Elnézést a késésért, és tudom: rövid lett... de már egyszerűen nem mertem tovább ülni rajt. Még egyszer elnézést.
És ismét köszönöm a kritikákat. =)
Szinte felriadok reggel, mikor egy óvatos kéz végigsimít az arcomon, ám mikor leesik, ki az, sóhajtva közelebb vonom magamhoz.
– Nem akartalak felébreszteni – néz rám bocsánatkérően.
– Semmi baj.
– Kérek egy csókot – mosolyog rám.
És én minden további nélkül teljesítem a halk kívánságot. Végigsimítok az oldalán, mire érezhetően megremeg, és a tarkómra teszi a kezét. Majd onnan lassan lejjebb vándorol, és lesiklik a gerincem mentén. Mikor elválunk, még nyomok a szájára egy utolsó csókot, aztán távolabb húzódom.
– Jól aludtál? – nézek nyomatékosan a szemébe.
– Igen. És köszönöm.
– Mit?
Elgondolkodva cirógatja az arcom, és halkan motyogva válaszol.
– Ezt az egészet.
Ez az egy pillantás elűzött minden egyes kétséget, ami eddig bennem volt. Egy pillanatra tátva marad a szám, de mikor Harry mindent tudóan elmosolyodik, hangos csattanással összezárom a fogaimat.
– Harry, tudod jól, hogy, ha én nem élvezném ezt a dolgot, most nem lennél itt.
– Igen, tudom, és ezt is köszönöm.
– Egyáltalán nem kell megköszönnöd, azt hiszem ez nem olyan, amit megszokás.
Ő csak a hátára gördül, és elmélyedve bámulja a plafont. Valahogy érzem, hogy ez nem valami vicces beszélgetés lesz.
– Perselus – töri meg hirtelen a beállt csendet.
– Igen?
– Ugye tudod, hogy én tényleg nagyon komolyan gondolom ezt a dolgot kettőnk között?
Üvölteni szeretném, hogy persze, hogy tudom, és én is minden egyes szót, vagy tettet komolyan gondoltam, de helyette, csak halkan megszólalok.
– Igen.
– És ugye azt is tudod, hogy... – újra az oldalára fekszik, és a szemembe néz. – hogy ettől a perctől fogva már soha nem leszel egyedül.
Valahogy mindig meg tud lepni. Ismét egy mondat, amire nem tudok felelni.
– Tudod, Harry, nagyon csodállak, amiért így ki tudod mondani az érzéseidet...
– Majd belejössz... hisz van időnk. – Közelebb csusszan hozzám, és a derekam köré fonja a karjait. – Annyira szeretlek...
– Harry...
– Csss – teszi a számra a mutatóujját, majd felém hajolva gyengéden megcsókol. – Készülődjünk – mosolyog rám, mikor másodpercek múlva elválunk, ám nem áll szándékomban elengedni. Újra magam felé rántom, és szenvedélyesen tapadok az ajkaira. Szerettem volna így elmondani neki mit is érzek iránta. Mert azt hiszem szeretem. Harry az az ember, akivel végre egészen önmagam vagyok, nem kell viselnem előtte az álarcot, ami mindenkit kizár. Majd talán egyszer képes leszek arra is, hogy ezt elmondjam neki.
Egy kis idő után gyengéden elhúzódik tőlem, és lemászik az ágyról.
– Tényleg készülődnünk kell. – Összezavarodva pillant körbe. – De hogy is csináljam? – néz tanácstalanul rám.
– Hmm, nem is tudom. Mi lenne, ha hagynánk ezt az egész álcázósdit, és felmennék veled a klubhelyiségbe? – nézek rá ártatlan arccal.
– Oh, semmi, csupán az lenne a diákok első dolga, hogy jelentik McGalagonynak, és repülsz... én pedig valószínűleg kirúgatnám magam valahogy, hogy veled lehessek.
– Ez nem is rossz ötlet – ráncolom a homlokom, és mikor látom megütközött arcát, magyarázni kezdek. – Harry, nekem soha nem volt erősségem a tanítás, te pedig már többet tudsz, mint a társaid. Még bájitaltanból is sokat javultál.
– De, Perselus, azért az durva lenne, nem gondolod?
– Csak egy kicsit, de hogy őszinte legyek: nem nagyon érdekel.
Ő csak lehajtja a fejét, és a szőnyeget kezdi vizslatni. Sóhajtva hozzá sétálok, és hátulról átkarolva a nyakába csókolok.
– Túl gyors vagyok, igaz?
– Nem – mentegetőzik. –, csak nem hittem volna, hogy képes lennél erre értem. – Gyengéden kibontakozik az ölelésemből, és egy non-verbális varázslattal lecseréli a ruháját. – Hogy ez eddig nem jutott eszembe... – vigyorog rám.
– Én miért nem tudok ilyet? – húzom el a szám. – Ne, inkább ne mondd meg – mordulok rá, mikor épp nyitná a száját, hogy válaszoljon. Mindent tudóan elmosolyodik, és az ajtóhoz lép.
– Mennem kell, mert el fogok késni annak a mogorva alaknak az órájáról – grimaszol rám.
– Vigyázzon, Potter, nehogy véletlenül pontokat vonjon le magától – sétálok hozzá.
– Ugyan, kedvenc elfoglaltsága, miért ne tenné? – néz rám szája sarkában egy apró mosollyal.
– Talán hamarabb megtudja, mint gondolná – hajolok hozzá.
Összezavarodva pislog egyszer a szemembe, egyszer a számra nézve, de még mielőtt bármint is mondhatna, vagy tehetne, megszüntetem azt a kevés távolságot közöttünk, és átkarolva a derekát, magamhoz rántom. Éhesen falja ajkaimat, és szinte le sem akar állni, de lassan eltolom magamtól, és végigsimítok az arcán.
– Már most hiányzol – mormogja.
– Nemsokára látjuk egymást.
– De az nem lesz ugyanaz. Ott nem sétálhatok simán eléd, csak azért, hogy egy apró csókot csenjek, nem simíthatok végig a felsőtesteden – húzza végig a tenyerét az említett helyen. –, nem tapadhatok hozzád, mint az imént... hanem ugyanolyan ellenségesen kell veled viselkednem, mint eddig, nehogy a többiek bármire is rájöjjenek. Ez fog a sírba vinni – emeli az égre a tekintetét.
– Igen, igazad van. Bár – vonom meg a vállam. –, ha nem érdekel a többiek reakciója, megcsókolhatsz az osztály előtt – vigyorgok rá ördögien.
– Most miért kellett elrontani a hangulatot? – húzza el a száját.
– Ne haragudj... Na, Potter, irány el a lakosztályomból. Merlinre, nekem még zuhanyoznom is kell! – csap belém a felismerés.
– Egy utolsó csók, és már itt sem vagyok – hajol hozzám, de megvárja, míg én csókolom meg őt, majd hihetetlen gyorsasággal eltávolodik tőlem, és már nyitja is az ajtót, hogy elmenjen.
– Hát ez gyors volt – csúszik ki a számon, mire még hallom kuncogását, majd becsukódik mögötte az ajtó.
És én elgyötörten indulok a fürdő felé, hogy felfrissítsem magam, és felkészüljek a kölyökkel való találkozásra a tanteremben.
A megjelenésem semmit nem változott az évek során, szokásos lobogó talárommal és kifejezéstelen arcommal rontok be a terembe, mire minden fej felém fordul. Aztán ismét előrefordulnak és figyelemmel kísérik minden mozdulatom. Akaratlanul is Harryre pillantok, de amint ránézek, el is kapom a fejem.
Egy intéssel feltüntetem a táblán a kívánt receptet, majd intek a diákoknak, hogy kezdjék el beszerezni az alapanyagokat. Egy emberként kelnek fel a székekről, és indulnak a szekrény felé. Harry kicsit lemaradva a többiektől sétál, és félősen rám mosolyog, válaszul, mikor mellettem halad el, alig észrevehetően végigsimítok a kézfején. Felém kapja a fejét, és boldogan pillant rám, majd ismét hideggé válik a tekintete és tovább halad.
Mikor mindenki visszaér a helyére, és nekilát az alapanyagok aprításának, elindulok a padok között, hibákat keresve. Csodálkozva látom, hogyan megmerevedik mindenki, mikor elé lépek. Nem gondoltam volna, hogy a végzősökre is ekkora hatással vagyok, eddig valahogy nem tűnt fel.
Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom.
Vajon Harry is ennyire félt tőlem? Így belegondolva, ezt nem is nagyon csodálom, hisz mindig is az volt a célom, hogy kellőképpen megleckéztessem. És bár így utólag mindig mindent másképp látunk, de a múltat már nem tudom megváltoztatni. Esetleg tehetek érte, hogy a jövőben elfeledtessem vele azokat a dolgokat, amikkel folyamatosan a lelkébe tiportam.
Régen folyton az apját láttam benne, de most, hogy így ránézek annyira más... Mindig mondták, hogy a véleményünk teljesen meg tud változtatni egy embert a szemünkben, de én soha nem hittem volna, hogy ilyen szinten. Anno minden, még az összekuszálódott haja is csak azt mutatta, hogy ugyanolyan, mint az apja, de most teljesen másképp gondolom.
Ijedten veszem észre, hogy eszmefuttatásom közben sikeresen megálltam az osztályban, és figyelmem tárgya engem néz. Két szeméből sikeresen kiolvasom a néma kérdést, de csak alig észrevehetően megrázom a fejem, és ismét elindulok.
Mikor az ő asztalához lépek, egy pillanatra megmerevedik, majd tovább aprítja a hozzávalót, mikor emeli a kezét, hogy beletegye, megállítom az üst felett, és lehajolva úgy teszek, mintha beleszagolnék, de halkan suttogok neki.
– Szeretlek.
A hatás sem marad el... Harry szemei kitágulnak és a kezéből kiesik a hozzávaló a főzetbe.
Felegyenesedem és rászólok.
– Keverd meg. – Mikor nem mozdul megismétlem. – Keverd meg, Potter, mert tönkremegy. – Még mindig nem mozdul.
Elhúzom a szám, pedig legszívesebben szélesen elmosolyodnék, és kiürítem az üstjét. Megrázom a fejem, és hátat fordítva neki visszaszólok a vállam felett.
– Kezdd újra, vagy kénytelen leszek pontokat levonni.
– Igen... professzor – motyogja, mire erős késztetést érzek, hogy felkuncogjak.
Úgy érzem szükség van rá, hogy menjek még egy kört, mert furcsa szagokat érzek. Elkeseredetten látom, hogy szinte egy jó főzet sincs, de nem csináltatom velük újra, csak akiknek nagyon muszáj.
Az asztalomhoz sétálok, és leülök a székemre, onnan nézek végig a szorgalmas diákokon. Harryn akaratlanul is megakad a szemem, és elégedetten látom, hogy igyekszik végrehajtani a feladatot. Mikor megérzi, hogy őt nézem, ökölbe szorítja a kezét és kérdőn rám pillant. Állom a tekintetét, és végül győz benne a vágy, nehogy elrontsa a főzetét, így inkább ismét arra koncentrál.
Lassan mindenki végez a feladatával, és kitöltik a mintáikat egy kis üvegbe. Örömmel látom, hogy Harry főzete lett a legjobb, még úgy is, hogy újra kellett kezdenie a vallomásom miatt. Mindnyájan szedelőszködni kezdenek, és kiszállingóznak az ajtón, csak Harry áll a tanteremben a táskájával, majd elindul felém.
– Szeretnék beszélni önnel, professzor.
– Remélem fontos – motyogom.
Mikor az utolsó diák is távozik, és Harry non-verbálisan bevágja az ajtót, akaratlanul is hátrálok egy lépést partnerem tekintete láttán.
– Te... – morogja, mire még egyet hátrálok, és ő persze jön utánam.
– Én – akadok meg az asztalomnál.
Ismét felém lép egyet, és teljesen hozzám simulva fenyegetően néz rám, aztán felém hajol és vadul megcsókol. Egy pillanatra végigsuhan az agyamon, hogy mi van, ha valaki ránk nyit, de aztán elhessegetem a gondolatot, és viszonzom. A csók egyre lassabb és egyre törődőbb, és én akaratlanul is még közelebb vonom magamhoz, szorosan átölelve a derekát. Mikor már komoly problémát okoz a levegőhiány, eltávolodik tőlem, de épp csak annyi időre, hogy rá tudjak pillantani, amitől egy pillanatra megdermedek. Ő csak elmosolyodik és a vállgödrömbe fúrja az arcát.
És mindezek után vadul kibontakozik az ölelésemből, hátrál pár lépést, majd ismét elém lépve az arcomba hajol.
– Ennyi – mutatja hüvelyk és a mutatóujjával a közel egy centis távolságot. – kellett hozzá, hogy leborítsam az üstöm, és átvágva a termen, rád vessem magam. – Aztán megenyhül az arca. – De annyira jól esett. – A derekam köré fonja a karjait és gyengéden rám mosolyog. – Elnézést a kirohanásom miatt.
– Ugyan, semmi baj.
– De ugye tudod, hogy aljas voltál...
– Tudom – szakítom félbe.
– … ha nem így mondtad volna el, most az ágyadon feküdnénk, és inkább nem részleteznem, mire is készülnénk.
– Tudtam, hogy várni kellett volna még ezzel... – vigyorgok rá.
– Ne felejtsd el, hogy tegnap is te tiltakoztál annyira.
– Ebbe most ne menjünk bele – komorodok el.
– Ne haragudj – bújik hozzám szorosan. – Ha most azt mondom, hogy szeretlek, akkor túl sokszor mondogatnám, ugye? – kuncog a nyakamba.
– Azt hiszem igen... de most az egyszer elnézem. – Eltolom magamtól, mire elhúzza a száját.
– Tudom-tudom, mennem kell órára.
– Igen.
– Azt sem tudom, mi lesz... – vigyorodik el. – Ja, de... bűbájtan.
– Hát, őszinte részvétem, de most már indulás – tolom az ajtó felé.
Csüggedten hajtja le a fejét, és elindul ki, ám még a küszöbről visszanéz, és huncutul rámmosolyog.
– Szeretlek.
