19.

Az Igazmondó álom

Dorothea elborzadva szemlélte a tükörképét a fésülködőasztalnál ülve. Egész éjszaka álmatlanul forgolódott az ágyában, ezért most sötét karikák húzódtak a szeme alatt. Nem akarta, hogy a Perselusszal lefolytatott beszélgetés ennyire elfajuljon, de egyszerűen nem tudott féket tenni a nyelvére. Pedig nem az volt a célja, hogy bántsa a férfit, de egyszerűen úgy érezte, hogy magára fogja hagyni a bajban, és ettől kétségbeesett.

Tudta jól, hogy ki kell engesztelnie a bájitalmestert – már amennyiben Perselus hajlandó lesz vele szóba állni –, mert bármi történt is, nekik nem szabad széthúzniuk. Most nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ellenségeskedni kezdjenek.

Korán volt még, mikor elhagyta a szobáját, senkivel nem találkozott a folyosókon. Eléggé feszült volt, holott nem ez volt az első eset, hogy összekaptak valamin Perselusszal, bár előtte még soha nem zavarta el a férfi. Percekig tépelődött a bájitalmester ajtaja előtt, majd erőt vett magán, és bekopogtatott. Újabb végtelennek tűnő percek teltek el, mire végre motoszkálás hangjai szűrődtek ki a szobából.

Piton meglehetősen barátságtalan hangulatban nyitott ajtót. A feje még mindig hasogatott a tegnapi ivászattól, és így utólag meggondolva már bánta, hogy alkohollal keverte a fájdalomcsillapítót. A brandy tompította a fájdalomcsillapító főzet hatását, amit a karjára szedett, és még hányingere is lett. A fél éjszakát a vécékagyló fölé görnyedve töltötte, de nem tudott hányni, csak szenvedett. Hajnali egykor dőlt be az ágyába, megpróbált valahogy elaludni, de nem sikerült neki. Egyfolytában Dora vádló tekintetét látta maga előtt. Talán igaza volt, tényleg képes lenne magára hagyni? Nem tudott olyan türelmes lenni Harryvel, mint Dorothea. A fiát akarta, azt akarta, hogy mindenre emlékezzen, és újra olyan hálásan nézzen felé, mint régen. Hogy szeresse!

– Ha a tegnapi vitát jöttél folytatni, akkor közlöm veled, hogy sem erőm, sem pedig kedvem nincs hozzá – morogta Perselus az ajtóba kapaszkodva. – Azt hiszem, alaposan kifejtetted már, mit is gondolsz rólam.
– Nem ezért jöttem – sütötte le a szemét a nő. – Igazából bocsánatot szeretnék kérni… Beengedsz?

Piton kissé fanyalogva arrébb állt, hogy utat engedjen a nőnek. Szerencsére már eltakarította a tegnap esti kirohanása nyomait, így Dora legalább azért nem szólhatott egy szót sem. El tudta képzelni, hogy nézett volna rá, ha a vacsora maradéka még mindig a falon száradna.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Tonks, és tett egy kísérletet, hogy végigsimítson a férfi arcán, de Piton kitért az érintés elől. – Még mindig dühös vagy rám?
– Mégis mit gondoltál? A szememre vetetted, hogy nem vagyok jó apa, sőt ahhoz a szörnyeteghez hasonlítottál, aki az én apám volt – zúgolódott a férfi, miközben elindult a dívány felé.
Teljes hosszában elfoglalta, ahogy hanyatt feküdt rajta, kezét forró homlokához emelte, és lehunyta a szemét. Dora odatérdelt mellé, és árgus szemekkel figyelte a férfi minden lélegzetvételét.
– Ne bámulj már így, csak felbosszantasz vele! – förmedt rá Piton barátságtalanul.
– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte a nő remegő hangon. – Ha nem akarsz többé velem lenni, megértem… Szörnyű dolgokat mondtam neked tegnap, de már nagyon megbántam. – Egy kósza könnycsepp megindult a szeme sarkából, bármennyire küzdött ellene, hogy sírni kezdjen, nem tehetett semmit, pedig tudta, hogy Perselus ki nem állhatja a síró nőket.
A férfi szemhéja felpattant, ahogy meghallotta az árulkodó szipogást.
– Ne, ezt ne csináld, utálom, mikor bőgni kezdesz – dohogta.
– De borzalmasan érzem magam – törölgette az arcát Dora. – Te pedig még mindig dühös vagy rám.
– Nem vagyok dühös, csak csalódott – mondta a férfi, és lassan felült, majd a kezét nyújtva maga mellé húzta a nőt.
Dorothea arra számított, hogy a férfi egy alapos fejmosásban részesíti, de amikor Piton vigasztalóan átölelte, nagy kő esett le a szívéről. Az arcát a férfi nyakához fúrta, és csak élvezte a pillanatot, azt kívánva, bárcsak örökké így maradhatnának. Perselus finoman simogatta a hátát, míg a pityergés el nem szelídült, aztán lassan eltolta magától a boszorkányt, hogy a szemébe nézhessen. Megszámolni sem tudta, hányszor veszett már el azokban az olvasztott csokoládéra hasonlító szemekben, ami most tele volt önváddal.
– Nem akartam csalódást okozni neked – suttogta a nő a férfi szájára pillantva. – Ostobaságokat mondtam.
– Meggondolatlan vagy, Thea – feddte meg Perselus.
– Nem lett volna szabad felhoznom az apádat, hiszen szinte nem is tudok róla semmit. Nem sokat beszéltél róla, de valahol belül mindig is sejtettem, hogy rossz ember volt. Hidd el, hogy te nem vagy az.
Piton a mutatóujjával a nő leszegett álla alá nyúlt, és magához húzta a fejét. Az, ahogy megcsókolta a nőt, többet mondott minden szónál. Benne volt a férfi őszinte bocsánatkérése, olyasmit tudott vele kifejezni, amit nem lett volna képes szavakba önteni. Dora egyre jobban felbátorodott, és elmélyítette a csókot. Kezét becsúsztatta a férfi köntöse alá, és odaadóan simogatni kezdte fedetlen mellkasát.
– Bármennyire kellemes is ez, most nem lehet – állt fel a díványról a férfi. Tonks kérdőn nézett rá. – Albus hamarosan ideküldi Harryt, tegnap délután mondtam neki, hogy magától nem lesz hajlandó részt venni a különóráinkon. Nem hibáztatom érte, nincsenek túl jó emlékei rólam. Viszont nem hagyhatom, hogy még jobban eltávolodjon tőlünk.
– Itt maradhatok én is? Kérlek! – Dora lélegzetvisszafojtva várta a választ. – Ígérem, végig csendben figyelek majd – fogadkozott.
– Csendben? – horkantott hitetlenkedve Piton. – De jobban belegondolva, azt hiszem, jobb, ha maradsz, legalább meg tudod akadályozni, hogy újra egymás torkának essünk.

Harry arra riadt fel, hogy az igazgató érdeklődő tekintettel figyeli őt az ágya szélén ücsörögve. Az idős mágus közelsége zavarba ejtő volt.

– Jó reggelt, Harry! – Dumbledore kedélyesen megpaskolta a fiú bokáját.
– Történt valami? – ült fel az ágyban a fiú.
– Semmi rendkívüli, ahogy én tudom – felelte mosolyogva Albus.
Harry megnyugodva sóhajtott egyet, és visszadőlt az ágyba.
– Sajnálom, de most nem lustálkodhatsz tovább – mondta az igazgató, ahogy a fiú laposakat pislogva újra magára húzta a takarót.
– Miért, már hétfő van? – kérdezte Harry két ásítás között.
– Legjobb tudomásom szerint még mindig vasárnap van – kuncogott Dumbledore. – De azért kell felkelned, hogy időben leérj Perselushoz, már vár rád.
– Nem akarok odamenni – mondta Harry dacosan, a fejére húzva a takarót. – Aludni akarok.

Albus elgondolkozott rajta, hogy Potter még mennyire gyerek, pedig ő botor módon azt hitte, hogy már felnőtt. Nem különbözött a kortársaitól, mégis másnak kellett lennie. Fájó szívvel vette tudomásul, hogy ő vette el a gyerekkorát Harrytől.

– Odalent megvárlak, és kérlek, ne verd fel a többieket – szólt az igazgató, majd kisétált a hálóteremből.

Harry dühösen rángatta le magáról a pizsamát, és előkotort egy tiszta alsóneműt a ládájából, majd elindult fogat mosni. Neki mért nem adatik meg legalább egyszer, hogy rendesen kialudhassa magát? Felöltözött, megpróbált megfésülködni, de végül feladta, a haja soha nem akart neki engedelmeskedni. Keserű szájízzel nézett alvó társai felé, majd elindult a klubhelyiségbe.

– Ugye tudja, hogy semmi értelme annak, hogy odamenjek? – morogta Harry útközben.
– Adnod kell még egy esélyt Perselusnak, csak ennyit kérek tőled. Ha megint nem sikerül békésen beszélnetek, nem foglak többet kényszeríteni.
– A szavát adja, uram? – torpant meg Harry.
– Igen – bólintott Albus.
– Akkor már borítékolhatja is, hogy többet nem megyek Pitonhoz – vágta rá a fiú.

Mikor leértek a pincébe, Harrynek eszébe jutott, hogy meg kéne kérdeznie az igazgatót, tényleg végig tudott-e arról, hogy bántak vele Dursleyék, ahogy azt Piton állította. De mikor végre rávette magát, hogy felhozza a témát, már elérték bájitalmester dolgozószobájának ajtaját.

Dora mosolyogva nyitott ajtót Harrynek és Dumbledore-nak. Az igazgató gyengéden meglökte a fiú hátát, arra ösztökélve, hogy belépjen a szobába, biccentett a boszorkánynak, és elindult visszafelé a folyosón.

– Szervusz, Harry – köszöntötték egyszerre.
– Jó napot – biccentett feléjük a fiú.
– Örülök, hogy visszajöttél – mondta Piton, és a szemével mintha mosolygott volna, ami merőben szokatlan volt tőle.
Potter ezúttal nem akart vele azon vitatkozni, hogy ne tegezze, és ne szólítsa Harrynek. Úgy döntött, ma nem fogja felbosszantani saját magát.
– Nem nagyon volt választásom… – Félszegen álldogált a szék mellett, azt várta, hogy a nő távozzon, mint legutóbb, de úgy tűnt, Dora nem megy sehova.
– Nos, valóban kissé ösztökélni kellett téged – bólintott a férfi. – Tartottam tőle, hogy magadtól nem fogsz újra meglátogatni.
– Naná, hogy nem – motyogta Harry halkan az orra alatt. – A tanárnő is itt marad? – kérdezte meg a biztonság kedvéért, mikor Tonks leült az egyik székre.
– Ha te nem bánod, akkor szívesen részt vennék a mai foglalkozáson – felelte Tonks. – Perselus már beleegyezett, de ha téged zavarlak, akkor természetesen magatokra hagylak benneteket.
– Nem! – kiáltott a fiú, talán a kelleténél kicsit túlságosan is kétségbeesetten. – Úgy értem, nem bánom, ha itt marad.
– Igazán örülök, hogy megbízol bennem. Akkor maradok – mosolygott Dora.

Potter megkönnyebbülve bólintott. Kezdte egyre jobban kedvelni a nőt, és valami azt súgta neki, hogy Piton nem fog nyíltan ellenségeskedni vele, amíg Dorothea a szobában van. Piton egy tányéron szendvicset lebegtetett a fiú elé, lévén nem volt ideje reggelizni. Harry először nem akarta elfogadni, de a gyomra hangos korgása azt mondta neki, hogy ne ellenkezzen.

Evés után hosszas csend telepedett rájuk, majd végül Piton felemelkedett az asztaltól.

– Ma azt fogjuk gyakorolni, hogy tudnál kizárni az elmédből – szólalt meg nyugodt hangon. – Nincs más dolgod, mint…
– Bízni magában? – kérdezte Harry gúnyosan.
– Az sem lenne egy utolsó szempont – felelte a férfi még mindig meglehetősen nyugodtan. – De én most inkább arra kérnélek, hogy próbálj meg csupán egyetlen dologra gondolni, csak egy emlékre. Lehet akármilyen jelentéktelen is. A célunk az, hogy ne tudjak máshoz hozzáférni.

Harry lehunyta a szemét, és megpróbált valami olyanra gondolni, amit Piton nem tudott volna ellene fordítani. Jó ideig töprengett rajta, hogy mit válasszon. A barátait nem akarta belekeverni, és arra sem akart gondolni, hogy mostanában álmodni szokott a férfival.
Végül úgy döntött, arra fog gondolni, hogy itt ül a szobában.

– Készen vagyok – mondta még mindig lehunyt szemmel.
A bájitalmester rászegezte a pálcáját, és elsuttogta a varázsigét.
– Legilimens…

Dora figyelmét nem kerülte el, hogy Harry teste mennyire megfeszült, mikor a bájitalmester kimondta a varázsigét. Elképzelése sem volt róla, hogy szerencsétlen legbelül mennyire retteg most.

Perselus mindenfajta nehézség nélkül behatolt az elméjébe. Látta az emléket, amire a fiú koncentrált, de mögötte ott gomolyogtak a gondolatai. Egy ideig hagyta, hadd érezze magát biztonságban, majd szépen lassan lerombolta az ellenállást, és kikapott egy emléket a többi közül. Harry küzdeni akart, nem engedhette, hogy Piton valami olyasmit lásson, amihez semmi köze. Érezte, hogy a keze izzadni kezd, erősen megszorította a szék karfáját. Piton nem volt erőszakos vele, mint az előző évben, sőt, óvatos volt. Mikor megérezte, hogy a fiú megpróbál ellenállni, megszakította a kapcsolatot.
– Ez egészen ígéretes volt – dicsérte meg Harryt, akinek a megdöbbenéstől elnyílt a szája. – Kicsit fújd ki magad, aztán újra megpróbáljuk.
Potter arra számított, hogy a férfi gúnyosan a szemére veti majd, hogy milyen kevés ideig bírta magát tartani. Régebben sosem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy az orra alá dörgölje, mennyire tehetségtelennek tartja okklumencia terén.

Perselus egymás után tízszer megismételtette a dolgot Harryvel, és a fiú kezdett egyre jobban belejönni. Most, hogy nem kellett attól tartania, hogy Piton kegyetlenül lerombolja az elé húzott falat, sokkal összeszedettebben tudott koncentrálni. Az utolsó alkalommal egy egész percig sikerült távol tartani a férfit a többi gondolatától, aztán Piton kicsit erősebb nyomást gyakorolt rá, és ő akaratlanul elé tárta a mostanában jelentkező legújabb aggodalmát.

– Gond van a pálcáddal? – vonta össze a szemöldökét a férfi, mikor Harry kinyitotta a szemét. – Mióta érzed úgy, hogy nem működik rendesen?
– Nincs vele gond – vágta rá azonnal. – Csak kicsit kijöttem a gyakorlatból, ennyi az egész – füllentett.
– Mutasd a varázspálcádat – utasította Piton. – Rögtön kiderül, hogy a pálcával van a gond, vagy esetleg te csináltál valamit rosszul.
– Nincs nálam – ismerte be Harry némi hallgatás után.
Perselus helytelenítően megrázta a fejét, majd karba fonta a kezeit maga előtt, és szigorúan méregette a fiát.
– Nem mászkálhatsz pálca nélkül az iskolában. Mi lett volna, ha megtámadnak? – dorgálta meg. – Olyan vagy, mint az anyád – nézett a nő felé. – Mindig hordd magadnál a pálcádat, Harry.
Harry követte a férfi pillantását, de nem értette, miért a tanárnőre néz, mikor az anyját emlegeti.
– Ki támadna meg? – kérdezte harciasan.
– Példának okáért a mardekárosok, akik a szüleik befolyásnak engedve bármit megtennének, hogy kijuttassanak az iskolából, és a Sötét Nagyúr kezére adjanak. Biztos vagyok benne, hogy vérdíjat tűztek ki a fejedre. Megjegyzem, valószínűleg az enyémre is – felelte a férfi, és mélyen a fia szemébe nézett. – Ígérd meg, hogy mindig magadnál fogod tartani a pálcádat – mondta újra nyomatékosan.
– Rendben van – fintorgott Harry.
– Harry, ez komoly dolog, nem szabad félvállról venned – szólalt meg Dora aggodalmasan. – Még ha nem is hiszed, akkor is komoly veszély leselkedik rád. Mi nem lehetünk mindig melletted, és egyébként sem árt, ha megtanulod magad megvédeni.

Piton úgy vélte, hogy Harry megértette, milyen fontos, hogy meg tudja magát védeni, ezért visszatért az okklumenciához, amint a fiú jelezte, hogy újra készen áll. Arra kérte, hogy próbáljon visszaemlékezni a nyárra, bármilyen aprócska emléktöredékre, akármire.
Harry hezitált egy pillanatig. Nem örült neki, hogy az élete egy része elveszett a szeme elől, de abban sem volt egészen biztos, hogy tudni akarja, mi történt vele a nyáron.

– Én is belépek az elmédbe, hogy segítsek neked.

Harrynek csak homályos emlékfoszlányai voltak, csak az álmában látott képekre támaszkodhatott. Piton megpróbált többször is mélyebbre hatolni, de Harry hangosan kiáltozva tiltakozott ellene.

– Elég volt, Perselus – szorította meg a férfi vállát Tonks. – Nem megy neki, és csak szenved.
Harry valóban rosszul érezte magát. Hányingere volt, szédült. Piton lenyomta a fiú fejét a térdeihez, és azt kántálta, hogy lélegezzen mélyeket. Mikor úgy látta, hogy Harry arcszíne kezd visszatérni, kisietett a szobából, és egy apró kék üveggel a kezében tért vissza. Teát öntött egy csészébe, és belecsöpögtetett a bájitalból. A válla felett hátrasandított. Dora Harry mellett guggolt, és a hátát simogatta. Gyorsan előhalászta a zsebéből a másik bájitalt is, azt is hozzávegyítette a teához. Szórt bele némi cukrot, és odavitte a fiúnak.
– Az egészet idd meg – mondta Piton feszülten várakozva.
Harry még mindig küzdött a hányingerrel, a legkevésbé sem kívánta az édes teát, de engedelmesen a szájához emelte a csészét. Már az első korty enyhítette az émelygését és a fejfájását. Mire megitta a teát, már úgy érezte, nincs semmi baja.

– Jobb már? – tudakolta Dora visszalépve Perselus mellé.
– Igen, sokkal – felelte a fiú lassan bólintva.
– Mára végeztünk, menj fel a Nagyterembe, és ebédelj meg – szólt Piton. – Nagyon ügyes voltál, Harry. Hétfőn este itt várlak hét órakor. – A férfi igyekezett barátságos hangnemet megütni, bár úgy vélte, kezd átesni a ló másik oldalára.
Potter először nemet akart mondani, de a mai óra, eltekintve ez utolsó néhány perctől, tényleg nem volt borzalmas, így végül beleegyezően bólintott.

Miután az ajtó becsukódott a fiú mögött, Dora a férfihez lépett.

– Mi volt ez az egész? Nem vetted észre, hogy fájdalmat okozol neki? – kérdezte megrovón.
– Harry emlékei a nyárról mind ott vannak a fejében, nem tűntek el nyomtalanul, mint hittük. De az elméje egy része meggátolja, hogy felszínre kerüljenek – magyarázta Piton.
– Honnan tudod, hogy vannak emlékei? – lepődött meg a nő.
– Láttam néhány emlékfoszlányt, álmodik rólunk, de egyelőre nem akarja elhinni, amit lát.
Dorát csak a mondat első fele érdekelte. Álmodik róluk? Ez nagyon jó hír, ez végre valami haladás. Most már bizakodóak lehetnek.
– Azért tört rá a fejfájás, mert megpróbáltam előhozni néhány emléket – mondta a férfi az orrnyergét masszírozva. – De úgy tűnik, egyelőre csak az álmai segítségével tudja feldolgozni a történteket.
– Akkor hogy fogunk neki segíteni? – kérdezte a nő a homlokát ráncolva. – Az álmait nem tudjuk befolyásolni, vagy igen?
Piton elővette az üres fiolát a zsebéből, és meglebegtette a boszorkány orra előtt.
– Ez egy Igazmondó álom főzet*, amikor Harry ma aludni megy, akkor mindent úgy fog látni, ahogy történt.
– Te ezt beleöntötted a teájába? – hökkent meg a nő.
– Muszáj volt, nem akarok a végtelenségig várni. Minél előbb beismeri, hogy a nyáron átélt dolgok valósak, annál hamarabb kapjuk őt vissza. – Dorában csak most tudatosult igazán, Pitont mennyire megviseli, hogy a fiuk nem ismeri fel őket.

Hermione és Ron már az asztalnál ültek, mire Harry megérkezett. Mielőtt megcélozta volna a Nagytermet, felment a toronyba, hogy magához vegye a varázspálcáját, ahogy Piton kérte tőle. A bozontos hajú lány egyből faggatni kezdte a fiút, ahogy leült a barátja mellé.
– Igen, Hermione, sokkal jobban ment, mint máskor – mondta Harry türelmetlenül.
– Látod, mondtam én neked, hogy jó lesz, ha megpróbálod újra – húzta ki magát büszkén. Ron csak megforgatta a szemét, nagyon kedvelte a lányt, de az állandó Ki, ha én nem? szónoklataival az őrületbe tudta kergetni.

A Weasley ikrek a megszokottól eltérően roppant letörten sétáltak oda az asztalhoz. Mindketten lógatták az orrukat, Ginny pedig, aki ott ment közöttük, csak széttárta a karját, mondván, nem tudja, mi bajuk lehet.

– Minden rendben van, fiúk? – hajolt kicsit közelebb Hermione. A válasz csak két panaszos sóhajtás volt. – Miért akart veletek McGalagony professzor beszélni, mielőtt lejöttünk ebédelni? Nagyon szigorúan méregetett titeket.
– Gondolom, eladtak pár tiltott cuccot a boltjukból – vonta meg Ron a vállát, de Fred tagadóan megrázta a fejét.
– Bárcsak ennyi lenne… – meredt George a sültcsirkés tálra. – Figyelmeztetett minket, hogy rendesen fel kell készülnünk a vizsgákra, mert nagyon szigorúan fognak minket elbírálni.
– Most tanulnunk kell, ténylegesen el kell olvasnunk minden könyvet, és meg is kell jegyeznünk a szöveget – sopánkodott Fred.
– Miért, mit vártatok, hogy csak úgy átengednek titeket? – hökkent meg Hermione, aki a maga részéről már alig várta, hogy letehesse a R.A.V. . vizsgáit.
– Pontosan erre számítottunk – morogta Fred.
– Nem gondoltam, hogy még ebben az életben olvasnunk kell – felelte George. – Azt hiszem, ebéd után el kell mennünk a könyvtárba.
– Tudjátok, hogy hol van? – vonta fel a szemöldökét Ron.
– Persze! – vágták rá egyszerre. – De azért a biztonság kedvéért elmondhatod, hátha tévedünk – vigyorgott Fred.

A beszélgetést egy hatalmas termetű bagoly érkezése szakította meg, aki egyenesen az asztaluk felé röpült. Neville igyekezett behúzni a nyakát, már messziről megismerte a madarat. Az állat mérgesen csapkodott a szárnyaival, és egyből rávetette magát a fiú ebédjére, ahogy landolt az asztalon, miközben jobb lábát Neville felé nyújtotta, hogy leoldozza róla a csomagot.
– Nefeleddgömb? – nyögte Longbottom a kezében tartott csomaggal. – Mikor érti már meg a nagyi, hogy ettől még nem fog eszembe jutni, mit felejtettem el…
– Szerintem ne is foglalkozz vele, Neville, ha már egyszer elfelejtetted, nem lehetett olyan fontos – kuncogott Ginny.
– Igen, remélem – motyogta maga elé a fiú, majd megpróbálta elhessegetni a baglyot, aki még mindig ott falatozott a tányérjából.

Harry örült neki, hogy a barátai között lehet, de most valahogy nem igazán érdekelte az ikrek panaszkodása a tanulásról, vagy Neville szerencsétlensége. Sokkal jobban foglalkoztatta az, ami ma Piton irodájában történt. Meglepő érzés volt, hogy a bájitalmester ennyire rendesen bánt vele, és az is szokatlan volt számára, hogy valaki aggódik miatta. Pedig Tonks professzoron egyértelműen látszott, hogy aggódott. Annyira össze volt zavarodva. Egyfelől a szíve azt súgta, hogy ez jó, hogy törődni akarnak vele, hogy láthatóan gondoskodni akarnak róla. De másrészről egyáltalán nem akarta, hogy Piton kedves legyen vele. Annyira abszurd volt az egész. Bárkinek elmondta volna, hogy a férfi mennyire „erőszakosan" barátkozni próbál vele, kinevette volna.

– Harry, visszatérve a különórádra – fordult felé Hermione, kizökkentve a fiút a gondolkozásból. – Azt mondod, minden rendben volt? Semmi szokatlan nem történt?
– Igen, minden rendben volt, de Piton olyan különösen viselkedett – felelte a kócos hajú fiú.
– Különösen kegyetlen volt? – kérdezte Ron tele szájjal.
– Nem… Nagyon rendes volt. – Harry érezte, hogy kicsit elpirul. – Még azt is mondta, hogy tartsam nyitva a szemem, és legyen mindig nálam a pálcám, mert a mardekárosok esetleg megtámadhatnak. Szerinte bármire képesek lennének, hogy Voldemort kezére juttassanak, mert vérdíjat tűztek ki a fejemre.
– Valószínűleg Piton professzoréra is – motyogta Hermione alig hallhatóan.
– Azta! – Ron szeme elkerekedett, kezéből kiesett a csirkecomb. – Ilyet mondott a saját házáról?
– Akkor jobb, ha tényleg óvatosabb vagy, Harry – szólt szigorúan Hermione, egy figyelmeztető pillantást küldve a vörös hajú fiú felé. Ron időnként hajlamos volt félvállról venni a veszélyt, ami Harry napjainak mindennapos résztvevőjévé vált az elmúlt évek során. – Biztos vagyok benne, hogy Piton professzor nem véletlenül említette a dolgot.
– De mégis mikor támadnák meg Harryt? – kérdezte Ginny, kicsit közelebb húzódva Hermionéhoz. – Szinte soha nincsen egyedül. A tanórákon biztonságban van, és nem hiszem, hogy valaki be merne törni a klubhelyiségünkbe. – Mindenki egyetértőn bólintott.
– De valami oka csak volt, hogy Piton professzor megemlítette… – Harry kicsit feszengeni kezdett.
– Jó, elmondom, de nem itt. – Harry eltolta maga elől a tányért, amihez nem is igazán nyúlt, és felállt az asztaltól.
Piton érdeklődve méregette a három gyereket. Feltűnt neki, hogy az elmúlt fél órában többször is a tanári asztal felé néztek, amikor beszélgettek, így feltehetőleg Harry olyankor a különórájáról számolt be nekik. Mit meg nem adott volna, ha hallhatja a fia szavait.

Hermione és Ron is követték a példáját, majd bocsánatkérő pillantást küldtek Ginny felé, és elhagyták a Nagytermet. Nem mintha Harry nem bízott volna meg a lányban, csak már megszokta, hogy a dolgairól leginkább csak a két legjobb barátjának számol be, noha mostanában nem sok mindent mondott nekik.
Kerestek egy biztonságosnak tűnő ablakmélyedést, és Harry belefogott, hogy elmesélje az egész különórát.
Hol Hermione, hol Ron vágott közbe egy-egy kérdéssel, de amikor Potter elért ahhoz a részhez, hogy a bájitalmester rájött, valami nem stimmel a pálcájával, mindketten ledöbbentek, és percekig csak szótlanul meredtek maguk elé. Az ő agyukon is az futott át, mint az utóbbi időben Potterén. Ha nem tud varázsolni, hogy győzi le Voldemortot?

– Itt van a pálcád? – kérdezte Hermione aggódó hangon. – Mutasd, hogy működik.
Potter elővette a talárja zsebéből a varázspálcát, és kipróbált egy egyszerű Lumus varázsigét. Egy aprócska láng jelent meg a pálca végén, ami küzdött, hogy erősödjön, de mielőtt az ember akár elszámolhatott volna háromig, el is tűnt.
– Nem a varázserőddel van a gond, hanem a pálcáddal – állapította meg a lány. – Végre tudod hajtani a varázslatokat, csak nem olyan eredményesek. Beszélned kell Dumbledore professzorral.
– Igen, Harry, ezt most tényleg el kell neki mondanod – helyeselt Ron, majd hirtelen elhallgatott.
Nem messze tőlük, egy másik ablakmélyedésből éppen akkor ugrott ki a jelentéktelen külsejű hugrabugos Susan Bones.
– Bocsánat, nyilván egy kis magányra vágytok – mondta félszegen mosolyogva, majd elsétált.
– Szerintetek hallott valamit? – kérdezte Ron a homlokát ráncolva.
– Ne felejtsd el, hogy ő is DS-tag volt, nem hiszem, hogy ártani akarna Harrynek – morogta Hermione, majd újra minden figyelmét a kócos hajú fiúnak szentelte.
A biztonság kedvéért bevonultak a Szükség Szobájába, és több órán át nyüstölték Harry pálcáját, eredmény nélkül.

A fiúk hálójában a kályha halkan puffogott, ahogy pattogtak benne a lángok. Harry nagyon álmos volt, rajta kívül már mindenki más aludt, de ő félt lehunyni a szemét. Félt, hogy újra a nyárról fog álmodni, és a következő különórán Piton megpróbálja felszínre hozni az emlékeit. Továbbra is nyomasztotta a pálcája viselkedése, és az is aggasztotta, hogy beszélnie kell Dumbledore professzorral. Amióta Piton elejtette azt a megjegyzést, nem tudott olyan kedvesen gondolni az igazgatóra, mint előtte. Már akkor dühös volt rá, amikor Voldemort valami veszélyes játékot űzött az ő elméjével, de ismereteit eltitkolta Harry elől. Most pedig kiderül, hogy a gyermekkora minden szenvedéséről tudomása volt, és soha nem tett azért semmit, hogy megmentse őt?
Miközben ezen morfondírozott, észrevétlen elnyomta az álom, és belezuhant a megnyugtató sötétségbe.
Az Igazmondó álom elixír hamar működésbe lépett, és Harryt elárasztották az emlékek. Megint olyan érzése volt, mintha a fejét beledugta volna egy merengőbe.

A házban játszott a nővel, bújócskáztak. Valami nagyon jó helyet akart találni, míg a nő a szemét behunyva számolt. Ki is találta, hogy bebújik a kis szekrénybe, de az ajtó egy kicsit be volt ragadva, és mikor megrántotta, a tetején lévő váza lesett, és ezer darabra tört. A kisfiú halálra vált arccal állt a szilánkok mellett, tudva, hogy alaposan össze fogják szidni.
– Szentséges Merlin, Harry, nem esett bajod? – rohant oda Tonks. – Óvatosan lépj arrébb, nehogy megvágd magad. Mindjárt összetakarítom, te csak maradj ott, ahol vagy.

A gyerek szája tátva maradt. Egyszer véletlenül eltörte Petunia néni egyik gyümölcsös tálját, és Vernon bácsi nagyon megverte érte, utána pedig bezárta a gardróbba, és nem kapott vacsorát, pedig már ebédre is alig ehetett valamit. Órákig sírdogált a koszos matracán kuporogva, elviselve Dudley csúfolódását, aki mindig odaosont az ajtóhoz, hogy mondjon neki valami csúnyát, amikor a szülei nem figyelték őt. Azt hitte, most is ki fog kapni, de Dora hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak.
– Nem büntetsz meg, anya? – kérdezte a cipője orrával piszkálgatva a szőnyeg rojtjait.
Dora meglepődve nézett rá.
– Ez csak egy váza, kicsim, az a fő, hogy neked nem esett bajod – felelte, és megpuszilta a feje búbját. – Ha tudnád, hogy a húgom mennyi mindent eltört gyerekkorában.
– Olyankor kikapott? – nézett érdeklődve a kisfiú.
– Dehogyis! – nevetett Dorothea. – Ha a mamánk mindenért elnáspángolta volna, amit tönkretett, akkor egész nap mást se csinálhatott volna.

A kép elhalványult, és egy újabb emlék lépett a helyébe.

Remus ült a kanapén, átható tekintettel figyelte őt, mellette Dora ült, és halkan magyarázott valamit a férfinak, amíg ő rajzolt. Aztán az egyik pillanatban éles fájdalom lett úrrá rajta, a sebhelyére szorította a kezét, de a fájdalom nem akart szűnni, és úgy érezte, a világ elsötétült körülötte, a kín pedig sosem szűnik meg. A fülében ott csengett egy ismeretlen férfi dühödt kiáltása.
Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, már az ágyában feküdt. Dora aggódó arccal ült az ágya szélén, fölé hajolva valami kellemesen hideg dolgot kent a homlokára, majd halkan énekelni kezdett. Remus zavartan ácsorgott a nő mögött, az arcán még mindig ott volt a rémület nyoma.

Újabb emlék…

A kertben szaladgált, egy magas férfi kergette, de nem érezte magát veszélyben, sőt élvezte a kergetőzést. Hátrafordult, és megpillantotta az utána loholó Pitont, akinek eléggé kipirosodott az arca. Most először látta tisztán a bájitalmestert az álmaiban. Dorothea a verandán üldögélt, és onnan integetett nekik. Az egész olyan családias és boldog volt.

Változott a kép.

A konyhába igyekezett befelé, a nyomában a férfival, de Dora megállította őket, és rájuk parancsolt, hogy a koszos cipőjüket hagyják az előtérben. A sütőből mennyei illat szállt ki, és hamarosan ki is derült, hogy az ő születésnapi tortája sül éppen.

– Tudom, hogy már elmúlt a születésnapod, kincsem – tördelte a kezét a nő. – De meg akartam várni apádat is az ünnepléssel.
Harryt nem zavarta, hogy később tartják meg a születésnapját, mert emlékezete óta ez volt az első alkalom, hogy valaki egyáltalán gondolt rá, hogy meg kéne ünnepelni. Régebben Dudley születésnapján mindig szomorú volt, mert ő soha nem kapott semmit.
A torta szerinte meseszép volt, és az ajándékok is kedvére valóak voltak. Piton halványan mosolyogva figyelte, ahogy letépi a dobozokról a csomagolást.
De a nap legjobb része mégis az volt, mikor Dora valahonnan előhalászott egy régi fényképezőgépet, a levegőbe bűvölte, és eldöntötte, hogy készít hármukról egy portrét.

– Perselus, nem tudnál rendesen mosolyogni? – kérdezte a nő rosszallóan. – Erőltesd meg magad egy kicsit.
– Már mosolygok – vágta oda összeszorított fogakkal a férfi.
– Nem, te vicsorogsz – közölte Dora.
– Dorothea…
– Apa, mosolyogj – bújt oda az ölébe Harry, és megsimogatta az arcát. Piton vonásai egy szempillantás alatt ellágyultak, és a boszorkány gyorsan kihasználva az alkalmat, megcsinálta a képet.

Mikor kezdhette el apának hívni Pitont?

Harry levegőért kapkodva ült fel az ágyban. A pizsamája rátapadt a testére az izzadságtól. Egy pillanatig nem tudta, hol van, majd mikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, és körülnézett, rájött, hogy a saját ágyában fekszik. Megrázta a fejét, hátha el tudja tüntetni az álmot, ami makacsul ott maradt az emlékezetében.
Tehát igaz? Tényleg velük töltötte az egész nyarat, és a jelek szerint még jól is szórakozott? Viszolyogva gondolt rá, hogy Pitont az apjának nevezte. Érdekes módon azzal nem volt gondja, hogy Dorotheát az anyjának tekintette az álomban. De csak az álmában…
Óvatosan kimászott az ágyból, igyekezett nem csapni semmi zajt, odasétált a ládájához, és felnyitotta. Kapkodva kotorászni kezdett benne, félrelökve az útjából pár könyvet, zoknit. Nem is tudta, mit keres pontosan, de úgy érezte, kell benne lennie valaminek, ami alátámasztja ezt az egészet, amiről álmodott. A könyvei alatt meg is találta.

Visszamászott az ágyába, elrendezte maga körül a takaróját, és kinyitotta a barna bőrkötéses albumot. Minden lapja tele volt képekkel. Hol Pitonnal pózolt, hol pedig Dorával. Készült kép a születésnapjáról, a tengerparton, kint a ház kertjében. Az összes képen vadul integetett és mosolygott, és olyan szeretetteljesen nézett fel a két felnőttre, hogy meg is lepődött rajta. De a legmegdöbbentőbb a bájitaltan tanár tekintete volt. Piton pillantásában nyoma sem volt gúnynak vagy utálatnak, ahogy ránézett. Melegség áradt a mosolyából, és olyan kedvesen nézett rá, hogy Harry gyomra bukfencet vetett.
Az utolsó pár oldalon olyan képek voltak, amik akkor készülhettek, amikor ő még nem is élt. A szülei is rajta voltak és Sirius is. Mind nagyon fiatalnak tűntek, és szívélyesen mosolyogtak felé. Szomorúan simogatta végig az arcokat, arra gondolva, hogy őket már soha nem ölelheti meg.
Gyorsan becsukta az albumot. Nem tudott több képet megnézni, már így is kavarogtak a gondolatok a fejében.
Hogyan kedvelhette ennyire a férfit, amikor öt éven át halálosan gyűlölte őt, és Piton hogy lehetett vele ilyen kedves, amikor ki nem állhatta? Sehogyan sem tudta megérteni, hogy változhatott meg minden, és miért van az furcsa érzése, hogy most is így kéne lennie.

– Remus – suttogta maga elé. – Ő majd megmagyaráz nekem mindent.
Elvett egy ív pergament az éjjeliszekrényéről, és az albumra fektette. Elővett egy pennát, és gondolkozni kezdett, mit is írjon a levélbe. Mégsem akarta azzal kezdeni, hogy Pitonról álmodik, és tudni akarja, hogy mit jelenthet mindez. Azt gondolta, nyugodtan írhat a nyárról neki, hiszen ott volt, látta, hogy átváltozott, így mindent tud.

Kedves Remus!

Már nagyon régen nem hallottam felőled, és nagyon hiányzol. Remélem, jól vagy, és hamarosan tudsz időt szakítani rám, hogy találkozzunk. A nyár óta sajnos emlékezetkiesésem van, és szeretnék egy kicsit tisztábban látni. Mostanában különös álmaim vannak, és nem nagyon értem őket.
Kérlek, gyere el a Roxfortba, mert nagyon nagy szükségem lenne rád.

Ölel: Harry

Átolvasta a levelet, majd kihúzta az emlékezetkieséses részt és a furcsa álmokat. Nem szabad óvatlannak lennie, ha tényleg vadásznak rá, a levelet is elfoghatják, és jobb, ha óvatosan fogalmaz. A címzést is átírta Holdsápra, biztos, ami biztos alapon.
Eldöntötte, hogy másnap még a reggeli előtt felmegy a bagolyházba, és elküldi a levelet Remusnak. Mindenképpen tiszta vizet kellett öntenie a pohárba, mert úgy érezte, máskülönben meg fog őrülni.

Ahogy figyelte Hedviget, amint szárnyra kap, és az erős széllel dacolva elindul, hogy kézbesítse a levelet, a szíve megtelt reménnyel. Végre lesz valaki, akiben feltétlenül megbízik, és akitől bátran kérdezhet bármit. Talán még Siriusról is beszélhet majd vele, mert ezt eddig senki mással nem tette.
Nem is sejtette, hogy a levele milyen éktelen haragra gerjesztette a vérfarkast, mikor felbontotta. Remus első mérgében magához vette az úti köpenyét, és eldöntötte, hogy elmegy a Roxfortba, de nem azért, hogy szívélyesen elbeszélgessen Harryvel, hanem hogy elmondja neki, milyen nagyot csalódott benne, mert az ostoba hősködése miatt elvesztették Siriust.

* A főzetről Aspen történetében olvastam először.