18.

Az apák bűne

Harry igyekezett a bűbájtan leckéjére összpontosítani, de rendre elterelődött a figyelme. Már vagy egy jó fél órája ugyanarra a sorra meredt a könyvében, de még csak fel sem fogta az értelmét. A torkában érzett gombóc nem hagyta, hogy másfelé is figyelni tudjon. Egyre csak az járt az eszében, hogy holnap megint a kínok kínját kell átélnie Piton szobájában az igazgató utasítására.

– Még mindig azon rágódsz, amit az igazgató mondott? – kérdezte Hermione a pergamentekercse végét fújogatva. A szokásos plusz munkáját csinálta, amit Flitwick professzor külön neki adott fel, közben újra és újra belelapozott a sötét varázslatok kivédése könyvébe. – Szerintem Dumbledore professzornak igaza van, muszáj megtanulnod az okklumenciát.
– Amikor egy órával ezelőtt is ezt mondtad, akkor sem örültem neki jobban – vicsorogta Harry ellenségesen.
– Hé, haver, Hermione csak azt akarta mondani…
– Tudom, mit akart mondani, Ron! – csattant fel Harry. – Aggódik, mint mindig, és ezzel még nincs is bajom. Valóban jó lenne, ha meg tudnám védeni az elmémet Voldemorttal szemben, de ezt Dumbledore is megtaníthatná. Erre semmi szükségem Pitonra.
Weasley kissé zokon vette, hogy Harry ennyire letorkolta őt.
– Biztos van valami célja azzal, hogy Piton professzorhoz küldött – jegyezte meg Ginny homlokráncolva. Harrynek csak most tűnt fel, hogy időközben ő is odaült az asztalukhoz.
– Igen, az, hogy jól kiszúrjon velem.
– Ne mondd ezt, Harry, ő csak jót akar neked – csitította Hermione. – Dumbledore professzor szeret téged.
– Igazán? – vakkantotta a fiú. – Hát elég sajátosan adja a tudtomra. – Ron tanácstalanul nézett Hermionéra.

Harry úgy érezte, hogy a barátai egyáltalán nem értik meg, min megy most keresztül. De hiszen hogy is tudhatták volna? Nem az ő keresztapjuk halt meg, nem az ő reményük foszlott semmivé, hogy végre rendes családban élhessenek. Nem nekik kell a lelket marcangoló bűntudattal élniük. Ők nem érzik azt a mérhetetlen haragot, ami benne tombol.
– Én inkább lefekszem aludni – mondta Harry mogorván, és gyorsan összeszedte a holmiját.
– De még csak fél tíz van – jegyezte meg Ron, de Potter már el is indult a lépcső felé.

Harry még hosszú órákig ébren feküdt az ágyában, egyszerűen nem tudott elaludni. Még akkor is fent volt, mikor Ron is bement a szobába, de nem szólt a barátjához egy szót sem. Harry előrelátóan összehúzta az ágyán a függönyt, magányra vágyott.

Már jócskán elmúlt éjfél, mire végre olyan fáradt lett, hogy álomba szenderült. Megint felrémlett előtte annak a nőnek a homályos alakja, akivel a múlt éjjel is álmodott. Magát már tisztán látta, és alaposan megdöbbent rajta, milyen vézna kisfiú volt. De a többiek arcát továbbra sem tudta kivenni, csak hangokat hallott.

Reggel a kevés alvás ellenére elsőként ébredt, gyorsan magára kapta a ruháit, és lement a klubhelyiségbe. Egy ideig üldögélt az egyik fotelben, élvezte, hogy minden csendes, de a korgó gyomra emlékeztette rá, hogy ideje valamit reggeliznie. A vacsorán nem sok minden ment le a torkán, miután Dumbledore professzortól eljött.

A Nagyteremben alig volt valaki rajta kívül, a Griffendél hosszú asztalánál csak ő ült. Unottan kevergette a forró zabkásáját, és egyfolytában valami jó kifogáson gondolkozott, ami elég hihető ahhoz, miért nem jelent meg Pitonnál. Egy fél óra elteltével sem jutott semmire, de időközben megérkezett a terembe néhány ásítozó, nyújtózkodó iskolatársa, ezért inkább félbehagyta a reggelit, és kiment a folyosóra.

Csigalassúsággal vonszolta magát a pincébe vezető lépcső felé. A gyomra görcsbe rándult, ahányszor csak arra gondolt, mit kell majd újra átélnie Piton szobájában. Nem akarta hallani a férfi újabb durva megjegyzéseit és sértegetéseit. Az órákig tartó fejfájásról is lemondott volna.

– Szia, korán keltél. – Dora mosolyogva állt meg mögötte. – Ilyen kényelmetlen az az ágy, hogy máris kidobott?
Harry hátrafordult, de nem tudott mit mondani. A nő nem viselte a talárját, és így meglehetősen szokatlanul festett. Nagyon fiatal és szép volt, és Harry sehogyan sem tudott rájönni, miért ilyen kedves vele.
– Piton professzorhoz megyek, különórám lesz vele – motyogta kelletlenül.
– Szívesen elkísérlek hozzá, nekem is beszélnem kéne vele – ajánlotta fel a nő. – Bár én úgy látom, te inkább maradnál itt a folyosón.
– Nem igazán vagyunk jóban – felelte a fiú, saját maga is meglepődve az őszinteségén.
– Valóban nem ő a legkellemesebb ember a földön – kuncogott Dora. – De van egy olyan oldala, amit csak kevesen ismernek… Azért remélem, én jobb benyomást tettem rád.
Harry félszegen mosolyogva bólintott. Igazából még nem döntötte el, hogy hányadán áll a tanárnővel, de az mindenképpen jó pontnak számított, ahogy az órán Neville-t kezelte. A tanárok többsége – még McGalagony professzor is – gyorsan le szokott mondani a fiúról.

Ártatlan témákról beszélgetve folytatták az útjukat, és Potternek újra és újra az a különös érzése volt, hogy ő nagyon is jól ismeri ezt a nőt. A mimikája, a hangja, mind olyan volt, mintha már ezerszer találkozott volna vele. Tudta jól, hogy vele töltötte a nyarat, de ezt nem vehette figyelembe, hiszen egyetlen emléke sem volt arról az időszakról.

Miközben figyelmesen tanulmányozta a boszorkányt, megérkeztek Piton szobájának ajtaja elé. Dora bekopogtatott, és néhány másodperc múlva a férfi kinyitotta az ajtót. Ő is a megszokottól eltérően volt felöltözve. Nem viselte hosszú, fekete talárját, és ezúttal a felöltőjétől is megvált. Így, egy egyszerű fehér ingben, egészen emberi benyomást keltett, de Harry gyorsan figyelmeztette magát gondolatban, hogy kivel is néz farkasszemet.

Nehéz szívvel lépte át a küszöböt. A szoba berendezése változatlan volt. Minden polcon állati embriók tömkelege sorakozott a formaldehides üvegekben. A barátságtalan légkört csak fokozta, hogy a helyiség sötét és levegőtlen volt.

– Üljön le oda egy percre, azonnal itt leszek – mutatott az egyik szék felé Piton, majd a nővel együtt átvonult egy másik szobába.

Harry elhaladt a férfi íróasztala mellett, és már éppen leült volna, amikor megakadt valamin a szeme. Az asztalon ott hevert széthajtogatva a roxmortsi kirándulási kérelme. Fájdalmasan hasított bele a gondolat, hogy nem is olyan régen még Sirius aláírása volt egy hasonló papíron.

Perselus és a tanárnő pár perc elteltével visszatértek az irodába. Harry gyorsan az asztalra dobta a papírt, és levetette magát a székbe. Próbált olyan benyomást kelteni, mintha mindvégig ott ült volna, ahogy a férfi kérte tőle, de a bájitalmestert nem tudta megtéveszteni.

– Látom, megtalálta a kirándulási kérelmét. – Megkerülte Harry székét, és leült az asztalhoz.
– Igen – morogta Harry az orra alatt.
– Még nem írtam alá…
– Miért kéne magának aláírnia? – vágott a férfi szavába.
– Talán hiányosak az emlékei arra nézve, hogy jelenleg én vagyok az ön gondviselője? – kérdezte Piton felvont szemöldökkel.
Harry erre mondani akart valami igen durva dolgot, de jobbnak látta, ha inkább megtartja magának.
– Miért nem írtad még alá? – vette a kezébe a lapot Dorothea.
– Ennek legfőbb oka, hogy a minisztérium még nem szólt vissza, miszerint elfogadták Dumbledore indítványát, és hivatalosan is megjelöltek, mint gondviselő gyámot. Nincs jogom ilyen ügyekben intézkedni, míg ez nem történik meg – felelte Piton a szokásos stílusában.
Harryben fellobbant egy apró reménysugár. Talán a minisztériumban nem fogják jóváhagyni a kérelmet. Inkább marad gondviselő nélkül, minthogy Piton legyen a gyámja.
– De alá fogod írni, ha visszaérkeztek a papírok? – tudakolta a nő összevont szemöldökkel.
– Nem, nem fogom – jelentette ki a férfi, és kikapta a nő kezéből a pergament, majd az íróasztala fiókjába süllyesztette.
– Miért? – szakadt fel a kérés Dorából és Harryből egyszerre.
– Persze, gondolhattam volna… Élvezi, hogy nemsokára mindent megtilthat nekem, ami fontos? – vágta oda Harry gyűlölettől fűtött hangon.
– Félreértesz engem – mondta higgadtan a férfi.
– Igazán? Az nagyon meglepne – morogta a fiú. – Maga már nem tud nekem meglepetést okozni – mondta keserűen.

A férfi megmasszírozta az orrnyergét. Nem szívesen adta meg erre a választ, tudta, hogy a magyarázata nem fog tetszeni a fiúnak, és el fogja veszíteni a fejét, pedig ő nem egy vitával akarta kezdeni a mai különórát.

– Harry, a biztonságod érdekében nem engedhetem, hogy elhagyd a kastélyt. – Úgy tűnt, már meghozta a döntést, és nem is fog engedni belőle.
– Nem gondolod, hogy ezt velem is meg kellett volna beszélned? – kérdezte sértődött hangon a boszorkány. – Nekem is van beleszólási jogom.
Harry nem értette, miről beszél a nő, de elraktározta az információt, hogy majd később elgondolkozhasson rajta.
– Még nem volt alkalmam rá, hogy tájékoztassalak erről, ma reggel kaptam meg a papírt – felelte a férfi sztoikus nyugalommal. – Ha vége a különórának, akkor majd sort keríthetünk a beszélgetésre, de előre szólok, hogy határozott elképzeléseim vannak Mr. Potter biztonságát illetően, és egy ilyen kirándulás túl sok kockázatot jelent a számára.
– De… – A férfi pillantása a nő torkára forrasztotta a szavakat.
– Ne most beszéljük erről, Dorothea – sziszegte Piton. – Most kettesben szeretnék maradni Harryvel, ha nem bánod.
– Ahogy kívánod, Perselus – mondta a nő dacosan.

A fiúnak a hideg futkosott a hátán, akárhányszor csak Piton kimondta a keresztnevét. Az ő szájából olyan idegenül hangzott, még akkor is, ha nélkülözött mindenfajta gúnyt, ahogy mondta. Attól pedig egyenesen leverte a víz, hogy most egyedül kell maradnia a bájitaltan tanárral. Valahogy megnyugtató volt a tudat, hogy a nő is ott van.

Dora sajnálkozóan nézett Harryre, majd magukra hagyta őket.

– Ami a kérelmedet illeti…
– Nem érdekel – vakkantotta Harry. – Azt csinál, amit akar.

Piton igyekezett magára erőltetni a nyugalmat, egy hosszú beszélgetést tervezett mára, de a fiú hangulata már nem igazán volt alkalmas arra, hogy belefogjon. A pálcája intésére gőzölgő teáskanna, két csésze és egy tányér sütemény jelent meg az asztalán.

– Nyugodtan szolgáld ki magad, Harry – intett a sütemény felé.
– Ne hívjon így! – mondta a fiú összeszorított fogakkal. – Rosszul vagyok tőle, hogy megjátssza a kedves, gondoskodó tanárt, pedig maga nem ilyen.
– Jobban tennéd, ha uralkodnál magadon. – Harryt meglehetősen zavarta, hogy a férfi a szokottól eltérően nem magázódott vele. Olyan benyomást keltett benne, mintha bensőséges kapcsolatban állnának, pedig ez korántsem volt így.
Piton a fiú elé lebegtette a tányért a keksszel, de Harry eltolta maga elől.
– Nem akarok enni, hiszen nemsokára úgyis hányingerem lesz.
– Parancsolsz? – kérdezte Piton homlokráncolva.
– Mindig ez van, de magát eddig sem érdekelte.
– Nem tudlak követni…

Harry felpattant a székről, és dühösen meredt a férfira.

– Most mit játssza meg magát? Kezdjük, amiért idejöttem! Meddig akarjuk még egymás idejét rabolni? – dohogta.
– Fogd vissza magad, és ülj le! – parancsolt rá Piton.
– Minek? Úgyis szédülni fogok, ahogy belép az elmémbe, az üldögélés nem segít, már próbáltam. Durván kutakodik az emlékeim között, és majd undorodva a szememre veti, mennyire tehetségtelen vagyok. – Harry szeme szikrázott a dühtől. Dumbledore professzor azt mondta, hogy ne fogja vissza az indulatait, hát ő nem is fog így tenni. – Gyerünk, mire vár? Már nem érdeklik az ömlengős pillanataim a keresztapámmal, nem akarja tudni, mikről beszélgettem a barátaimmal? Tudom, hogy csak arra vár, hogy azt mondhassa, ugyanolyan vagyok, mint az apám.

Perselus keze ökölbe szorult. Akármennyire próbálta kedvelni az előtte álló kamaszt, nem ment. Ő azt a fiút szerette, aki volt, az ötéves Harryt a fiának érezte, de a visszaváltozott fiút nem tudta úgy kezelni.

– Azt hiszem, nem kívánod magadnak, hogy úgy bánjak veled, mint régen – sziszegte a férfi indulatosan. – Amint említetted, az cseppet sem volt élvezetes…
– Csak nekem volt kínszenvedés minden különóránk, maga igenis élvezte – vágott vissza a fiú.
– Így volt, Potter, élveztem, hogy bebizonyíthattam neked, hogy te sem tudsz mindent! – kiáltotta Piton szarkazmustól fröcsögve – A legjobb pillanataim egyike volt, megmutattam, hogy mennyire nem tudod uralni a saját elmédet! – Harryt letaglózta a férfi kirohanása. – De mit értem el vele? Mondd, mire mentél vele?

Meredten nézték egymást egyetlen szó nélkül. Olyan feszültség vibrált közöttük, mint soha azelőtt.
– Elérte, hogy a keresztapám meghaljon – mondta Harry halkan. – Nem tudtam megvédeni az elmém, beengedtem Voldemortot.

Piton tudta, hogy ez csakis az ő hibája, de akkoriban a gyűlölet elvakította, nem tudott ésszerűen gondolkozni. Persze ez nem volt mentség.

– Rosszul álltam a dolgokhoz, de ezen változtatni fogok. Mindent másképpen kell csinálnunk.
– Én semmit nem akarok magával csinálni! – kiáltotta Harry, és felkapta a csészét az asztalról.
Piton arra számított, hogy a fiú hozzávágja, de végül Harry visszatette az asztalra, és megtörten rogyott le a székre. Nem akarta megadni a férfinak az örömet, hogy sírni lássa, de a könnyei feltartóztathatatlanul megindultak, és végigfolytak az arcán. Annyira mardosta a bűntudat, és semmit nem segített, ha másokat hibáztatott.
Piton hátratolta a székét, és odalépett a fiúhoz. Meg akarta érinteni a vállát, biztatóan megszorítani, de nem tudta megtenni. Előhúzta a zsebkendőjét a zsebéből, és felé nyújtotta.

– Tiszta – morogta, mikor a fiú nem mutatott hajlandóságot, hogy elfogadja.

Mit kéne neki mondania? Bárhogy is próbálná vigasztalni, azt csak újabb támadásnak venné. Végül Harry volt az, aki megszólalt.

– Dumbledore professzor azt akarja, hogy bízzak magában – mondta panaszos hangon. – De hogy kéne bíznom magában? Maga sem bízik bennem.
– Ez így nem teljesen igaz – felelte a férfi.
– Tényleg? – kérdezte elvörösödött fejjel a fiú. – Amikor azt hitte negyedikben, hogy én lopok a készletéből, akkor is bízott bennem? Vagy amikor azt hitte, világgá fogom kürtölni, mit tett magával az apám…
– Az apád megkeserítette a diákkoromat, és én gyűlöltem őt ezért – ismerte el Piton. – Soha nem bocsátottam meg neki, hogy elvette tőlem azt a csekélyke kis örömöt, amit a Roxfort adott nekem. Sosem békéltünk meg egymással, a Rendben is megvoltak a vitáink, de időközben megtanultam, hogy tiszteljem őt, mint varázslót. Sosem szerettem, de tiszteltem.
– El tudom képzelni, milyen mélyen tisztelte – feleselt vissza Harry.
– Ami az emléket illeti, amit láttál… Nos, mondanom sem kell, mennyire kínosan érintett, soha nem beszéltem róla senkinek. Elvakított a harag, és nem tudtam jól kezelni a dolgot.
– Elküldött a fenébe! – kiabálta Harry. – Nem adott nekem esélyt, nem magyarázhattam meg.
– Tudom, hogy sosem voltam veled rendes, mindig megtaláltam a módját, hogy megalázzalak. Nincs mentségem rá, és nem is akarok szabadkozni – folytatta a kezét feltartva, mikor a fiú közbe akart szólni. – Dumbledore professzor minden alkalmat megragadott, hogy beláttassa velem, a viselkedésem veled szemben nem is neked szól, hanem az apád iránti dühömet fejezem ki vele.
– Az elmúlt öt évben soha egy percig sem kételkedtem benne, hogy önmagamért gyűlöl, és most sem hiszem el, hogy csak az apám miatt bánt velem így – közölte Harry karba font kézzel. – Mindig is azt gondolta, hősködöm, hogy magam keresem a bajt.
– Így volt – bólintott Piton. – Ez most is fent áll, még mindig azt hiszem, hogy te keresed a bajt, de már tudom, hogy időnként nem tehetsz róla.

A férfi felállt a székről, és visszavitte az asztal túlsó felére. Kitöltött magának egy csésze teát, és Harry felé is nyújtotta a kancsót, de a fiú nemet intett a fejével.

– Azt hittem, azok után, hogy látta az emlékeimet, meg fogja érteni, hogy ez nincs így. Mindenki azt hiszi, bátor vagyok, de ez nem igaz. Én csak próbálok életben maradni. Egyszerűen csak egy fiú vagyok, aki tizenegy évig egy lépcső alatti gardróbban lakott, akinek esélye sem volt rá, hogy valaha családja legyen. Voldemort már egy éves koromban az életemre tört, és csak azért nem haltam meg, mert az anyám feláldozta magát. El tudja képzelni, milyen érzés tudni, hogy mennyien haltak meg miattam? Csak miattam! – bökött a mellkasára.

Perselus arca megvonaglott, mikor Harry a gardróbot említette. Igaza volt, tudott néhány részletet, de soha nem törődött velük, pedig kellett volna. Nem lett volna szabad hagynia, hogy a fiú még tovább szenvedjen.

– Az életkörülményeidre vonatkozó emlékeidet nem tartottam fontosnak – mondta a férfi rekedten. – De ma már nem hagynám figyelmen kívül. Dumbledore sem követné el ezt a hibát még egyszer.
– Tessék? – hökkent meg Harry.
– Már nem engednélek vissza azok közé a barbár muglik közé, akikkel együtt kellett élned. Ahogy nem is fogod őket látni soha többé, erről gondoskodni fogok.
– Miért mondja ezeket? – kérdezte Harry zavarodottan. – Mit akart azzal mondani, hogy Dumbledore sem hagyná? – De a válasz már ott volt a fejében.
– Sajnálom, hogy…
– Miért akar ennyire jó lenni hozzám?
– Harry…
– Mondtam már, hogy ne hívjon így! – csattant fel a fiú.
– Pedig akár tetszik, akár nem, így foglak hívni, amíg a különóránk tart – morogta a férfi, szintén indulatosan.
– Nem akarok magától tanulni semmit, eddig sem sikerült elsajátítanom az okklumenciát, ezután sem fogom – szólt dacosan Potter.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez okoz neked némi nehézséget – Harry felhorkant –, de ezúttal mindent másképpen csinálunk majd. El kell hinned nekem.
– Most jön a szöveg arról, hogy bíznom kell magában, pedig már az előbb is mondtam, hogy nem tudok bízni, és nem is akarok. Most pedig egy perccel sem maradok itt tovább.
A férfi engedélye nélkül felállt, és az ajtóhoz sétált.
– Holnap is várni foglak, és azután is minden nap. El kell jönnöd, Harry! – kiáltotta utána Piton.

Harry kisétált a kastélyparkba. Semmi kedve nem volt visszatérni a toronyba, hogy aztán Hermione faggatni kezdhesse. Nem tudta, merre tart, csak vitte a lába. Olyan elveszettnek érezte magát. Hogy tehetett vele ilyet az igazgató? Hagyta, hogy éveken át elszenvedje azt a sok verést, éheztetést Vernon Dursley házában?

Egyedül érezte magát, de ő nem akart egyedül lenni. Mikor elért a park első padjához, levetette magát, és felhúzta a térdeit. Fázott, nem hozta magával a köpenyét, és a szeptemberi szél erősen bele-belekapott a hajába.

Olyan jó lenne, ha neki is lenne családja, valaki, aki megvigasztalná, átölelné, és a fülébe suttogná, hogy nem lesz semmi baj, még ha ez nem is feltétlenül igaz. Lehunyta a szemét, és erősen koncentrált, annyira, hogy még a feje is belefájdult, de hallani akarta. Hallani azt a hangot, annak a nőnek a hangját, aki olyan kedvesen, szinte már szeretetteljesen mondta ki a nevét. Tudta, hogy az a hang Dorothea Tonkshoz tartozott, legalábbis így hitte, de számára az álombéli nő és a nemrég megismert boszorkány két külön személy volt.

Nem tudta, meddig fagyoskodott kint a parkban, mikor legközelebb kinyitotta a szemét, már gyanította, hogy jócskán benne járnak a délutánban, de ő még mindig nem vágyott vissza a kastélyba, pedig milyen boldog volt, hogy újra itt lehet.

– Harry? – szólította meg Dora a fiú mögé lépve. – Jól vagy? Mióta ülsz itt kint?
– Nem tudom – felelte a fiú halkan.
– Gyere vissza a kastélyba, biztosan átfagytál már. – Dora aggodalmas arccal lépett Potter mellé, és ellenkezést nem tűrve megragadta a karját, majd elindította az ösvényen.
– Nem akarok visszamenni a toronyba – állt meg Harry az emeletekre vezető lépcsősor előtt.
– Akkor nem kell – felelte a nő jóságosan mosolyogva. – Mit szólnál egy forró kakaóhoz a szobámban? Csábító, nem?

Potter csak bólintott, és elindult a nő nyomában a szobája felé. Belépve a lakosztályba azonnal megcsapta a kandallóból áradó melegség, és elindult az egyik fotel felé, majd tétován megállt.
– Nyugodtan helyezd magad kényelembe – intett a nő, majd megrendelte a két kakaót.

A fiú kezébe adta az egyik bögrét, és leült vele szemben a díványra. Szótlanul kortyolgatták a forró italt, Harry érezte, ahogy jólesően átmelegíti a testét.

– A manók nagyon tudnak, bár én sem csinálok éppen rossz kakaót – jegyezte meg a nő szórakozottan mosolyogva.
– Tudom – vágta rá a fiú, mielőtt még végiggondolta volna, hogy mit mond. Dora szemöldöke a hajvonaláig szaladt. – Úgy értem… – Potter zavartan nevetgélt. – Nem is tudom, ez honnan jött.
– Mondd csak, Harry, emlékszel valamire a nyárból? – tudakolta a nő kissé előre dőlve, hogy nehogy elszalasszon egyetlen szót is.
– Én… – Harry hezitált. Meséljen az álmokról?
– Nem baj, kincsem, majd eszedbe jut – felelte a nő, nem is figyelve arra, mit mondott.

Harry szeme elkerekedett. Kincsem? Olyan ismerős volt, tudta, hogy hallotta már, nem is egyszer. De mégsem tudott hozzá egy emléket sem kapcsolni.

– Hogy ment a különóra? Már persze, ha nem titok – tette hozzá gyorsan a nő.
– Eléggé rendhagyó volt – felelte óvatosan a fiú. Tudta, hogy a nő és Piton jóban vannak, és még mindig nem döntötte el, hogy mennyire bízhat meg a tanárnőben.
– Remélem, hogy Perselus nem harapta le a fejedet, elég hirtelen haragú tud lenni. – Dora sokat sejtetően elmosolyodott. – De neked nincs okod félni tőle…
– Mit is mondott, a nyáron mennyi időt töltöttünk együtt? – váltott témát Harry szándékosan.
– Oh, hát az egészet együtt töltöttük, csak sajnálatos módon, a te pici agyad elraktározta valahova ezt az információt. – Dorán látszott, hogy tényleg sajnálja a dolgot, amit a fiú nem tudott hova tenni magában. – Remekül szórakoztunk mi ketten.
– Ketten? Azt hittem, Piton is ott volt.
A nő hirtelen elsápadt. Abban egyeztek meg az igazgatóval, hogy semmit nem árulnak el Harrynek a kiesett időszakról, hanem megvárják, amíg magától emlékezni kezd.
– Nos, nem mindig volt velünk, de nagyrészt ő is a házban volt – mondta némi habozás után a nő.
– Hermione és Ron említette, hogy egy ideig ott volt az Odúban. Ez igaz?
– Nézd, Harry, én szívesen elmondanék neked mindent, ami a nyáron történt, de Dumbledore professzor megkért, hogy ne beszéljek veled róla.

Dumbledore, már megint ő és a híres titkolózása…

– De azt nem tiltotta meg, hogy kicsit jobban megismerjük egymást – mondta mosolyogva a nő.
– Megismerjük? – értetlenkedett Harry.
– Igen – felelte a nő, magában hozzátéve, hogy újra. – Nem sok mindent tudsz rólam, voltak olyan dolgok, amiket nem mondhattam el egy ötéves fiúcskának.

Dora jó egy órán át mesélt Harrynek a gyerekkori kalandjairól, és minden csínytevésről, amit Siriusszal követtek el. A fiú örömmel hallgatta a vicces történeteket. El is felejtette már, hogy a Tonks család rokoni kapcsolatban áll a Black családdal. Boldog volt a tudattól, hogy legalább Sirius gyerekkora nem volt olyan borzalmas, mint a felnőtt élete a börtönben. Dora azt is elmondta neki, hogy ő mindig is hitt az unokatestvére ártatlanságában, de mindenki bolondnak nézte.

Piton nem ment fel a Nagyterembe vacsorázni, így Dora a pince felé menet útba ejtette a konyhát, és maga előtt lebegtetve egy tálca ételt ment le a férfihez. Tudta, hogy Perselus arra fog hivatkozni, hogy nem éhes, és nem fogja neki hagyni, hogy a kandallón keresztül rendeljen neki vacsorát. Ismerte a férfit, ha valami nyomasztotta, akkor soha nem evett egy falatot sem.

Perselus a foteljában ült, a lábait átvetette a karfán, és az ölében ott szorongatta a cipős-dobozt.
Lustán intett a pálcájával, mikor Dora neve kirajzolódott az ajtó melletti réztáblán. Nem igazán vágyott társaságra, de tudta, hogyha nem engedi be a nőt, akkor képes, és rárúgja az ajtót.

– Hoztam neked vacsorát – mondta Dora belépve az ajtón, az étkezőasztalhoz sétálva. A férfi csak morgott valamit a szoba túlsó végéből. – Addig edd meg, míg meleg – fordult oda a nő.

A látvány, ami fogadta, lehangoló volt. Piton lábánál ott hevert egy üveg, észrevehetően ittas volt. A kezében szorongatott dobozt meg legszívesebben kivágta volna az ablakon.

– Látom te már jóllaktál egy kis brandyvel – vette a kezébe az üveget. – Akarsz róla beszélni, vagy találjam ki magam?
Perselus megint csak morgott valamit, ám ezúttal érteni lehetett a végén, hogy Harry.
– Találkoztam vele az órátok után, a kastélyparkban ült köpeny nélkül. Majdnem úgy kellett lefeszítenem a padról – mondta a nő, de a férfiből nem váltott ki semmilyen reakciót. – Állítása szerint rendhagyóra sikeredett az első órátok.
– Fenomenális délelőttünk volt – dohogott Piton.
– Összekapatok? – ült le a dívány karfájára a nő.
– Nem bízik bennem, és nem is akar, utál, és undorodik tőlem – fröcsögte a férfi. – Azt hitte, megint meg fogom alázni, hogy csak lábtörlőnek akarom használni.
– Régen így bántál vele? – kérdezte Dora meglepődve.
– Mondtam már neked, hogy nem voltam vele rendes.
– Ez nem fedte le azt, amiket az előbb mondtál – erősködött a boszorkány.
– Ha annyira tudnia akarod – Piton letette a lábait a földre, és felállt, a dobozt a fotelba hajította –, öt éven át minden alkalmat megragadtam, hogy bebizonyítsam mindenkinek, túlbecsülik őt. Nem volt olyan tanóra, amin ne szégyenítettem volna meg, és te is tudod, hogy milyen az, ha valakit én a sárba akarok tiporni. Joggal dühös, de én is joggal voltam az. Azt hittem, olyan, mint az apja, és ő nem is akart másképpen viselkedni. Ugyanaz a tartás, ugyanaz a viselkedés, még a kviddicsben is ugyanolyan jó, a szentségit! A tudása persze messze nem haladja túl a közepes szintet, átlagos tanuló, átlagos képességekkel. A pálcájával nagyon jól bánik, és ha erőt venne magán, hatalmas varázsló lehetne, de ő soha nem igyekezett.
– Látom, te már valóban más szemmel nézel Harryre – jegyezte meg gúnyosan a nő.
– A fiamra más szemmel nézek, de ő nem az én fiam! – kiáltotta Piton, és dühösen a székbe rúgott.
– Hogyhogy nem a te fiad? – pattant fel Dora. – Ő ugyanaz, akit mi megszerettünk, nem változott. Nem kéne különbséget tenned az ötéves Harry és a kamasz között!
– Neked könnyű, téged nem ismert azelőtt, és te sem őt – morogta vissza a férfi.
– Könnyű? – hüledezett a nő. – Nem ismer, igazad van, és nem bízik bennem, és fogalmam sincs, mit csináljak, de az biztos, hogy nem fogom magára hagyni, bármi legyen is. Én nem adom fel úgy, mint te. – Tonks szemét ellepték a könnyek. – Ő az én kisfiam, és én küzdeni fogok érte. Ha kell, elölről kezdem az egészet, mert én – bökött a mellkasára – nem szűntem meg az anyja lenni csak azért, mert ő nem emlékszik rám.

Piton orrlyukai kitágultak a visszafojtott indulatok miatt. Hogy merészeli bírálni? Nem adta fel! Nem látja, hogy ő is küzd, csak neki sokkal hátrábbról kell indulnia, mint Dorának?

– Senki nem mondta, hogy feladtam.
– De nekem nagyon úgy tűnik, hogy magamra akarsz hagyni – felelte a nő keserűen.
– Én, én, én! Mindig csak magaddal foglalkozol. „Mi lesz, Perselus, ha nem emlékszik rám? Hogy fogadtassam magam a bizalmába? Mi lesz, ha nem szeret engem?" – utánozta a nő hanglejtését. – Rohadtul nem csak te számítasz, nekem is fontos a fiam, és engem ugyanúgy nem akar, mint téged.
– Ne vádolj azzal, hogy önző vagyok! Felajánlottam neked a segítségem, de nem akartad, ott maradhattam volna veletek ma délután.
– Oh, hát persze, hogy megmutasd Harrynek, milyen kedves kis nő vagy, én pedig újfent a gonosz és szívből gyűlölt bájitaltan tanára legyek? – kérdezte gúnyosan Piton. – Nem nagy kunszt a hátamon felkapaszkodni, rajtam kívül bárki mással szívesebben tölti az idejét a kölyök.
– Te nem tudod, miket beszélsz – kapkodott levegő után a nő. – Hogy feltételezheted rólam, hogy be akarnálak feketíteni a fiunk előtt? Nem látod, hogy mi egyért küzdünk?
– Nem, valóban nem látom – vágta vissza a férfi.
– Nem ismertem az apádat, de ha találkoznék vele, elmondanám neki, hogy jó munkát végzett veled. Egy megkeseredett, önző, egocentrikus barom lettél, Perselus! – sikította a nő. – Nem érdemelsz meg se engem, se Harryt!

Piton arcszíne sötétvörösbe ment át az apja említésére. Még hogy ő nevelte ilyennek? Az öreg a szart is kiverte belőle, de nevelni soha nem nevelte. Dora pedig ismeretlenül is emlegetni meri?
– Menj a pokolba, Dora – sziszegte a férfi. – Semmit nem tudsz az apámról, ha ugyan lehet ezzel a névvel illetni azt az embert. Nagyon is megérdemlem Harryt, és senki nem fog az utamba állni.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyek – mondta fojtott hangon Dora, és Piton hagyta, hogy kimenjen az ajtón.

Miután becsukódott a nő után a szobaajtó, odasétált az étkezőasztalhoz, felkapta a tálcát, és az egész tartalmával együtt a falhoz csapta.