22.

Az árulók bukása

Ron már alig bírta nyitva tartani a szemét, pedig nagyon aggódott Hermionéért. Harry viszont le sem vette a tekintetét a térképről, mert azonnal tudomást akart róla szerezni, amint a többiek visszatérnek a kastélyba. Rettentően féltette a barátját, és a gyomra ökölnyire szűkült idegességében. Egy kis hang a fejében azt suttogta neki, hogy Doráért és Pitonért legalább annyira izgul. Bízott a bájitalmesterben, soha azelőtt nem mondhatta még ezt el róla, de most tudta, hogy nem fogja cserben hagyni. Hinni akart a férfi erejében, a rendíthetetlenségében és a neki tett ígéretében. Mert megígérte, igaz? Vissza fogja hozni Hermionét, történjék bármi…

Dora próbálta visszataszítani a húgát a hordágyra, aki fájdalmasan nyöszörgött és forgolódott, míg be nem értek a gyengélkedőre. Nem akart tudomást venni a testvére erős fájdalmáról, mert akkor el kellett volna ismernie, hogy milyen nagy a baj. Ez most nem történhet meg, most nem fogja őt elveszíteni! Nem tudott ezzel szembenézni.
Madam Pomfrey sietett eléjük, és mikor meglátta, milyen állapotban van Tonks, egy apró, ijedt hang hagyta el a száját, holott szokva volt a legkülönfélébb sérülésekhez. Azonnal ráirányította a nő testét az ágyra, és rögvest tucatnyi gézlapot és fertőtlenítő főzetet hozott a gyógyszeres szekrényből. Mikor visszafelé haladt az ágyhoz, vetett egy futó pillantást a Granger lányra, de Perselus bólintással jelezte neki, hogy ő jól van.

A férfi kiszolgálta magát a gyengélkedő készleteiből, és egy fiola nyugtató főzetet, valamint fájdalomcsillapítót adott be Hermionénak, mielőtt helyre rakta a bokáját. A lány még mindig ijedtnek látszott, de legalább nem esett komolyabb baja, nem úgy, mint Tonksnak, akinek alaposan összemarcangolták a vállait.

Harry és Ron szinte versenyt futottak a gyengélkedőig, és majdhogynem kitépték a kétszárnyú ajtót a helyéről, ahogy berobbantak a helyiségbe. A javasasszony ezúttal nem utasította őket rendre, jobb dolga is volt annál, mint hogy két zabolátlan tinédzserrel foglalkozzon. Ron azonnal Hermione ágyához sietett, és aggodalmas arccal nézett rajta végig.
Hálát adott Merlinnek, hogy a bátyja és az apja is épségben visszatért a küldetésről, és félretéve minden férfias meggyőződését, mindkettőjüket hosszasan megölelte.

Harry viszont ledermedve állt az ajtóban Dora felé fordulva, akinek nem elhanyagolható mennyiségű vér szennyezte a kezeit és a ruháját. Mi történhetett? – futott át az agyán.
A fiú torka elszorult, ahogy a boszorkány könnyektől maszatos arcát fürkészte.

– Dora, megsérültél? – kérdezte rémülten. A nő némán megrázta a fejét, nehezére esett beszélni. – Mi történt veled, jól vagy? – faggatta tovább Harry, majd tett egy esetlen mozdulatot a boszorkány felé, de Dora idegesen összerezzent, mikor megérezte a vállán Harry kezét.
– Semmi bajom – morogta összeszorított fogakkal, pillantását el sem szakítva a testvére kétségbeesett tekintetétől.
Nem volt benne biztos, hogy Tonks tudja, hol van, hogy mi történik vele. A tekintete ijedt és zavart volt. A szájával némán formálta a szavakat, és Dora tudta, hogy Remust keresi.

– Hermione rendben van, nem esett komolyabb baja – közölte Arthur a fiával. Ronból felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. – Szólnom kell anyádnak, hogy visszajöttünk, biztosan nagyon aggódik– mondta Mr. Weasley, és elhagyta a kórtermet.
Harry még mindig Dorát nézte, majd Ron odaszólt neki, mire észbe kapott, és ő is odament a másik betegágyhoz.
– Köszönöm – mondta Pitonnak címezve. A férfi csak bólintott. – Tudtam, hogy vissza fogja őt hozni.
– Megtisztelő a belém vetett bizalmad – szólt Piton lágyan, majd magukra hagyta a három gyereket, és lassan odament Tonks ágyához.

Poppy igyekezett elállítani a vérzést, de nem volt könnyű dolga. Bűbájokat olvasott Tonksra, a teste felett körözve a pálcájával, de a sebek nem akartak behegedni.
– Szükségem van egy erősebb vérzésgátló és sebhegesztő főzetre – fordult oda a javasasszony Perselushoz.
A bájitalmester elsietett a saját laborjába, hogy összeszedje, amire szükség van.

Tonks továbbra is fájdalmasan vonaglott, és egyre csak Remust szólongatta, aki a Szellemszálláson küzdött saját magával. Dorothea nyugtatóan végigsimított a húga homlokán, és közben azért fohászkodott, hogy életben maradjon.

– Minden rendben lesz, Dora, már jó kezekben vagy – mondta szelíden mosolyogva, hogy elrejtse valós érzéseit.
Valójában egyáltalán nem gondolta úgy, hogy minden rendben van. Remegett az idegességtől, és szüntelenül véres kezeit bámulta.
Minerva, Dumbledore professzor és Alastor Mordon egymást követve léptek be a kórterembe.
Bill és Kingsley időközben odaléptek Tonks ágyához, de nem akartak túl közel menni, nehogy útban legyenek. A boszorkány rémes állapotban volt. Sok vért veszített, és nagy fájdalmai voltak.
A szerecsen varázsló halkan beszámolt az eseményekről az igazgatónak, aki rezzenéstelen arccal hallgatta őt. Ron és Harry is hegyezték a fülüket, hogy elkapjanak néhány szófoszlányt. McGalagony professzor odasétált Hermione ágyához, és gyengéden megpaskolta a lány kézfejét.
– Örülök, hogy nem esett komolyabb baja, Hermione – szipogott, majd megrázta magát, és újra a jól ismert szigorú pillantásával mérte végig a két fiút.
– Nem megmondtam maguknak, hogy maradjanak a hálószobájukban? – feddte meg a diákjait. – Azt hittem, egyértelműen beszéltem.
– Minerva, érthető, hogy Harry és Ron ezúttal figyelmen kívül hagyta a kérésedet – lépett oda az igazgató. – Jó újra köztünk tudni, kedves Hermione – mosolygott a lányra. – Akarja, hogy értesítsem a szüleit?
– Ne, köszönöm, de nem kell – rázta meg a fejét a lány. – Csak aggódnának miattam, de már nincsen semmi bajom. El sem hiszem, hogy megúsztam ezt az egészet.
– Bizony hálával tartozunk a többieknek – mondta Dumbledore a válla felett az elmélyülten beszélgető férfiakra lesve.
– Piton professzor megmentette az életemet, és még nem volt alkalmam megköszönni neki…
– Nem fogja felróni magának, kedvesem – mondta Albus. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyjuk egy kicsit pihenni.
– Hallották az igazgató urat, visszakísérem önöket a hálókörletükbe – jelentette ki Minerva ellentmondást nem tűrően.
– Én itt maradok! – mondta Harry, és dacosan megvetette a lábát.
Piton a fiú mögé lépett, és megszorította a vállát.
– Hagyd csak, Minerva – mondta a boszorkánynak, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy Potter ellenkezni mert vele.
– Tanárnő, meddig kell itt maradnom, mert nem szeretnék túl sok óráról hiányozni – mondta Hermione.
– Jellemző, elrabolnak, megsérülsz, és neked az a legnagyobb gondod, hogy hiányzol majd bűbájtanról – forgatta meg a szemeit Ron.
– Nekem fontos a tanulás – húzta fel az orrát a lány.
– Ahogy látom, valóban nem esett komolyabb baja, Miss Granger – jegyezte meg McGalagony professzor, és mintha halványan elmosolyodott volna.

Perselus visszafordult Dorához, vigasztalón át akarta ölelni a nőt, de Dora lerázta magáról a férfi kezét. Azt kívánta, bárcsak most egyedül lehetne. Képtelen volt tovább nézni a húgát, nem tudta elviselni, hogy szenved. Csak most tudatosult benne igazán, hogy akár el is veszítheti a testvérét, és akkor ő már soha többet nem tudna a szülei szemébe nézni. Neki kellett volna vigyáznia a húgára, nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy velük tartson, de Nymphadora olyan elszánt volt.

Madam Pomfrey elzavarta őket az ágytól, hogy jobban hozzá tudjon férni Tonkshoz. Végre elállította a vérzést, és megitatott a boszorkánnyal egy jó adag nyugtatót, hogy el tudjon majd aludni.

– Minden rendben lesz vele – mondta Piton halkan, és a nő néma tiltakozása ellenére átölelte.
– Remélem is, mert én biztosan nem fogom közölni a szüleimmel, hogy… Hogy meghalt vagy valami ilyesmi – törölte le a könnyeit Dora. – Előbb észre kellett volna vennem a vérfarkasokat, ha gyorsabb vagyok, akkor…
– Nem a te hibád! – mondta Piton határozott hangon. – Megmentetted az életét!
– Ne eméssze magát, Miss Tonks – szólalt meg Minerva is, majd hirtelen elhallgatott. – Valami mozog a zsebében. – McGalagony szemöldöke a hajvonaláig szaladt.
Dora odakapott a talárja zsebéhez, majd belemélyesztette a kezét. Teljesen elfeledkezett róla, hogy mit talált az erdőben.
– Auu, te kis szemét! – kiáltott fel a nő, majd gyorsan kihúzta a kezét a zsebéből.

A többiek érdeklődve léptek oda hozzá, elképzelésük sem volt róla, mi lehet a nőnél. Dora távolabb lépett a húga betegágyától, és újra megkísérelte megfogni az állatot.
A farkánál fogva előhúzta a sivalkodó patkányt. Harry megdermedt, és olyan erősen szorította meg Ron karját, hogy a fiú feljajdult fájdalmában. Hermione már majdnem elaludt, de a vörös hajú fiú hangoskodásától kiment minden álom a szeméből, és most érdeklődve figyelte a többieket.

Madam Pomfrey befejezte Tonks sebének bekötözését, és összeszedte az üres gyógyszeres fiolákat. Kilépett a paraván mögül, és azonnal szembe találta magát a szabadulni vágyó rágcsálóval. Haragosan rázta meg a fejét, és közölte Dorotheával, hogy tilos állatot behozni a kórterembe.

– Csakhogy ez nem állat, ez egy varázsló, bár jobban illik rá a mocskos áruló féreg kifejezés! – dohogta a nő, majd ránézett a többiekre. – Készen álltok?
Kingsley és Piton előreszegezett pálcával álltak, és bólintottak.
Dora ledobta a patkányt a kőre, majd ő is gyorsan a pálcája után kapott, mert az állat azonnal futásnak eredt.
Mindenki pálcájából kék fénycsóvák lőttek ki, és egymás elé ugrálva próbálták eltalálni a patkányt. Végül Mordon bűbája talált célba, és Peter Pettigrew teljes életnagyságban ott állt négykézláb, pontosan Harry és Ron lábánál.
– Hello, Peter, kényelmesen utaztál? – kérdezte nyájasan Dora.
– Jaj, Harry, drága Harry, ne engedd, hogy bántsanak… Az apád jó ember volt, a barátom, ő soha nem engedné, hogy bántsanak – rimánkodott a férfi a fiú nadrágjába kapaszkodva.
– Tűnj innen! – rúgott felé Ron, de Peter ügyet sem vetett rá, továbbra is Harry arcát fürkészte vizenyős szemeivel, irgalomért könyörögve.

Piton pár lépéssel átszelte az őket elválasztó távolságot, majd durván megragadta a varázslót a ruhája gallérjánál fogva, és hátrarántotta. Pettigrew végigcsúszott a kövön, és csak a szemközti ágynál állt meg, aminek a rácsába hangosan beleverte a fejét.
– Ne merészelj még egyszer a fiamhoz érni, vagy akár szólni hozzá, különben a puszta kezemmel öllek meg! – közölte a férfival indulatosan.
– Lám csak, régi ismerős, nem kéne most halottnak lennie? – kérdezte Mordon, majd sebhelyekkel tarkított arca gonosz fintorba torzult.
– Vigyük az Azkabanba, a dementorok biztosan oda lesznek örömükben, ha megkaparintják – mondta Bill tőle szoltalanul jeges hangnemben. – Az ilyen nem érdemel mást, mint dementorcsókot.
Peter ijedten kapta arca elé a kezét. Elképzelni sem tudott szörnyűbbet annál a dolognál, ami vele történhet. Még a halál is jobb alternatívának tűnt volna. Dora agyán is átfutott a gondolat, hogy elcipeli a varázslók börtönébe ezt az áruló mocskot, amiért ártatlan muglikat ölt meg, csak hogy mentse magát.

– Elárulta a szüleimet – szólalt meg halkan Harry. A kezdeti döbbenet már tovaszállt, és most dühtől izzó pillantással méregette Pettigrew-t. – Gyáván elárulta a szüleimet, bíztak magában! – kiáltotta. – Sirius maga miatt ült tizenkét évig a börtönben!
– Meg fogjuk torolni rajta minden bűnét – mondta Dora, majd közelebb lépett a férfihoz, és a pálcáját nekinyomta az arcának, szemében vad, bosszúszomjas tűz égett. – De előbb elbeszélgetünk vele. Mit szólsz, Peter, van kedved egy baráti csevejhez? – A nő szája gúnyos mosolyra húzódott.

Dumbledore haladt elől, utána Kingsley ment, aki mögött az árulót vezették négy, rá szegezett pálcával. McGalagony professzor felkísérte Ront a hálókörletébe, és bár a fiú erősen tiltakozott, a nő ezúttal nem törődött vele. Harry Piton engedélyével felmehetett az igazgatói irodába.

Pettigrew-t lenyomták egy székre, és odakötözték. Perselus a legnagyobb örömmel feszítette szét a férfi szorosra zárt ajkait, és megitatta vele a Veritaserumot. Alig pár másodpercig bírt csak küzdeni a hatása ellen, majd a semmibe révedő tekintete elárulta, hogy a szérum már hat.
Végig az igazgató kérdezett, a többiek csak figyeltek.

Albus tudni akarta, ki volt az áruló a Rendben, és a meglepetése nem is lehetett volna nagyobb. Amelia Bones adta ki róluk az információkat, meglehet a mentségére szolgált, hogy Voldemort az unokahúga megölésével tartotta sakkban. Kiderült, hogy a Sötét Nagyúr tőle tudta meg Asthon hayesi búvóhelyüket, és azt is tudja már, hogy pontosan kik tartoznak a Rendhez. Mindenkit megfigyelés alatt tartanak és követnek. Arthur torka elszorult.

– Ha a családomnak bármi baja esik… – Nem tudta tovább mondani, még a gondolat is megrémítette.

Susane Bones elmondta a nagynénjének, hogy Harry nem tudja használni a pálcáját, ezért raboltatta el Voldemort a Granger lányt. Arra számított, hogy a fiú is a többiekkel lesz majd az erdőben. Peter állítása szerint Narcissa Malfoy nem akarta, hogy a fia részt vegyen a dologban, de nem volt választása.

– Mit tervez Voldemort? Bizonyára hamarosan meg fog minket támadni – mondta az igazgató, és feszülten várt a válaszra. – Mikor és hol támad?
– A Sötét Nagyúr nem avatott be minket minden részletbe, de támadni fog – felelte monoton hangon Peter. – Még karácsony előtt le fog csapni a mugliimádó férgekre, és mindent el fog pusztítani maga körül.
– Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! – morogta Mordon.
– Nem ejt majd foglyokat… – motyogta Peter. – Megjutalmazza majd azokat, akik mellé álltak.
– Ebben egészen biztos voltam – jegyezte meg keserűen Dumbledore.
– Kingsley, kérem, keresse fel a minisztert, és tájékoztassa a fejleményekről. – A szerecsen varázsló bólintott. – Mondja meg neki, hogy még ma át akarom szállíttatni a foglyot a minisztériumba, nem szándékozom a kelleténél tovább itt tartani a kastélyban.
– A Malfoy fiút is odavisszük? – kérdezte Kingsley.
– Nem, Dracót nem keverjük bele a dologba, de a másik két mardekárost sajnos nem hagyhatjuk ki belőle. – Albus arca ezernyi ráncba szaladt. Eddigi pályafutása alatt még soha nem kellett elfogatóparancsot kérnie egyetlen diákja ellen sem. Szörnyű idők jártak mostanság. Akiben megbízol, elárul, és már semmiben sem lehetsz biztos.

– Voldemort tudja, hogy Harrynek új pálca készül? – kérdezte Dora hirtelen.
– A Nagyúr nem tud erről – felelte Peter.
– Egészen biztos ez? – lépett oda a nő, és erőszakkal maga felé fordította a férfi fejét.
– Nem tud hazudni a szérum hatása alatt – jegyezte meg Piton.

Harry egész idáig egy szót sem szólt, biztosra vette, hogy a többiek talán meg is feledkeztek róla, hogy ott van. Most odalépett a boszorkány mellé, és megkérdezte azt, amit mindig is tudni akart.
– Miért árultad el a szüleimet? – Nem tehetett róla, de a hangja elcsuklott.
– Nem tehettem mást, a Nagyúr erős volt, ha nem teszem, megölt volna…
– Meg kellett volna halnod, te féreg! – sziszegte Piton, majd ökölbe szorította a kezét, és egy jókorát behúzott Pettigrew-nak.
– Perselus! – kiáltott fel Dumbledore, és felpattant a székéből. A sötét hajú férfi felvont szemöldökkel fordult felé. – Magam se csinálhattam volna jobban, fiam.
– Gyávaságból árulta el őket. – Harry ezt inkább magának mondta, de Pettigrew mégis válaszolt.
– Nem volt választásom…
– De igen, meg kellett volna őket védened, figyelmeztetned kellett volna Jamest! – Dora szemében izzott a düh. Kedve lett volna darabokra tépni ezt a férget. – Az életedet kellett volna adnod értük!

Harry szeméből megindultak a könnycseppek. Ennyi lett volna a magyarázat a szülei halálára? Valaki gyávasága? Ha nem ő a titokgazda, hanem Sirius, a szülei élnének. A keresztapja bátor volt, ő meghalt volna inkább, de nem beszélt volna.
Mielőtt belegondolt volna, hogy veszi ki magát a dolog, Dora felé fordult, és a fejét a nő vállára hajtotta. Tonks csak egy másodpercig hezitált, majd karjait a fiú köré fonta, és szorosan átölelte.
– Annyira sajnálom, kincsem – suttogta Harry fülébe. – Bárcsak ne történt volna meg.
– Azt hiszem, ideje, hogy Harry ágyba kerüljön – szólalt meg Dumbledore határozott hangon.

Piton és Tonks a Kövér Dáma portréjáig kísérte a fiút. Útközben egy percre sem engedte el a boszorkány kezét, és ezúttal nem tiltakozott, mikor Perselus megölelte búcsúzásképen.

– Próbálj meg aludni – simogatta meg Dora az arcát, majd finoman megpuszilta. – Holnap reggel találkozunk.
– Igen, holnap – bólintott a fiú. – Jó éjszakát!
– Jó éjt, fiam! – szólt utána Piton.
Harry visszafordult a portrélyukból, és még egyszer szomorúan rámosolygott a „szüleire".

Cornelius Caramel, nyomában a fontoskodó Percy Weasleyvel, már kora hajnalban a Roxfort folyosóin menetelt. A minisztert legszebb álmából zavarták fel tegnap éjjel, és a hír, amit akkor kapott, még Voldemort felbukkanásánál is váratlanabbul érte. Semmi esetre sem hagyhatta, hogy ez a hír kiszivárogjon, hiszen amikor kiderült Siriusról, hogy ártatlan, azt gondosan elhallgatták mindenki elől, hogy Pettigrew életben van. Mindenkitől titoktartást követelt, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki beszélni merjen a Reggeli Próféta riportereivel.
Tudni akarta, mi a fene folyik itt.

– Cornelius, örülök, hogy újra látom. – Dumbledore biccentett Percy felé is, és hellyel kínálta vendégeit. – Hálás vagyok, hogy idefáradt.
– Hagyjuk az udvariaskodást! – csattant fel a miniszter. – Tegnap a minisztériumba hurcoltak egy olyan személyt, akinek már tizenöt éve halottnak kéne lennie! Mégis mit jelentsen ez?
– Azt hittem, Kingsley már tájékoztatta mindenről. – Az igazgató meglehetősen higgadtnak tűnt, amivel csak még jobban felbőszítette Caramelt.
– Szóval tényleg azt várják, hogy elhiggyem, hogy Tudjukki meg fog minket támadni? – A férfi kihúzta magát, és tagadóan megrázta a fejét. – Ez kész őrültség, biztos vagyok benne…
– Ha hajlandó lenne kihallgatni Mr. Pettigrew-t, akkor ön is megbizonyosodhatna róla, hogy az állításaink igazak – mondta Dumbledore, és pálcájával intett a teáskanna felé, amiből aranyló tea folyt bele a három odakészített csészébe. – Sajnos szembe kell néznünk a tényekkel. A minisztériumnak fel kell készülnie a támadásra.
– Egyszerűen szégyentelen, hogy maguk már kihallgatták a foglyot. Egyáltalán hogyan szedtek ki belőle az információkat? Az igazságszérum használata minisztériumi szabályzás alatt áll! – csapott az asztalra. – Önkényesen felülbírált egy törvényt!
– Ilyen időket élünk, szükség törvényt bont – tárta szét a kezét Albus. – Valóban arról akar velem vitatkozni, hogy volt-e jogunk kikérdezni a foglyot, vagy hajlandó velük együttműködni?
– Egyáltalán hogy találtak rá? Volt felhatalmazásuk a…
– Nem, nem volt felhatalmazásunk! – Dumbledore kezdte elveszíteni híresen nagy türelmét. – De nem is volt rá szükség. Arról pedig nem áll módomban beszámolni, hogy akadtunk a nyomára.
– A Mágiaügyi minisztérium felbolydult, Amelia Bonest senki sem találja, és minden a feje tetején áll, hála maguknak!
– Számomra nem volt váratlan Amelia távozása – jegyezte meg az igazgató mindent tudó mosollyal.
– Ezt meg hogy érti? – hökkent meg a férfi.
– Nem fontos – legyintett Dumbledore.

Dumbledore egy ideje már tudta, hogy áruló van közöttük, és amikor Peter elmondta neki, ki adta át nekik az információkat, egyszeriben mindent megértett. Amelia Bones elvesztette a családját az első háború során, az egyetlen, aki megmaradt neki, az az unokahúga, Susan volt. Dumbledore biztos volt benne, hogy Voldemort megfenyegette a boszorkányt, hogy megöli a kislányt, és így fontos információkat tudott belőle kiszedni a Renddel és a minisztériummal kapcsolatban. Még kora hajnalban elment a boszorkány házába, aki addigra már mindenét összecsomagolta, és szökésre készült. Albus biztosította róla, hogy tisztázni fogja a Főnix Rendje előtt, és biztonságos helyre vitte az unokahúgával együtt, mielőtt még a halálfalók rájuk találtak volna, hogy végezzenek velük.

Caramel húsos tokája megremegett az indulattól, ahogy Albus Dumbledore magyarázatára várt, de az idős mágus elszántan hallgatott. Percy kicsit közelebb hajolt hozzá, és a kezébe adott egy aktát.

– Beszélni akarok Harry Potterrel! – jelentette ki a miniszter ellentmondást nem tűrő hangon.
– Megtudhatnám, hogy miért ilyen fontos egy ilyen korai órán kitörölnöm a békés álmot az egyik diákom szeméből? Minden kérdésre szívesen felelek, Harry nem volt jelen, mikor kihallgattuk a foglyot.
– Én úgy értesültem, hogy itt volt! – vágta rá Caramel.
– Bizonyára valami félreértés lehet – hazudta Albus. Ki akarta hagyni ebből a fiút.
– Teljesen mindegy, hogy itt volt vagy sem, beszélni akarok vele és azzal a Pitonnal is! – dacoskodott Cornelius, erősen megmarkolva zöld keménykalapjának karimáját. – Nálam vannak a gyámsági kérelem okiratai, és az ügymenet megkívánja, hogy beszélhessek velük.
– Ez a legfontosabb jelen pillanatban? – Az igazgató kezdett kijönni a béketűréséből, pedig ez nagyon ritkán fordult vele elő. – Voldemort meg fog minket támadni! Emberek halnak meg, ha nem teszünk valamit!
– Ne ejtse ki a nevét! – kapott a szívéhez ijedten a csíkos taláros férfi. – Hívja ide Pottert és Pitont! – ismételte meg újfent a kérését. – Beszélni akarok a fiúval erről az egész felfordulásról!
– Érdekli a véleménye? – hökkent meg az igazgató. – Ha emlékezetem nem csal, akkor tavaly igen hatékonyan próbálta meg elhitetni az emberekkel, hogy Harry Potter egy félnótás hazudozó. Érdekes, hogy most kíváncsi lenne, mit gondol a jelen helyzetünkről…
– Mióta elkezdődött az új tanév, megpróbáltam vele érintkezésbe lépni, de maga nem hagyta! – felelte Caramel, figyelmen kívül hagyva Albus előző megjegyzését.
– Ha mindenképpen szót kíván vele váltani, tanácsos lenne egy bocsánatkéréssel kezdenie. – Dumbledore összeillesztette az ujjait az ölében. Meglehetősen élvezte, hogy bosszanthatja a minisztert.
– Vagy úgy… – szűkült össze a szeme Corneliusnak. – Ha ennyivel jobban tudja, mit kéne tennem, talán magának kéne lennie a miniszternek! – Ezt a kijelentését azon mód meg is bánta, ahogy elhagyta a száját. – Hívja ide!

Dumbledore magára hagyta a vendégeit, és elindult Perselus lakosztálya felé. Magában már átkozta a döntését, amiért a minisztériumot is bevonta Pettigrew ügyébe, hiszen várható volt, hogy Cornelius még a súlyos helyzet ellenére is homokba akarja dugni a fejét.
Perselus szinte rögtön ajtót nyitott neki, miután bekopogott. Albus szerencséjére Dora a férfinál töltötte az éjszakát, így nem kellett őt is külön felkeresnie.
A nő szeme karikás volt, nem sokat aludt az éjjel. Éppen a ruhájával vacakolt, azt tervezte, hogy már korán reggel meglátogatja a húgát a gyengélkedőn.

Dumbledore néhány szóban elmondta nekik, hogy Caramel az irodájában ül, és azt akarja, hogy Perselus és Harry menjenek fel hozzá. Sajnálatos módon a gyámsági eljárást fontosabbnak vélte, mint egy háborút. Hangsúlyából érezhető volt, mennyire feldúlt, és mennyire megveti most a minisztert.

– De hát nem is volt időnk felkészülni! – fakadt ki Dorothea, miközben a Griffendél tornya felé tartottak. – Teljesen kiment a fejünkből… Hogy lehet, hogy Caramelnek most hirtelen ilyen fontos lett a dolog?
– Hárítani akar – morogta Piton az igazgató másik oldalán menetelve.
– Úgy van, mindent elkövet, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal – bólintott Albus. – Annyira fél, hogy bármivel szívesebben foglalkozik, csak ne kelljen az embereknek elmondani az igazságot. Máskülönben, ha megint bolondnak állítja be Harryt az újságokban, akkor az emberek újfent elpártolnak tőlünk. És lássuk be, ha valaki egy olyan ember gyámsága alá akar tartozni, aki éveken át a legrosszabb magatartással viseltetett iránta, az nem mondható éppen józan gondolkozásúnak. – Bocsánatkérően nézett a bájitalmesterre, aki értően bólintott.
– Elég nehéz lesz hazudnia saját magának, amikor majd egy halálfaló áll a nappalijában, azzal a szándékkal, hogy megölje! – zúgolódott a nő. – Idióta!
– Osztom a véleményét, kisasszony, de jelen helyzetben nem tudunk más tenni, mint engedünk neki… Egyébiránt, Cornelius engedélye nélkül is szólhatunk az auroroknak, és Kingsley éppen ezen munkálkodik.
– Nemcsak nekik kéne szólni, mindenki veszélyben van!

Piton ment fel a Griffendél toronyba a fiúk hálótermébe, ahol még mindenki aludt. Nem szívesen ébresztette fel a fiát, különösen nem Caramel miatt, de nem volt választása. Ezen a beszélgetésen mindenképpen túl kellett esniük, hogy hivatalossá váljon a gyámsági felügyelet, de azt hitte, még több idejük lesz. Nem is igazán tudta volna szavakba önteni a kapcsolatát Harryvel, de bármi is alakult közöttük, még túlságosan bizonytalan volt a fiú részéről.
A fiú még nagyon fáradt volt. Alig két órája tudott végre álomba szenderülni, mert addig nem hagyták nyugodni a gondolatai. Az, ahogyan Pettigrew könyörgött neki, és ahogyan Piton megvédte. A zsigereiben azt kívánta bárcsak a professzor már akkor megütötte volna azt a férget. Aggódott Tonksért és Hermionéért, és nagyon szánta Dorát. Tudta, hogy a nőnek bűntudata van a húga miatt. Ismerte ezt az érzést, hiszen számtalanszor átjárta már a szívét, mikor Cedric és Sirius meghaltak.

Potter nagyokat ásítva lépett ki a folyosóra, ahol Dumbledore professzor és Dora várt rá. Az igazgató bátorítóan megszorította a fiú vállát, és tájékoztatta mindarról, amit tudnia kellett. Harry összezavarodva nézett hol Dorára, hol pedig Perselusra.

– Mit… Mit kell mondanom a miniszter úrnak? – kérdezte bizonytalanul, ahogy haladtak a folyosón.
– Nem tudjuk, hogy mit fog tőled kérdezni, és valamiért úgy sejtem, hogy mi nem lehetünk majd veled – felelte Albus. – Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül akarja éppen most lefolytatni a procedúrát.
– Megint hülyének akar beállítani az emberek előtt? – kérdezte Harry idegesen.
A többiek tanácstalanul összenéztek.
Dora igyekezett optimizmusba csomagolni az aggodalmát, hogy Harry ne érezze azt, mekkora a gond.
– Az a fontos, hogy azt mondd, amit őszintén gondolsz – közölte. – Nem hiszem, hogy gond lesz. Végül is mi baj történhet? – Könnyednek szánt mosolya senkit sem tévesztett meg.

Időközben elérték a kőszobrot, ami elrejtette a csigalépcsőt.

– Mindenképpen tartsak ki amellett, hogy Pitont akarom a gyámomnak? – Harry hangja meglehetősen fásultan csengett, ami nem volt meglepő, hiszen egy újabb dolgot akartak ráerőltetni, amit ő nem igazán akart.
– Bízom benned, Harry – jegyezte meg az igazgató, majd elindult a lépcsőn.

Dora felfelé tartotta keresztben tartott ujjait, a többiekre mosolygott.
– Egy kalappal! – mondta annyi biztatással a hangjában, amennyire csak tőle tellett.

Albus keze már a réz kilincsen volt, mikor Piton hirtelen megtorpant, és jelezte, hogy szeretne pár szót négyszemközt váltani Harryvel.
A fiú idegesen toporgott az ajtó előtt, mihamarabb túl akart esni az egészen. Perselus megragadta a fiú vállait, és maga felé fordította.

– Ha most oda bemegyünk, biztos lehetsz benne, hogy Caramel mindent el fog követni, hogy elbizonytalanítson – fogott bele a férfi, pillantását a fiú tekintetébe fúrva. – A múltam egy részét már ismered, és sejtem, hogy a miniszter alaposan ki fogja teregetni a dolgaimat előtted.
– Nem akarom tudni a részleteket – mondta Harry némi aggodalommal a hangjában. – Tudom, amit tudnom kell, nem igaz?
– Harry, nekem… – Piton egy másodpercre lehajtotta a fejét, majd újra a fiú szemébe nézett, és a pillantása olyan átható volt, hogy Potter úgy érezte, hogy a bájitalmester szinte lyukat éget a tekintetével a koponyáján. – Nekem több a múltam, mint a jövőm. Egyszer majd megérted ezt…
– Dumbledore nem fogja hagyni, hogy besározzák, vagyis gondolom, nem fogja hagyni – mondta a fiú félszegen.
– Az nem érdekes, de fontos, hogy őszintén válaszolj minden kérdésre, amit feltesznek neked. Nem várom el tőled, hogy hazudj!
– De mi van akkor, ha a válaszom olyasvalami lesz, ami csak ront a helyzeten? – kérdezte Potter zavartan.
– Harry, én szeretnék az apád lenni! – Piton most először mondta ki ezt hangosan a fiú előtt, és Potter zavartan elkapta a pillantását. – De már elég idős vagy ahhoz, hogy egyedül is eldöntsd, hogy mi az, ami jó neked. Semmit nem akarok rád erőltetni. Világos?!
Potter lassan bólintott, a szíve egy kis részével érezte, hogy bízhat, bíznia kell Pitonban, és még ha most ódzkodik is attól, hogy elfogadja gyámjának, nem fogja hagyni Caramelnek, hogy valami ostobaságot kövessen el az „ő érdekében".

– Mindent el fogok követni, hogy a válaszaim alapján megítéljék önnek a gyámságot. – A torka kissé összeszorult, ahogy az utolsó szót is kiejtette a száján.

Caramel időközben önkényesen elfoglalta Dumbledore székét, és Percy odahúzta a sajátját mellé. Türelmetlenül várták, hogy Piton és Harry is megérkezzen. A miniszter izgatottan köszörülte a torkát, és Weasley pennája már a pergamenlaphoz ért, készen arra, hogy minden elhangzott mondatot lejegyezzen. Az iskola egykori igazgatóinak portréalakjai dühösen méregették a két pöffeszkedő varázslót.

Az igazgató magához intette Harryt. Caramel nem örült neki, hogy a bájitalmester is jelen van, és éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Dumbledore felemelte a kezét.

– Úgy vélem, jobb, ha mindkettőjükkel egyszerre beszél, hiszen mind Harryt, mind pedig Perselust érinti az ügy – közölte meglehetős nyugalommal. – Azt hiszem, lényegesebben leegyszerűsíti a procedúrát, ha egyszerre teszi fel nekik a kérdéseit. Bár meg kell jegyeznem, ez most egy teljeséggel időszerűtlen dolog.
– Valóban szeretnék szót váltani Mr. Pitonnal is, de hogy várhatom el Mr. Pottertől, hogy őszintén feleljen a kérdéseimre, ha az a személy is jelen van, akire a kérdések vonatkoznak?
Caramel úgy beszélt Harryről, mintha ott sem lenne. A fiúban fortyogott a düh, de az arca rezzenéstelen maradt.

– Biztosíthatom róla, miniszter úr, hogy semmilyen módon nem kívánom befolyásolni Harryt – mondta Piton, majd leült az egyik székre, ezzel azt sugallva, hogy nem lesz hajlandó magára hagyni a fiút. – Nincsen titkolnivalóm a fiam előtt.
– Azt majd meglátjuk – morogta az orra alatt Caramel.

Dumbledore leült a díványra, és akkurátus mozdulatokkal elrendezte maga körül a talárját. A miniszter nem szólt neki, hogy menjen ki, úgy vélte, csak felesleges időpocsékolás lenne, bár mélyen sértette az igazgató jelenléte.

Weasley Harryre nézett, és sorolni kezdte az adatait.
– Harry James Potter, született, 1980. Július 31-én. Szülei James Potter és Lily Evans…

– Hagyjuk most a személyes adatokat, Perry, tudjuk, hogy kik ülnek velünk szemben – csattant fel Caramel türelmetlenül.
Harry figyelmét nem kerülte el, hogy a miniszter eltévesztette Percy nevét, aki kissé el is pirult.

– Harry James Potter, szabad akaratából kérvényezi, hogy Perselus Tobias Piton gyámsága alá kerüljön? – kérdezte Caramel, és azt remélte, a válasz nem lesz.
– Igen, uram! – csendült tisztán a fiú hangja.
A miniszter kelletlen mosolyra húzta a száját, más válaszra számított, és ezzel a fiú is tisztában volt.
– Biztos vagy te ebben, édes fiam? – kérdezett rá újfent Caramel.
– Holtbiztos, uram – bólintott Potter, megnyomva minden egyes szót.
A csíkos taláros férfi kérdőn Percyre nézett, aki csak a vállát vonogatta. Kénytelen volt további kérdéseket feltenni, hogy ne tűnjön teljesen idiótának, holott Dumbledore most már biztos volt benne, hogy Cornelius Caramel mindenféle szempontból alkalmatlan a miniszteri poszt betöltésére.
– Megtudhatnám, hogy miért pont őt választottad? – vonta össze szemöldökét a férfi.
– Piton professzor jó ember, és meg tud engem védeni, ha Voldemort megtámadja az…
– Merlin szerelmére, ne mondd ki a nevét! – jajveszékelt a miniszter.
– De ha egyszer így hívják… – szűrte a fiú a fogai között, ezért Piton figyelmeztetően megérintette a karját. Csak egy pillanat volt az egész, Harry mégis valahogy ellazult tőle.
– Szóval úgy gondolod, védelemre szorulsz?
– Igen, azt hiszem, nem árt, ha óvatos vagyok, tudja hogy van ez, uram, történik mostanában ez-az. – Dumbledore jókedvűen Harryre hunyorgott.

Caramel kelletlenül intett a fejével Percynek, hogy jelölje be, a kiskorú önként vállalja az örökbefogadást.

– Perselus Piton, milyen megfontolásból szándékozik gyámsága alá venni az itt jelenlévő kiskorú gyermeket?
– Gondoskodni kívánok Harryről, megadni neki mindent, amire szellemileg és testileg szüksége van – felelte Piton rezzenéstelen arccal.
– Ha jól sejtem, ez irányú vágya egészen új keletű… Ha jól tudom, az önök viszonya nem volt felhőtlen a múltban.
– Elrendeztük a dolgot egymás között, amit kellett, megbeszéltünk – kotyogott bele Harry.
– Igen, ez így van – mondta Piton nagyon lassan, amiből a fiú megértette, hogy jobb, ha nem vág inkább közbe, mikor nem őt kérdezik.
– Tudtommal a fiúnak van gyámja, a nagynénje.
– Mostanáig Harryt a mugli rokonai gondozták, de ez év szeptemberében lemondtak a gyámsági jogukról.
Harryt meglepte, hogy egyáltalán létezik egy ilyen dokumentum, és elmélázott rajta, hogy esetleg nem hamisítvány-e.
Caramel egy szempillantás alatt átfutotta a mugli okmányi iroda papírját, amit Piton tett le elé. Nem igazán ismerte ki magát abban a világban, de az okirat hitelesnek tűnt.

– Ön, mint korábban felmentett halálfaló, milyen erkölcsi támaszt tud nyújtani egy kiskorú számára? – A miniszter érdeklődve fürkészte Harry arcát, hátha felfedezni vél rajta valamiféle bizonytalanságot a halálfaló szó hallatán, de Potter nagyon gondosan ügyelt rá, hogy még csak a szeme se rebbenjen.
– Harry tisztában van a múltammal, amit természetesen nem tudok megváltoztatni, de a rehabilitációm sikeres volt – felelte a bájitalmester. – Máskülönben nem hiszem, hogy egy ilyen helyen dolgozhatnék.
– Évekkel ezelőtt is kezeskedtem Perselusért, és ez most is így van – szólalt meg Dumbledore. – Ha kívánja átnézni az elmúlt évek értekését, amit róla készítettem, átadhatom önnek az aktákat.
Caramel megrázta a fejét, nem érdekelte az értékelés, azt akarta kihúzni a fiúból, hogy igenis ódzkodik attól, hogy Piton legyen a gyámja.
– Tehát téged nem zavar Mr. Piton múltja? – szegezte a kérdést a fiúnak.
– Ez így nem teljesen igaz, uram – felelte Harry. – Nem vagyok vele kibékülve, de mint Piton professzor is említette, ezeken a dolgokon már nem lehet változtatni. Megpróbálok inkább előre tekinteni, és adni egy esélyt magunknak.
– Minden részletbe beavatta Mr. Pottert? – érdeklődött Cornelius.

Harry tudott egy-két dolgot Piton múltjáról, de túlzás lett volna azt állítani, hogy tisztában volt az egésszel. Egy pillanatra nyugtalanság lett úrrá rajta, és lopva a mellette ülő férfire nézett, aki látszólag mereven bámulta a minisztert. Ki ez a férfi? Tényleg rábízhatja magát? A válasz szinte rögtön kész is volt a fejében, ám az arckifejezése, ahogy egy röpke másodpercre elbizonytalanodott, nem maradt észrevétlen Dumbledore előtt.

– Nem kell, hogy azt próbálja kiimádkozni Piton professzorból, hogy színt valljon nekem. Mert ez már megtörtént, amit el kellett mondania, elmondott! – Harry elégedetten nyugtázta, hogy a miniszter szinte megbotránkozott a kijelentésétől.
– Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek! – pirított rá fontoskodva Percy.
– Édesanyád nem lenne rád büszke, ha most látna – feleselt vissza Harry.
– Ne térjünk el a tárgytól! – csapott az asztalra Caramel.
– Nyilvánvalóan nem számoltam be neki minden cselekedetemről, de nagyjából tisztában van vele, miket tettem, és ennyi elég is neki. Miután megpróbálok egy bizalmi kapcsolatot kialakítani a fiammal, nem gondolhatja, hogy titkolózom előtte. – Piton enyhén felvonta a szemöldökét.

Caramel látta, hogy hiába feszegeti Piton múltját, ezzel a témával nem jut sehova. Kapkodva kihúzott egy pergament az előtte heverő halomból, és hangosan felolvasta. A kimutatást minisztériumi kérelem alapján a Gringotts készítette Harry vagyonáról.

– Ismeretes ön előtt, hogy mekkora vagyon birtokosa Harry Potter? – szűkítette össze a szemét a miniszter. – Ha ön lesz a gondviselője, akkor a nagykorúságáig ön fogja felügyelni a vagyonát.
– A fiam beleegyezése nélkül nem kívánom kezelni a pénzügyeit, elég nagy már hozzá, hogy eldöntse, mennyit és mire akar költeni. Nem tartozik nekem számadással, megbízom az értékítéletében. Mint mondtam, gondoskodni szeretnék róla, megadni neki mindent, amiben eddig nem volt része.
– Én úgy látom, hogy Mr. Potternek nincsenek anyagi gondjai…
– Én a családra kívántam célozni, nem a pénzbeli dolgokra! – sziszegte Piton feszes állkapoccsal. Legszívesebben megátkozta volna a vele szemben pöffeszkedő ostoba varázslót.
– Ezek szerint ön kíván gondoskodni az…
– Otthonáról, a továbbtanulásáról, és természetesen a jövője megalapozásáról – fejezte be a mondatot Perselus.
– Természetesen – vicsorgott Caramel.

Caramel még jó fél órán át faggatta mindkettőjüket, egy sor olyan kérdést szegezve nekik, aminek a válaszaival egyáltalán nem volt megelégedve, mert nem nagyon tudott mibe belekötni. Pitont felmentették minden vád alól annak idején, így a múltjával nem hozakodhatott elő többet. A bájitalmester kész volt most rögtön írásos nyilatkozatot tenni, hogy semmilyen módon nem kívánja kezelni Harry vagyonát a fiú beleegyezése nélkül, így Caramel ezt a „csatát" is elvesztette. Egyetlen kártyalap maradt a tarsolyában. Általános nézet volt, hogy egyedülálló szülőt még súlyosabban kell elbírálni, mint egy házaspárt, kiváltképpen, ha a leendő gyámszülő nem nőnemű.

– Mr. Piton, ön azt állítja, hogy mindenben megfelel egy gyámszülő kritériumának, ámbár én ebben nem vagyok olyan biztos… – Kis hatásszünetet tartott. – Egy egyedülálló férfi aligha tudná pótolni az anyai szeretetet, és ez bizony lényeges szempont lenne. Mi értelme lenne, hogy engedélyezzem, hogy a fiú egy csonka család tagja legyen, mikor házaspárok százai tudnának neki boldog otthont nyújtani?

Harry összerezzent, de ügyesen titkolta. Nem akart idegenekhez kerülni. Már azt is nehezen fogadta el, hogy Piton legyen a gyámja, de egy vadidegenhez semmi kedve nem volt. Elképzelte, ahogy udvariasan bólogat a tolakodó, kíváncsi kérdésekre, amiket ismeretlen emberek szegeznek neki. Ahogy unottan pózol a gyámszülei mellett az esélyeken, amiket azért rendeznek, hogy megmutassák az új „kincsüket". Erre aztán végképp nem vágyott. Akkor inkább már Piton.

– Egy egyedülálló nő pedig az apai szigornak van híján, ugyebár – replikázott Piton összeszűkült szemmel. – Nem igazán értem, miért feltétele az örökbefogadásnak az, hogy egyedülálló vagyok, vagy sem.
– Kíván ön házasságra lépni valakivel a közeljövőben, hogy így biztosítsa Mr. Potter számára a neki kijáró családi légkört? – Caramel a zsebében érezte a győzelmet.

Harry ledöbbent. Ilyen kérdésre nem számított, és úgy vette észre, hogy Pitont is váratlanul érte. Egy pár másodpercig némán meredt maga elé, majd végül felemelte a fejét, egyenesen a miniszter szemébe nézett, és jól érthetően kimondta: – Igen, úgy tervezem, hogy mihamarabb megnősülök!

Harry halkan felnyögött, de köhögésnek álcázta a dolgot. A miniszternek valószínűleg az sem tűnt volna fel, ha kiabálni kezd, mert olyan dermedten nézett Pitonra, mint akit eltalált egy sóbálvány átok. Az arca hamuszürke volt, és erőtlenül bólintott, mikor Perselus felajánlotta, hogy idehívja a leendő feleségét.

Dora idegesen járkált fel-alá a kőszörny előtt. Már szinte tövig rágta a körmeit, és minden percben azért fohászkodott, hogy Perselus türtőztetni tudja magát, míg felteszik neki a minden bizonnyal kényes természetű kérdéseket. Megfordult a fejében, hogy gyorsan elszalad a gyengélkedőre, de tartott tőle, hogyha elmegy, akkor biztosan lemarad valami fontosról.

A boszorkány ijedten pördült meg, mikor Perselus megjelent a lépcső alján. Sietősen odalépett a nőhöz, és megragadta a vállait. Amilyen gyorsan csak tudta, beavatta a boszorkányt az irodában lezajlott beszélgetésbe. Dora meglehetősen paprikás hangulatba került, mikor értesült róla, hogy Caramel micsoda undorító játszmát játszik velük, de miután megtudta Perselus legutolsó válaszát, még a szája is tátva maradt.

– El foglak venni feleségül! – közölte a nővel, aki nem mert hinni a fülének.
– Most? Mármint komolyan? – nyögte Dora zavartan.
– Természetesen nem most, Thea, de az a dilettáns, idióta Caramel mindenáron kierőszakolta belőlem, hogy azt mondjam, megnősülök, különben biztos vagyok benne, hogy elutasítaná a kérelmet! – morogta türelmetlenül. – Hálás lennék érte, ha egy időre felöltenéd magadra a boldogságban úszó jegyesem szerepét.
– Milyen romantikus – vigyorgott a nő. – Beszélni akar velem is?
Piton bólogatott, és a szemét forgatta a nő féktelen jókedve láttán.
– Mit mondjak, hogy már évek óta jegyben járunk? – kérdezte fojtott hangon a nő, ahogy felfelé haladtak a lépcsőn. – Az mindenesetre nem venné ki magát jól, ha beismerném, hogy az előbb közölted velem, hogy elveszel.
– Csak hazudj valamit, az jól megy neked! – lökte meg Piton gyengéden a nőt, hogy átlépje a küszöböt.

Caramel paprikapiros arccal, vicsorogva hallgatta végig, ahogy Dora egy teljesen kitalált lánykérés részleteit tárta elé. Dumbledore meglehetősen jól szórakozott a kiszínezett részleteken, Piton viszont kissé ideges lett, ahogy a nő azt taglalta, hogy a bájitalmester a ragyogó hold alatt ereszkedett előtte fél térdre, és egy szívhez szóló beszédet mondott neki.
Harry nem mert a nőre nézni, mert tartott tőle, hogy pukkadozó nevetésben törne ki, ha csak egy percre is odapillantana.

– Fiam, ismered ezt a hölgyet? – kérdezte idegesen Caramel.
– Természetesen, uram, a hölgy, mint mondta, Dorothea Tonks, a sötét varázslatok kivédése professzorunk, és Piton professzor jegyese. Ezt már év eleje óta tudjuk…
– Igazán? – A miniszteren látszott, hogy azt fontolgatja, hogy higgyen-e a fiúnak.
– Nagyon jól tanít, és mindenki kedveli az iskolában – fűzte tovább a szót Harry.
– Ha a gyámod feleségül veszi, akkor ő lesz a mostohaanyád. Ez a tény nem zaklat fel? – Caramel kétségbeesetten próbált kapaszkodni az utolsó szalmaszálba.
– Úgy gondolom, hogy Piton professzor nagyon szerencsés, hogy a kisasszony igent mondott neki, és nekem ez ellen semmi kifogásom. Ön is mondta, hogy nekem boldog családi légkörre van szükségem, azt hiszem, most meg fogom kapni. – Potter szemtelenül vigyorogni kezdett, de aztán észbe kapott, és megint faarccal meredt az asztal irányába.

– A rám ruházott hatalomnál fogva, ezennel elfogadom a gyámsági kérelmüket – morogta Cornelius olyan halkan, hogy szinte alig lehetett hallani.

Percy remegő kézzel nyújtotta oda a lepecsételésre váró dokumentumokat, amit Caramel olyan vehemenciával firkantott alá, hogy félő volt, kiszakítja a pergament a tolla végével. Köszönés és gratuláció nélkül állt fel az asztaltól, és sietősen a fejébe nyomta a keménykalapját, majd megcélozta az ajtót. Mielőbb ki akart jutni a Roxfortból, most, hogy a terve dugába dőlt.

– Cornelius, még egy szóra, ha kérhetem! – állította meg Dumbledore a férfit. – Végtelenül sajnálom, hogy a saját félelmei efféle esztelen, felesleges lépésekre sarkallták. Remélem, hogy egy napon majd kritikus szemmel tekint vissza a minisztersége éveire, és tanulni fog a hibáiból. Ilyen időkben nem ez lett volna a legfontosabb dolga, az országát kell megvédenie, mert akár tetszik magának, akár nem, Voldemort háborút indított a varázsvilág ellen, és aki nincs vele, az bizony az ellenségévé vált.

Caramel válaszra sem méltatta Albust, de dühös zihálásából egyértelműen látszott, hogy semmit nem fog végiggondolni soha. Még mindig nem volt hajlandó szembenézni a tényekkel, azt leszámítva, hogy ijedten összerezzent, mikor az igazgató nevén nevezte a Sötét Nagyurat.

Harry alig tudott szabadulni Dora fojtogató öleléséből, a nő arcán örömkönnyek csordultak végig. Miután a miniszter távozott, Piton végre hagyta, hogy a feszült „álarc", amit eddig magán viselt, a földre hulljon, a vonásai kisimultak, és halványan elmosolyodott, ahogy elnézte a fia küszködését, hogy valahogy lehámozza magáról az örömtől túláradóan érzelmes boszorkányt.
Harry tartózkodó volt kissé, és csak a kezét nyújtotta a férfi felé, de már ez is szép gesztus volt tőle, és Perselus teljes mértékben megértette a zavarát. Apa lett, nem mutatta ki, de repesett a boldogságtól.

– Azt hiszem, Perselus, nekünk most le kéne menünk a Mardekár klubhelyiségébe, hogy felébresszük Draco Malfoyt – szólalt meg Albus, miután kellően kiélvezte az önfeledt pillanatokat.
– Mi lesz most Malfoyjal? – kérdezte Harry homlokráncolva. – Kicsapja az iskolából, uram?
– Mindenekelőtt tájékoztatnom kell az iskolatanácsot az esetről, és úgy vélem, rájuk bízom a döntést. Sajnálatos azonban, hogy a másik két diákunkat fel kell jelentenem az auror parancsnokságon… De az ifjú Malfoy végül is nem tartott velük, és bár nem egészen önszántából, de átadta nekünk az információkat.
– Én lemegyek a gyengélkedőre addig – mondta Dora előrelépve.
– Veled tarthatok? – kérdezte félszegen Harry.
– Persze, nagyon örülnék neki – felelte a nő mosolyogva. – De azt hittem, most inkább a barátaiddal szeretnél beszélni.

Harry hátrafordult, és a falon lógó órára lesett. Hermione még mindig a gyengélkedőn volt, és biztos volt benne, hogy Ron már ott ül az ágyánál, így végül is elmondhatja nekik a dolgokat.

Tonks csak rövid ideig volt magánál, de a láza már lement, és a vérzés is csillapodni látszott. Madam Pomfrey óránként adott neki a vérpótlóból, és úgy vélte, a boszorkány fel fog épülni. Hermionénak már kutya baja sem volt, egy kis ijedségen kívül, persze. Már vagy századszorra mesélte el a fiúknak, hogy mi történt az erdőben, de Ron még mindig ámulattal nézett a lányra.

Mikor Harry beavatta őket, mindketten ugyanolyan döbbenten néztek rá. A fiú nem is tudta pontosan, mit vár tőlük, hiszen még ő maga sem értett mindent. Hermione gyengéden megölelte, és biztosította róla, hogy helyesen cselekedett.

– Nem tudom, haver, hogy ez jó ötlet volt-e, de te tudod – vonogatta a vállát Ron. – Gondolom, anya most akkor Pitont is meg akarja majd hívni karácsonyra, az nagyon vidám lesz…
– Ron, teneked csak ezen jár az eszed? – pirított rá Granger. – Nem érted, mi történt?
A két fiú egyformán érdeklődve nézett rá. Igazából Harry is kíváncsi volt, milyen végkövetkeztetést vont le a történtekből mindig bölcs barátnője.
– Harrynek van családja, igazi családja, akik nem fogják hagyni, hogy baja essen!
– Ez így van, Hermione jól mondtad – lépett oda Dora az ágyhoz. – Bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket – mosolyodott el szerényen. – Én csak…
– Semmi baj, nem zavarsz… Doro. – Ez az egy szó olyan melegséggel csúszott ki Harry száján, hogy még őt magát is meglepte.

A boszorkány kedvesen végigsimított a fiú fején, majd elnézést kért tőlük és távozott, ám alighogy kilépett a gyengélkedő ajtaján, belefutott Dumbledore professzorba, aki nagyon izgatottnak tűnt.

– Jó napot, Miss Granger, Mr. Weasley – üdvözölte a gyerekeket.
– Jó napot, Dumbledore professzor – felelték kórusban.
– Hogy érzi magát, kedvesem? – nézett kedvességtől csillogó kék szemével Hermionéra.
– Köszönöm szépen, egészen jól vagyok – felelte Granger. – Remélem, Tonksszal is minden rendben lesz – lesett oda a tőle nem messze lévő ágyra, ahol a boszorkány feküdt.
– Biztos vagyok benne – bólintott Albus. – Na, már most, nem szeretnék ünneprontó lenni, de egy kis időre le kell rabolnom tőletek Harryt, bár biztos vagyok benne, hogy rengeteg megbeszélnivalótok van, de Ollivander úr megérkezett az irodámba, és magával hozta az új pálcádat.

Ollivander úr szívélyesen üdvözölte Harryt és Dorát, majd a fiú kezébe adta az aranyszínű dobozt, ami a varázspálcáját rejtette.
Potter habozott egy ideig, a körmével kaparászta a doboz fedelét. Nem tudta, mi történik akkor, ha kinyitja, a kezébe veszi, de a várt hatás elmarad.

– Ne félj semmit, Harry, minden rendben lesz – mondta Piton, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – A pálcád működni fog, működnie kell.
– Igen, igen, biztos vagyok benne, hogy elkészítettem életem fő művét! Nem volt könnyű ötvöznöm a két pálcát, mert alapvetően nagyon különböznek egymástól, de végül sikerült megcsinálnom – büszkélkedett Ollivander.
– Harry, ha kérhetlek, vedd a kezedbe a varázspálcádat – szólalt meg Dumbledore mögötte, és biztatóan a vállára helyezte a kezét.

Potter csak félve merte a kezébe venni a pálcát, de ahogy az ujjai hozzáértek a szépen megmunkált fához, olyan fényáradat töltötte be az igazgatói irodát, hogy a többieknek le kellett hunyniuk a szemüket egy pillanatra. Amikor megkapta ez első pálcáját, finom bizsergés futott végig a hátán, de ez a mostani egészen megcsiklandozta, és széles mosolyra késztette. A mágia azonnal szétáradt benne, szinte érezte, ahogy a kezén át összpontosul a pálcában.

– Próbáld ki, Harry – biztatta Dorothea. – A tiéd, használd…

Harry izgatott volt. Imádta a mágiát, imádta, ahogy szétárad benne az erő, de még mindig nem békült ki a tudattal, hogy ő már másvalaki. Valaki, aki ilyen szorosan kapcsolódik Pitonhoz és Tonkshoz, hiszen az ő pálcájuknak ötvözetéből készült az új varázspálcája. Még soha senkitől nem függött ennyire, és ez furcsa érzés volt számára. Nem feltétlenül rossz, csak meglehetősen szokatlan. A szívében érezte, hogy bármilyen varázsigét is fog kiejteni a száján, sikerrel fog járni.
Elővigyázatosságból csak a Lumos varázsigével próbálkozott meg, és ez az egyszerű kis fénygyújtó igézet is boldogsággal töltötte el, mikor a pálca végén egy határozott fénygömb jelent meg.

Boldogan fordult a többiek felé, de az örömét egy hangos csattanás oszlatta semmivé. Az igazgatói iroda kandallójára hangosan csörömpölve ereszkedett rá a rács.
Mindenki odafordult, és Harry már éppen meg akarta kérdezni, mi volt ez, mikor az igazgató szemében életében először felfedezett valamit, amit eddig még sosem látott: félelmet.

– A minisztérium elbukott! – szólalt meg baljóslatú hangon Dumbledore. – Elvágták a kandallón keresztül menekülők útját.
– Azt hiszem, én most megyek a családomhoz… – tördelte a kezeit Ollivander, és öreg korát meghazudtolva elsietett.
– Idehívom McGalagony professzort – ajánlotta fel Dora.
– Én pedig a bagolyházba megyek, és útnak indítom a leveleket – mondta Piton, és lobogó talárral elrohant Harry mellett.
– Milyen leveleket? – kiáltott utána Harry.
– Elővigyázatosságból már hetekkel korábban megírtam minden diákunk szüleinek, hogy hol tudják majd felvenni a gyerekeiket, ha Voldemort megtámadná az iskolát – felelte a bájitalmester helyett az igazgató. – Számítottam rá, hogy a kandallót nem fogjuk tudni használni… Harry, kérlek, menj le a gyengélkedőre, tájékoztasd a barátaidat, és mielőbb térjetek vissza a klubhelyiségetekbe, McGalagony professzor azonnal ott lesz, hogy elmondja a továbbiakat.
– De…
– Most nincs időm magyarázkodni, menj! – dörrent rá Dumbledore, életében először.

Potter szófogadóan elindult az ajtó felé. A lépcsőn viszont már meggyorsította lépteit, és rohanva tette meg az utat a gyengélkedőre. Kivágta a kétszárnyú ajtót, és elkiáltotta magát.

– Voldemort jön, meg fog támadni minket!