Szeretném megköszönni a kritikákat, nagyon jól estek. =)
Íme a következő rész, hogy őszinte legyek, nem lesz a kedvencem, de az ismerőseim meggyőztek, hogy ne írjam át.
Bétázva nincs, az esetleges hibákért elnézést kérek.
Hihetetlen gyorsasággal rohanok fel a lépcsőn, és mikor felérek, megdermedek az ajtóban.
Harry a korláton áll, és minden jel arra utal, hogy épp a megfelelő pillanatot várja arra, hogy levesse magát a mélybe.
– Harry – nyögöm halkan a nevét. –, kérlek, ne tedd.
Felém fordul és rám mosolyog, de a szeme koránt sem vidám. A nyers lemondást látom benne, majd lassan legördül egy könnycsepp az arcán.
– Sajnálom, professzor.
– Tudom, hogy nem ez a legnagyobb problémánk, de megtennéd, hogy tegezel? – megrázom a fejem. – Kérlek, Harry ne tedd ezt velem.
– Perselus. – megrándul a szája. – Mennyire más így kimondani... – Kis szünet után ismét folytatja. – Mindketten tudjuk, hogy ez lesz a legjobb.
– Harry, tudod, mit nem szerettem soha az öngyilkosokban? Hogy csak saját maguk érdekelte őket. Soha nem gondoltak arra, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket maguk mögött hagynak. Ha, egy kicsit is megkedveltél engem, Harry, kérlek gyere le onnan. – Felé nyújtom a kezem, és teszek felé egy óvatos lépést. – Kérlek.
Ő is felém nyújtja a kezét, de az az öt lépés távolság még mindig közöttünk van, felbátorodva lépek felé még egyet, mire leengedi a kezét, és újra hátat fordít nekem.
– Harry – kétségbeesetten kiáltok rá, mire kicsit megrándul.
Mikor végre visszafordul felém, megállíthatatlanul folynak a könnyei, és remegnek a lábai. Ismét felé indulok, és most nem ellenkezik. Megragadom a combjánál, és magamhoz ölelve, leemelem a korlátról. Megkönnyebbülten sóhajtok, és magamhoz szorítom.
– Soha többet ne csinálj ilyet.
Még mindig remeg a karjaimban, és patakokban folynak a könnyei. Lassan elhúzódok, hogy a szemébe tudjak nézni, de lehajtja a fejét, és érthetetlenül motyog valamit.
Megfogom az állát, és gyengéden kényszerítem, hogy nézzen a szemembe.
– Ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet.
– Rendben, soha többet nem csinálok ilyet. Legközelebb le is ugrom a végén.
– Potter! – elveszítem a fejem, és távolabb tolom magamtól. – Ezt ne merd még egyszer kiejteni a szádon.
– Mert, mit csinálsz? Magad löksz ki a korláton?
– Na jó, beszélgessünk – nyomatékosan ejtem ki a szavakat, és kézen fogom az előttem álló fiút. Körbenézek a toronyban, és elővarázsolok két széket. Az egyikre lenyomom őt, majd megfogom a másikat, és közvetlen elé téve, leülök rá.
Ő ismét csak a földet bámulja, és zavartan tördeli a kezét, amit egy idő után a két tenyerem közé veszek, és gyengéden simogatom, hogy elmúljon a remegés.
– Miért? – szegezem neki az egyértelmű kérdést, mégis kérdőn néz rám.
– Mit miért? Miért írtam a levelet, miért akartam öngyilkos lenni, vagy miért nem ugrottam le végül? Melyiket szeretnéd hallani? – sóhajtja, és kitépi a kezét a kezemből.
– Mondjuk ezt így, ebben a sorrendben – dőlök hátra a székemen, és összefonom karjaimat a mellem előtt.
– A levelet azért írtam, mert úgy gondoltam, illetlenség lenne csak úgy levetnem magam a mélybe, a nélkül, hogy elbúcsúztam volna tőled. Nekem tényleg sokat jelentett a tegnap este... Az öngyilkosság pedig... Nos már semmi értelmét nem látom annak, hogy életben maradjak. Megöltem Voldemortot nem igaz? Elvégeztem a feladatom, és mivel a barátaim már halottak, csak tőled kellett elbúcsúznom, és így oly egyszerűnek tűnt. Már teljesen készen álltam rá, és csak remélni tudtam, hogy csak akkor érsz ide, mikor már kilapulva fekszem a torony előtt. De nem, te előbb érkeztél, mint gondoltam, és ezzel mindent tönkretettél. Így már egyszerűen nem lettem volna képes leugrani. Nem is azért, mert úgy éreztem, annyira hiányozni fogok neked, sokkal inkább a miatt, hogy nem szerettem volna, ha látod... De itt álltál, és próbáltál lebeszélni... – felemeli a tekintetét, és rám néz, mire most én fordítom el a fejem. – Nos, ennyi lenne a történet.
– Harry, ha azt hiszed, hogy nem hiányoznál nekem, nagyon rosszul gondolod. – Hamar rájövök, hogy nem nagyon tudom megfogalmazni a mondanivalóm. – Tudod, nem vagyok valami jó az érzelmeim kinyilvánításában – húzom el a szám.
Egy apró mosolyt látok megjelenni a szája sarkában.
– Igen, tudom.
– Harry, emlékszel arra a napra, mikor elmesélted, végig azon dolgoztál a nyár alatt, hogy felépíts magad köré azt a bizonyos falat?
Egy pillanat alatt eltűnik minden érzelem az arcáról, és a tekintete is újra üres.
– Természetesen.
– Mondd csak, Harry, megengednéd nekem, hogy engem ne zárjon ki az a fal? – előredőlve ismét megragadom a kezét.
– Perselus, nem fogom hagyni, hogy lerombold... – dől előre ő is. – Túl sok munkám van ahhoz benne.
– Én egyáltalán nem szeretném lerombolni, csupán beállni melléd a fal mögé, és a sajátommal védeni téged is...
Meglepődve tágulnak ki a szemei és ökölbe szorítja a kezét, amit nem fogok.
– Figyelj, tudom, hogy most fáj ez az egész, nem mondom, hogy hamar jobb lesz, mert én sem vagyok benne biztos, de szeretnék neked segíteni, hogy legalább a remény megmaradjon.Mikor nem válaszol, rögtön visszakozni kezdek.
– Sajnálom, hogy így felzaklattalak. Hülyeség volt – felállok a székről, és el is tüntetem, Harry is követi a példámat, de még mindig a gondolataiba mélyed.
– Meg tennéd, hogy nem ugrasz le onnan? – bökök a korlát felé.
– Nem, többé meg sem fog fordulni a fejemben... – motyogja halkan, de még mindig nem néz rám.
Érzem, hogy egyszerűen el fog utasítani, de természetesen teljes mértékben meg tudom érteni. Még azt sem kérem, hogy legyen könyörületes.
Lassan elindulok a lépcső felé, de megragadja a karom, és gyengéden visszahúz.
– Perselus, csak egy pillanat... – leplezetlen zavarodottsággal az arcán néz rám. Közelebb lép hozzám és mélyen a szemembe néz, mintha arra szeretne rájönni, melyik pillanatban fordulok meg, és hagyom ott. – Szeretném... ha nem reagálnád le, amit most tenni fogok.
Tisztában vagyok vele, hogy nem biztos magában és nem szeretném megnehezíteni a dolgát, de nem tudom, tudok-e uralkodni az ösztöneimen. Óvatosan végigsimít az arcomon, és közel hajol hozzám, de annyira lassan, hogy félő, én vetem rá magam. Mikor szája végre lágyan az enyémhez ér, nem mozdulok, hátha e miatt egyből elhúzódik. Erősen kell küzdenem az ellen, hogy átöleljem a derekát, és szorosan magamhoz húzva csókoljam, de hagyom, hogy lassan, amilyen tempóban szeretné, azt tegyen velem, amit csak akar.
Mikor végül elhúzódik tőlem, lágyan elmosolyodik.
– Köszönöm.
– Öhm, nincs mit? – zavartan nézek rá, hisz egyáltalán nem tudom, ezen mit köszön.
– Itt az ideje, hogy visszamenjünk a dolgunkra – ragadja meg a kezem, és maga után húz le a lépcsőn, mikor az ajtóhoz érünk, elenged, és rám emeli a tekintetét. – Később találkozunk, Perselus.
Válaszomat meg sem várva, lép ki az ajtón, és gyors léptekkel elsiet.
Épp békésen tartanám a bájitaltan órámat, mikor a baglyom berepül az ablakon, és leereszkedik az asztalomra. Komolyan mondom, ezentúl a rémálmaimban baglyok fognak szerepelni. Az osztály kitartó figyelme alatt veszem le a lábára erősített levelet.
Most nagyon szükségem lenne Rád.
Mindössze ennyi áll a levélen, de egyből tudom, kitől jött, és választ kanyarítok a sor alá.
A „most"-ot teljesen most gondoltad?
Elküldöm a levelet, és rászólok az ötödévesekre, hogy folytassák a munkát. A baglyom ismét visszatér, és ledobja a levelet az asztalomra, úgy tűnik, Harrynek nem akaródzott ráerősíteni a lábára.
Igen, de ne aggódj, túlélem.
– Gyerekek! – egyetlen pálcaintéssel kiürítem az üstöket a teremben. – Lyukas óra.
Értetlenül néznek rám, de aztán lassan szedelőzködni kezdenek, és kislisszolnak az ajtón. Türelmetlenül várom, míg az utolsó diák is távozik, és ismét rövid választ írok a papírra.
Hol vagy?
Bagoly ki.
Bagoly be.
Nem fontos.
Bagoly ki.
Ne szórakozz, elküldtem a diákokat.
Bagoly be.
Tó.
Felsóhajtok, és gyorsan elindulok az említett hely felé. Odafele végig azon gondolkodom, vajon mi lehet akkora baj, hogy kihívott óráról, de semmi ilyen nem jut eszembe. Mikor a tóhoz érek, látom, ahogy egy nagy fa alatt ül törökülésben, és a porba rajzolgat.
– Harry.
Lassan rám emeli a tekintetét, és összeszorul a gyomrom, mikor meglátom vörös, sírástól feldagadt szemeit.
Észreveszi, ahogy megmerevedek és szomorúan elmosolyodik. Szótlanul megpaskolja maga mellett a földet, és felsóhajt.
Lassan leülök mellé, ő pedig kérés nélkül meséli el mi történt.
– McGalagony kiküldött óráról, miután megbizonyosodott róla, hogy kezelhetetlen állapotban vagyok. Azóta itt ülök, és néha-néha bőgök egy sort. És tudod, az a legjobb, hogy nem tudom miért – ismét elmosolyodik, de a szemében a mérhetetlen reménytelenséget látom. – Próbálom erősnek tettetni magam, de belül borzalmas harcokat vívok magammal. Nem is tudom mikor aludtam utoljára végig az éjszakát – bámul elgondolkodva a semmibe.
Egyre inkább kezd elszomorítani a fiú állapota. Tényleg erősebbnek látszik annál, amit mesél, de a karikákat a szemei alatt a legnagyobb odafigyeléssel sem tudná eltüntetni.
Közelebb csúszva hozzá, átölelem a vállát, és magamhoz húzom.
Sokáig ülünk így csendben, de aztán ismét megered a nyelve.
– Szeretnék ismét csak köszönetet mondani neked... ezúttal a toronyban történtekért. Ha, te nem jelensz meg, minden további nélkül véget vetettem volna az életemnek, és soha nem tudtam volna meg, milyen rendes is tudsz lenni velem, ha nagyon akarsz – rám mosolyog, és felém fordulva végig simít az arcomon.
Újra az a közelség, ami a toronyban is volt, és én reménykedem, hogy nem áll meg itt. És nem is fog.
Határozottan hajol közel hozzám, és az ajkaimra tapasztja a sajátját. A kezem, automatikusan indul el, és a dereka köré fonódik, így még közelebb húzva magamhoz. Tétován mozdul a keze, de végül csak a vállaimra helyezi, és óvatosan eltávolodik tőlem. Kutatóan néz a szemembe, és nagyon úgy tűnik, hogy tetszik neki, amit lát, mert ismét megcsókol. Sokkal vadabbra sikerül a mostani, ezt az is mutatja, hogy két kéz szenvedélyesen a hajamba túr. Pár perc után súlyos levegő hiány miatt muszáj elválnunk egymástól.
Összeérintem a homlokunkat, és még utoljára egy apró csókot nyomok a szájára. Elmosolyodik és a vállamba fúrva az arcát, teljesen hozzám simul.
Valamit érthetetlenül motyog, de nem értek belőle semmit.
– Megismételnéd?
Lassan felemeli a fejét, és a szemembe néz.
– Én már nem értem ezt az egészet...
Hát ezen egyáltalán nem csodálkozom.
– Én sem.
Ebben a pillanatban kilépnek az udvarra a diákok, Harry halkan felnyög, és mikor felállok, ő is felugrik.
– Egy utolsó csókot – néz rám könyörögve.
Szem forgatva hajolok közelebb hozzá, és gyengéden megcsókolom. Mikor elválunk látom hogyan csillognak a szemei, és akaratlanul is mozdul a kezem, hogy végigsimítson az arcán.
– Ugye lejössz este? – a hangom már-már kérlelő, ami nem sokszor fordult eddig elő velem.
– Természetesen – mosolyodik el, és megfogja a kezem, ami a vállán pihent meg.
Nagyon nem akarok elmenni, de a diákok kezdik teljesen elözönleni az udvart. Harry a tekintetemet látva, elengedi a kezem, és int a fejével.
– Menj.
– Jól leszel?
– Ezek után? Persze – mosolyog rám szemtelenül.
Erős kényszert érzek rá, hogy elvigyorodjak, de inkább a tenyerembe köhögök, így elrejtve azt.
– Kölyök.
– Menj már – kuncog fel, és én minden további nélkül elindulok be a kastélyba. Még utoljára visszanézek, és látom, amint Harry a tó vízére bámul, és újra leül a nagy fa tövébe.
18:50
Harry nemsokára jön, és nekem sejtelmem sincs, mit várjak ettől a mai „beszélgetéstől". Sok minden változott bennem az első alkalom óta, és nagyon úgy tűnik, hogy a fiúban is.
19:10
Idegesen huppanok le a kanapéra, és a kandallóba bámulva gondolkodom, vajon hol lehet már. Nem szokása elkésni, bár lehet, hogy eddig csak azért nem tette, mert tudta, hogy büntetést kapna. Ostoba kölyök.
19:30
Ilyen nem létezik.
Idegesen pattanok fel, és elindulok a griffendél klubhelyisége felé. Nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz fel mentségéül. Mikor belépek a piros-aranyban pompázó terembe, a nagy csend fogad. Azt hittem, mindenki itt fog zajongni, de ennek ellenére senki nincs benn. Lassan elindulok a végzős fiúk hálóterme felé, mikor egy eldugott sarokban meglátom Harryt.
Nagyon úgy tűnik, hogy elaludt tanulás közben. Halkan odasétálok hozzá, és kiveszem a kezéből a bájitaltan könyvet. Megtisztelő, hogy pont ezt tanulta, de nem lenne rossz, ha inkább éjszaka aludna.
Amint kicsúszik az ujjai közül a könyv, felpattannak a szemei, és zavartan kihúzza magát.
– Professzor. Öhm, sajnálom, mennyi idő?
– Harry, azt hittem tegezel. – Mikor eljutnak az agyáig a szavaim, látom végigsuhanni az arcán a felismerést. Elmosolyodom, és egy csókot nyomok a homlokára. – Már rég nálam kellene lenned, de semmi baj. Menj fel aludni. – Megfogom a kezét, és lassan felhúzom magamhoz, megfordítom, és nyomatékosan a hálókörletei felé kezdem tolni.
Ám makacs ellenállásba ütközök. Megperdül, és elindul ki a klubhelyiségből.
– Én le szeretnék menni hozzád.
Az égre emelem a tekintetem, és utánaeredek.
– Harry, muszáj aludnod. Ha éjszaka nem megy, akkor legalább most, kérlek.
Megtorpan és szembe fordul velem.
– Miért nem szeretnéd, hogy lemenjek? – Vádlón néz rám, amit egy pillanatra nem tudok hova tenni, de aztán megértem.
– Nem arról van szó, hogy nem szeretném, ha lejönnél, csupán arról, hogy te mondtad, nem is tudod mikor aludtad át utoljára az éjszakát. Muszáj pihenned.
– Majd pihenek este. Most pedig menjünk hozzád – vidám mosolyt villant rám, és elindul le a lépcsőn.
Megadóan felsóhajtok, majd felzárkózom mellé. Mikor leérünk a pincelépcsőkön, Harry keze tétován az enyémhez ér, de egyből el is húzza. Körülnézek a folyosón, majd egy gyengéd mozdulattal a derekára teszem a kezem, mire boldogan rám mosolyog.
Az ajtómhoz érve, leveszem a szokásos védővarázslatokat, majd kitárva, betessékelem rajt a fiút. Amint bevágom magam mögött, és visszahelyezem a védelmünket, Harry szorosan hozzám tapad, és szenvedélyesen megcsókol. Meglepetésemben teljesen megmerevedek, amit persze félreért, mert gyorsan elhúzódik, és hátat fordít nekem.
– Sajnálom – motyogja maga elé.
Mosolyogva megrázom a fejem, és átölelem hátulról, majd a fülébe suttogom:
– Nincs semmi baj, csak meglepődtem.
Megfordul az ölelésben és elmosolyodik.
– Azt hittem, visszautasítasz.
– Soha nem tenném – nyomok egy csókot a szájára.
Kibontakozik az ölelésemből és kecsesen leveti magát a kanapémra.
– Látom szereted – bökök fejemmel a bútor felé.
– Nagyon kényelmes – bólint lassan. – Beszélgetünk?
– Miről szeretnél beszélgetni, Harry?
Hosszan hallgat, majd a tüzet bámulva lassan megszólal.
– Rólunk.
Igen, gondoltam, hogy hamarosan túl kell lennünk ezen az eszmecserén is, most mégis annyira hirtelennek érzem.
Megkerülöm a kis asztalt, és leülök a kanapé másik oldalára, szembe vele.
– Hallgatlak.
– Miért én először? – vonaglik meg az arca.
Rámosolygok, és közelebb csusszanok hozzá, két tenyerem közé fogom a kezét, és távolba meredő tekintettel mesélni kezdek.
– Nem tudok beszélni az érzelmeimről, ezt ugye már tudod... – felé fordítom a tekintetem, és ő rábólint az előbbi kijelentésre. Ismét elnézek, és folytatom. – Azért megpróbálom. Régen mindig úgy gondoltam rád, mint, akit annyira elkényeztetnek a nagyszülei. Fogalmam sem volt róla, hogy ennek pont az ellenkezőjével állunk szemben. Dumbledore is annyira kivételezett veled, persze, hogy előítéleteim voltak.
– De a csata előtti felkészülés rádöbbentett pár fontos dologra. Meglepett, mennyire emberien is tudsz velem beszélni, és én is mennyire természetesen tudok válaszolni a kérdéseidre. Most jön a kényes rész. – Gyengéden megszorítja a kezem, és előrehajolva ad egy apró csókot. – Köszönöm – mosolygok rá, majd zavartan félrenézek. – Szóval... a felkészülés alatt is már éreztem, hogy milyen jó lenne, ha nem utálnál annyira, és több időt is együtt tölthetnénk, mint amennyit muszáj, de szépen lebeszéltem magam ezekről a dolgokról, és a munkánkra koncentráltam. Mikor vége lett a csatának, láttam rajtad, hogy nagyon megviselt ez az egész, és egyáltalán nem csodáltam. Egy egész éjszakát végigüvöltöztem McGalagonnyal, hogy egyáltalán nem jó ötlet téged visszaküldeni a nagynénédékhez, hisz mind nagyon jól tudtuk, hogyan bánnak veled. De egyáltalán nem érdekelte a rengeteg érv, amit felhoztam a hazautazásod ellen, így nem volt más választásom, mint végignézni, ahogy leballagsz a csomagjaiddal a lépcsőn, és még utoljára visszafordulsz a kastély felé.
– Mikor elkezdődött az új tanév, elszörnyedve láttam, hogy mennyire tönkre tett a barátaid halála. – Erre a mondatra megremeg a keze, de aztán összekulcsolja az ujjainkat, és hangtalanul kér, hogy mondjam tovább. – Sajnálom. – Szabad kezemmel gyengéden megsimogatom a kezét. – Szerettem volna, ha akár csak egy kicsit is tudok neked segíteni, hisz pontosan tudtam, min mész keresztül. Első bájitaltanról sikeresen elkéstél, így megfelelő okom volt „büntetőmunkát" adni. Az állapotod sokkal rosszabb volt, mint először gondoltam. Reméltem, hogy legalább egy kicsit fel tudtad dolgozni, de nem is tudom, mint gondoltam, hisz ez lehetetlen. Rémisztő volt látni, mennyire üres a tekinteted, míg a barátaid haláláról beszéltél. Féltem, hogy arra a sorsra jutsz, mint én, és egyáltalán nem szerettem volna, hogy így történjen, mikor pedig azt mondtad, hogy te kifejezetten ilyen szeretnél lenni, nagyon ledöbbentem. Elhatároztam, hogy nem hagyom.
– És másnap reggel, mikor megkaptam azt a búcsúlevelet... amilyen gyorsan csak tudtam, felrohantam a toronyba, és elkeserítő látványt nyújtottál, ahogy álltál ott fenn, a mélységet kémlelve. Szerettem volna azonnal odarohanni hozzád, és lekapni onnan, de tudtam, hogy ezzel csak nagyobb bajt csinálnék. Éreztem, hogy egy pillanatra nagyon közel jártál ahhoz, hogy leugorj, de az elkeseredett kiáltásomra megfordultál, és én azonnal ott voltam, hogy leszedjelek onnan. Aztán mikor megcsókoltál... – Kábultan ránézek, és muszáj elmosolyodnom zavara láttán. – Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne vessem rád magam azonnal. Éreztem, hogy bizonytalan vagy még, és nem szerettem volna, ha azonnal vége szakad az egésznek, de utána annyira magabiztosan viselkedtél. Nem nagyon értettem. Ma délután pedig, mikor jött a baglyom, egyből tudtam, hogy megint valami baj van. Az, hogy engem hívtál, azt mutatta, hogy neked is fontos vagyok valamilyen szinten, az pedig, hogy én egyből elküldtem minden diákot, megmutatja, mit jelentesz nekem.
– Ennyi lenne, azt hiszem.
Mikor végzek a mondandómmal, ráemelem a tekintetem, és nagyon megdöbbenek a látványtól. Alsó ajkát beharapva figyel, és egy könnycseppek gyűlnek a szemébe.
Zavartan nézek rá, mire lassan megszólal.
– Azt hiszem, az enyém sokkal rövidebb lesz. – Rám mosolyog és megszorítja összekulcsolt kezeinket. – Szeretlek, Perselus.
