20.

Kígyó lapul a fűben

Harry vacsora utánig halogatta a találkozást az igazgatóval. Olyan lassan evett, ahogy csak tudott, de Hermione egyfolytában megrovóan pillantott felé, amikor valami kifogást igyekezett odamotyogni Ronnak, amiért ma mégsem tud időt szakítani Dumbledore professzorra.

– Talán nem kéne zavarnom, biztosan elfoglalt… Azt hiszem, nem megyek…– próbálkozott Harry egy újabb kifogással.
– De elmész! – sziszegte Hermione, felmarkolva a tökleves kancsót. – Fejezd be a siránkozást!
– Haver, nem szívesen mondom ezt, de Hermionénak igaza van, beszélned kell Dumbledore-ral – mondta Ron sajnálkozva.
– Jó, rendben van – motyogta Harry beletörődően.

Igazából nagyon nem volt rendben. A barátai könnyen beszéltek, Ronnak még akkor is jobban ment a varázslás, amikor másodikban eltörte a pálcáját. Neki elvileg tökéletes állapotba van a varázspálcája, mégsem tud vele még csak Lumost sem végrehajtani.

Ott ácsorgott egy ideig a csigalépcsőt rejtő kőszörny előtt, és reménykedett benne, hogy az igazgató jelszót cserélt, mert akkor tényleg lenne megfelelő indoka, miért nem tudott vele beszélni, és ebbe már Hermione sem köthetne bele.
A jelszó azonban nem változott a múltkori alkalom óta, és mire meggondolhatta volna magát, már bent volt az igazgatói irodában.

– Harry, mi szél hozott? – kérdezte derűs mosollyal az igazgató. – Ugye nem azért jöttél, hogy behajtsd rajtam a múltkori ígéretem? – kacsintott a fiúra.
Potter elgondolkozott egy pillanatra, vajon a férfi valóban betartaná-e, amit ígért, és nem kényszerítené többet, hogy különórára járjon Pitonhoz.
– Nem ezért jöttem, uram – felelte a fiú.
– Kérlek, fogalj helyet, téged mindig szívesen látlak, Harry. – Dumbledore felé kínált egy tálat, tele furcsa kinézetű édességgel. – Már jómagam is fel akartalak keresni. A délután megkaptam a levelet a minisztériumból. Beszélni akarnak veled és Perselusszal a gyámságot illetően. Ugye nem kell mondanom, hogy mennyire fontos, hogy biztonságban legyél?
– Más szóval azt szeretné, ha beleegyeznék a dologba? – kérdezte Potter, hátradőlve a széken.
– Tudom, hogy nem kérek tőled keveset…
– Tök mindegy – vonta meg a vállát a fiú. Dumbledore halványan elmosolyodott. – Úgy értem, nem számít.
– Bár benne járok a korban, azért még megértem a diáknyelvet – bólintott mosolyogva. – Az én időmben ugyan más volt a módi, de persze van olyasmi, amit még ma is használtok.
Harry zavartan mosolygott. Igazán nem akarta megsérteni az igazgatót, de biztosra vette, hogy semmi olyasmit nem mondanak már, amit ötven éve…

Albus felbontott egy citromporos zacskót, és ráérősen ízlelgetni kezdte a savanykás port.
– Hova tettem az udvariasságomat? – csóválta meg a fejét Dumbledore. – Mondd csak, Harry, mit tehetek érted?
– Valamit mutatni szerettem volna önnek.
Harry kelletlenül elővette a varázspálcáját, és megpróbálta arrébb mozdítani vele a tálat az asztalon. Az édességes tálka megbillent, de ezen kívül nem történt vele más. Aztán a Lumos varázsigével próbálkozott, de az eredmény újfent nagyon gyatra lett.
– Hát, nagyjából ennyi lenne… Azt hiszem, nem tudok varázsolni. – Még saját magát is meglepte a hangjából áradó fásultság.
– Ezt mióta tapasztalod? – kérdezte az igazgató elképedve, bár a választ már sejtette.
Harry elmondta, hogy az első tanórákon még nem igazán tűnt fel neki a dolog, azt gondolta, csak kijött a gyakorlatból, de az utóbbi időben egyre rosszabb lett a helyzet.

Az igazgató hümmögve bólogatott, közben pedig villámgyorsan megkörmölt egy levelet, és útjára bocsátotta egy iskolai bagollyal, ami abban a pillanatban ott termett, ahogy a férfi kinyitotta az ablakot. A fiút érdekelte volna, hogy hívta oda ilyen gyorsan az igazgató a madarat, de nem akarta, hogy a mágus azt higgye, az ilyesmi jobban foglalkoztatja, mint a varázspálcájával kapcsolatos gondok. Dumbledore a kandallóhoz vonult, beleszórt egy marék Hop-port, majd Piton lakosztályát kérte.

– Perselus, kérlek, gyere fel az irodámba, akadt egy kis problémánk. Oh, és kérlek, szólj Miss Tonksnak is.
Egy perc sem telt bele, és mind a ketten ott álltak a kandalló előtt, érdeklődő tekintettel méregetve Harryt.
– Igazgató úr, mit tehetek önért? – kérdezte Piton, tekintetét le sem véve a fiúról.
– Harry, minden rendben van? Csak nem kerültél bajba? – lépett oda Dora a fiú székéhez, és bátorítóan megszorította a vállát.
Dumbledore tagadóan megrázta a fejét, majd intett Potternek, hogy a másik két felnőttnek is mutassa meg, amit az előbb neki.
Tonks és Piton tágra nyílt szemmel, letaglózva álltak. Egyikük sem tudta, mit mondhatna. Mikor az igazgató feje megjelent a kandallóban, Piton nem gondolta, hogy akkora baj van. Amikor észrevette, hogy Harry is az irodában van, azt gondolta, a fiú az okklumencia órákat akarja megszüntetni, és őket azért hívatták ide, hogy megpróbálják lebeszélni erről. De álmában sem hitte volna, hogy tegnap, mikor rájött, hogy Harrynek gondja van a pálcahasználattal, akkor az egészen pontosan azt jelentette, hogy nem tud varázsolni. Még a legegyszerűbb ráolvasásokat sem tudja elvégezni.

– Miss Tonks, lenne olyan kedves megvizsgálni Harry pálcáját, lehet, hogy csak egy rontással van dolgunk – mondta bizakodóan az igazgató.
Dora lassan bólintott, és átvette a pálcát a fiútól. Fél óra feszült várakozás után a nő kimondta, amitől mindenki tartott a szobában.
– Nem találtam semmilyen rontást a pálcán, elvileg jól kéne működnie. De talán nem ártana elküldenünk a minisztériumba.
Piton lerogyott a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.
– Bízom a képességeiben, kedvesem – emelkedett fel Albus a székéből, és elindult az ajtó felé, aminek a túloldalán már ott állt Mr. Ollivander. – Kedves barátom, elnézésedet kérem a késői zavarásért, de mindenképpen ide kellett jönnöd. Különös dolog történt…
– Nem tesz semmit, Albus, a te kérésednek mindig szívesen teszek eleget. – A hajlott hátú öregember közelebb sétált a szobában tartózkodókhoz. Udvariasan biccentett Pitonnak, és kezet csókolt Dorának. – Áh, Mr. Potter, hát ön is itt van? – Szívélyesen kezet rázott a fiúval.
– Mr. Ollivander, azt hiszem, valami gond van ezzel – nyújtotta felé a varázspálcát Dorothea. – Én ugyan nem találtam rajta rontást, de jobb, ha ön is véleményt mond róla. Elvégre jobban ért a pálcákhoz.

A pálcakészítő megmarkolta a varázspálca nyelét, és tüzetesen megvizsgálta.
– Ez itt nem az öné… Minden pálcára emlékszem, amit valaha csináltam. A magácskáé rózsafából készült, tíz és fél hüvelyk hosszúságú, és egy igen szép unikornis adta hozzá a magját. – Tovább vizsgálta a pálcát, egészen közel tartotta vizenyős szeméhez. – Ez itt Mr. Potterhez tartozik.
– Harry, kérlek, próbálkozz meg újra valamilyen varázslattal – szólalt meg az igazgató.

Potter újfent nekifogott egy egyszerű bűbájnak, de megint nem járt sikerrel. Kezdte egyre jobban szégyellni magát, és ezen sem segített Piton sem, aki összeszűkült szemmel követte minden mozdulatát. Olyan érzés volt ezek között az emberek között lenni, és bemutatni, mennyire ügyetlen, mintha a Roxfort folyosóján kellett volna végigvonulnia anyaszült meztelenül.

Ollivander úr gondterhelt arccal újra vizsgálni kezdte a pálcát, miközben ide-oda járkált a szobában, és magában motyogott. Valami ismeretlen, ősi nyelven beszélhetett, mert bár Harry egészen közel ült hozzá, egy szavát sem értette. Az öregember időnként meglendítette a pálcát, amiből kék szikrák lövelltek ki, hajlítgatta, forgatta, morzsolgatta a végét, majd végül megállt a többiekkel szemben.

– Én még soha nem láttam ilyet, pedig elhihetik, hogy nagyon régóta készítek varázspálcákat – kezdett bele a férfi.
– Mi baja van? – szólt közbe Harry kapkodva. – Meg tudja javítani? – Ökölbe szorította a kezét, és azért fohászkodott, hogy a válasz igen legyen.
– Ezt a pálcát nem kell megjavítani, mert tökéletesen működik. – A kijelentése újabb döbbenetet váltott ki mindenkiből.
– Azt akarja mondani, hogy a fiam… – Harry helytelenítően nézett Pitonra. – Úgy értem, hogy Harry varázserejével van gond?
– Nem, ezt egyáltalán nem állíthatom. Mr. Potter varázsereje bizonyára kifogástalanul jó állapotban van, ahogy ez a pálca is – lóbálta meg a kezében.
– Hogy mondhatja ezt, hiszen látta, hogy nem tud vele varázsolni! – csattant fel Dora, és idegesen megindult az öregember felé, de Piton elkapta a karját, és visszatartotta. – Perselus, nem lehet, hogy… – A hangja elcsuklott.

Mr. Ollivander megvárta, amíg mindenki lenyugszik, majd Harryhez fordult.
– Mr. Potter, történt önnel mostanában valami különös, valami váratlan? – tudakolta a férfi. – Olyasmi, ami megrendítette, esetleg megváltoztatta önt?
Harry először megrázta a fejét, de aztán úgy vélte, jobb, ha megmondja az igazat.
– Meghalt a keresztapám… És véletlenül magamra borítottam egy bájitalt, és elvarázsolódtam pár hónapra – horgasztotta le a fejét.
– Harry kisgyerekké változott, Garrick. Az egész nyarat egy menedékházban töltötte Perselus és Miss Tonks felügyelete alatt – sietett a segítségére az igazgató. – De ez az információ szigorúan bizalmas. Ezekben a vészterhes időkben nem tudhatjuk, kiben bízhatunk…
– Hogyne, hogyne – bólogatott Ollivander. – Tudod, kinek az oldalán állok.
– Soha nem kételkedtem a lojalitásodban – bólintott Albus. – Mellesleg, ezekhez az információkhoz már maga Voldemort is hozzájutott… Megjegyzem, nem volt ínyére a dolog.

– Gondolja, hogy ennek köze lehet a pálca furcsa viselkedéséhez? – kérdezte Dora. – Úgy értem, Harry már visszaváltozott, bár nem igazán emlékszik a nyárra, de nagyjából újra önmaga.
– Megpróbáltuk felszínre hozni az emlékeit, de ez jóval azután történt, hogy észlelte, hogy gondok vannak a pálcájával – jegyezte meg Piton. – Lehet, hogy segítene, ha újra emlékezne? Meglehet, hogy eltartana egy ideig, hiszen erős fájdalommal jár, ha kényszeríteni próbálom az elméjét. Az emlékei egy részét elzárta saját maga elől. – Az öregember nem szólt egy szót sem, és Harry legszívesebben jól bokán rúgta volna érte.

Ollivander újra járkálni kezdett, ezúttal sokkal hosszabban, mint előtte. Piton ingerülten beletúrt a hajába, és kérdezés nélkül Albus italos pultja elé lépett, öntött magának egy kiadós adag whiskyt, amit szinte egy hajtásra megivott. Újratöltötte a poharát, és a boszorkány felé nyújtotta, de Tonks nemet intett a fejével.

– Mint mondtam, a pálca remekül működik, és szolgálja is a gazdáját, lojális hozzá… Csak éppen már nem Mr. Pottert tartja a gazdájának – mondta a férfi csüggedten. – Még soha életemben nem láttam ilyesmit, de hallottam néhány esetet. Egy varázsló egyszer majdnem belefulladt egy tóba, de az arra járó muglik kihúzták, és életre keltették.
– Úgy érti, újraélesztették – javította ki Dora morogva.
– Úgy van, kedvesem – bólintott a pálcakészítő. – Attól a naptól fogva más ember lett, új életet kapott, teljesen megváltozott, és a pálcája többé már nem szolgálta. Megváltozott, és a pálca csak a régi énjéhez volt hűséges.
– Velem is ez történt? – bökött a mellkasára Harry. – De hiszen én nem haltam meg. Vagy igen? – nézett elkerekedett szemmel Piton felé.
– Azt hiszem, itt a remek alkalom, hogy elmondjuk neki az igazat, Perselus – mondta Dora szórakozottan vigyorogva, ami az idegesség számlájára volt írható.
– Ne bolondozz, Thea! – vágta oda Piton, és lecsapta a poharat az igazgató asztalára. – Persze, hogy nem haltál meg a nyáron. – A szavait már Harrynek intézte. – De bizonyos, hogy változás állt be az életedben, és ez hatással van a mágiádra is.
– Akkor csináljuk vissza, akármi is történt, csináljuk vissza! – pattant fel a székből a fiú, olyannyira hevesen, hogy a széke hátravágódott. – Nekem kell a pálcám! Ez a pálca kell, mert neki is ilyen van – nyomta meg a szavait.
– Kinek van ilyen, Harry? – vonta össze a szemöldökét Dora.
– Voldemortnak! – kiáltotta a fiú.
– Ez így van, a Sötét Nagyúrnak a birtokában egy olyan pálca van, aminek a magja ugyanattól a főnixtől származik, ami ennek a pálcának a magját is képzi – bólintott Ollivander. – Különös véletlen, nemde?
– Ennek a véletlennek köszönhetem, hogy még élek!
– Garrick, ha nem lenne gond, örülnék, ha itt hagynád Harry pálcáját, feltűnő lenne, ha egyik napról a másikra nem lenne nála – szólalt meg az igazgató.
– Hogyne, ez csak természetes, sajnos nem igen tudnám hasznát venni…
– Ahogy én sem – morogta Harry az orra alatt.

Ollivander úr igyekezett megnyugtatni a fiút. Ő nem látta olyan szörnyűnek a helyzetet, véleménye szerint csak egy új pálcát kell készítenie a fiúnak. Dora kicsit félrevonta az öregembert, és elmondta neki dióhéjban a nyár eseményeit. Az öregembert csupán egyetlen tény foglalkoztatta, mégpedig az, hogy Harry a nyáron szüleiként szerette Pitont és Dorát. Ez mindenképpen olyan információ volt, amit fel kellett használnia az új pálca elkészítésénél, mert úgy vélte, itt van a durrfarkú szurcsók elásva. Éppen ezért az a merész ötlete támadt, hogy Piton pálcájának magját fogja ötvözni Dorothea pálcájának magjával. Ez igazi kihívás volt számára, mert még soha előtte nem csinált ilyesmit, és egy ilyen varázspálca elég szeszélyes is lehet…

– Cseppet se aggódjon, Mr. Potter, készítek magának egy új pálcát – jelentette ki a férfi.
– Akkor most menjek magával, ki kell próbálnom…
– Harry, azt mondta, készít neked – nyomta vissza a székbe Piton a fiút. Potter lerázta magáról a férfi kezét.
– Úgy van, még el kell készítenem, de már van is egy ötletem, amilyen gyorsan csak lehet, megcsinálom, és én magam fogom elhozni önnek, hogy kipróbálhassa – hajolt meg a férfi, majd nem sokra rá, elhagyta a szobát.

A három felnőtt megkönnyebbült, most, hogy tudták, csak idő kérdése, és Harrynek lesz új pálcája. Dumbledore egy idő után az okklumencia órákról kezdett el beszélni Pitonnal. Dora fél szemmel a fiút figyelte, aki még mindig megtörten meredt maga elé. Harry úgy érezte, mintha nem is a szobában lenne, hanem a kinti tóban süllyedne egyre mélyebbre, és nem tud a felszínre úszni. A tüdejéből kiszorult minden levegő. Mi lesz most vele? Ki lesz ő a pálcája nélkül? Annyi mindent köszönhetett már annak a fadarabnak. Nem bírt tovább ott ülni, és hallgatni, ahogy róla beszélnek, mintha ott sem lenne.

Másodszorra döntötte fel a széket aznap este, és szélsebesen futásnak eredt. Még hallotta, ahogy Piton utána kiált, mielőtt bevágta maga után az ajtót.
El akart menekülni, valahol máshol lenni, ahol nem kell gondolkoznia. Azonban a folyosó végén a tölgyfakapu előtt meg kellett állnia, nem bírt tovább futni, szúrt az oldala és remegett a lába. Begörnyedve köhögött, a szemét lehunyta.
Hirtelen megrohanta egy emlék. Az orrában érezte a sós tenger illatát, a nap jólesően melengető sugarait a bőrén…

– Hát itt vagy! – szorította meg valaki a vállát a sötétből kibontakozva.
Harry ijedten nyitotta ki a szemét.
– Remus? – kérdezte meglepődve, ahogy felegyenesedett. – Remus! – Az arcára kiült a boldog mosoly, és megpróbálta átölelni a férfit, de a vérfarkas kitért az útjából, és az arca dühös fintorba torzult.
– Mégis mit képzelsz? – hátrált még egy lépést. – Nem elég, hogy levelekkel zaklatsz, de még meg is akarsz ölelni?
– Én nem... Mi bajod van? – kérdezte a fiú értetlenkedve. – Csináltam valami rosszat?
– Hogy csináltál-e valami rosszat? – nevetett fel keserűen. – Megölted a legjobb barátomat, miattad elvesztettem az egyetlen embert, akit a családomnak nevezhettem! – Még soha azelőtt nem volt ilyen kemény a hangja. Fenyegetőn közelített a fiú felé, azzal a feltett szándékkal, hogy megüti. Harry rémülten hátrált, de a háta nekiütközött az ajtónak.
– Nem én öltem meg Siriust – védekezett, de Remust nem érdekelte. – Én is elveszítettem őt.
A barna hajú varázsló tekintetében látszott, hogy mennyire zaklatott.
– Miattad már soha semmi nem lesz a régi… – motyogta az orra elé, és mikor Harry azt hitte, már lenyugodott, elkapta a gallérját, és szorítani kezdte a nyakát.
– Stupor! – kiáltotta Piton feléjük rohanva.
Remus ernyedten eldőlt oldalra, Harry pedig lecsúszott az ajtó mentén.
– Még ez is – morogta a férfi, mikor odaért hozzájuk. – Vigyük a lakosztályomba – fordult hátra Dorához, aki bólintott, és belekarolt az ájult Lupinba.
– Én nem tudom… Nem tudom… – hebegett Harry remegő kezekkel.
– Te is velünk jössz – rántotta fel Piton a fiút a földről, majd nem törődve az ellenkezésével, elkezdte a pince felé vezető folyosón terelgetni.

Harry sokkos állapotban volt. Egész testében remegett, és csak félve mert a máskor oly jámbor Lupin felé nézni, akit Dora nagy nehezen leültetett egy székre. Piton eltűnt a laborjában, de csak egy percig volt távol. Mikor visszatért, két fiola volt nála. Az egyik egy apró, fekete folyadékkal teli, azt a fiú felé nyújtotta, és ráparancsolt, hogy igya meg. A másik egy jóval nagyobb, amiben kék, füstszerű anyag gomolygott.

– Mondtam, hogy idd meg! – csattant fel Piton, látva Harry tétovázását.
– Ne beszélj vele ilyen hangon! Nem látod, hogy mennyire megrémült? – lépett oda Harryhez a boszorkány, és egy pohár vizet nyújtott neki, amit a fiú hálásan elfogadott, mert a bájitalnak égett gumi íze volt, bár megszüntette a remegését, és sokkal jobban érezte magát.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mit csinál itt Lupin – morogta Piton, miközben kihúzta a lombik dugóját. – Az őrhelyén kéne lennie.
– Én hívtam ide, nem tudtam, hogy nem jöhet – mondta Harry halkan.
– Mikor hívtad ide? – fordult felé Piton.
– Ma reggel… – Elgondolkozott rajta, hogy megemlítse, hogy miért is hívta, de úgy döntött, most nem szabad hazudnia. – Furcsa álmom volt.
Dora dühösen nézett Pitonra.
– Képzeld, Perselus, Harrynek furcsa álma volt – jegyezte meg a nő.
– Nem mondod? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Talán nem véletlen.
Potter csak ide-oda kapkodta a fejét. Miről beszélnek ezek?
– Harry, elmondod miről álmodtál? – Dora hangja szeretetteljesen csengett, mint annak a nőnek a fiú emlékeiben.
– Megint azt álmodtam, hogy kisfiú vagyok, és mi… Mi együtt voltunk. Aztán megtaláltam az albumot és… Miért viselkedik így velem? – fakadt ki Harry. Könnyebb volt erről beszélni, mint beismerni, hogy az emlékei egy része visszatért.
– Nincsenek emlékei – felelte röviden Piton. – Akárcsak neked.
– Szóval rólunk álmodtál. És mit gondolsz erről? – próbálkozott tovább a nő.
– Nem tudom, különös volt, nem tűnt valóságosnak – felelte Harry, oda se pillantva a boszorkányra.
– Tudom, hogy nehéz elfogadnod… – A fiú grimasza Dorába fojtotta a továbbiakat.

Piton Lupinra szegezte a pálcát, és felébresztette. A vérfarkas nyöszörögve nyitogatni kezdte a szemét. Nem érezte magát jól, hányingere volt, forgott vele a szoba. Beletelt pár másodpercbe, mire kitisztult a feje, és körbenézve megpillantotta Harryt.

– Te? – Megpróbált felkelni a fotelből, de Piton erőteljesen visszalökte.
– Ezt idd ki, mielőtt újra hozzászólsz a fiamhoz! – Nem lehetett tudni, hogy Lupin azért engedelmeskedik, mert a bájitalmesteren látszott, hogy nem tréfál, vagy mert annyira megdöbbentette a dolog, hogy Piton fiaként emlegette Harryt, de automatikusan a lombikért nyúlt.
Harrynek elképzelése sem volt róla, hogy lehet valamit meginni, ami légnemű, de aztán rájött. Ahogy a vérfarkas a szájához emelte a palackot, a füst kiszállt belőle, és a fülén, orrán és a szemén keresztül beszívódott. Remus párszor megrázkódott, és furcsa, ugatásszerű hangot hallatott, majd ültében előrebukott, és percekig nem mozdult.
– A fejem… – nyöszörögte, mikor újra feléjük pillantott. – Adj nekem valamit, mert széthasad a fejem. – A hangja sokkal lágyabb volt, mint korábban.
– Az emlékeid miatt van, megterhelik az elmédet – magyarázta Piton, majd újra elvonult a laborjába. – Légy türelemmel!
Harry kicsit hátrébb húzódott a kanapén, nem volt benne biztos, hogy nem lesz-e újabb támadás céltáblája.

– Jobban vagy, Remus? – guggolt oda mellé a boszorkány.
A férfi hosszú percekig nem szólalt meg. Ahogy az emlékei elárasztották az elméjét, megszűnt benne minden harag, és nem érzett mást, csak békét. Nem is értette, miért volt olyan dühös alig egy fél órával ezelőtt, teljesen össze volt zavarodva.

– Remus, minden rendben van? Szólalj már meg! – nyüstölte a boszorkány.
Lupin pislogott párat, mintha zavarná a fény, majd a nő felé fordult.
– Dora, édes, Dora – mosolygott rá a férfi. – Sokkal jobban leszek, ha már nem fog így lüktetni a fejem.
– Én…ööö. – Csak ennyire tellett Harrytől.
– Harry, örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – biccentett Remus barátságosan.
– Téged is jó újra látni – felelte Potter elvékonyodott hangon. Egyszer látta a televízióban a Jekyll és Hyde egyik feldolgozását, és a gondolatai most afelé kalandoztak el.
– Remus azért volt ilyen furcsa, mert nem voltak meg az emlékei, illetve egy részüket Perselusnak adta, hogy megvédjen minket – fogott bele a magyarázatba Dorothea. – Rajtunk kívül csak ő tudott a tengerparti házról, és biztosak akartunk benne lenni, hogy senki nem talál ránk. Hidd el, hogy ez nagy áldozat volt tőle.
– Miért, mi történt? – rázta meg a fejét zavarodottan Lupin, miközben átvette a fájdalomcsillapító bájitalt Pitontól.
– Rátámadtál Harryre, még mindig abban a hitben éltél, hogy ő a hibás Sirius haláláért. Elfelejtetted, hogy már nem haragszol rá… Az emlékezet csúf tréfát űzött veled. Megjegyzem, nem te vagy az egyetlen, akinek nincs meg minden emléke. – Dora jelentőségteljesen nézett Harryre.
A fiú elfordította a fejét.
– Igazán röstellem a dolgot – pattant fel a székből, bár kicsit megszédült, ezért vissza kellett ülnie. – Nem akartam neked rosszat, Harry. Volt idő, amikor majd' felemésztett a bánat Sirius miatt, kérlek, nézd el nekem, ha bármi rosszat mondtam. Eltartott egy ideig, míg beláttam, de már tudom, hogy nem a te hibád.
Harry szívéről szikla nagyságú súlyok ereszkedtek le. Ez volt az, amit egészen mostanáig hallani akart valakitől, akinek szintén ugyanolyan fontos volt a keresztapja.
– Jó, hogy újra köztünk vagy – mosolygott a fiú kicsit keserű szájízzel. – Én nem szeretnék mást, csak hogy minden olyan legyen, mint régen. A keresztapám mindennél jobban hiányzik, és szeretném őt visszakapni, ahogy a szüleimet is.

Dora halkan felnyögött. Tudta, hogy Harry nem szándékosan akarta őt bántani, mégis úgy érezte, mintha pofonvágták volna. A legfájóbb mégis az volt, hogy a fiú észre sem vette, hogy az utolsó néhány mondata mennyire megváltoztatta a légkört a szobában. Perselus és Dora egyszer csak hátrálni kezdett a férfi hálószobája felé. Remus egy őszinte beszélgetés kellős közepén tartott Harryvel, és valahogy úgy érezték, nekik nincs joguk ott lenni körülöttük.

Pillanatok alatt megszületett a döntés. Oda kell adniuk Lily dobozát Harrynek, még akkor is, ha ez véglegesen elszakítja őket egymástól. Piton számított egyfajta reakcióra a fiától, és tudta, hogy nem fogja higgadtan végighallgatni őket, míg elmagyarázza, milyen úton került hozzá a doboz. Dora, életében először, gyűlölte Lily Pottert.

Harry még mindig nem vette észre, hogy egy jó fél órája kettesben maradt Remusszal a nappaliban. Annyi mindent el akart mondani a férfinak, úgy érezte, ha most nem önti ki a szívét, akkor megbolondul. Minden aggodalma, minden önvádaskodása megértésre talált a szelíd, barna hajú férfi személyében. Lupin maga is gyászolt, és teljesen át tudta érezni, min megy most keresztül a fiú. Bár kicsit különösnek találta, hogy Dora nem beszélgetett Harryvel ilyesmikről, hiszen nála jobban soha senki nem imádta Siriust. Arra már rájött, hogy a fiú nem emlékszik a nyárra, de ismerte Dorotheát, és nem gondolta volna, hogy ebbe csak úgy belenyugszik.

– Anyád nem szokott veled erről beszélni? – vonta össze a szemöldökét Remus.
– Kicsoda? – hökkent meg Harry. – Lehet, hogy mégsem vagy olyan jól?
– Rám gondolt – szólalt meg Dora, aki a bájitalmesterrel az oldalán újra visszasétált a nappaliba. – A nyáron még egy család voltunk… Tudom, hogy nem emlékszel, és nem akarsz hinni az álmaidnak sem. – Feltartotta a kezét, mielőtt a fiú félbeszakíthatta volna. – Akármit is gondolsz, mi igenis szeretünk téged, és nekünk ez az egész nagyon is valóságos. Én soha nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen fontos szerepet fog betölteni az életemben, de nem tehetek róla, én csak… Megszerettelek. – Homályos tekintettel Piton felé fordult. – Mindketten megszerettünk.
– Nem tudom, hogy erre mit kéne mondanom – pirult el Harry. Annyira kínos volt végighallgatnia Dora szavait. Tisztán látszott rajta, hogy mennyire zaklatott, de ő akkor sem tudta elfogadni azt, amiket álmában látott.
– Nem várjuk el tőled, hogy egy csapásra mindent megeméssz – mondta Piton, és odalépett elé. – Úgy vélem, itt az ideje, hogy ezt odaadjam neked.

Harry kissé bizalmatlanul méregette a dobozt, majd kioldotta a madzag csomóját, ami összefogta, és leemelte a tetejét. A legelső dolog, amivel szembetalálkozott, az az édesanyja fotója volt. A hirtelen jött boldogság azonnal átjárta az egész testét, és mohón beletúrt a dobozba, hogy megtudja, milyen kincseket rejt még.

– Ezt honnan szerezte? – kérdezte egy idő után, mikor már futtában gyorsan végignézett mindent.
– Nocsak, Lily? – Remus elvette Harry kezéből az egyik képet. – Milyen fiatal volt ezen a képen – mosolygott.
– Igen, és csodaszép – morogta az orra alatt Dora, leroskadva a fotelba.
Remus sajnálkozóan nézett rá, átérezte, hogy nem lehet neki könnyű, hiszen Harry nem emlékszik rá, és akaratlanul is összehasonlítja az igazi anyjával.
– Szóval, honnan van ez a doboz?
Piton hangosan sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
– A nagynénédtől kaptam, egyéb más holmidat is összecsomagolta, mikor elmentem hozzájuk, hogy figyelmeztessem őket, jobban teszik, ha elmenekülnek, mielőtt a halálfalók rájuk támadnak. – Piton várt a robbanásra, és nem is kellett csalatkoznia, Harry arca szinte rögtön dühös fintorba torzult. – Egyelőre még nem akartam neked odaadni, míg nem rendeződnek a dolgaink egymás között.
– Szóval már egy ideje magánál van? – csattant a hangja. – Szóval nem akarta odaadni? Csak ha rendesen viselkedek?
– Nem egészen ezt mondtam – sziszegte Piton, majd visszafogta magát. – Szívesen megmagyaráznék neked egy-két dolgot, de úgy vettem észre, hogy akármit is mondok, nem igazán számít neked.
– Tényleg nem – vágta oda a fiú.
– Higgadj le, Harry, megkaptad a dobozt – csitította Remus, de hiába.
– Igen, mert említettem, hogy hiányoznak a szüleim, de…
– Nincs de! – dohogta Dora, és felpattant a fotelből. Felkapta a fiú mellett heverő fedelet, a kezébe nyomta, és felhúzta a kanapéról.
A korábbi óvatosság, ahogy a vállára tette a kezét, mikor Remust felébresztették, nyomtalanul eltűnt. Dora szívét ellepte a keserűség, és minél előbb meg akart szabadulni annak okozójától.
– Nálad van, amit szerettél volna, most jobb lenne, ha elmennél – tolta az ajtó felé.
– Thea – szólalt meg Piton szokatlanul gyengéden.
Harry csodálkozva meredt a nőre. Nem gondolta volna, hogy kihajítja.
– Legjobb lesz, ha mindannyian lehiggadunk, és elgondolkozunk a történteken – mondta a nő rekedten. – Nem szeretnék veszekedni. Menj, Harry, kérlek!
– Sajnálom – suttogta alig hallhatóan a fiú, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.

Harry magához szorította a dobozt, és szinte körbe se nézett a klubhelyiségben, mikor belépett a portrélyukon. Céltudatosan haladt a hálószobájához vezető lépcső felé, de Hermione elé toppant a semmiből.

– Hogy ment, beszéltél Dumbledore professzorral? – kérdezte, majdnem lesodorva a fiút az első lépcsőfokról. – Mit mondott neked, találtatok valamilyen megoldást? A mágiáddal van gond?
– Hermione, hogy válaszoljon neked, ha nem is hagyod szóhoz jutni? – csóválta meg a fejét Ron. – Mellesleg jó lenne, ha nem kiabálnál, nem kell mindenkinek tudnia – bökött a fejével egy csapat harmadéves felé, akik érdeklődve tekintgettek feléjük.
– De ha nem nyaggatom, nem fogja elmondani – húzta fel az orrát a lány. – Talán már neked is feltűnt, hogy Harry mostanában nem igazán közlékeny.
– Én is itt állok – morogta Harry. – Utálom, mikor ezt csináljátok.
A barátai bocsánatkérőn biccentettek.

Potter végül úgy döntött, hogy a doboz még várhat egy ideig, pedig igazából semmi mással nem akart foglalkozni, de tudta, hogy Hermione nem fogja békén hagyni. Kerestek egy csendes sarkot, Granger a biztonság kedvéért még egy magánéletbűbájt is maguk köré vont, tanulva a múltkori esetből, és Harry belekezdett, hogy elmesélje, mi történt az igazgatói irodában. Szívesen kihagyta volna Piton és Tonks professzor jelenlétét az események elmondásából, de akkor semmi értelme nem lett volna annak, hogy miért az ő pálcájuknak a magjából akarnak egy újat készíteni neki.

– Várj csak, haver – ütközött meg Ron – Tényleg azt gondolod, hogy Piton olyan, mintha az apád lenne? – Harry hevesen megrázta a fejét.
– Nem gondolom úgy – szűrte a fogai között.
– Akkor miért akarják felhasználni az ő pálcamagját is? – erősködött a vörös hajú fiú. – Ez az egész nem frankó.
– Az, nem frankó – mondta Harry megtörten.
– Szóval, Miss Tonks olyan, mint az anyukád, és Piton professzor…
– Nem kell ismételgetni, Hermione! – torkolta le Potter a lányt.
– Jó, csak nem értem, hogy jutottak erre a következtetésre. – Hermione összevonta a szemöldökét gondolkozás közben. – Talán ők…

Harry keserűen felsóhajtott, és egy mozdulattal csendre intette a lányt. Kénytelen volt beszámolni nekik az álmairól, legfőképpen az utolsókról, amiket már olyan tisztán látott, hogy nem vonhatta kétségbe a valódiságukat, akármit is állított korábban Piton lakosztályában. Ahogy felidézte az álmokat, rájött, hogy akkora viszolygással tölti el a gondolat, hogy Piton és ő ennyire közel kerültek egymáshoz, hogy egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen. Öt év keserű bánata, megbántottsága és utálata tört fel benne, ahányszor csak a férfira gondolt. Az sem segített, hogy tudta, Tonks professzor is ugyanazt akarja tőle, mint Piton. Persze a nő kedvességét könnyedén elfogadta, és még akár barátok is lehettek volna, mint Remusszal, de valahogy furcsa volt úgy gondolnia rá, mintha az anyja lenne.
Meglehet, a kora miatt volt furcsa elfogadni azt, hogy az anyja akar lenni, hiszen annyira fiatal volt. Vagy azért, mert neki soha nem volt része igazi anyai szeretetben, mióta Lily meghalt. Persze Mrs. Weasley tűzbe ment volna érte, és Harry mindig is hálásan fogadta a törődést, voltak pillanatok, mikor szívesen a része lett volna a Weasley családnak. De Sirius kapcsán rájött, hogy leginkább saját családot szeretne, nem pedig olyat, ahova sajnálatból fogadják be.

– Azt hiszem, Piton professzor komolyan gondolja, hogy szeret téged, Harry – szólalt meg halkan Hermione. – Amikor felébredt az Odúban, egyből téged és Miss Tonkst akarta megkeresni, és rettentően mérges volt, amiért Dumbledore professzor nem tudta megmondani, hol vagytok.
– Erre én is emlékszem, bár ez nem jelenti azt, hogy szereti Harryt – mondta Ron, megborzongva a „szereti" szónál. Számára is visszataszító volt a gondolat, hogy Piton bármilyen kapcsolatban álljon a barátjával.
– Ezt azután gondoltam, mikor kimentem a kertbe, hogy beszéljek vele…
– Kertbe? – Harry pillantása furcsálló volt.
– Nagyon feldúlt volt, amiért nem tudott a nyomotokra bukkanni, így kiment, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Tényleg aggódott érted. Láttam rajta…

Harry tudta, hogy az a kisfiú nagyon várta, hogy Piton visszatérjen. Az a kisfiú az apjának tekintette, és szerette őt. De ő már nem lehetett többé az öt éves Harry. A szíve legmélyén örült, hogy az a kisgyerek boldog volt, ha csak egy nyáron át is, de ő nem tudta elképzelni, hogy ez az egész most is így legyen. Talán… Talán ha Piton végre rendesen bocsánatot kérne tőle, akkor el tudna indulni valamilyen úton.

A szőke nő aggódva tekingetett körbe, ahogy a baljóslatúan sötét márvánnyal borított folyosón haladtak. A férje fejét leszegve kerülte az itt-ott felbukkanó halálfalók gúnyos tekintetét.
A trónterem közepén Voldemort pózolt precízen faragott székében. Az egyik oldalán Féregfark térdepelt, akin jól látszott, hogy mennyire retteg, a másikon Nagini sziszegett elégedetten.
Narcissa meghajolt a Sötét Nagyúr előtt, majd oldalra húzódott Bellatrix mellé, aki őrülten vigyorogva figyelte Voldemortot.
Malfoy kilépett a gyér gyertyafénybe, és mélyen meghajolt ura előtt.

– Lucius, azért jöttél, hogy újra kiérdemeld a bizalmam? – kérdezte Voldemort lekicsinylő hangnemben a trónján ülve, bal kezével a karfa felé nyújtózkodó Nagini fejét simogatva. – Biztató híreket kaptam az imént, és ez arra sarkall, hogy cselekedjem. Készen állsz arra, hogy próbára tedd magad ismét?
– Bármit megteszek, Nagyuram – hajolt még mélyebbre az alázatos szőke varázsló. – Parancsolj velem.

Voldemort felpattant a trónról, és gyorsan átszelte a távolságot, ami Luciust és őt választotta el. Narcissa ijedten kapott a testvére keze után, de Bellát annyira elbűvölte a jelenet, hogy észre sem vette, a nővére mennyire ideges. A kígyószemű férfi sápadt kezével Malfoy álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
A valaha ápolt és meglehetősen jóképű Lucius most megviselt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, az álla borostával tarkított, és a tekintete rémült volt.

– Azt mondod, bármit? – A Sötét Nagyúr hangja negédes volt. – Te nem tehetsz már semmit sem. Elbuktál, Lucius. – Durván eltaszította magától a szőke varázslót, így Malfoy a többiek hangos nevetése közepette elterült a mocskos, porlepte kőpadlón.
– Csak még egy esélyt adj, Nagyuram, megszolgálom, ígérem – esdekelt Malfoy.
– A család becsülete… Fontos, igaz? – Voldemort újra megközelítette a térdepelő varázslót, és néhányszor körbesétált Malfoy körül. – Ki tudná visszaadni a becsületed, a rangod?
– Nagyuram…
– A fiad! – harsogta Voldemort. – A fiadat akarom, azt akarom, hogy hozzon el nekem valamit, amivel elcsalhatom Harry Pottert a kastélyból.
– Biztos vagyok benne, hogy Draco örömmel…
– Lucius! – Narcissa akarata ellenére is hangosan kimondta a férje nevét. Voldemort oldalra billentett fejjel közeledett az asszony felé.
– Mit is akartál nekünk mondani, Narcissa? – A nő torkát szinte fojtogatta a jeges rémület.
– Draco… Draco még gyerek, én nem vagyok benne biztos…
– Úgy véled, a fiad alkalmatlan arra, hogy engem szolgáljon? – csattant fel a férfi. – Talán ő is egyike lenne azoknak, akik ok nélkül érdemelték ki a bizalmam? – Megvetőn Luciusra pillantott a válla felett.
– Nem, Nagyuram – borult térdre Narcissa. – Draco hű szolgálód lesz, ahogy mi mindannyian.

A Malfoy házaspár egymásba karolva sietősen hagyta el a rémisztő házat, ahol Voldemort bujkált. Mindketten a gondolataikba merültek. Lucius azon töprengett, hogy fogja rávenni a fiát a dologra, Narcissa viszont azon aggodalmaskodott, hogy fogja megóvni a fiút.