Szereplő halála!

23.

Ahol a vég, ott a kezdet

Harry és a barátai gyors léptekkel rohantak fel a Griffendél toronyba. McGalagony professzor már a klubhelyiségben volt, és mindenkinek utasításokat osztogatott. A nagyobbaknak segíteni kellett összekészülődni az alsósoknak, hogy aztán együtt elindulhassanak a kastélyparkba. A tanárnő sebes mozdulatokkal írta azoknak a diákoknak a nevét egy pergamenre, akik nem akarják elhagyni az iskolát, bár szíve szerint minden gyereket kimenekített volna a kastélyból.
Harry, Hermione és Ron is feliratkozik. A tanárnő nagyon furcsa, sajnálkozós pillantást vetett a vörös hajú fiúra, és félrehívta őket a zsibongó tömegtől.

– Mr. Weasley, attól tartok, rossz hírt kell önnel közölnöm. – A hangja elcsuklott egy pillanatra. Minerva McGalagony tanári pályafutása során előfordult már néhány alkalommal, hogy diákjai közül arról kellett értesítenie valakit, hogy egy súlyos veszteség érte. De ez most más volt, mint az előző néhány alkalom. Itt nem hosszan tartó betegeskedés, vagy éppen az idős kor volt az, ami elvette egy gyerektől az egyik rokonát. Ez már a háború volt…

– Tudjukki megtámadta a Minisztériumot. – Már ez az egy mondat is megrémisztette Ront.
– A minisztériumi dolgozók és az aurorok derekasan küzdöttek, ők mindent megtettek, hogy… De Caramel miniszter úr és az ön bátyja áldozatul estek egy robbantásnak. Szörnyen sajnálom, hogy tőlem tudja meg.
Ron csak bámul maga elé, nem biztos, hogy felfogta, amit hallott, de Hermione nem tudta sokáig visszafogni magát, és sírva a nyakába borult.
– A családja már úton van… Ők majd talán…

A szoba nyüzsgő zsibongásában elveszett Hermione szaggatott sírásának zaja. Harry csak állt mellettük, meredten bámulta a szőnyeget, és fogalma sem volt, mit kéne mondani. Nem különösebben kedvelte Percyt, ő volt az egyetlen a Weasley családból, akivel nem tudott kijönni, de soha nem kívánta a halálát. Mikor elvesztette Siriust – akit jóformán éppen csak hogy megismert –, mindenkit hibásnak tartott, még magát is. Haragudott a világra, azokra az emberekre, akik éltek, pedig már olyan vének voltak. Nem érezte igazságosnak, hogy az ő keresztapja, aki ereje teljében van, örökre elment, míg mások még élhetnek. De arról elképzelése sem volt, hogy Ron mit érezhet. A testvére meghalt, húsuk és vérük ugyanattól származott, ismerték egymást egész életükben, és most már Percy nincs többé.
Az ikrek tűntek fel tőlük nem messze, látszott rajtuk, hogy McGalagony professzor már velük is beszélt. Szinte csak vonszolták a tagjaikat, eltűnt belőlük az örökös tettrekészség. Miközben előre haladtak, mindenkit félrelöktek az útjukból. Lassan lefejtették a zokogó Hermione kezeit az öccsükről, és ők is megölelték. Szívszorító látványt nyújtottak.

– Tanárnő, Pettigrew, ő még mindig fogoly, igaz? – kérdezte Harry sietve, nem bírta volna elviselni, ha sikerült volna megszöknie.
– Kingsley szerint az elsők között volt, akit megöltek a halálfalók. – Az idős boszorkány magukra hagyta a gyászoló fiatalokat, miután még egyszer részvétét nyilvánította nekik, majd elkezdte összeterelni a többi diákot.
– Meghalt... – suttogta Harry.

– Az alsóévesek és azok, akik nem akarnak a Roxfortban maradni, induljanak el a lépcsőn kettes sorokban, most azonnal! – harsant fel McGalagony hangja. – A többiek is kövessék őket az iskolai tisztásra, mert az igazgató mindenkivel szót szeretne váltani!

Ron szinte transzba esve lépkedett mellettük lefelé a lépcsőkön, erősen szorítva Hermione kezét. Még mindig nem szólt egyetlen szót sem. Minden gyereken, aki mellett elhaladtak, látszott, hogy borzasztóan fél. Egyesek halkan nyöszörögtek, de mások már most sírva fakadtak. Harry is félt, a halál gyorsabban csapott le rájuk, mint gondolta. Még csak alig egy fél órája rohant be a gyengélkedőre, hogy szóljon a barátainak, máris emberek haltak meg ez idő alatt.
Mindig is tudta, hogy elkerülhetetlen lesz, amikor szembe kell néznie legnagyobb félelmével, és meg kell küzdenie Voldemorttal, de azt hitte, elodázhatja még pár évig. Hát most rá kellett jönnie, hogy nincs több felkészülési ideje, és csak remélni merte, hogy a DS és Dora különórái elegendőek lesznek ahhoz, hogy felvegye a harcot.

A tisztásra érve szétnéztek maguk körül. Mindenütt diákok ácsorogtak a házvezető tanáraik társaságában, egy-egy hatalmas gumiabroncs közelében. Csak Piton és Dora nem volt sehol. Az eget szinte elfeketítette az a rengeteg bagoly, akik a leveleket vitték a szülőknek. Harry sejtette, hogy jó néhány nem fog célba érni, hála a halálfalóknak, akik egyre közelebb lehetnek hozzájuk. Bele se mert gondolni, mi lesz azzal a gyerekkel, akikért nem jönnek a szülei.

Dumbledore rohant előre, a talárja pont úgy hullámzott utána, mint ahogy Piton után szokott. Végre a bájitalmester is megérkezett az udvarra, nyomában Dorával.
Az igazgató csendre intett mindenkit.

– Tudom, hogy most féltek, de bátornak kell lennetek! – Tekintetét végighordozta a diákokon. – Reméltem, hogy ilyesmire soha nem kerül sor, de idén idő előtt el kell hagynotok a Roxfortot, és csak remélni tudom, hogy majd visszatérhettek ide, hogy befejezzétek a tanulmányaitokat. Az iskola mindig nyitva fog állni előtettek, és tanáraitok várni fognak rátok.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte egy rémült kislány. Dora odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.
– Minden rendben lesz, biztonságba viszünk titeket, a szüleitek már várnak rátok. – Próbált mosolyogni, de látszott rajta, hogy mennyire feszült.

Az igazgató megint figyelmet kért.
– Arra szeretném kérni a tanárokat, hogy mindenki álljon egy gumiabroncs mellé, amit átalakítottam zsupszkulcsnak. Egyetlen percre meg fogom szüntetni az iskolát védelmező bűbájok sokaságát, hogy el tudják hagyni az udvart. Ahogy eltűntek, tíz percre rá megint meg fogom ezt ismételni, hogy vissza tudjanak térni.
A gyerekek nem mozdultak, még mindig meg voltak rémülve.
– Merlin a tanúm rá, hogy senkinek sem esik bántódása, amíg én vagyok a Roxfort igazgatója! – bátorította őket Dumbledore. – De, most nincs időnk a tétlenkedésre, cselekednünk kell méghozzá gyorsan!

A tanárok felsorakoztak az abroncsok mellett, még Hagrid is odaállt az egyik gumihoz.

– A diákokat megkérem, hogy lépjenek oda a tanárokhoz, és a kollégáim megszámolják őket.

Annyi volt a távozni készülő gyerek, hogy a végén még több abroncsra volt szükség, és a végzős diákok némelyikét is meg kellett kérni, hogy kísérjék el a kisebbeket. Harry ugyan még nem volt végzős, de önként vállalkozott a feladatra, és odament egy kisebb csoport harmadikoshoz. Perselus nem örült neki, hogy a fia el akarja hagyni az iskolát, de nem volt ideje vitatkozni vele erről. Dumbledore mindenkit elrendezett, majd jelt adott, elszámolt háromig, és mindenki megérintette a maga abroncsát. Másodpercekkel később eltűntek, és egy tisztásra érkeztek, Londontól nem messze, ahol már ott vártak rájuk a halálra rémült szülők.

Sokkal nehezebb volt odairányítani a gyerekeket a saját szüleikhez, mint gondolták. McGalagony közben folyamatosan mérte az időt a zsebóráján, minden alkalommal közölte a mágikusan felerősített hangján, ha eltelt egy perc. Nyolc perc elteltével húsz gyerek kivételével mindenki megtalálta az anyját vagy apját, de az a húsz gyerek csak ott árválkodott a mező közepén. Ahogy számítani lehetett rá, nem minden bagoly ért célba, de szerencsére csak igen kevés esett áldozatul a halálfalók átkának. Azok a szülők sajnos nem is sejtették, micsoda veszélyben vannak a csemetéik.
A többség már elhoppanált, de voltak még, akik ott maradtak.

– Megállni! Ne merészeljék itt hagyni ezeket a gyerekeket! – kiáltott rá a távozni készülőkre McGalagony. – Senkit nem fogunk itt hagyni egyedül.
– De hát ők nem hozzánk tartoznak! – ellenkezett egy boszorkány. – miért vegyük a gondjukat a nyakunkba?
– Az ilyen hozzáállás segítette hatalomra Voldemortot!– csattant fel Dorothea.
– De ők nem a mi gyerekeink – szólalt meg egy másik varázsló is.
– Akkor is magukkal fognak vinni legalább egyet, és majd megtalálják a módját, hogyan értesítsék a szüleiket! – förmedt rá Piton, és karon ragadott egy szipogó fiút, majd odavezette ahhoz a nőhöz, aki az előbb háborgott. – Ne ellenkezzen velünk, nincs időnk itt győzködni magát!
– De…
– Kilenc perc telt el, vissza kell mennünk! – dördült Minerva hangja.
– Fogja meg ezt a fiút, és azonnal vigye magával! – lépett oda Dora is, és fenyegetően méregette a nőt.
A többiek ellenkezés nélkül elvitték az ott maradt diákokat, csak ez az egy eszetlen boszorkány tiltakozott olyan nagyon.
– Ha itt meri hagyni, Merlin a tanúm rá, hogy olyat teszek, amit később még megbánok! – Ez végre hatásos volt, mert a boszorkány alaposan megijedt Dorától, és sietve karon ragadta a számára idegen kisfiút, és elhoppanált vele.

A többiek odaléptek egy abroncshoz, Piton háromig számolt, majd mindannyian egyszerre megérintették. Harry érezte az ismerős rántást a köldökénél, de most az egyszer nem érdekelte, mielőbb vissza akart térni a Roxfortba.
Mintha az ég is érezte volna, hogy hamarosan vörös vér fogja szennyezni az oly büszkén álló kastély pázsitját. Minden elsötétült, baljós felhők gyülekeztek az égen, majd hamarosan zuhogni kezdett a havas eső. Alig lehetett valamit látni a gomolygó köd miatt. A hideg belecsípett az arcukba, és a dühös szél megátalkodottan cibálta a talárjuk szélét.

A kastély folyosóin rengeteg varázsló és boszorkány futkosott, mindenféle védővarázslatokat motyogva, és a falakra irányították a pálcájukat. Harry gyorsan megkereste Ront és Hermionét, és ott találta velük az egész Weasley famíliát is. Molly szorosan megölelte Harryt, látszott rajta, hogy sírt, hiszen még csak ő is nemrég tudta meg, hogy az egyik gyermekét elvesztette.
– Annyira sajnálom, Mrs. Weasley! – Ennél többet nemigen tudott mondani.
– Jaj, Harry drágám, nem értem ezt az egészet, miért az én fiam, miért Percy?Még olyan fiatal volt, előtte volt az élet! Merlin kegyetlen... – Többet nem bírt mondani, a zokogásába elhaltak a szavak.
Mr. Weasley átölelte a feleségét, aki ismét zokogni kezdett. Az első veszteség volt az ő oldalukról, és biztosan nem az utolsó.

Nem messze tőlük Lupin és Tonks halkan sustorgott egy boszorkánnyal és egy varázslóval, akik háttal álltak Potternek, de valahogy nagyon ismerősnek tűntek neki. A boszorkány hirtelen megfordult, és barátságosan biccentett Harry felé. A fiú ereiben meghűlt a vér, és a pálcája után kapott, hiszen Bellatrix állt vele szemben.

– Harry, ne! – kiáltotta Hermione, és lefogta a fiú pálcát tartó kezét. – Ő Andromeda Tonks, nem Bellatrix!
– Anya! – kiáltotta Dora, és szinte belerepült a másik nő felé kitartott karjaiba. – Annyira aggódtam értetek!
– Nincsen semmi baj, kislányom, itt vagyunk – simogatta meg a hátát Andromeda.
– Már hogy ne lenne baj? Pont ez az, amit nem akartam, hogy ide gyertek!
– Mi is a Rend tagjai vagyunk, és nem fogjuk ölbe tett kézzel várni a biztonságos távolból, hogy Voldemort lerohanjon titeket! – feddte meg az apja.
– Te meg mit ácsorogsz idekint? Nem a gyengélkedőn kéne lenned? – fordult a húga felé Dora. – Anya, mondd meg neki, hogy…
– Ne kezdjétek el elölről a vitát – szólt közbe Remus.

Tonks vállait vastag kötés fedte, az arca sápadt volt, de elszántan lecövekelt Lupin mellett. Dora éppen szólásra nyitotta a száját, mikor megjelent Dumbledore, és mindenkit utasított, hogy foglalja el a helyét. Harry és a barátai odaszaladtak az egyik mellvédhez. Piton és Dora utánuk indult, semmi esetre sem akarták egyedül hagyni a fiukat.

– Harry… – Dora nem is tudta, mit kéne mondani, a vigyázz magadra olyan közhelyesnek tűnt.
– Rendben leszek, Doro – bólintott Harry.
– Piton professzor, ön szerint van esélyünk? – tudakolta Hermione, beharapva a szája szélét.
– Senki nem tudja megmondani, Miss Granger. Túlerőre számítunk…
A három gyerek percekig hallgatott, majd Harry hirtelen Perselus felé fordult, és a legkomolyabb tekintetével nézett rá.
– Milyen… Milyen érzés embert ölni?
Dora tüdejében bennrekedt a levegő, és Pitont is váratlanul érte a kérdés. Ron és Hermione is feléjük fordultak. Most erre mit mondjon? Nem tudsz rá felkészülni, és soha nem fogod elfelejteni annak az arcát, akinek kiontottad az életét.
– Csak lefegyverző bűbájt használjatok! – találta meg a hangját Dora. – Védekezzetek, támadjatok, ha kell, de semmi több, értve vagyok?
– De mi lesz, ha elkerülhetetlen? – Ron egyre sápadtabb lett, félő volt, hogy mindjárt hányni fog.
– Az szörnyű lesz! – Piton tudta jól, miről beszél, nem egy varázsló vére tapadt a kezéhez.
Van az mondás, régi bűnnek hosszú az árnyéka . Ennek az igazságát ma is érzi a bőrén, és nem kívánta ennek a három fiatalnak, hogy ők is megtapasztalják ezt. De tudta, hogy Harrynek nem lesz választása, és Merlin volt a megmondhatója, mennyire kívánta, hogy bárcsak átvehetné tőle ezt a feladatot.

Az első támadás olyan gyorsan érte őket, hogy szinte feleszmélni sem volt idejük. Dora és Piton a hátuk mögé lökték a gyerekeket, és ők is zöld fényű átkokat lőttek ki az ablaknyíláson. De nem igazán volt mire célozni, hiszen Voldemort és az emberei a sötétségbe burkolóztak. Az arcukba szitáló havas eső sem segített a látási viszonyokban. Az eget időnként megvilágította a feléjük záporozó vörös fénycsóvák sokasága, amik az iskola falaiba becsapódva megrengették az egész épületet. Ijedt sikoltások hallatszottak mindenfelől, és Harry hátán jéghideg veríték csorgott végig. Az iskola védelme még egyelőre kitartott, de nem tudhatták, hogy ez meddig lesz így.

Mr. Weasley futott el mögöttük, rápillantott ötükre, és megnyugodva bólintott, ahogy tovább haladt. Ginny az anyjával és az ikerbátyjaival volt valahol a kastélyban.

Voldemort egyre közelebb merészkedett, óriásokat küldött a falakhoz, akik méretes sziklákkal kezdték el dobálni az iskolát. Minden alkalommal, mikor találat érte a Roxfortot, a pajzs kékes fénnyel felizzott, de Dora és Piton észrevette, hogy egyre halványabban.

Egy óra múlva a védelem teljesen semmivé foszlott, és a tölgyfaajtó csak percekre tartotta vissza a halálfalókat. Hirtelen óriási tömeg özönlött be a kapun, maga előtt tartva a pálcáját, célzás nélkül átkokat lövöldözve.

Az aurorok Kingsley vezetésével előre rohantak, és igyekeztek visszaverni a támadást. Másodpercek alatt annyian tolongtak a folyosókon és az udvaron, hogy jószerével meg sem lehetett mondani, ki az, aki Dumbledore-ral van, és ki ellene. Piton nem engedte, hogy a három gyerek is a harcmezőre rohanjon, igyekezett távolt tartani őket a csatától, de Harry egy pillanatra sem vette le a szemét a kapuról, mert biztosra vette, hogy Voldemort már csak akkor fog megjelenni, ha már úgy érzi, övék a győzelem.

Az óriások kalapácsokkal zúztak szét maguk körül mindent, amit csak eltaláltak. Rémes látványt nyújtott, ahogy az iskola évszázados falai szépen lassan megadják magukat az ütlegelésnek, és nagy robajjal leomlanak. Az egyik óriás Doráék felé hajított egy sziklát. Dora és Piton hátrálni kezdett, Potter viszont meglátott valakit, és elrohant az irányába. Az óriás egy újabb méretes kőtömböt dobott ugyanabba az irányba.

– Gyere vissza! – Perselus kiáltása elveszett a csata zajában.

Ron és Hermione még pont időben ugrottak félre, mikor a fal leomlott, Dora viszont figyelmetlen volt, mert Harryt kereste a tekintetével. Piton rángatta félre, menedéket keresve, de így elszakadtak a gyerekektől, akik elkezdtek felfelé futni a folyosón. Halálfalók vetették a nyomukba magukat.
– Menj, segíts nekik, én megvagyok! – szorította vérző vállára a kezét a boszorkány. Piton bólintott, és Ronék után iramodott.

Tonks egyetlen pillanatig hezitált csupán, majd ő is bevetette magát az átkokat lövöldöző tömegbe. Több pálca is rászegeződött, de egy bravúros parázsbűbájjal minden átkot visszavert, és legalább négy embert azonnal leterített. Forgott körbe és körbe, valaki olyat keresve, akivel összefoghatott volna, míg végül meglátta a húgát és Remust. Amilyen gyorsan csak tudott, odafutott hozzájuk, közben nem volt rest rúgni és ütni az útjába kerülő halálfalókat.

– Túl sokan vannak! – kiabálta Remus. – Hol van az erősítés?
Egymásnak vetették a hátukat, és úgy forogtak körbe, igyekezvén lefegyverzi mindenkit. Dora nem akart megölni senkit, de tudta, hogy meg fogja tenni, ha nem lesz más választása.

Mindenfelé fájdalmas és ijedt sikoltások hallatszottak. Az iskola egyik folyosójáról tűzcsóva csapott fel, kirobbantotta az ablakokat. Égő emberek ugrottak le az emeletről, az égett hús szaga szétterjedt a levegőben. A havas eső egyre jobban szakadt, szinte semmit nem lehetett látni, csak a körvonalait a körülöttük lévőknek. Harry rohant el mellettük, láthatóan üldözött valakit, de Dora csak egy fekete ruha szegélyét látta, ám az őrült kacaj összetéveszthetetlen volt.

Nem szívesen hagyta magára a húgát és Remust, de a fiáról volt szó, nem hagyhatta, hogy meggondolatlanságot csináljon. Futott, ahogy csak a lába bírta, átmászott a leomlott falakon, vissza az iskolába, időnként jobbra-balra kilőtt egy-egy átkot, de nem is figyelte, hogy eltalált-e valakit. A szíve a torkában dobogott, nem látta őket sehol, csak a füstöt, ami lassan már minden folyosót ellepett. A kiáltások itt sokkal erősebben visszhangoztak, szívbe markolóan fájdalmas volt a tudat, hogy valaki szenved, talán haldoklik.

– Harry! – Dora értelmetlen kiáltozásba kezdett. – Harry, merre vagy?
– Dora? – Az anyja alakja bontakozott ki a füstből.

A ruhája szakadt volt, az arca mocskos és véres. Az őrült kacaj újra felhangzott. Együtt rohantak fel a harmadik emeletre.

– Na mi lesz, ici-pici Potter? Megküzdesz velem? – Bella szándékosan cukkolta Harryt, aki esztelenül belement a játékba, de akárhogy próbálta, egyik átka sem találta el a nőt.
– Bella, hagyd békén a fiút! – A boszorkány arca hirtelen elfehérlett, majd átváltott haragos pirosba.
– Az áruló nővérkém is megérkezett…

Dora elrángatta az útból a fiát, aki tátott szájjal nézte, hogy a megszólalásig hasonlító két nő támadó pózt vesz fel, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül egymásnak esnek. Olyan gyorsan forgatták a pálcájukat a kezükben, hogy szinte fel sem lehetett fogni, kinek az átka süvített el éppen.

Bella mögött egy szőke fiú tűnt fel, aki úgy látszott, nem is tudja, mi lenne a rosszabb, visszamenni, amerről jött, vagy egyenesen előre.

– Draco… – suttogta maga elé Potter. A keze ökölbe szorult, oda akart hozzá menni, hogy kellően megfizessen neki azért, amiért segített Hermionét elrabolni, de nem volt rá lehetősége.
Ahogy a fiú egyre közeledett a nagynénjéhez, úgy vált mindenki számára világossá, hogy mi elől menekült. A kőpadló forrósodni kezdett, és a füst áttódult a folyosón. Andromeda átka eltalálta Bellát, aki egy pillanatra Draco felé fordult, majd mikor a szőke fiú már csak karnyújtásnyira volt tőle, megragadta, és maga elé húzta. Gonoszan vicsorgott a nővérére, aki leengedte a pálcáját, és kérdő pillantást vetett Dorára.

– Ne, őt ne bántsátok! – Narcissa még a férjét is lehagyta a futásban.
– Mit kerestek itt, a Sötét Nagyúrnak szüksége lehet rátok! – harsogta Bellatrix.
– Engedd el a fiunkat! – morogta Lucius, lassan lépkedve a boszorkány felé. – Nem akarunk bajt, csak Dracóért jöttünk.

Dora maga se értette, miért, de megsajnálta őket. Egyszeriben megértette, hogy milyen nehéz lehetett nekik Voldemort mellett, nem szabadulhattak, és a fiukra ugyanaz a kínszenvedésekkel teli sors várt, mint rájuk. Narcissa kék szemében ott ült az anyai aggódás. Igyekezett a férjével együtt közrefogni Bellát, hogy valahogy elragadhassák tőle Dracót, akit élő pajzsnak használt.

– Ti is árulók vagytok? Hogy merészelitek megtagadni a Nagyurat? – tajtékzott a fekete hajú boszorkány. – Győzni fog, Ő nem veszíthet!
– Hát nem érted, hogy nekünk ez már nem számít? – Mrs. Malfoy hangja könyörgő volt. – Csak Dracót akarjuk.

Lucius még közelebb lépett a nőhöz. Lestrange hol jobbra, hol balra fordult, mindenki pálcát szegezett rá, tudta, hogy nincs menekvés. A padló újra megremegett, és a tűz örvénylő csóvái kicsapódtak a saroknál.
Még utoljára őrült vigyort küldött két testvére felé, majd Bella ellökte magától a halálra rémült szőke fiút, és futásnak eredt, egyenesen a tűz felé.

– Bella, ne! – kiáltott utána Andromeda, de már késő volt.

A fekete hajú, tébolyodott boszorkány sikítása betöltötte a teret, ahogy a tűz forró hullámai elragadták testét.

Malfoy karon ragadta a feleségét és a fiát, majd hátra sem nézve elrohant. Dora szintén indulásra késztette Harryt, nem volt értelme itt maradniuk, az iskola ezen része már lángokban állt, és a padló folyamatosan mozgott a talpuk alatt, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban beomolhat.

Kirohantak a kastélyból, bele a harcolók forgatagába. Andromeda elszakadt tőlük, Dora pedig vasmarokkal szorongatta Harry karját, mert nem akarta újra elveszíteni. A füst elhomályosított mindent, kiáltásokat hallottak minden felől, de a boszorkány nem hagyta Potternek, hogy elszaladjon a segélykérők irányába. Tudta, hogy élete végéig bánni fogja, hogy nem segített a szerencsétleneken, de most a fia volt a legfontosabb. Meg kellett találniuk Perselust, Tonksnak egyszerűen tudnia kellett, hogy jól van.
Nehezen, lassan haladtak a törmeléken át, igyekezvén kitérni a célt tévesztett átkok elől, amik időnként feléjük suhantak.

Perselus Dumbledore professzorral egyetemben egyszerre több halálfalóval is harcolt. Az igazgató oly kecsesen bánt a pálcával, mintha kardot tartott volna a kezében. Lépései könnyedek voltak, minden átka pontos.

Voldemort még mindig hívei oltalmazó gyűrűjében várakozott, senki mással nem akart megküzdeni, csak Potterrel. Nem számított neki, hány emberét veszíti el, csak a végső cél volt a fontos.

A halálfalók többsége dehoppanált, mikor rájöttek, hogy hiába a túlerő, a világos oldal követőit nem lehet csak úgy legyőzni. Az aurorok erőnek erejével támadtak rájuk, legtöbbjüket fogságba ejtették, gúzsba kötötték. Voldemort dühösen fújtatva indult meg a kastély felé.

– Dora! – Harrynek csak ennyire volt ideje, mielőtt valami magával rántotta volna.
A boszorkány ernyedten feküdt a törmelékeken, a hátába vágódott átok leterítette. Perselus a szeme sarkából látta, mi történik, de már nem tudott semmit se tenni.
Az idő hirtelen lelassult, a harcolók leengedték a pálcájukat, és csak Voldemort és Harry kettősét figyelték, amint egymással szemben állnak, egy áthatolhatatlannak tűnő energiapajzs mögött.
– Harry! – sikoltotta a nő, mikor Perselus odaért hozzá, és felsegítette.
Élete legborzalmasabb képét látta maga előtt. A fia védtelenül állt szemben minden idők leggonoszabb varázslójával.
A halálfalók ledermedve nézték urukat, nem harcoltak tovább. Itt és most el fog dőlni, ki lesz a győztes. Dumbledore rendületlenül támadta a pajzsot Remusszal együtt, de minden átkuk visszapattant róla.
Dora, Piton és a Rend többi tagja is beállt a sorba, de mind hiábavalóbbnak látták a küzdelmet, Harry magára maradt. Perselus és Tonks azonban nem tudott csak úgy lemondani a fiukról.

Harry reszketett, a hátán végigfolyt a hideg veríték. Nem volt kész, soha nem is lesz erre kész. A halál hatalmasabb, mintsem hogy felkészülhess rá, mikor találkozol vele. Zúgott a füle és kába volt, olyan érzése volt, mintha Voldemort a messzi távolból beszélne hozzá.

– Megküzdünk egymással, mint férfi a férfival – hajolt meg előtte Voldemort. – Meglátjuk, méltó ellenfelem leszel-e.
Harry összeszedte magát, és dacosan felszegett fejjel állta a vele szemben álló férfi tekintetét.
– Bárhogy végződjék is, tudnod kell, Tom, hogy te sosem leszel győztes, ellened mindig küzdeni fognak!
–Ne merészelj így nevezni! – üvöltötte Voldemort. – Hajolj meg előttem! – Pálcáját a fiúra szegezte, és kimondta az Imperius-átkot, hogy kényszerítse a fiút.
Potter minden erejét összeszedve próbált ellenállni, egy pillanatra meginogott, mikor fejét elfordítva meglátta a „szülei" kétségbeesett arcát, de tartotta magát. Kezeit szorosan a teste mellett tartotta, és nem mozdult.
Voldemort a másodperc tört részére elbizonytalanodott, de aztán hamar visszatért az önbizalma. Végtére is ismerte a fiút, tudta, hogy erős varázsló, de nem erősebb nála, mert ő legyőzhetetlen!

– Készen állsz? – sziszegte hátborzongató hangján a fekete taláros férfi.

Lassan kezdek el araszolni körbe-körbe, ádáz tekintettel méregetve a másikat, tökéletesen koncentráltak. Harry figyelte Voldemort minden apró rezdülését, eltökélte, hogy küzdeni fog, kerüljék bármibe. A Sötét Nagyúr végül megunta ezt a hiábavaló játékot, és támadott. A pálca olyan gyorsan forgott a kezében, hogy Harry szinte követni sem tudta a szemével, de automatikusan, zsigerből vert vissza minden átkot, és időnként még arra is volt ereje, hogy ő maga támadjon.
Mindeközben a többiek Dumbledore vezényletével szakadatlanul támadták a Voldemorték köré vont pajzsot. Dorothea alig látott a könnyeitől, már zsibbadt a pálcát tartó keze, a másikkal Perselusba kapaszkodott, körmei belevájtak a férfi fehér tenyerébe. Nem akarta feladni, a fia élete volt a tét. A pajzs időről-időre felvillant, Voldemort nem tudott a harcra és a védőburok fenntartására is megfelelően koncentrálni.
Amikor a pajzs egy hatalmas robbanással végül megadta magát, és az ereje hátrataszított mindenkit, aki körülötte állt, Harry is a földre zuhant, Voldemort eltalálta.

A férfi éktelen kacaját hallatta, miközben pálcáját lassan újra felemelte, hogy kimondja utolsó átkát. A fiú a hátán fekve próbált hátrébb araszolni, a kezéből kiesett pálca után kutatva. Nem merte levenni a tekintetét a fölé magasodó férfiról.
Perselus minden erejét beleadva ostromolta a pajzsot, ami egyre gyengülni látszott, majd abban a pillanatban, hogy Voldemort szólásra nyitotta a száját, végleg összeomlott a védelme.
Voldemort meglepődve fordult a varázslósereg felé. Dumbledore és a többiek nem tétováztak, abban a másodpercben, hogy Harry talpra szökkent, mindenki száját egyszerre hagyta el: Avada Kedavra! De valami megmagyarázhatatlan módon irányt váltva Harry pálcájában egyesültek, majd onnan kitörve szíven találták Voldemortot.
Harry óráknak tűnő percekig állt megvetett lábakkal. A pálca majdnem kirepült a markából, olyan erősen vibrált.
Végül Voldemort a földre zuhant, szemében kihunyt a fény, de arcán még jól láthatóan tükröződött a meglepődés. A föld megnyílt alatta, és ezernyi fekete kéz nyúlt fel érte, darabkora tépve testét, magukkal rántva a semmibe. Az utolsó, amit Potter hallott, az Dora hangja volt, ahogy a nevét kiáltja, majd elsötétült minden.

Madam Pomfrey soha nem volt még ennyire elfoglalt. Egyik betegágytól futott a másikhoz, hogy fájdalomcsillapító főzetet vigyen a betegeknek. Harry már két napja feküdt ájultan a fal melletti ágyon. A fiú szempillái nagyon lassan rebbentek meg, majd végül kinyitotta a szemét, de rögtön le is hunyta. Bántotta az éles fény, a szagok, hányingere volt, mégis úgy érezte, bármit fel tudna most falni, amit elé tálalnak. Óvatosan elfordította a fejét. Az ágya mellett két szék volt összetolva, de most senki nem ült rajta. A javasasszony nem vette észre, hogy a fiú magához tért, mert egy égési sérültet kötözött át. A legsúlyosabb sérülteket átszállították a Szent Mungóba, de sokan maradtak a kastély gyengélkedő szárnyán. A gyógyítók egymást váltva, óránként érkeztek a Roxfortba, hogy besegítsenek az idős boszorkánynak, aki legtöbbször csak kontároknak titulálta őket, és elhessegette őket a betegei mellől.
Harry nagyon lassan és óvatosan ült fel. Beletelt vagy egy fél órába, mire végre le tudta tenni a lábát a hideg kőpadlóra. Pizsama volt rajta, a szemüvege oda volt készítve az éjjeliszekrényre, és a papucsa is ott várta az ágy mellett.

– Hát te meg mit képzelsz, hova igyekszel? – förmedt rá a háta mögé lépő javasasszony.
Harry ijedten rezzent össze. Abban a pillanatban, hogy válaszolt volna, valaki leverte a fiolákat az egyik éjjeliszekrényről, és a boszorkány elsietett a hang irányába, de a válla fölött még hátraszólt.
– Nem mehetsz sehová! Mindjárt szólok a szüleidnek!

Harry figyelmen kívül hagyta az intelmet, és botladozva megindult az ajtó felé. Nagyon lassan haladt a folyosón, és úgy érezte, szinte nem haladt semmit. Számított rá, hogy Madam Pomfrey bármelyik pillanatban beérheti, de végül senki nem állította meg. Csípős, friss levegő szállt be az egyik nyitott ablakon át, ami megtöltötte a tüdejét. Fázott, botor módon nem vette fel a köntösét, de nem számított neki. Látni akarta, mi maradt hőn szeretett iskolájából.
A törmelék nagy részét már eltakarították, de még nem kezdtek hozzá az újjáépítéshez. A falakon látszott a tűz lángjainak nyoma, a földre lezuhant üres portrék. Mindennek füst szaga volt.
Éveknek tűnt, mire elért végre az ódon fahídhoz, aminek a fele leszakadt. Fáradtan támaszkodott neki, majd lenézett a mélységbe.
Kik haltak meg, mennyi áldozatot követelt a háború?- csapongtak a gondolatok a fejében. – Vajon a barátai jól vannak? Perselus és Dora biztosan élnek, hiszen a javasasszony értesíteni akarta őket…

Mindeközben Dora igyekezett visszafogni Perselust, hogy ne ordítson olyan artikulátlanul Poppyval, amiért hagyta elmászkálni a fiukat. Egy negyedórás vita után végül sikerült a boszorkánynak rávennie a bájitalmestert, hogy elinduljanak Harry keresésére.

Mikor végre rátaláltak, a fiú ott kuporgott a hídon, lábait felhúzva, teljesen átfagyva.

– Hát itt van a méltóságos úr! – morogta Piton, miközben már gombolta is ki a téli talárját. – Nem túl okos dolog egy szál pizsamában mászkálnod a téli hidegben. Jobban mondva, egyáltalán nem lett volna szabad…
– Perselus! – szólt közbe Dora. – Hogy érzed magad, kisfiam?
Harry nem tudta volna megmondani, hogy a vállára terített talár, vagy a nő kedves, ismerős mosolya melengette-e át jobban a testét.
– Kicsit még gyenge vagyok – felelte lassan.
– Azt el is hiszem, most szépen visszamész a gyengélkedőre, még egy sor vizsgálat vár rád, erősítő főzetek… – Perselus hirtelen elhallgatott, mikor meglátta, hogy a fia szemét elönti a könny.
– Harry, mi a baj? – lépett oda a boszorkány, a fiú arcát két kezébe fogta, és gyengéden ösztökélte rá, hogy a szemébe nézzen. – Megcsináltad, legyőzted Voldemortot! Boldognak kéne lenned, ahogy mindenki más is boldog. Hős vagy!
– De ez mások életébe került. A barátaim, a tanárok.
– A veszteségünk elenyésző – felelte kurtán a bájitalmester. – Egyébiránt tájékoztatásul közlöm, hogy Miss Granger és Mr. Weasley kitűnő egészségnek örvend, és a csatát megünneplő duhajkodás óta ki sem szálltak egymás szájából! – A férfi cinikus megjegyzése egy halvány mosolyt csalt Potter arcára.
– Akkor mehetünk vissza a gyengélkedőre? – kérdezte Dora, átkarolva a fia vállát. – Tényleg jobb lenne, ha nem fagyoskodnál itt tovább.
– És utána hova tovább? – torpant meg Potter hirtelen.
– Nem tudlak követni – lépett oda Piton is mellé.
A fiú lehajtott fejjel, némán állt pár pillanatig, össze akarta szedni minden gondolatát. Az elmúlt egy órában, míg egyedül fagyoskodott idekint, rengeteg dolog járt a fejében. Kihez tartozik, hova tartozik? A válasz végül meglepő módon olyan egyszerű volt számára, hogy maga is alig hitte el.
– Nem mehetnénk haza együtt? – kérdezte szánalmat keltő pillantással.
Dorothea tátott szájjal nézett Perselusra, aki szintén le volt döbbenve.
– Úgy értem, csak ha lehet, szóval, ha még szívesen láttok… Gondoltam, csak a téli szünetre…
– Te mindig otthon leszel a tengerparti házban – mondta a nő boldogságtól sugárzó arccal, majd közelebb hajolt a fiúhoz, és leheletfinom puszit nyomott az arcára.
– Megpróbálnám ezt a család dolgot – motyogta Harry, miközben elindult a két felnőtt között.
– Részünkről nincs semmi akadálya, fiam! – karolta át a vállát Perselus.

Piton évekkel később, mikor együtt ült a kandalló előtt Harryvel, és mindketten egy jó pohár zamatos whiskyt kortyolgattak, bevallotta, hogy az volt élete egyik legszebb pillanata, mikor a fiú végre elfogadta őket. Többé már nem volt senki, mert volt egy fia!

VÉGE