Epilógus
Mire befejezem, teljesen kimerültnek érzem magam, bár ez inkább az a fajta kellemes fáradság, amitől könnyűnek érzed magad. Amikor egy pillanatra mindent elfelejtesz, mintha kitörölték volna, s ha mégis visszagondolsz, már csak kellemetlen emléknek tűnik, mert végre képes vagy felülemelkedni rajta. Azt hiszem, ez történt velem is. Felszakítottam a saját láncaimat, melyek a saját belső démonaimhoz béklyóztak, s apránként elengedtem őket. Leperegtek rólam, mint mozigépről a régi filmszalag, lustán és tépetten. Szabadnak érezem magam, gondtalannak, mint eddigi életemben még soha. A talaj alattam még mindig kellemes hőmérsékletű, s még nincs kedvem megmozdulni, csak élvezni a nyugalmat, ami körülvesz, s belém hatol, végigsöpörve rajtam.
Rövid idő múlva azonban érzem, hogy hallgatóságom mocorog, így kinyitom a szememet, de nem a várt kép fogad. Már nem minden árnyalak arctalan. Regulus mellett ott ül az ágon Emily és Meredith. Nem igazán tudok megszólalni, így felülök, és csak nézem őket. Végül a csendet az öcsém töri meg.
– Sikerült megtalálnod, amit kerestél? – érdeklődik reménykedő ábrázattal.
– Azt hiszem – felelem kissé rekedtesen a sok beszédtől, le sem véve a szemem a mellette ülő két alakról. – Ti miért jelentetek meg hirtelen? Nem, mintha baj lenne csa... – hebegem, de Regulus befejezte helyettem.
– ...váratlanul ért?
Csak bólogatni tudtam, mert még mindig nem tudom elhinni, hogy láthatom őket.
– Csak látni akartalak – válaszolta meg Emily a legelső buta kérdésem, a szokásos egyszerű szókimondóságával. – Jó felnőtt lett belőled – teszi még hozzá elkomorodó kifejezéssel az arcán.
– Az én bolond húgom jó munkát végzett – szólal meg Meredith is büszkén mosolyogva rám.
– Hát, én köszönöm mindkettőtöknek, hogy láthattalak.
– Mindig láthatsz, ha magadba nézel. Egyszerűen emlékezned kell az utolsó szavaimra, és rögtön megjelenek. Légy jó, Sirius! – mosolyog még rám utoljára Emily, majd Meredithtel és az összes többi árnnyal együtt eltűnik.
Ketten maradunk Regulusszal. Arra eszmélek, hogy ott áll előttem, s hogy megint abban a bizonyos fotelban ülök azon a selymes, békés anyagon, ahol ez az egész utazás életem filmszalagján elkezdődött. Az öcsém hirtelen átölel, amire nem nagyon tudok reagálni, mert ugyanazzal a hirtelenséggel fel is egyenesedik. Még utoljára rám mosolyog, majd végül ő is eltűnik, de én sem sokáig maradok ott, hanem visszatérek a jelen félig éber álmába.
Lassan ébredezem, s fokozatosan eljutnak hozzám a valóság neszei, először tompán, majd egyre erősebben. A tűz pattogása, a kintről hallatszó edény csörrenés és beszélgetés zaja, amiket egy idő után fel is ismerek. Perselus szokásos morgolódása Lily csitító hangjával és gyereknevetéssel vegyülve. Erre elmosolyodom, s kipattannak a szemeim, amelyek rögtön egy borostyán szempárral találkoznak.
– Már azt hittem, hogy reggelig fel sem ébredsz. Régen aludtál ilyen jól – jegyzi meg Remus egy halvány álmos mosollyal.
– Érdekes álmom volt – ásítok egy hatalmasat. – Láttam Regulust és Emilyt.
– Beszélgettetek?
– Egy kicsit igen, de nem ez volt az egész lényege. Igazából végigjártam az egész életem, s azt hiszem, hogy most már értem a lényeget, vagyis azt, hogy mi az igazán fontos. Megértettem, hogy nem szabad folyton a múlton rágódnom.
Erre nem mond semmit, csak megértőn néz a szemembe. Íriszeiben fellobban az a bizonyos tűz, ami jelzi, hogy ha rajta múlik, akkor nem egy hamar fogok felkelni innen. De mielőtt bármibe is kezdhetne, apró lábak gyors lépei hallatszanak, majd az ajtón túlról egy vékony hangocskát hallunk.
– Remus! Sirius! Ébren vagytok? Kész a vacsora! – közölte nem éppen halkan Harry.
Remus kissé felemelkedik rólam, s kiszól.
– Mondd meg anyádnak, hogy nem sokára lent leszünk.
– Oké!
S ahogyan jött olyan gyorsan ment is.
– Kis szélvész – nevetem el magam.
– Az már biztos, hogy nem az apjára ütött – csillognak vidáman a borostyán szemek. – Azt hiszem jobb lesz, ha lemegyünk, mert Alice-ék is nem sokára itt lesznek – jegyzi meg, miközben lekászálódik rólam, hogy felöltözzön.
Elkapom a karját és visszahúzom.
– Még egy kicsit – követelőzöm, mint egy lusta kölyök.
– Te nagy szamár! – hajol újra fölém egy csókot lehelve az ajkaimra. – Na, gyere! – húz fel ülő helyzetbe, s az ölembe dobja a ruháimat, de nem igazán foglalkozok vele csak őt nézem, s közben megint eszembe jut valami az álmommal kapcsolatban.
– Azt hiszem, össze fogom tépni.
– Mit? – mered rám értetlenül.
– Egy levelet.
– Milyen levelet?
– Áh, csak, amit még megőriztem régről. Igazából magam sem tudom, hogy miért. Tudom, nem vagyok valami értelmes. – Átfuthat valamilyen fájdalomféle az arcomon, mert leül mellém a dívány szélére, és nyugtatólag végigsimított a hátamon.
– Így szeretlek – jegyzi meg komolyan. – Meg aztán mindenkinél vannak olyan dolgok, amit neki magának kell elintéznie. Igazam van?
– Tökéletesen.
S nem kérdez többet, csak átölel. A vállába fúrom a fejem, mint minden alkalommal, mikor felelevenednek bennem a rossz emlékek, de most tudom, hogy a keserűség utolsó morzsájával is le fogok számolni azzal, hogy széttépem és eltűntetem a szüleim levelét, melyben lemondtak rólam, és eldobtak, s melyet az árvaház óta őrzök, hogy emlékeztessen arra, hogy jelentéktelen és semmire kellő vagyok. De ennek a kényszerképzetemnek, mely azzal együtt folyamatosan kísért egész eddigi életemben, most vége, mert vannak, akik szeretnek. Ennek az élő bizonyítéka most itt tart a karjaiban és nyugtató hangokat suttog a fülembe. S most végre képes vagyok elhinni, hogy ez nem csak illúzió, amely bármikor széteshet, hanem a valóság, amibe kapaszkodnom kell, amely örökre elkergeti a bántó árnyakat.
Jó pár percig maradunk így, majd Remus végül megszólal.
– Most is széttépheted az a levelet. Talán segíthetek – jegyzi meg óvatosan.
– Rendben – motyogom a ruhájába, majd kibontakozom az ölelésből, s a ruhásszekrényhez megyek, ahonnan előveszek egy kis dobozt, amiben a fontos emlékeket tartom, végül visszaülök Remus mellé.
Kisebb keresés után megtalálom az anyám betűivel íródott pergament. Nem tudom megállni, és újra olvasni kezdem, de most Remusszal együtt. Mire a végére érünk, nem tehetek róla, de újra elővesznek a könnyek.
– Nem szabad, hogy ezek a papírra vetett hamis szavak uralkodjanak rajtad. Senkinek nem volt joga, hogy ezt írja rólad.
– Tudom, csak... – El akarom fordítani a fejem, de a két tenyerébe fogja, és úgy mondja.
– Ez nem a te hibád, ugye tudod?
Erre már nem bírok mit válaszolni, hanem csak a mellkasába temetem az arcom, s néhány percbe beletelik, mire össze tudom szedni magam, mikor ez megtörténik, akkor egyszerűen kettétéptem, és a kandalló tüzébe dobom a levelet. Számomra csigalassúsággal válnak a fekete tintával írott betűk hamuvá, elszakítva az utolsó béklyót, mely a fájdalomhoz kötött. Miközben bámulom a lángokat, már tudom, hogy többé nincs hatalma felettem, s érezem, hogy az árnyak véglegesen szétoszlanak az elmém körül, majd véglegesen eltűnnek, de még utoljára hallom búcsúzó szavaikat, mely az életem lényegét visszhangozza. iÉjsötét álmok, szilánkokra zúzott emlékek. Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek./i
Vége
