogy befejezzék az iskolát – kotyogott bele Hermione. – Ami, megjegyzem, csak a javatokra fog válni.
– Na persze, nem lehet csak úgy elmismásolni a vizsgákat, mert ugye ott van Percy, meg Charlie, iskolaelsők voltak, mi meg a fekete bárányok – vigyorogtak az ikrek. – Szóval, Harry barátunk, az idei az utolsó, de ez lesz a legjobb évünk.
– Ez a mai nap legjobb híre – lelkendezett Potter.
– Harry, siess fel, át kell öltöznöd, Ron majd megmutatja az órarendedet, és odaadja a könyveidet. – Hermione mindenkiből kiváltott egy apró nevetést, hiszen a viselkedése kísértetiesen hasonlított McGalagonyéhoz.

A Nagyterem felé sétálva a fiú belepillantott az órarendjébe, és rögtön két olyan órát is talált benne aznap, amin nem szívesen vett részt. Egyrészt a dupla-bájitaltan aggasztotta, másrészt pedig a sötét varázslatok kivédése.

– Mi bajod vele, Harry? Azt hittem, az a kedvenc tantárgyad. – Ron egy jókora adag rántottát lapátolt a tányérjára. – Idén nem lehet olyan rossz tanárunk… Bár még azt sem tudjuk, ki az, mert az év elején nem mondtak róla semmit.
– Tonks, Dorothea Tonks a neve, találkoztam vele tegnap. – Harry hirtelen elhallgatott, nem tudta, mondhat-e többet is.
– Ő is ott volt veled a házban, igaz? – kérdezte halkan Hermione, nehogy a körülöttük ülők is meghallják.
– Ti tudjátok? – hökkent meg a fiú.
– Hát igen – vonta meg a vállát a mellette ülő Ron. – De inkább ne kérdezd meg, hogy tudtuk meg.
Fred és George egy fenyegetőnek szánt vigyort küldött a Mardekár asztala felé, és Malfoy egyből a vállai közé húzta a fejét.
– De nem tudunk mindent… – jegyezte meg Granger. – Csak annyit, hogy egy bájital miatt visszafiatalodtál, és Miss. Tonks meg Piton professzor vigyázott rád.
– Kivéve persze, mikor ájultan feküdt a vendégszobánkban – szólalt meg Ginny. – Akkor minden bizonnyal csak a nővel voltál.
Potter ide-oda kapkodta a pillantását a barátai között.
– Harry, jól bántak veled? – kérdezte Hermione komoly ábrázattal. – Jelentened kell Dumbledore professzornak, ha…
– Nem tudok neki mit mondani, mert semmire sem emlékszem – vallotta be a fiú, és a tányérjába bámult. A kijelentését döbbent csend fogadta, majd mielőtt bármit mondhattak volna, a többiek morajlása elvonta a figyelmüket. A tanári asztal mögötti ajtóban megjelent Piton, mögötte pedig egy kissé sápadnak tűnő boszorkány.

Dumbledore professzor szívélyes üdvözölte őket, majd a pulpitushoz sétált, és a diákok elcsendesedtek. Az igazgató elmondta, hogy Piton professzor visszatérésével újra visszaáll a rend, és a továbbiakban ő fogja tartani a bájitaltan órákat. Ezt egy viszonylag egységes, sajnálkozó morajlás követte.
Ezután bemutatta Dorotheát, aki egy szégyenlős mosolyt küldött a gyerekek felé, majd a bájitalmester felé fordult.

Ront nem igazán érdekelte az új tanár, már előre elkönyvelte magában, hogy csak egy évig marad. Pillantását visszafordította az asztalra, és megnyalta a szája szélét, mikor felfedezte az aznapi újdonságot, a diós palacsintát.

– Ezt meg kell kóstolnod – lökte oldalba Harryt a könyökével, és teli szájjal a palacsinta felé bökött. – A manók nagyon tudnak.

Hermione még mindig a tanári asztalt nézte. Dorothea nem fordult a gyerekek felé, elmélyülten beszélgetett a bájitalmesterrel. Ebben még nem is lett volna semmi szokatlan, ha a férfi időről-időre, ha csak röviden is, de el nem mosolyodik a nő szavait hallgatva. Hermione értetlenül pislogott. Ki az az ember ott abban az ijesztő fekete talárban, és mit művel Perselus Pitonnal?

Harry nyála összefutott a szájában, ahogy felszúrta a villájára az első darab ínycsiklandozónak tűnő falatot, ám alighogy felemelte a karját, a szeme elhomályosult, és értetlen színkavalkád tódult elé. Egy idegesen kapkodó férfi állt neki háttal, ő pedig valahogy nagyon kicsinek érezte saját magát. Valaki más is volt ott velük, egy hisztérikusan viselkedő nő. Nem látta az arcokat, nem tudta kivenni, hol vannak, mégis olyan érzése volt, mint mikor a merengőbe dugta a fejét.
– Hogy nem vetted észre, hogy allergiás rá? – hallotta a férfi vádló hangját.
– Gondolod, hogy mondta nekem bárki is? – kiabálta a nő. – Szerintem még Harry sem tudja, hogy mire allergiás, nemhogy mások.

Az a mély hang olyan ismerős volt, egy pillanatra úgy érezte, már vagy ezerszer hallotta.
– Gyerünk, kölyök, ne kéresd magad! Tudod, hogy én nem fogok könyörögni neked!
Igen, határozottan ismerős volt a hang és a férfi mozgása, de az arca olyan homályos volt. Egy pillanattal később a furcsa emlékkép semmivé foszlott, és ő még mindig csak tartotta a kezét a levegőben.

– Nem eszed meg? – kérdezte Ron, sóvárogva figyelve Harry palacsintáját.
– Nem, én… azt hiszem, allergiás vagyok a dióra – mondta a fiú, és a barátja elé tolta a tányérját.
– Ti is láttátok? Piton professzor mosolygott – súgta oda nekik Hermione. Harry összeráncolta a szemöldökét, és megtapogatta a sebhelyét.
– Jaj, fáj a sebhelyed? – kérdezte Granger aggodalmasan.
– Nem, dehogy – vágta rá Harry egyből.
– Kár, hogy Piton visszajött, nélküle egészen élvezhető volt a bájitaltan – szólalt meg Ron az órarendjét nézegetve. – Dumbledore professzor igazán érdekes édességeket készíttetett velünk.
– Szerintem pedig jó, hogy visszajött – közölte Hermione kissé ingerülten. Harry értetlenül nézett hol egyik, hol másik barátjára.
– Csak az a baja, hogy nem az ő karamellája lett a legjobb – vigyorgott Ron.

A furcsa emlék vagy álomkép szavai még mindig ott csengtek a fülében. De túl zavaros volt ahhoz, hogy rájöjjön, mit is jelenthet ez az egész. Sok ideje nem volt töprengeni, mert Hermione összeszedte a könyveit, és indulásra sarkallta őket. Az első néhány óra viszonylag eseménytelenül telt. Ismétlésekkel kezdték az évet, és még mindig nem vettek sok új bűbájt, így Harry szerencsére még nem maradt le olyan nagyon. Ebéd után következett a dupla bájitaltan.

Bár Harry már ezerszer járt a pincében, a gyomra most borsónyira zsugorodott az idegességtől, és egyre lassabban haladt a barátai között. Még nem mondta el nekik, mit közölt vele az igazgató a gyengélkedőn. Nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán bárkinek el akarja mondani, hogy Pitont nevezték ki az ideiglenes gyámjának, hiszen ez úgysem fog működni, és ezt napokon belül Dumbledore professzor is be fogja látni. Ez az egész kész őrültség volt. Végre-valahára megszabadult a Dursley családtól, erre egy náluk is rosszabb ember viselje a gondját? Az a valaki, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a keresztapja meghalt?

Észre se vette, mikor sétált be a terembe, és ült le Ron mellé a szokásos, leghátsó padba. Igazából már az is kész rejtély volt számára, hogy hogyan került be a haladó csoportba. Ron említett valamit, hogy míg Piton nem volt itt, addig Dumbledore véghez vitt néhány változtatást, mint például, hogy nem csak a kiváló R.B.F. jeggyel rendelkezők vehették fel a tantárgyat, mivel sokan a diákok közül aurori pályára készültek, és a bájitaltan elengedhetetlen volt ehhez. Harry biztosra vette, hogy Piton tajtékozni fog, ha végignéz a osztályon, és újra felfedezi őt, pedig elvileg nem kéne itt lennie.

Perselus a szokásos lendülettel csapta be maga mögött az ajtót, majd végigsétált a padsorok között, és lebegő talárral a tanulók felé fordult, mikor elérte a tanári emelvényt. Ha meg is lepődött az osztály létszámát illetően, az egyáltalán nem látszott rajta. Egy szó nélkül a tábla felé intett a pálcájával, amin a szokásos szálkás kézírásával megjelent az aznapi recept.
A diákok néma csendben felsorakoztak a raktár előtt, és egymás után szedték össze a hozzávalókat. Hermione nagyon elemében volt, úgy szeletelt, mint egy gép, látszott rajta, hogy már hiányolta a rendes tanórát. Harry és Ron ezzel szemben ugyanolyan lassan dolgozott, mint tavaly, és ugyanúgy fogalmuk sem volt róla, hogy mit is kéne csinálniuk.
Bár a recept mindig egyértelmű volt, ők hiába igyekeztek, egyetlen főzetük sem sikerült tökéletesre, időnként még az elfogadható szintet sem ütötte meg. Az arnica* puha, bolyhos levelének vékony csíkokra való felszeletelése nem volt a legkönnyebb feladat. Weasley csíkjai egyáltalán nem voltak vékonyak, és még csak egyformák sem.

Harry még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált, de hiába jelölgette be az egyforma távolságokat a levélen, mikor belevágott, egyáltalán nem sikerült egyenes vonalat húznia. Piton némán járőrözött a teremben, áldozatokat keresett, akiknek kritizálhatta a munkáját. Harry kezében megállt a kés, ahogy megérezte a férfi pillantását a hátába fúródni. Vett egy nagy levegőt, és felkészült a szidalmakra, amiket másodperceken belül a fejéhez fognak vágni, ezzel általános derültséget okozva a mardekáros csoport tagjainak.

De a férfi a várttal ellentétben egyetlen gúnyos megjegyzést sem tett, csak odalépett a padjukhoz, felemelt egy levéldarabot, és résnyire összehúzott szeme elé emelte, majd a fejét csóválva visszadobta a padra, és elővette a pálcáját. Harry megugrott a széken, holott tudta jól, hogy a férfinek esze ágában sincs megátkozni őt. Piton eltüntette a zöld cafatokat a fiú vágódeszkájáról, és elővett a zacskóból egy új levelet, majd ezután olyan valamire került sor, amit talán még soha senki nem látott, mióta bájitaltanra járt.

Egy határozott mozdulattal megragadta Harry csuklóját, és a helyes dőlésszögbe állította, hogy rendesen fel tudja szeletelni a levelet. Potter elkerekedett szemmel nézett a férfira.

– Most próbálja meg egyedül, Potter – szólalt meg a férfi.
Harry nyelt egyet, és belevágott a levélbe. A homloka gyöngyözött a teremben lévő hőségtől és az idegességtől. A legnagyobb meglepetésére sikerült egy hajszálvékony csíkot vágnia. Ron is ámulva figyelte a jelenetet.
– Nem jól tartotta a kést – közölte a bájitalmester, majd továbbindult, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ami történt.

Harry percekig várt, hogy a férfi újra felé forduljon, és torz vigyorral az arcán közölje, hogy az ügyetlenkedése húsz pontjába került a Griffendélnek, de ez nem történt meg. Az óra végéig szinte semmi más nem történt. Piton továbbra is közöttük járkált, és időnként megállt egyesek padjánál, de nem szólt egy szót sem, egészen addig, míg két mardekáros el nem kezdett vihogni Ronon, akinek az orra végére fröccsent egy darab halepe. A bájitalmester a két tanuló felé fordult, és felvonta a szemöldökét.

– Van abban bármi érdekes, hogy az egyik csoporttársuk összekente magát? – kérdezte vontatott hangon. – Meglehet, még soha azelőtt nem láttak ilyesmit? – A mardekárosok döbbenten meredtek a házvezető-tanárukra. – Forduljanak vissza az üstjükhöz, most!

Hermione meglepetésében majdnem beleejtette a keverőpálcáját az üstjébe. Soha, de tényleg soha ezelőtt még nem fordult elő, hogy a férfi rendreutasította volna saját házának tanulóit. Valami nem volt rendjén, és ezt már nem csak Harry vette észre.

Az óra végét jelző csengő után mindenki gyorsan szedelőzködni kezdett, hogy a folyosóra érve azonnal vad találgatásokba kezdjenek, mi történhetett a rossz modoráról híres bájitaltan tanárukkal. Ahogy kivonultak a teremből, Harry még egyszer hátrafordult, pillantása találkozott a tanáréval, aki egy aprót biccentett, majd bevonult a raktárba.

Ron a sor elejére rohant, hogy nehogy lemaradjon az ebédről, Hermione és Harry alig tudták vele tartani az iramot. Mindhárman befurakodtak a Griffendél asztalához, és egymás szavába vágva kezdték el mesélni a bájitaltanon történteket. Fred és George tátott szájjal hallgatta őket, még Neville is megrendülten ült, pedig ő nem vette fel a tantárgyat. Senki nem akarta elhinni, hogy Piton ilyen „rendes" lenne, egyesek csapdára gyanakodtak. Azt mondogatták, a következő órán biztosan meg fogja torolni rajtuk a dolgot valahogy. Mások azt ismételgették, hogy Pitont bizonyára megbűvölte valaki a szünet alatt, azért ilyen furcsa. Hermione viszont egészen más véleményen volt.

Ugyan nem volt tagja a Főnix Rendjének, és senki nem világosította fel a fejleményekről, de tisztában volt azzal, hogy Piton az Odúban volt a nyáron. Bár Mrs. Weasley nagyon vigyázott, hogy a gyerekek ne szerezzenek tudomást a dolgokról, az egyik nap egy elöl hagyott újságból megtudták, hogy a halálfalók támadást intéztek egy mugli falu ellen. Bár azt nem tudták, hogy a célpont Harry volt, de Granger úgy gondolta, hogy a dolog összefüggésbe hozható vele. Még nem tudta, hogy ez az információ mit is jelent pontosan, de úgy vélte, valahogy kapcsolatban állnak a dolgok a férfi változásával.

A sötét varázslatok kivédése terem előtt feltorlódott tömegből Harry kitalálta, hogy az ajtó zárva van. Furcsa zajok szűrődtek ki odabentről, és Neville halkan megjegyezte, hogy reméli, nem egy újabb Lockhart-féle tanárral van dolguk. Kisvártatva kattant a zár, és Dorothea szélesen mosolyogva invitálta be a diákokat.

Odabent a padok szorosan egymás mellé voltak állítva a falhoz. Hermione homlokráncolva emelte a magasba kezét.
– Elnézést… – Egy pillanatra elhallgatott, szégyenszemre kiment a fejéből a nő neve.
– Dorothea Tonks vagyok – mosolygott a nő. – Mit szeretne mondani, Granger kisasszony?
– Tonks professzor – kezdett bele elpirulva. – Hova fogunk ülni, ha így eltologatta a padokat?
– Sehova – felelte Dora nemes egyszerűséggel. – Ez a sötét varázslatok kivédése, és mint ilyen, ideje a gyakorlati oktatásnak. Úgy tudom, az előző tanáruk enyhén szólva is sajátosan értelmezte ezt a tantárgyat, de én azt szeretném, ha tényleg tanulnának is valamit.

A diákok többsége örült a bejelentésnek. Dora kérésére letették a táskáikat, és a talárjuktól is megszabadultak. Kíváncsian álltak félkörbe a tanárnő előtt.

– Dumbledore professzortól értesültem róla, hogy a tavalyi évben Harry vezetésével megalakult egy csoport, ahol gyakoroltátok a védekezést. – Szelíden rámosolygott Harryre, akit kicsit kényelmetlenül érintett a többiek kíváncsi pillantása. – Szeretném látni, hogy mit tudtok, ámbár, ahogy hallottam, a mardekáros osztály nem vett részt a különfoglalkozáson…

Draco Malfoy fintorogva állt a nővel szemben. Neki nincs szüksége különórákra, már így is több, meglehetősen sötét átkot tud, mint a többi osztálytársa. Tonks kiválasztott két fiút, és egymással szembe állította őket. Arra kérte őket, hogy egy nagyon ártatlan hátráltató ártást küldjenek egymás felé. A két fiú zavartan pislogott.

– Egyszerre mondjuk ki a varázsigét? – értetlenkedtek.
– Bízzanak bennem, uraim – bólintott Tonks.

Alighogy a két varázspálcából felpattantak az első szikrák, Dora elharsogta a Conbibit pila* szavakat, és a két varázspálcából felszálló szikrákat elnyelte egy fényes gömb.

Harry és a többiek is tátott szájjal nézték a jelenetet. Még soha nem láttak ilyesmit.

– Amint látták, ez egyfajta pajzsbűbáj volt, de sokkal erősebb az eddig tanultaknál. Kissé bonyolult, mégis nagyon hasznos lehet egy esetleges támadás során, mivel az így elnyelt átkot könnyedén visszaküldhetjük a támadónkra.
– Wow – szólalt meg Dean. – Ez nagyon baró volt!
– Nem semmi – értett egyet Seamus. – Ezt fogjuk ma gyakorolni, tanárnő?
– Egy kis gyakorlás után felsorakoznak előttem egyes oszlopba, én pedig maguk felé fogok küldeni egy ártást, amit hárítanak.

Mindenki elkezdte gyakorolni a varázsigét és a helyes pálcamozdulatot. Harrynek a harmadik próbálkozásra már sikerült egy egészen kicsi gömböt megidéznie, de aztán már csak egy fehér füst szállt ki a pálcája végéből, és furcsán megremegett a keze. Már a többi órán is észrevette, hogy a máskor oly könnyedén végrehajtott varázslatok nem sikerülnek neki túl fényesen. De betudta annak, hogy kiesett a gyakorlatból, minden évben eltartott egy ideig, míg visszazökkent a hosszú nyár után. Titkon mégis megrémítette a dolog. Lehet, hogy baj van a varázserejével?

Ron úgy hadonászott mellette a pálcájával, hogy kétszer is majdnem szemen szúrta Hermionét. Neville remegve próbálgatta a varázslatot, de rendre elejtette a pálcáját. Draco és két gorillaméretű barátja a hasukat fogták a nevetéstől.

– Longbottom még egy fénygolyót sem tudna megidézni – vigyorgott Malfoy, majd hátat fordítva a tanárnak, utánozni kezdte a barna hajú fiút.

Neville feladta a próbálkozást, és a terem végébe araszolt. Már megszokta ugyan, hogy állandó gúnyolódások célpontja, de azért cseppet sem esett neki jól a dolog. Talán a nagymamájának igaza volt, és ő sosem lesz olyan jó varázsló, mint az apja, bármennyire igyekszik is.
Dora kijavította Ron mozdulatait, aki újfent megbökte a mellette álló, immár nagyon is dühös Hermionét, majd elnézést kért, és odasétált Longbottomhoz. Harry abbahagyta a gyakorlást, és lopva figyelni kezdte őket.

– Te Neville Longbottom vagy, ugye? – kérdezte barátságosan, megérintve a fiú vállát.
– Igen, tanárnő, gondolom, már hallott rólam… – felelte beletörődő hangon.
– Igen, Bimba professzor említette, hogy milyen kivételes tehetséged van a gyógynövények ápolásához. – Neville-t meglepte a dicséret, egyáltalán nem számított rá.

Azt hitte, hogy Tonks professzor is rajta fogja köszörülni a nyelvét, mint ahogy Piton szokta. Az ő figyelmét sem kerülte el ma reggel, hogy a tanárai szemmel láthatóan jó ismerősök. Abból indult ki, hogy Piton valószínűleg csak „hasonszőrűekkel" barátkozik, de kellemesen csalódni látszott. Dorothea egyáltalán nem tűnt gúnyosnak vagy gonosznak, sőt, kifejezetten szelíd és barátságos volt, majdhogynem anyáskodó.
– Megmutatnád nekem, hogyan csináltad az előbb? – hunyorgott Tonks.

Neville tágra nyílt szemmel a magasba emelte pálcás kezét, de megint majdnem elejtette a pálcáját.
– Tartsd merevebben a csuklódat, mikor a mozdulatsor elejét csinálod. Tudom, hogy nem könnyű, de nem adhatod fel ilyen könnyen.
– Én sajnos nem igazán vagyok a pálcás varázslatok bajnoka – motyogta Neville lehajtott fejjel. A nagymamája mindig azt mondogatta neki, hogy ő a család szégyene.
Dora megrázta a fejét. Akármit is gondol magáról ez a fiú, ő egyáltalán nem találta reménytelennek. Ez a varázslat nagyon nehéz volt, és ő csodálkozott volna a legjobban, ha elsőre sikerül bárkinek is. Bátorítóan Neville-re mosolygott, majd mögé lépett, és megfogta a csuklóját. Legalább tízszer végigvezette a fiú kezét a helyes mozdulatsoron, majd ellépett tőle.
– Most próbáld meg egyedül, és mondd utánam: Conbibit pila! Határozottan. Bízz magadban, Neville.
Neville elkiáltotta magát, és a saját meglepetésére, egy egészen tűrhető minőségű gömböt sikerült megidéznie.
– Nagyon jó volt, Neville – paskolta meg a vállát Dora. – Most pedig állj vissza a többiekhez, az én órámon senki nem fogja feladni a dolgot, ha elsőre nem sikerül.

Longbottom félszegen elmosolyodott, és visszament a többiekhez. Az óra végére majdnem mindenkinek sikerült hárítani a tanárnőjük könnyebb ártásait, még Ron is sikerrel járt egy ízben, habár a gömbje azonnal el is tűnt, miután magába szívta a bűbájt.

Harry alaposan összezavarodva feküdt be az ágyába. Először Piton volt vele szokatlanul már majdhogynem kedves, aztán meg az új tanár. Ahogy türelmesen magyarázott, és még Neville-nek is segített, valahogy ismerős volt neki. De hiszen honnan ismerhetné őt, amikor most látta életében először? Mégis, az a mosoly, amit felé küldött, valahogy jólesően átjárta a lelkét. Tudta, hogy ő és Piton a gondját viselték a nyáron, mégsem tudott felidézni egyetlen velük töltött percet sem.

Nagyot ásítva összehúzta a függönyt az ágya körül, és a párnára hajtotta a fejét. Mikor már nem zakatolt úgy az agya, és végre teljesen elmerült az álmok tengerében, újra felrémlett neki az az ismerős, bársonyos hang. Szelíden mormolt a fülébe, és bár nem értette, mit mond, egészen ellazult tőle. Újra látta a nőt és a férfit, de az arcuk még mindig túl homályos volt, mintha nem lett volna rajta a szemüvege. Egy kisfiú nevetett önfeledten, olyan öt éves forma lehetett. A haja a szélrózsa minden irányába állt, és vékony kis lábai körül csak úgy fodrozódott a rövidnadrágja futás közben.

Harry a férfi felé fordult, valamit mondott a kisfiúnak, aki rögtön irányt váltott, és feléjük kezdett szaladni. A nő integetett neki, a mozgása ismerős volt, de nem tudta, honnan…

– Haver, ébredj! – Ron ott állt az ágya mellett, és vadul rázta a vállát.
– Mi az, mi történt, reggel van? – riadt fel Harry.
– Nem, még hajnal sincs – ásította Weasley. – De beszéltél álmodban, elég hangosan, még Dean is felébredt.
– Mit… Mit mondtam? – kérdezte Harry, felülve az ágyában.
– Nem 'tom, azt nem értettük, csak valami olyasmit, hogy még nem akarsz…
– Mit nem akarok? – ráncolta a homlokát a fiú.
– Passz, de gondoltam, felébresztelek, mit lehet tudni, lehet, hogy rémálmod volt – vonta meg a vállát a vörös hajú fiú, majd visszaindult az ágyához.
– Nem, nem volt rémálmom – felelte Potter. – Valami egészen más volt.
– Akkor bocs… Reggel találkozunk – motyogta Ron, és már el is aludt.

Harry még egy ideig ébren feküdt az ágyában, próbálta felidézni, hogy miről álmodott, de nem tudta. Akárhányszor megpróbálta, élesen megfájdult a feje, és egy idő után feladta a próbálkozást.

A reggelinél megemlítette a dolgot Hermionénak, aki rögtön bújni kezdte az Álmok jelentősége enciklopédiát, hogy tudjon valamit mondani a fiúnak, de sajnos Harry nem sok segítséget tudott neki adni az álommal kapcsolatban.
A nap folyamán nem esett közöttük több szó, leginkább arra koncentráltak, hogy véget érjen a tanítás, és kicsit lazíthassanak. Harry csütörtökön tért vissza az iskolába, így elég rövid hetet zárt, de sok pótolnivalója volt, így már látta, hogy a hétvégén a könyveit fogja bújni.
Az utolsó óra végén az igazgató várakozott a terem előtt. Elhívta Harryt egy pillanatra a többiektől, és megkérte, hogy délután ötkor nézzen fel hozzá az irodájába. Potter hiába kérdezősködött, Albus nem árult el neki többet, csak pajkosan rákacsintott.

– Áh, Harry, pontos vagy, mint mindig – somolygott az igazgató, és egy kis citromport nyújtott a fiú felé, aki leült az asztalával szembeni székre.

Potter nemet intett a fejével. Kicsit feszengett, furcsa volt itt lennie azok után, hogy mit művelt az irodával. Bár a nyárról nem volt semmilyen emléke, arra azért még emlékezett, mi történt előtte. Az a mardosó, keserű düh nem maradt nyomtalan a lelkén. A keresztapja elvesztése egyáltalán nem lett könnyebb, sőt most, hogy itt volt, csak még jobban hiányzott neki. A barátai próbáltak vele beszélni erről az első este, de Harry nem akart az érzéseiről társalogni, így inkább békén hagyták. Hogy is mondhatná el, mit érez? Senki nem értené meg, milyen űr támadt a szívében, milyen mérges, mennyire hibáztatja saját magát, és hogy mennyire mérhetetlenül szomorú.

– Gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért kérettelek ide – szólalt meg Albus rövid hallgatás után. – Fontos dologról kell beszélnem veled.
– Igen, igazgató úr – bólintott a fiú, de nem igazán mutatta érdeklődés jelét.
– A tavalyi év során bebizonyosodott, hogy Voldemort könnyedén belép az elmédbe, és olyan víziókkal kínoz téged, amik az ő malmára hajtják a vizet. Sirius halála is nagyban ennek köszönhető.

Harry már így is bűnösnek érezte magát, de az idős mágus szavai csak még jobban összeszorították a szívét.

– Ne érts félre, Harry, nem hibáztatlak – közölte Dumbledore, mintha csak olvasott volna a fiú fejében. – Tudnom kellett volna, hogy milyen erős a hatalma feletted.
– Talán minden másképp alakult volna – mondta keserűen Harry. – Sirius még élhetne.
– Fiam, nem egészséges, ha sokat gondolsz erre. Megértem, hogy gyászolod a keresztapádat, de az élőkbe kéne kapaszkodnod, nem a holtakba. – Albus bölcsessége most nem segített. – Nem hagyhatom, hogy ilyesmi megint megtörténjen, ezért vissza kell térned az okklumencia órákhoz.
– Uram? – kapta fel a fejét Harry.
– Piton professzor hajlandó a továbbiakban is oktatni téged, amit már holnap el is kezdene.
– Ez most valami vicc akar lenni, ugye? – kérdezte Harry ingerülten.
– Tudom, hogy a múltban sok problémátok volt egymással. – Dumbledore feltartotta a kezét, hogy a fiú ne szakítsa félbe. – Nagyrészt az én hibám, hogy így történtek a dolgok, közbe kellett volna avatkoznom, mikor láttam, hogy Perselus mennyire nem szívlel téged.
– Azt kellett volna tennie – sziszegte Potter.
– Ezúttal minden más lesz, bíznod kell bennem, Harry, és Perselusban is.
– Mi okom lenne, hogy ezt tegyem? – fakadt ki a fiú. – Tavaly is megtettem, és senki nem mondhatja, hogy nem én húztam a rövidebbet. Nem fogok Pitonnal tanulni, és nem érdekel, hogy mit akarnak. – Hangosan hátratolta a székét, és elindult az ajtó felé.
– Attól tartok, a döntés nem a te kezedben van – állította meg Albus. – Csupán informáltalak róla, hogy a jövőben különórákat fogsz venni.
– Hát persze, miért is gondoltam, hogy kérni akar? Hiszen az én véleményem mit sem számít – fordult vissza keserűen.

Albus megkerülte az asztalát, és odasétált a fiúhoz. Intett neki, és mindketten leültek a lépcsőre. Harry haragosan összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt.

– Mindenkinek nehéz éve volt, de a dolgok soha nem maradnak változatlanok. – Albus gyengéden megérintette a fiú vállát. – Perselus sokat változott a nyáron, és csupán egy esélyre vár, hogy bizonyíthasson neked.
– Miért? – kérdezte Harry dacosan. – Mért akar nekem bármit is bizonyítani?
– Erre ő maga fogja megadni a választ – felelte sejtelmesen az igazgató. – Harry, ha valamit el akarsz nekem mondani, én mindig szívesen meghallgatlak.

Potter pislogott párat, majd megrázta a fejét. Talán beszélnie kéne az álmairól és arról a furcsa látomásszerű dologról a Nagyteremben, de úgy döntött, mégsem mondja el. A pálcájával való bajlódása is aggasztotta, de egyelőre nem akart neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Pedig tudhatta, hogy a titkolózásnak nagy ára van, ha róla van szó.

– Nos, nincs valami, ami aggaszt mostanában? – kérdezte Albus türelmesen.
– Nincs – közölte a fiú kicsit higgadtabban.
– Ennek örülök – hunyorgott az idős mágus. – Ahogy mondtam, holnap megkezded a tanulást Perselusszal.
– Ne tegye ezt velem, ne küldjön Pitonhoz – rimánkodott a fiú. – Maga is tudna tanítani, ha akarna.
– Fontos, hogy ő foglalkozzon veled. – Albus nem adott több magyarázatot. – Most menj, bizonyára jobb dolgod is akad, mint egy vénemberrel társalogni – kacsintott rá.
Harry segített felállni az igazgatónak, aki hálásan biccentett felé.
– Uram, ne haragudjon, hogy kiabáltam önnel… Én csak…
– Minden haragod jogos, Harry – válaszolta a férfi, és újra megpaskolta a fiú vállát. – Ezt ne felejtsd el akkor sem, ha Perselusszal leszel.

* Arnica: A napraforgó család tagja (Asteraceae). A nemzetség neve Arnica, a görög Arna "bárány" szóból származik, ami a puha, szőrös leveleire hivatkozik.

* Latin szavak, jelentésük: Elnyelő labda