24.

Epilógus

Hat év telt el a végső csata óta, de senki nem merte volna azt állítani, hogy a háború nem hagyott nyomott a lelkén, és ezzel Perselus sem volt másként! A sebesültek kiáltása ott csengett éjjelente a fülében, mikor rémálma volt, az égett hús szaga olybá tűnt, soha nem foszlik szerteszéjjel. A vérrel borított hó, a romos kastély látványa máig kísértette.
De mégis volt valami, ami enyhítette szívén a terhet. Az elmúlt években olyan csodában volt része, amit soha nem gondolt volna, hiszen régen lemondott már az efféle boldogságról, amikor sok-sok évvel ezelőtt elhagyta a nőt, akit mindennél jobban szeretett. A sors azonban kegyes volt hozzá, és egy második eséllyel jutalmazta meg. Dorothea soha szűnni nem akaró, olthatatlan szereleme felolvasztotta a mindig fagyos férfi szívét, és szerelmük virágaként megszületett az emberi élet legszebb ajándéka, egy kisgyermek.

Így már kétszeres apának mondhatta magát, és ezt a mai napig csodaként élte meg. A Harry és a közte kialakult kapcsolat éveken át törékeny volt, sérülékeny. A bájitalmester görcsösen erőlködött, hogy helyrehozza korábbi hibáit, és Harry igyekezett neki megbocsátani, de ehhez idő kellett.

Perselus szórakozott mosollyal az arcán emlékezett vissza a kezdetekre…

A csata utáni első napokban a fiú szinte ki se dugta az orrát a szobájából, órákon át feküdt az ágyán, üres tekintettel bámulva a plafont. Az egyik pillanatban átjárta a földöntúli boldogság, mert végre szabad volt, nem kellett sem neki, sem pedig másnak Voldemorttól rettegnie. A másik percben viszont üresnek és céltalannak érezte az életét. Eddig minden napja az életben maradásról, a küzdelemről szólt, de ennek már vége volt. Ki ő most, hogy a világ megmenekült, és neki nem kell többé hősnek lennie?
Dorothea és Piton felváltva kopogtattak be hozzá, azt kérdezgetve, nincs-e szüksége valamire, de a fiú minden alkalommal tagadóan rázta meg a fejét. Nem volt étvágya, de aludni sem tudott, beszélgetni meg egyáltalán nem akart senkivel sem. Tudta, hogy erőt kéne vennie magán, mert Dora és Piton nyilvánvalóan csalódottak voltak, amiért ilyen távolságot tartott tőlük, holott azt mondta, meg szeretné próbálni azt, hogy egy család lehessenek.

A bájitalmester a negyedik napon már végleg elveszítette türelme minden rejtett tartalékát is, és Dora határozott rosszallása ellenére bement Harry szobájába, hogy végre kirángassa a fiút onnan. Elege volt már a búskomor tekintetéből, a melankóliából, ami átjárta a gyerek körül a levegőt. Neki sem volt könnyebb, ő is látta a pusztítást maga körül, a halottakat, de ez a viselkedés nem vezetett sehová, és ezt meg kellett értetnie a fiával.

– Harry, megvívtuk a csatát, eltemettük a halottainkat. Most itt az ideje, hogy éljünk az új eséllyel, amit kaptunk.
– Tudom, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki egy új életnek.
– …Ebben nekem sincs nagy tapasztalatom – vallotta be Piton némi gondolkozás után. – Talán, együtt kéne kitalálnunk, hogyan legyen tovább.

Harry frusztrált volt az önkéntes szobafogsága miatt, és mert nem tudott napirendre térni a csata borzalmai felett. Könnyű volt azt mondani, hogy családot szeretne, és elfogadni a felé nyújtott kezet, de azt már nem tudta, hogyan is kéne gyerekként viselkednie. Nem volt lehetősége rá, hogy valamikor is igazi gyerek lehessen, pillanatok alatt fel kellett nőnie, és soha senki nem foglalkozott vele, hogy neki ugyanolyan szükségletei lennének, mint a kortársainak. Az álmaiból tudta, hogy Dora és Piton mennyi szeretettel viseltettek iránta, mikor kisgyerekké változott, de most azért csak nem viselkedhetett úgy, mint egy ötéves fiú. Nem kéredzkedhetett fel Dora ölébe, hogy simogatást hízelegjen ki, vagy nem telepedhetett le a dohányzóasztal mellé, hogy Pitonnal rajzoljon.
Fogalma sem volt, miket csinálhatott Ron vagy Hermione a szüleikkel, mert soha nem beszélt róla, nem kérdezte őket, mert már így is utált belegondolni, hogy neki nem volt rendes családja.
Végül, ahogy a napok teltek, Harry maga is rájött, hogy csak saját magával tol ki, ha tovább kuksol a szobájában, és esélyt sem ad a családjának. Eleinte csak egy-egy órát töltött el Perselusszal és Dorával. Vacsora után leült sakkozni a férfival, vagy mindhárman együtt kártyáztak. A boszorkány leste Harry minden óhaját, és nagyon igyekezett, hogy a fiú jól érezze magát a társaságukban. Minden este fejedelmi vacsorát készített, és próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy beszélgetésre bírja a fiát. Anyaként minden percben bizakodott, remélt, és türelemmel várt, míg végül a fiú megtette az első lépést felé.

Perselus eleinte nagyon nehezen viselte, hogy a fiú távolságtartó vele. Tudta, hogy ez nem lesz könnyű senkinek, és hogy nem lesznek mintacsalád egyik napról a másikra. De azt vette észre, hogy Harry és Dora között szép lassan újra jó viszony alakult ki. Potter sokkal könnyebben megtalálta a közös hangot a nővel, és élvezettel hallgatta a történeteit Siriusról. Pitonnal ezzel szemben tartózkodó volt. A bájitalmester igyekezett megérteni ezt a szokatlan helyzetet, de a féltékenység kezdte felütni a fejét. Ő is a fia életének részesévé akart válni.
A férfi olyan sokat várt arra, hogy Harry újból apának szólítsa, hogy tisztelettel és szeretettel nézzen rá, mint ahogy azt korábban tette.
Elviselt minden kirohanást, minden szitkot, amit a kamasz fiú a fejéhez vágott a tanév alatt. Nem szólt egyetlen szót sem az égbekiáltó tiszteletlenségek miatt, amit az elmúlt pár hónap során kellett újfent elviselnie. De a várakozás kezdte lassan felőrölni az idegeit.

Harry most már kivétel nélkül minden éjszaka az elmúlt nyárról álmodott, és végül úgy döntött, ideje, hogy megbeszélje a bájitalmesterrel és Tonksszal. Mindkét felnőttel madarat lehetett volna fogatni, mikor rájöttek, hogy a fiú többé már nem zárkózik el a saját emlékei, élményei elől. Úgy tűnt, hogy Harry végre kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ők a szülei, bár még óvatosan fogalmazott, ha az álmairól beszélt. Potter leginkább a hiányzó részleteket szerette volna kipótolni, és különös érzés járta át, amikor Piton hangjában az igazi szeretetet vélte felfedezni, ahogy arról a kisfiúról beszélt, aki ő volt a nyáron.

Kora tavasszal a Roxfort újra lakhatóvá vált, bár korántsem hasonlított korábbi önmagára, de legalább már nem volt életveszélyes, így a diákok, a tanárokkal együtt visszatérhettek. Mivel a tanév így sokkal rövidebb lett, Harrynek nagyon össze kellett magát szednie, hogy befejezhesse a hatodévét. A tömérdek házi feladat mellett nem volt ideje kviddicsedzésekre járni, ehelyett plusz órákat kellett felvennie, hogy sikeres felvételi tesztet tudjon írni az auror képzési intézményben. Dora Perselusszal kiegészülve minden második délután külön oktatta a sötét varázslatok kivédését emelt szinten, mindenkinek, aki úgy érezte, hogy az aurori pályára készül. Harry rendszerint igyekezett elvegyülni a tömegben, nem akart kitűnni, nem kért a kivételezésből. Igazság szerint attól nem is kellett tartania, hogy a szülei másként bánnának vele, mint a többi diákkal, hacsak azt nem lehetett különleges bánásmódnak nevezni, hogy Piton előszeretettel vele demonstrálta az aznapi feladatot.

A bájitalmester eleinte tartott tőle, hogy ha újra az iskola falai között lesznek, a fiú nem akarja a szabadidejét velük tölteni, ami igen szomorú lett volna, mert már kezdett minden jól alakulni. Szerencsére a férfinak nem lett igaza. Potter egyszer sem nem gördített akadályt a vasárnapi vacsorák elé, amihez Dora ragaszkodott, és hétről-hétre könnyedebb lett a légkör az étkezőasztalnál. A nagy csoda az volt, amikor Harry végre életében először igazi szülői engedéllyel mehetett le Roxmortsba, és nem kellett attól tartani, hogy valaki kiugrik egy sötét sikátorból, és megtámadja. A szabadság részegítő érzés volt számára. Nem így az újonnan keletkezett népszerűsége. Egy hős volt a többiek szemében, lépten-nyomon aláírásért esdekelő emberekbe botlott, az iskola folyosóin minden diák megállította, hogy kezet foghasson vele, naponta kapott szerelemes leveleket ismeretlen boszorkányoktól, ajándékot hálás szülőktől. De neki minderre nem volt szüksége, ő csak Harry akart lenni, és Piton ekkor már tudta, hogy hosszú évekig fájdalmat okozott a fiúnak, mert nem hitte el neki, hogy nem kíván a középpontban lenni, csak a normális gyerekek életét élné, ha engednék neki.

A tanév végéi nyáron Perselus és Dora összeházasodtak, Harry pedig őszintén örült nekik. Egy évre rá lezárult egy korszak, Potter és barátai végül elballagtak a Roxfortból. Volt, aki továbbtanult, egyesek munkába álltak, a tehetősebbek utazgattak, de Harry nem vágyott el az országból, nem akart elszakadni a családjától, most, hogy végre volt neki. Még sokáig csak a keresztnevükön szólította a szüleit, de mire másodéves lett az aurorképzőn, már teljességgel megbarátkozott a helyzettel, és mondhatni képes volt úgy viselkedni, mint egy „gyerek". Nem volt könnyű az út idáig, és Potter sokszor érezte úgy, hogy nem képes megbocsátani, annyi mindent kellet eltemetnie magában.

Perselus tüdejében bennrekedt a levegő, amikor Harry újra apának szólította őt. De ezúttal nem rejtette el az örömét. Sok őszinte beszélgetésük volt, és noha a közös múltjukon nem tudtak változtatni, Harry lassan megbocsátott minden ellene elkövetett vétket Perselus részéről, és kialakult közöttük egy kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló apa-fiú kapcsolat.

Ron éveken keresztül nem értette meg igazán, hogyan tudta a barátja megszeretni a rettegett bájitaltan professzort, de Harryt már nem zavarta, ha valaki nem értette az érzéseit. A lényeg az volt, hogy most már neki is volt családja, volt otthona. Tartozott valahova.

Kellemes nyári szellő lebegtette meg a nyitott ablak függönyeit. Perselus a dolgozószobája asztalánál ült, előtte egy régi pergamen hevert. A mágikus rádióból halkan szólt a zene, és ő az asztal alatt szórakozottan dobolta az ütemet a lábával. Hogy megváltozott-e az elmúlt években? Ez nem is volt kérdés. Ha a családja körében volt, egy egészen másfajta férfiként viselkedett, mint mikor idegenek vették körül. Ha tehette, akkor a nap minden percben a felesége kedvére tett, és – bár nézetei sziklaszilárdak voltak ezt illetően – nem tudta megállni, hogy ne kényeztesse ok nélkül imádott kislányát.

Az ajtó halkan kinyílt, és Perselus tudta, hogy ki látogatta meg, de eltökélten nézte továbbra is a pergament, mert nem akarta elrontani a kislánya kedvenc játékát. Lorelle* halkan, a szájára tapasztott kézzel osont a sötét színű fapadlón, igyekezvén elfojtani feltörni készülő kuncogását. Amikor elérte az asztalt, akkor négykézlábra ereszkedett, várt egy pillanatot, majd egyszer csak felugrott, és édesen elnevette magát.

– Megijesztettelek, apa? – kérdezte vidáman csillogó tekintettel.
Perselus szája szélén mosoly bujkált, de igyekezett megőrizni komolyságát, hiszen számtalan alkalommal feddte már meg gyermekét, hogy ne jöjjön be engedély nélkül a dolgozószobájába, ahol értékes könyveket és pergamentekercseket őrizgetett. Magához húzta a kislányt, aki engedelmesen odalépett, majd felmászott a férfi ölébe, és vetett egy pillantást a pergamenre.
– Mit mondtam neked a dolgozószobával kapcsolatban? – fordította maga felé a kislányt Perselus.
Lorelle vett egy nagy levegőt, aprócska kézfejével kisimított egy kósza hajtincset, ami az arcába hullott, majd kötelességtudón sorolni kezdte a szabályokat, amiket jobbára soha nem vett elég komolyan. Még túl kicsi volt hozzá, hogy megértse, a tilalmak az ő érdekeit is szolgálják, hiszen a szülei szerették volna biztonságban tudni őt. De a kislány számára minden olyasmi, amit megtiltottak neki, csak még érdekesebbé vált. Az egész ház és udvar kalandok százait rejtette el előle, és ő nem bírta ki, hogy naponta legalább egyszer ne kerüljön bajba.
– Egy komisz kis ördög vagy! – dörgölte hozzá az arcát a bájitalmester a gyermek selymes hajához.
– De azért megijedtél? – tudakolta a gyermek reménykedve.
Perselus mélyen belenézett a lánya szemébe. Lorelle az ő szemét örökölte, de az övében soha nem volt harag, vagy fájdalom. A tekintete mindig vidámságtól és pajkosságtól sugárzott. A férfi néha irigyelte ezt tőle, mert pontosan tudta, az ő gyerekkorában a saját tekintete csak szenvedést és félelmet tükrözött. Ő soha nem tudott ilyen szeretettel nézni az apjára, hogy a lánya néz rá.
– Borzasztóan rám ijesztettél, mint mindig – mosolyodott el a bájitalmester engedékenyen. – Most pedig tessék visszamenni oda, ahonnan jöttél. Nemsokára én is befejezem a munkát – tessékelte ki Perselus a kislányt az öléből kérhetetlenül.
– De hát muszáj azonnal kijönnöd a mamihoz, mert levelet kaptunk! – A kislány megrázta az ujját a férfi felé, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Piton elnevette magát. Lorelle jobban hasonlított az anyjára, mint kellett volna. A kislány gyakorta látta, hogy az édesanyja csípőre tett kézzel magyaráz valamit a bájitalmesternek, vagy éppen az ujját rázogatta felé. Ezt a fajta magatartást hamar eltanulta…

– Rögtön kimegyek – mondta a férfi, majd a fejével az ajtó felé bökött, jelezve a gyermeknek, hogy most már tényleg induljon kifelé.
Lorelle kuncogva megfordult, majd szökdécselve kivonult. Fekete, dús fürtjei táncoltak a válla körül, és mikor még utoljára visszanézett az apjára, Perselus szíve egy pillanat alatt elolvadt.

Dorothea gyakran rótta fel neki, hogy mennyire engedékeny a kislánnyal, de a férfi nem tehetett róla. Lorelle egy pillanat alatt az ujja köré tudott csavarni bárkit, akivel találkozott, miért éppen az apja ellen ne vettette volna be a kis „cseleit"?

Tonks a tornácon ült, kezét a szeme elé emelte, hogy eltakarja tekintete elől a nap zavaró fénysugarait. Mélyeket lélegzett a sós tengeri levegőből. Meztelen talpával időnként meglökte magát, hogy a hintaágy újra ringatózni kezdjen. A kislány leült az egyik székre, és az ölébe vette a babáját, amit Dumbledore professzortól kapott a születésnapjára, és ami szakasztott mása volt Lorelle-nek.

– Szóltál az apádnak, édesem? – mosolygott rá Dora.
A kezében ott szorongatta a még felbontatlan borítékot, és Merlin volt a megmondhatója, mekkora önuralomra volt szüksége, hogy ne tépje fel azonnal a ragasztást, mert alig tudta magát türtőztetni, hogy ne vesse rá magát a pergamenen sorakozó sorokra.
– Igen, szóltam – felelte a kislány, majd egy gyerekdalt kezdett el dúdolgatni.

Perselus kilépett a tornácra, ránézett a feleségére, és elmosolyodott. A kislányuk születése szinte semmit nem változtatott Dora külsején, az idő nyomtalanul elszállt mellette, és a férfi gyönyörűbbnek látta őt, mint valaha. A boszorkány felé fordult, majd sietve intett neki, hogy üljön le mellé.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte fejcsóválva. – Levelet kaptunk!
– Hallottam hírét – nézett Piton a kislányra, aki nem vett tudomást róla, hogy a szülei őt figyelik. – Azt hiszem, be fogom zárni a dolgozószobám ajtaját, mert valaki egyszerűen nem hajlandó betartani a szabályokat ebben a házban.
Lorelle somolyogva rápillantott az apjára, majd figyelmét visszafordította a játéka felé.

Dorothea nem bírt tovább várni, villámgyorsan feltépte a borítékot, és széthajtogatta a levelet, amit aztán Perselus egy elegáns mozdulattal kiragadott az ujjai közül, és torkát megköszörülve hangosan olvasni kezdte.

Kedves otthoniak!

Pompásan érzem magam az auror továbbképzési táborban, még mindig alig merem elhinni, hogy bekerültem a programba. De Doro példáját követve én is nagyon szeretnék a

Különleges Auror alakulathoz tartozni, és azt hiszem, a tábor után már minden esélyem megvan rá, hogy felvegyenek.

Lorelle már nem játszott tovább a babával, a szemeit nagyra nyitva hallgatta az apja bársonyos hangját, ahogy a levelet olvasta. Dora szíve megtelt büszkeséggel, mikor először mondta neki Harry, hogy milyen pályát választott magának. Piton azonban sokáig ellenezte ezt a döntését, túlságosan féltette a fiút.

A kiképzés nagyon kemény, mindennap hajnalban kelünk, és reggeli után végigfutunk a tábor területén, fel a hegyre, majd vissza. Ron általában mindezt csukott teszi meg, és fogalmam sincs, hogy képes rá. Szerintem alvajáró, mert az már biztos, hogy az egész táborban őt a legnehezebb felébreszteni reggelente. A terepgyakorlat nem könnyű, de eddig még minden feladatot teljesíteni tudtam a kiszabott időre. A térképismeret és az álcázás sem okozott eddig gondot, és a közelharcban is jó voltam. Egyedül az elméleti tananyaggal gyűlik meg a bajom. Azt hittem, ha végre kikerülök az iskolapadból, nem kell többé könyvek fölé görnyednem, erre tessék, naphosszat magolom a különböző jogszabályokat és rendeleteket, hogy egyetlen bevetés során se járjak el illetéktelenül egy bűnözővel szemben. De ettől eltekintve nagyon élvezem az egészet, és sok mindenkit megismertem már. Szép számmal vannak külföldi varázslók és boszorkányok, na és persze az oktatók is sokfelől érkeztek. Egyetlen nap sem múlhat el, hogy valamelyik kiképzőtiszt fel ne emlegesse a legendásan tehetséges Dorothea Tonks nevét, hihetetlen, milyen híres vagy! A Tonks-féle manővert már gyakoroltuk egy párszor, de eddig még csak kevesen tudtuk megfelelően végrehajtani. Ron általában saját magát szokta csapdába ejteni…

Perselus véleménye az évek során mit sem változott a Weasley fiúval kapcsolatban, és bár a vörös hajú varázsló derekasan hely állt a háború során, még mindig fel nem tudta fogni, hogyan tudta elvégezni az aurorképzőt. Az eljegyzése a Granger lánnyal mélységesen elborzasztotta a bájitalmestert, mindig is azt gondolta, annak a boszorkánynak több esze van annál, hogy összeálljon egy ilyen málészájú fajankóval.

– Hiába, még mindig híres vagyok – húzta ki magát büszkén Dora.
– Amióta Harry elment a táborba, ezt nem mulasztod el az orrom alá dörgölni nap-nap után – dohogta a férfi. – Mikor is lettél te ilyen kibírhatatlanul beképzelt?
– Fogd be, és inkább olvass tovább! – húzta fel az orrát sértődötten a nő.
– Ugyan már, Thea, tudod, hogy csak ugratlak – vigyorgott a férfi szenvtelenül.
Annak idején közösen hozták meg a döntést a lányuk születése után, hogy a boszorkány nem megy többé veszélyes küldetésre. Az emlékezetes minisztériumi fiaskó után tisztázódott ugyan a nő neve, és bármikor visszatérhetett volna korábbi foglalkozásához, de nem tette. A Roxfort felújítása után minden diák, köztük Harry is visszatért, hogy befejezze a tanulmányait. Dora és Perselus még ott maradtak tanítani a fiú hetedik évében, de utána Dumbledore szűnni nem akaró kérlelése ellenére mindketten felmondtak.
Az esküvőjüket követően Perselus saját vállalkozásba kezdett, és mostanra világszerte ismertté váltak a bájitalai. Dora magára öltötte a háziasszony ás anya szerepét, és idővel megbékélt a tengerparti ház kényelmes, nyugodt életével és bájával.

Minden hónapban meglátogatták Dumbledore professzort az iskolában, aki kitörő örömmel fogadta a Piton családot. Lorelle még McGalagony professzort is elbűvölte, bár az idős boszorkány igyekezett ezt eltitkolni, Perselus soha nem állta meg, hogy ne cukkolja vele. A Roxfort mindig a második otthon maradt a férfi számára, és Harry számára is. De a ház, amiben éltek, sokkal értékesebb volt számukra, mert minden szoba, minden fal ezernyi emléket mesélhetett volna az elmúlt évekből.

Perselus néha bánta, hogy Harry olyan gyorsan felnőtt, hogy nem tudott mindig vele lenni, amikor szüksége lett volna rá a fiúnak. De az elveszett évekért kárpótolta őt a lánya. Dora már réges-régen bebizonyította, milyen jó anya, de a férfi néha mégis elcsodálkozott rajta, milyen természetességgel, féltő gondoskodással és szeretettel viseltetik a lányuk iránt. Nem terveztek több gyereket. Mikor Harry kiröppent a fészekből, úgy határoztak, hogy ez a fájdalmas pillanat bőven elég lesz, ha csupán csak még egyszer megismétlődik a lányuk esetében. Nincs annál rosszabb érzés a világon, amikor a gyermeked felnő, és látszólag már nincs rád többé szüksége.

– Harry mikor jön haza? – kérdezte Lorelle aggodalmas arccal. – Ugye már nemsokára?
Letette a babáját a székre, és odament a mamájához, majd felkéredzkedett az ölébe. A kislány a nap szinte minden percében vidám volt, ám néha mégis egy cseppnyi szomorúság vegyült amúgy gondtalan életébe. Nehezen viselte, ha Harry nem volt a közelében.
– A nyár végére itthon lesz – cirógatta meg Dora a lánya arcát.
– Rendben van, azt hiszem, azt még meg tudom várni…
Piton és Tonks egymásra mosolyogtak.

Néha azért elgondolkozom rajta, megéri-e a sok munka és erőfeszítés ezt az egészet. Úgy értem, nagyon szeretnék küldetésre menni, és hasznos tagja lenni az auror-csapatnak, de tudom, hogy Ginny és ti is mennyire féltetek. Igyekszem vigyázni magamra, és néha azt is elhiszem, hogy Voldemort után már nem lehet senki veszélyesebb, de itt mindennap elmondják nekünk, hogy soha nem szabad alábecsülnünk az ellenfelünket. A kiképzés kezdetén az oktatók szinte minden feladatot velem mutattak be, és eléggé zavart, hogy ennyire a figyelem középpontjában vagyok, de szerencsére egy-két hét múlva már leszoktak róla, hogy állandóan engem rángassanak ki a többiek elé. Azért Ron sem panaszkodhat. A népszerűsége egy pillanat alatt az egekbe szökött, amikor megérkezett híres szeretetcsomagja. Mindenki odavan a fahéjas kekszért és a mandulás kosárkáért. Egyfolytában a nyakára járnak, hogy írjon az anyjának, küldjön egy újabb adag házi süteményt.

Szóval tényleg jól érzem magam a táborban, ami azért meglepő, mert általában nem igazán szoktam könnyedén beilleszkedni, de itt mindenki nagyon rendes. Esténként, ha még van erőnk, össze szoktunk gyűlni a tábortűznél, és történeteket mesélünk egymásnak. Sokan szokták emlegetni Voldemortot, és hallanotok kéne, milyen ostoba, eltúlzott, vad meséket találnak ki róla. Dumbledore professzor neve is fel szokott merülni időnként, hősként emlegetik őt. Perselus kenőcsei pedig nagyon népszerűek, a kórházi barakkban hegyekben állnak a polcon, és tényleg pillanatok alatt begyógyítanak minden sebet. Azért ne rémüldözzetek, az ittlétem alatt még csak háromszor kellett ellátogatnom a javasasszonyhoz, aki meglepő módon nagyon hasonlít Madam Pomfreyre.

De bármilyen hasznos és eseménydús az ittlétem, azért sokat gondolok a tengerparti házra, ahogy a nyári estéken mindannyian kint ülünk a tornácon, és én reménytelenül próbálom legyőzni Perselust egy sakkjátszmában. Lorelle is nagyon hiányzik, kérlek, mondjátok meg neki, hogy ha hazamentem, bepótolok vele minden fogócskát és bújócskát, amit elmulasztottam a nyár folyamán. Hiányzik Doro főztje, és az elmaradhatatlan morgolódás, ami Perselusból tör fel, mikor Remus és családja meglátogat titeket. Remélem, hogy ti jól vagytok, és élvezitek a nyarat. Repesve várom a leveleteket, és számolok minden percet, amikor végre megint veletek lehetek.

Szeretettel ölel titeket Harry, a fiatok.

Perselus hiába forgatta a kezében tartott lapokat, nem volt több sor. Ez a levél sajnos sovány vigasz volt számukra, mert Harry bár részletesen írt mindenről, sajnos nagyon messze volt tőlük. A hiánya érezhető volt Perselus hangulatán. Mindennap benyitott a fia szobájába, és leült az ágyára pár percre. Dora számtalan alkalommal kapta rajta, hogy nézegeti a könyveit, vagy éppen a régi iskolai ruháit gyűrögeti a kezében. Harry, mielőtt elindult volna a továbbképzésre, az utolsó este ott üldögélt a kandalló előtt az apjával. Sok mindenről beszélgettek, Perselus tanácsokkal látta el a jövőjét illetően, és elmondta neki, milyen mérhetetlenül büszke rá, a sikereire, és hogy így helytállt az életben. Potter hosszasan nézett az apja szemébe, és végül kimondta, amit már régóta szeretett volna megvallani neki.

– Az, hogy ilyen ember lettem, sokban köszönhető neked és anyának! – A fiú szavai őszintén meghatották Perselust. – Nélkületek nem lennék az, aki vagyok, és ezért örökké hálás leszek nektek!

Dorának és Perselusnak is nagyon sokat jelentett a fiuk, mert bár ez sokáig nem tudatosult bennük, de miatta váltak először igazi családdá, és ez felbecsülhetetlen érték volt számukra.

* Lorelle: Latin eredetű név, a Laura egyik változata. Jelentése virág, kivirágzik.

Vége