"Eddig úgy tekintettelek, mint egy kis fiatal, puha, gyönge állatkát, amit a tenyerem melegével védek minden rossztól, én vigyázok rá, én gondoskodom róla. Most viszont... mintha te lennél egy meleg palást, vagy sátor, vagy védelmező kupola, ami alá bebújhatok, összekuporodhatok és megnyugodhatok az oltalma melegében."
Ara Rauch

Íme a friss, és ismét köszönöm a kritikákat. =)


Két hónappal később.

– Peeeerseluus! – Már-már teljesen megszoktam ezt a lágyan elnyújtott megszólítást. Régen utáltam volna, de sok minden változott azóta. Harry kivágja a szoba ajtót és egy elegáns mozdulattal az ölembe huppan.

– Mondd – morgom neki.

– Mi a baj már megint? – húzza el a száját, és felállna, de köré fonom a karjaim és hozzábújok.

– Ne haragudj. – Még mindig mocorog. – Ne menj el, kérlek. – Halk szavaimra elengedi magát, és hátrafordul.

– Elmondod?

– Egyáltalán nem fontos... – Látom az arcán, hogy nem hiszi el, de tényleg nincs semmi komoly.

– Szeretném, ha elmondanád.

– De tényleg nem fontos... csak gondolkodtam. – Egy pillanatra még kutatóan néz rám, de aztán beadja a derekát, és ismét előrefordulva beledől az ölelésembe. Összekulcsolja ujjainkat, és szórakozottan játszik a kezemmel.

– Min? férenézek

– Rajtunk.

Nem felel semmit, és érzem, hogy megáll a keze, de ez az egész csak pár pillanatig tart és ismét piszkálgatni kezdi az ujjaimat.

– Harry.

– Igen?

– Ugye tudod, hogy szeretlek?

Feláll az ölemből, majd szemben rám ül.

– Nem gondoltam volna, hogy még egyszer hallani fogom ezt a szádból – simít végig az arcomon.

Elmosolyodik, és a nyakam köré fonja karjait, én pedig hozzáhajolok, és a szájába suttogom:

– Szeretlek. – Nem várok tovább, nem húzom az idegeit, csak összeérintem az ajkainkat és szorosan magamhoz húzom. Megremeg a karjaim között, amitől mindig mosolyognom kell.

– Ne vigyorogj – motyogja és csábosan az alsó ajkamba harap.

És ekkor Harry szépen leesik az ölemből.

Előrehajolok és értetlenül nézek rá, ő is kitágult szemekkel bámul, és úgy tűnik egy pillanatig azt sem tudja mi van, de aztán hangos hahotázásban tör ki. Kedvem lenne vele nevetni, ám csak az égre emelem a tekintetem és felhúzom magamhoz. Leül mellém és még mindig a hasát fogja a nevetéstől.

– Ez meg mi volt? – nézek rá.

– Elolvadtam a tekinteted láttán – törölgeti a szemét.

Picit a fejére ütök és zavartan férenézek.

– Kölykök... – motyogom.

Behajol a látókörömbe és elvigyorodik.

– Zavarban vagy.

– Nem vagyok zavarban. – Próbálom elővenni a legrondább nézésem, de átlát rajtam.

– Rendeben. Ha nem, hát nem... – visszadől a kanapéra, és ismét összekulcsolja ujjainkat.

– Nem kellene még menned? – fordulok felé lassan.

– Elküldesz? – húzza fel a szemöldökét.

– Nem, Harry, csak megkérdeztem nem-e kell még menned, ugyanis óráid lesznek, ha nem tévedek. Miért keresel folyton valami hátsószándékot?

– Még nem szoktam hozzá, hogy nem hallom a szokásos gúnyt a hangodban.

Ez fájt. Elengedem a kezét, felállok mellőle, lépek párat a szekrény felé, és hátat fordítok neki.

– Perselus – sóhajt fel.

– Miért kell mindig emlékeztetned mennyire szemét voltam? – kérdem tőle halk hangon.

Mikor nem válaszol ugyanilyen hangszinten folytatom.

– Csak szeretném elfelejteni a múltat...

Hallom, hogy elindul felém, majd érzem a karokat, amik a derekam köré fonódnak.

– Te is tudod jól, hogy nem tudod elfelejteni – suttogja a fülembe. –, csupán hátrahagyod, és attól függetlenül alakítod a jövőd.

– Akkor sem örülök neki, hogy hangoztatod. Egyébként pedig nem igaz, amit mondtál. Függ tőle a jövő, hisz soha nem fogom engedni, hogy ugyanolyan kapcsolat legyen közöttünk, mint régen. Soha többé nem foglak már elengedni.

Megfordulok az ölelésben, és örömmel látom a hatást kedvesem arcán: egy pillanatra tátva marad a szája, és a szemei is közel tányér nagyságúvá válnak. Aztán összeszedi magát, és még szorosabban ölel magához.

– Látod, kezdesz belejönni. Íme egy dolog, amire nem tudtam válaszolni. – Gyengéden rám mosolyog és egy csókot nyom a homlokomra. Ezután gyengéden kibontakozik az ölelésemből, és felkapja a táskáját. – Remélem nem fogok összeesni az éhségtől – nevet fel. – Minden a te hibád...

– Kölyök, senki nem mondta, hogy gyere le.

– Bocs, hogy veled szerettem volna tölteni egy kis időt. Majd legközelebb letámadlak a folyosón. Vagy nem is, inkább a nagyteremben.

Muszáj felnevetnem ezen az ötleten. Lelki szemeim előtt lebeg a kép, ahogy McGalagony kitágult szemekkel figyel, a diákok ujjal mutogatnak, a tanárok pedig szintén kővé válva néznek minket. Mindeközben persze Harry és én nem figyelve senkire, vadul csókolózunk az asztal mellett, majd lesöprök róla mindent, felteszem rá Harryt, a lábai közé fészkelem magam, leveszem a felsőjét, és végigcsókolom a felsőtestét, majd mikor ezzel is végzek, kezem lassan a cipzárjához téved...

– Perselus, öhm... ha továbbra is így nézel rám, esküszöm rád ugrok – nyel egy nagyot.

– Elnézést – próbálom összeszedni magam. – Tudod...

– NE! – kiált rám, mire akaratlanul is elvigyorodok. – Inkább nem akarom tudni.

– Akkor majd a helyzet közben elmesélem. – Ugyanis tervezem, hogy Harryvel egyszer majd ki fogjuk próbálni a nagytermi asztalt. Persze úgy, hogy nincs benn senki. Senki nem láthatja rajtam kívül a kölyköt még csak bokszerben sem.

– Na, Harry, indulás. El fogsz késni.

– Perselus... Mindig elfelejted, mikor van veled órám? Ha én kések, te is késni fogsz.

– Oh, valóban.

– Ugye milyen okos vagyok? – kacsint rám, majd megnyálazza a kisujját és végigsimít vele a szemöldökén.

– Merlinre! Soha többé ne lássam ezt a mozdulatot, megértetted?

– Jó, majd próbálom visszafogni magam – vigyorog rám szemtelenül.

– Ajánlom is. Na, de indulj már, mert tényleg el fogunk késni.

– Mindig elfelejtem, hogy nem mehetünk együtt... – rázza meg a fejét. – Órán találkozunk.

Azzal már ki is nyargal az ajtón és bevágja maga után.

***

Este félhét van, épp a kedvenc könyvemet olvasom a kandalló mellett... vagyis olvasnám, ha Harry nem rontana be. Kellett nekem megmondanom neki, hogyan szedje le a védővarázslatokat...

Kelletlenül a kávézóasztalra teszem a kötetet, és összefonom a karjaimat a mellem előtt.

– Minek köszön...

– Mire véljem azt a tekintetet bájitaltanon? – szakít félbe. – Már rég szerettem volna veled beszélni, de egyszerűen nem jött össze. Te komolyan azt akarod elérni, hogy rád vessem magam az osztály előtt? Mert akkor nagyon jó úton haladsz. – Dorgálón néz rám, amivel egy apró mosolyt csal az arcomra. – Ne vigyorogj! Tudod milyen szar?!

Felállok hozzá, és megfogom a kezét.

– Ne haragudj, csak épp vad szexfantáziáim voltak. – Mikor látom, hogy robbanni fog, folytatom. – Nem tehetek róla...

– Perselus... – nyög fel. – Órán...?

– Tényleg nem tehetek róla.

– Tudom már miért szereted annyira ezt a fekete talárt. Ápol és eltakar, igaz? – vigyorog rám.

– Hé, ez volt az első alkalom – húzom el a szám.

– És remélem, hogy az utolsó is. Az a baj, hogy innentől már tudni fogom, mi jár a fejedben, mikor úgy nézel rám. És ha felizgatsz az órádon, nem tudom mit fogok veled csinálni.

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – ölelem át kacéran a derekát.

Mosolyogva a nyakam köré fonja a karjait.

– Igazából csak közölni szerettem volna a tényeket, de lehet, hogy az lett belőle...

Ott motoszkált a fejemben, hogy talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy megkérdezzem tőle, ami már régóta foglalkoztatott, de egyszerűen nem volt szívem megtörni ezt a hangulatot. Persze ő egyből látta, hogy valami nincs rendben, és kutatóan nézett rám.

– Perselus, már megint nem mondasz el nekem valamit. Ismét harapófogóval kell majd kihúznom belőled, vagy hajlandó vagy elmesélni?

– Igazából nagyon is szeretnék róla beszélni, csak tartok a reakciódtól.

Kibontakozik az ölelésemből és leül a kanapéra, majd megpaskolja maga mellett az anyagot. Leülök mellé, és a kandallóban lobogó tüzet kezdem vizslatni.

– Harry...

Kis szünetet tartok, mert nem igazán tudom, hogyan fogalmazzam meg, amit szeretnék, amit egyből félreért.

– Mit csináltam? – néz rám ijedten.

– Nem, semmit. Nem erről van szó.

Erre megenyhül az arca és hátradől.

– Türelmesen fogok várni.

– Igen, azt hiszem az lesz a legjobb – mosolyodok el zavartan.

Hosszan hallgatok, majd úgy gondolom jobb lesz, ha egyszerűen beleugrom a mély vízbe.

– Már régóta azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha felvállalnánk a kapcsolatunkat... Tudom, hogy sokan elleneznék, de azt hiszem megvan rá a jogunk, hogy ne kelljen szerepet játszanunk mindenki előtt. És tudom, hogy ez neked is nehéz lenne, hisz a társaid biztos tennének pár megjegyzést, és a tanárok sem biztos, hogy mind jó szemmel néznék, de hogy őszinte legyek, engem nem nagyon érdekel ez az egész, hisz legalább veled lehetek, és emelt fővel fogom vállalni a következményeket.

Lassan ráemelem a tekintetem, és egy pillanatra megmerevedek attól, amit látok. Teljesen ledermedt és furcsán csillog a szeme, amit nem tudok mire vélni.

– Perselus – szólal meg rekedten.

– Persze van beleszólásod, egyáltalán nem szeretném rád erőszakolni. Ha ellenedre van, mondd meg nyugodtan, és soha többé nem említem ezt a dolgot – mentegetőzök.

– Perselus – szólal meg ismét és egy apró mosolyt látok megjelenni a szája sarkában, de egyből el is tűnik, így nem tudom, hogy tényleg ott volt-e vagy csak a képzeletem játszott velem.

– Igen? – kérdezem fojtott hangon.

– Köszönöm – mosolyog rám szélesen. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – Rám veti magát, amitől mindketten eldőlünk a kanapén, és szorosan magához ölel.

Egy ideig meg sem tudok szólalni, de összeszedem magam, és átkarolom a derekát.

– Ezt vegyem igennek? – mosolygok rá hálásan.

– Ez több volt, mint igen.

– De ugye tudod, hogy sok embernek ellenére lesz?

– Tudom.

– És ugye azt is, hogy akár büntetést is vonhat maga után ez a dolog?

– Igen, azt is. De nem érdekel – Szórakozottan játszik a hajammal, és a vállamba fúrja az arcát. –, mert szeretlek.

– Nem kell ám mindig mondanod, úgyis tudom – simítok végig a hátán.

– De jólesik kimondani.

– Hallani is nagyon jó érzés.

– Akkor meg miért panaszkodsz? – kuncog fel.

– Nem panaszkodtam, csak megjegyeztem.

Kis idő után lekászálódik rólam, és felül a kanapén, felhúzva magához engem is.

– Akkor holnap meglepetésszerűen a nyakadba ugorhatok a nagyteremben? – csillannak fel huncutul a szemei.

– Ehm, nem is tudom. Nem lenne az egy kicsit durva?

– Nem, Perselus, az lenne durva, ha megcsókolnálak a nagyterem közepén.

– Igen, van benne valami...

– Akkor, megkapom az engedélyt?

– Meg – mosolygok rá.

– És mikor döntöttél úgy, hogy szembeszegülünk a világgal? – kérdezi tőlem vigyorogva.

– Nem szegülünk szembe a világgal, csupán megmutatjuk, hogy mi is tudunk boldogok lenni, történetesen együtt, és ez ellen nem tehetnek semmit.

– Egyre több olyan dolgot mondasz, amit egyszerűen nem tudok lereagálni – mosolyog rám gyengéden. Mondd csak, ezeket te gyakorlod?

– Persze, mikor csak időm engedi, bevonulok a fürdőbe, és a tükör előtt állva gesztikulálva gyakorlom az aznapi lehengerlő szöveget, amit neked fogok mondani – kuncogok fel. – Elég abszurd lenne.

– Valahogy éreztem.

– Kölyök. – Egy csókot nyomok a homlokára. – Fogadni mernék, hogy nincs kész a két tekercses dolgozatod.

– Te olyan okos vagy – Húzza el a száját. – Most viszont tényleg elküldeni akarsz, igaz?

– Őszintén megvallva igen... egy csomó kijavításra váró dolgozat van az asztalomon. Ne haragudj – érintem össze a homlokunkat.

– Semmi baj – sóhajt fel, majd gyengéden összeérinti az ajkainkat. Jólesően nyögök bele a lágy csókba, és szorosan magamhoz húzom.

Eltávolodik tőlem, és rám kacsint.

– Biztos, hogy menjek?

– Egyre inkább gyűlnek a kételyek... – harapom be az alsó ajkam.

Feláll mellőlem, és elindul az ajtó felé, a küszöbről még int egyet, és kimegy a folyosóra.

Egy apró sóhaj után felpattanok a kényelmes bútorról, és a dolgozószobám felé veszem az irányt. Belépve meggyújtom a gyertyákat, és leülök az íróasztalomhoz, csak, hogy a következő pillanatban felálljak, és elmenjek a dolgozatokért, amiket a szobámban hagytam. Csendben átkozom magam, amiért így össze vagyok zavarodva, és szerencsétlenségemben még a csukott ajtónak is nekimegyek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi lenne, ha ezt látta volna valaki, és azonnal rendbe szedem magam.

Visszatérve a dolgozószobámba, ismét az asztalomhoz ülök, és magam elé veszem az első dolgozatot. Nem sok minden van rajt, így nem jelent túlzottan nagy feladatot a kijavítása. Egy egyszerű kézmozdulattal firkantottam az aljára a H betűt, és már raktam is arrébb. Kezembe veszem a következő lapot, ami szinte tele van írva egy ismerős kézírással. Lassan végigolvasom, és ráírom a megérdemelt K-t, mikor észreveszem a sarokba rajzolt kis szívet. A lap tetején ez áll: „Harry James Potter", így fogom magam, és magamban kuncogva kapcsolok hozzá egy újabb szívet.

Mikor végzek az összes dolgozattal, szép kupacba igazítom a pergameneket, és sóhajtva felállok az asztalomtól. Beteszem őket a fiókomba, és elindulok a fürdőszobába, hogy elvégezzem a szokásos esti tevékenységeimet. Kifele jövet akaratlanul is felnevetek, mikor a tükörre pillantok, és egy pillanatra elgondolkodom, hogy elkezdek beszélni a tükörképemnek, de eszembe jut, hogy nagyon idióta dolog lenne tőlem, így inkább kilépek az ajtón, és a szobámba indulok.

Ledőlök az ágyamra, és lélekben felkészülök a holnapi napra. Valószínűleg nem lesz problémáktól mentes...