Íme a következő rész. Töprengő Perselus... egyszer ilyen is kell.
Bevallom, kicsit elkeserített az az egy darab kritika, amit kaptam az előző fejezetre.
evelyn74, köszönöm. =)
Egyszerűen ki nem állhatom a reggeleket. Ilyenkor soha nem tudok normálisan gondolkodni, és fel-alá mászkálok a szobában, a fürdőben és a nappaliban készülődés címen. Mindig megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha nem mennék be reggelizni a nagyterembe, de általában elhessegetem ezt a gondolatot, hisz nekem is csak jobb lesz, ha nem korgó gyomorral kezdem az óráimat.
Így hát fogom magam, és elindulok a nagyterembe, az előcsarnok már tele van diákokkal, de mikor meglátnak szó nélkül állnak félre az útból. Oldalra sem nézve megyek a szokásos helyemre, és lehuppanok a székemre. Egy pirítósért nyúlok, amit csak így natúrban, vaj nélkül eszek meg. Egyszerűen nincs kedvem szórakozni vele. Miután végezek, szememet végigfuttatom a zsibongó gyermektömegen, és megállapodok egy kócos hajú embernél.
Felállok a helyemről, és elindulok felé. Mikor már csak pár méter van hátra, felém fordítja a fejét, kacagva feláll a padról és a nyakamba ugrik. Elmosolyodom a fogadtatás miatt, majd szorosan magamhoz ölelem.
Ekkor jut csak eszembe, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk. Körbe nézek a teremben, és mindenhonnan megütközött, elképedt arcok merednek ránk. A szám vészjóslóan felfelé rándul, de sikeresen elnyomom a vigyorom, ellentétben a mellettem álló egyeddel, mert ő szabályosan felnevet. Rosszallóan húzom össze a szemöldököm, mire megadóan felemeli mindkét kezét, és kacag tovább.
– Kérem fáradjanak be a szobámba – hallom meg magam mögött McGalagony hangját. Harry erre még hangosabban kezd nevetni, de szemét törölgetve elindul utánunk.
Míg az előttünk lévő nő sietősen robog a szobájába, mi teljesen nyugodtan lépkedünk mögötte. Egy idő után viszont kezd idegesíteni a vinnyogás.
– Harry.
- Perselus? – nyögi.
– Mély levegő.
Próbál teljesen komoly arccal nézni rám, és sóhajt egy hatalmasat, de mikor McGalagony rosszalló arccal hátrafordul, ismét vihogni kezd.
– Harry... – nyögök fel elkeseredetten. – Mondja, Minerva, megtenné, hogy nem fordul hátra?
Egyszerűen válaszra sem méltat, csak megy tovább, mire akaratlanul is felkuncogok. Megütközve fordul hátra, egyszer rám, egyszer Harryre nézve, aztán megrázza a fejét, és odamondja a jelszót a kőszörnynek. Felcaplatunk a lépcsőkön, majd felérve egy teljesen más hely fogad, mint Dumbledore irodája volt. Sokkal üresebb lett, mint annak előtt volt, és hiányzott a már jól megszokott főnix is.
Engedelmesen lehuppanok a székre, amit Harry varázsolt elő, és várakozva pillantok az igazgatónőre. Fáradtan ül le a székére, és ránk emeli a tekintetét.
– Mire véljem ezt az egészet? – ráncolja a homlokát.
– Hogy érti?
– Tudja jól, Mr. Potter, hogy értem.
– Úgy gondolja, nincs jogunk felvállalni a kapcsoltunkat? – kérdezi Harry tárgyilagos hangon.
– Én úgy gondolom, hogy nem helyes ez így. Hisz Piton professzor a tanárod, és sokkal idősebb is nálad.
– És mondja csak, magának ehhez mennyi köze van?
Vigyorogva fonom össze a mellem előtt karjaimat, és hátradőlök a széken. Harry mérgesen néz rám, de csak rámosolygok, mire megrázza a fejét, és elszántan ismét előrefordul.
– Van hozzá közöm, hisz én vagyok az igazgató. És egyáltalán nem helyeslem ezt a kapcsolatot kettejük között.
– Nem kell, hogy áldását adja ránk – morgom alig hallhatóan, de minden szem felém fordul. – Hm, hangosan gondolkodtam? – vigyorgok.
– Te miért kezeled olyan lazán ezt a helyzetet? És miért nekem kell itt törnöm magam?
– Kicsim, egyáltalán nem kell vitatkoznod vele, hisz ő már rég eldöntötte, mit fog tenni, és nem nagyon tudunk ellene csinálni semmit. Így hát dőlj hátra szépen a székedben és hallgasd meg az álláspontját.
– Gonosz vagy.
– Miért kell ilyen bonyolult helyzetbe hozniuk? – temeti a tenyerébe az arcát.
– Maga teszi bonyolulttá.
– Harry, csitt – csapok gyengéden a combjára, és összefűzöm ujjainkat.
– Sajnálom, de nem engedhetem, hogy az iskolában felvállalják a kapcsolatukat.
– És mit tud tenni ellene? – kérdezem csak úgy félvállról, de sejtem a választ.
– Elbocsájtom önt – hangzik az egyértelmű felelet.
– Na, egy pillanat – pattanna fel Harry a helyéről, de visszarántom és megszorítom a kezét.
– Értem.
– Perselus, kérlek gondolkodj el ezen, és térj észhez.
Felállok a helyemről, és elengedem Harry kezét. Egy utolsó pillantást vetek az igazgatónőre, aztán elindulok le a lépcsőn. Hallom, ahogy Harry utánam siet, ám nem fordulok hátra. A lépcső aljához érve elkapja a karom.
– Most mit fogsz csinálni? Ugye nem...? Ugye nem akarod azt mondani, hogy...?
– Csss – teszem a szájára a mutatóujjam, és homlokon csókolom. – Szép napot, Harry.
Majd hátat fordítok neki, és figyelmen kívül hagyva az elkeseredett „Perselus" kiáltást, lesietek a pincébe. Lassan sétálok a kihalt folyosón a gondolataimba mélyedve. Mikor eszembe jut, hogy órám lesz, megrázom magam, akár csak egy kutya, és a terem felé indulok. Belépve, leülök az asztalomhoz, megjelenítem a táblán a mára tervezett főzet receptjét, és nekiállok a további kijavításra váró házi dolgozatok halmának. Lehet, hogy nem helyes, hogy így órán csinálom, de nem tudom lesz-e rá időm.
És így is elvonom a figyelmem az előbbi beszélgetésről.
Az idő haladtával egyre rosszabb dolgozatok kerülnek a kezembe, és már-már elkeseredetten írom rájuk a megérdemelt H betűt.
Fellélegzek, mikor végre sikerül az összes pergamenen átrágnom magam, és felállok, hogy leellenőrizzem az ötödévesek munkáját. A sorok között sétálva meglepődve látom, hogy egész jó főzetek születtek, bár vannak kivételek ugyebár...
Kicsengetéskor mindenki az asztalomra teszi a mintáját, aztán már nyargalnak is ki az ajtón.
***
Fáradtan esek be a lakosztályom ajtaján, és egyből a fürdőszobába indulok, hogy kellőképpen felfrissítsem magam. Ruháimat hanyagul a szennyestartóba szórom, majd belépek a zuhany alá. Először csak a hideg vizet engedem magamra, amitől kicsit felszisszenek, de egy idő után egészen hozzászokok, pár percnyi jeges vízzuhatag után, megengedem a forró vizet is, és ellazulva a csempének dőlök.
Ezután a fárasztó nap után meglehetősen jól esik, ahogy a kellemes hőmérsékletű cseppek végigfolynak a testemen.
---
A törülközőmet a derekamra tekerve megyek be a szobámba, és a szekrényemhez lépek, hogy keressek magamra valami ruhát, amiben aludhatok. Találomra kiveszek egy fekete alsót, majd felveszem. A törülközőt egy bűbájjal megszárítom, és visszaviszem a fürdőbe a helyére.
Mikor visszaérek a hálóba, megállok a küszöbön és tanácstalanul pislantok körbe. Mit csináljak?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve végigterülök az ágyamon és a plafont kezdem vizsgálni. Szinte észre sem veszem, mikor kezdek el rágódni a mai napon.
Kicsit megrázott ez az egész dolog McGalagonnyal. Persze, tudtam, hogy ennek súlyos következményei lesznek, de arra soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar. Ő azt mondta, gondolkodjak, és térjek észhez... Tehát az lenne a legjobb, ha hagynánk ezt az egész felvállalósdit, és úgy tennénk, mintha misem történt volna. McGalagony szerint legalábbis.
Én viszont szeretném hinni, hogy nekünk is megvan minden jogunk arra, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat. Hisz senkinek nem ártunk vele, senkinek nem állunk az útjába, csupán megmutatjuk, hogy jól érezzük magunkat együtt, akkor ez miért fáj másoknak? Tudom, hogy először mindenki meglepődne rajt, hisz anno nem voltunk puszipajtások Harryvel, és legtöbbször csak bántottuk és sértegettük egymást, de ők is nagyon jól tudják, hogy az emberek bizony változnak. Később pedig szerintem már egyáltalán nem érdekelné őket, hogy mi van velünk, hisz nem lovagolhatnak ezen egy évig... annyira azért nem nagy szám.
De ér nekem annyit ez az egész, hogy emiatt eldobjam az eddigi jól bevált, és megszokott életemet? Tisztában vagyok vele, hogy soha nem nyerném el az év tanára díjat, de mégis csak ezt csináltam egész életemben, ehhez értek. Mihez kezdenék a jövőben? Bár a bájitalfőzéssel általában feltalálja magát az ember, de sosem hittem volna, hogy egyszer majd ilyeneken kell gondolkoznom.
Mikor Harrynek mondtam egyszer, hogy kirúghatnak, ha kell, de felvállalom a kapcsolatunkat, egyáltalán nem gondoltam így bele a dolgokba. De most, hogy itt van előttem, meglehetősen kétségbeejtő. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy „Edd meg, amit főztél". Nos, bevallom, ez az egész az én ötletem volt, és ha nem szólok róla Harrynek, talán még a mai napig senkinek sem jutna eszébe, hisz annyira jól megvoltunk eddig.
Másfelől viszont nem szeretnék csalódást okozni a fiúnak. Az az arc, ahogy nézett rám, mikor lejöttünk az igazgatónő irodájából... legszívesebben máris elfelejteném, de ez ugyebár lehetetlen.
Nem könnyen fogadok embereket a bizalmamba, és tudom, hogy ezzel Harry is így van... nem szeretném, ha úgy érezné, megbízhatatlan vagyok... Nem tudom hogyan, nem tudom miért, de reménytelenül és kijózaníthatatlanul beleszerettem ebbe a kölyökbe, és nem szeretném, ha azt hinné, nem merem megmutatni mindenkinek, hogy együtt vagyunk. Ráadásul most, mikor a legnagyobb szüksége van valakire, aki mellette van. Bár most nagyon úgy látszik, hogy rendbe jön, de tudom mennyire bizonytalan talajon áll ez az egész, és bármikor leburulhat. És szerintem nem nézné jó szemmel, ha csak akkor állnék mellé, és felsegíteném a földről.
Ám tegyük hozzá: ő is megérthetné hogy nekem ez az életem, és elfogadhatná, hogy amit egykor mondtam, az egy elhamarkodott és át nem gondolt kijelentés volt.
Mostanra már meg kellett volna tanulnom, mikor kell befognom a szám, és inkább csak hallgatni, ahelyett, hogy olyan ígéreteket teszek, amelyeket utána nem biztos, hogy be tudok tartani.
Legutóbb is, mikor a szívemre hallgattam, csúfos vége lett... Valamiért szív ügyekben soha nem voltam jó, így egyre nagyobb gondot jelent eldönteni, mikor mi lenne a helyes. Sokkal könnyebb volt, míg magányosan éltem, és csak arra kellett gondolnom, hogy milyenek a diákjaim. Hogy is gondolhatok ilyet? Soha nem tudnám elhagyni Harryt és visszataszítani magam a magányba. Nem, ez nem menne még egyszer. Túlságosan sokat jelent már nekem ez a kölyök, hogy csak úgy el tudjam felejteni. És most... most egy olyan döntés előtt állok, ami teljesen felforgathatja az életem.
Szeretném azt hinni, hogy elintézhető a dolog egy kedves mosollyal, és egy „Sajnálom"-mal, de érzem, hogy itt most többről van szó.
– Merlinre – nyögök fel elkeseredetten. – Én nem szeretnék ezen rágódni.
Felülök az ágyamon, és kitartóan kutatok valami után, amivel elterelhetném a figyelmemet. Reflexszerűen futtatom végig a szemem a már rongyosra olvasott könyveimen, és kiveszek egyet találomra a sok közül. A sötét mágia kivédéséről szól, ami most cseppet sem kelti fel az érdeklődésemet. Visszateszem a polcra és kimegyek a nappalimba. Egy pálcasuhintással meggyújtom a tüzet a kandallóban, majd kényelmesen elhelyezkedem a kanapén. Viszont eszembe jut, hogy, ha nem csinálok semmit, annak bizony megint gondolkodás lesz a vége.
Felállok a helyemről, és tettre készen lépek egyet előre, de nyomban elfelejtem, hogy hova indultam, így csak lehuppanok a kandalló melletti fotelba.
Mivel semmi ésszerű nem jut az eszembe, a helyiséget kezdem nézegetni. A szokásos komorság árad mindenből. A könyvespolcok tele a sötét mágiáról szóló könyvekkel, a sarokban lévő asztal, egy üsttel a tetején, és a további polcok, és könyvek... egyáltalán nem egy szívmelengető látvány. Egyedül itt, a kandalló körül van egy kis meghitt rész a helyiségben. A fehér kanapé, és a két szintén fehér fotel egyáltalán nem illik az előbb leírt képbe. A vörös, puha szőnyegről a kandalló előtt meg már ne is beszéljünk. Egy pillanatra belegondolok, milyen jó is lenne egyszer Harryvel ülni rajt, és csak nézni a lángokat, de elhessegetem a képet, hisz soha nem voltam az a romantikus fajta. Harry valahogy mindig teljesen mást tud kihozni belőlem. Újra végignézek a bútorokon és összehúzom a szemöldököm.
Kezdem elég idiótán érezni magam, amiért ezt a jól megszokott környezetet elemezgetem, így inkább fogom magam és bemegyek a szobába.
Leülök a mélyzöld ágyra, majd más ötletem nem lévén, szépen végigterülök rajt, és magamra húzom a takarót.
– Nox – morgom bele a szoba csendjébe, mire a következő pillanatban kialusznak a fények, és ismét magamra maradok a gondolataimmal. Sóhajtva gördülök a hátamra, és a plafonra szegezem a pillantásom, mintha onnan várnám a megváltást.
Összeszorul a gyomrom, valahányszor a holnapi napra gondolok. Hisz tényleg egy olyan döntést kell meghoznom, aminek sehogy sem lesz jó vége. De hogy is történhetne velem már olyan dolog, ami minden probléma nélkül működik? Soha nem voltam az a fajta ember, akinek ilyen szerencséje van.
Türelmetlenül fordulok az oldalamra és ökölbe szorítom a kezem. Csak aludjak már el, és legyen vége ennek az idióta töprengős napnak! Elszomorító dolog, mikor az embernek szembesülnie kell mindennel ilyen rövid időn belül. Én soha nem szoktam ennyi ideig agyalni a dolgokon. Sokkal inkább jellemző volt rám, hogy az adott pillanatban rögtönzés szerűen döntöttem el, mit is fogok csinálni. Ezért is ilyen az életem. De ez az egész most sokkal mélyebben érint, mint eddig bármi, és jelenleg sem tudom, hogy a szívemre hallgassak-e, vagy az eszemre.
És ekkor megnyugodva veszem észre, hogy végre kezd elsodorni magával az álmosság.
