Íme a következő, köszönöm a kritikát, és most is szívesen fogadom őket. =)
(és elnézést a késésért. :$)


Reggel meglepő éberséggel kelek fel, és készülődni kezdek a reggelihez. Gondolataimba mélyedve lépek a szekrényemhez, és felöltözök.

Végre tiszta fejjel át tudom gondolni a tegnap estét, így már annyira egyértelmű, mit fogok tenni... nem is értem mi volt ezzel a problémám. Tudom, hogy lesz, akinek nem tetszik, de igazán megértheti. Így sem, úgy sem tudtam volna tökéletesen dönteni.

Mivel túl hamar elkészülök, lassan ballagok a folyosókon, nem is figyelve arra, hány szem kíséri lépteimet. Mikor az előcsarnokba érek, elindulok a bejárat felé, most már a szokásos tempómban, leülök a helyemre, és mogorva arcommal meredek magam elé. Elképesztő milyen könnyen fel tudom már venni ezt az álarcot, ami mindenkit eltaszít magamtól. Vagy talán nem is mindenkit...

Erre a gondolatra, felkapom a fejem, és megpillantom a griffendél asztalánál Harryt. Muszáj beszélnem vele, és azt hiszem, ez lenne a legmegfelelőbb időpont. Felállok a helyemről, és elindulok felé, mikor észrevesz, szorongva feláll a padról, és ő is felém indul. Holtsápadt arcán tisztán látható, hogy van elképzelése arról, mit fogok mondani...

Ám én inkább szavak nélkül értetem vele, és gyengéden megcsókolom.

Egy pillanatra megmerevedik, és automatikusan eltol magától, hogy a szemembe nézzen, aztán megkönnyebbülten felnevet, és szorosan hozzám bújva a számra tapasztja a sajátját.

És ekkor meghallom azt a hangot, amire mindig is vágyok, mikor ilyen „meghitt" hangulatban vagyunk a fiúval.

– Megtenné, professzor, hogy feljön velem a szobámba? – Minerva vészjósló, eltökélt hangsúllyal ejti ki a szavakat.

Megfordulok, és rámosolygok.

– Ugyan, igazgatónő, arra semmi szükség. – Érzem, ahogy Harry átölelve a derekam, szorosan hozzám bújik, és jólesően dőlök bele az ölelésbe.

– Úgy gondolja? – Látom rajta, hogy már csak nagyon kevés kell neki, hogy üvöltözni, vagy netalántán átkozódni kezdjen, de tetszik a látvány.

– Úgy bizony. – Félig hátrafordulva nyomok kedvesem szájára egy csókot. – Megyek csomagolni.

– Őrült vagy – motyogja, és látom rajta, hogy valami bántja.

Egy sokatmondó pillantással jelzem neki, hogy erről majd még beszélünk, aztán elhúzódom tőle, és magamban kacarászva Minerva képén, elindulok le a pincébe.

Merlinre, eddig soha nem tűnt fel, milyen messze is van ez, csak most, hogy szinte semennyi időt sem töltöttem a nagyteremben.

Nem értettem Harry arcát... azt hittem, neki tetszik az ötlet, hogy felvállaljuk mit érzünk egymás iránt. Elméleteim persze most is vannak, hogy mi lehet a baja, de egyikben sem vagyok biztos. Egy: lehet, hogy túlzás volt megcsókolni így mindenki előtt, hisz minden szem rá szegeződött. Kettő: esetleg fél attól, hogy mit fognak szólni ezután a társai. Három: nem tudja ki lesz a következő bájitaltan tanárja. Na, jó, az utolsó teljes mértékben marhaság, igazából nem tudom, mit gondolhatott ott, abban a pillanatban.

Leveszem a védővarázslatokat az ajtómról, és szélesre kitárom. Hiányozni fog ez az egész, a rémes reggeli étkezések, az órák, mikor a türelmem egyre csak fogy, a tanári karral való viták, az esték ebben a csendes kis zugban... és nem utolsó sorban Harry. Talán ő az, aki a legjobban.

Körbepillantok a már jól megszokott lakosztályomban... és ennek is ma vége szakad. Sóhajtva lépek be a szobámba, és minden varázslat nélkül kezdek csomagolni, szeretném kiélvezni az utolsó perceimet itt. Komolyan mondom, olyan, mintha épp meghalni készülnék, én nem ilyen vagyok. Megtorpanva a szoba közepén, körbenézek, és mégis csak lassan bűbájokkal kezdem összeszedni a cuccaimat.

Mostantól teljesen megváltozik az életem. A természetemmel soha, nem fogok csinálni semmit, ilyen vagyok és kész. De most új lehetőségek állnak előttem, szabadon, gondtalanul.

És majd szeretném ezt az egészet megosztani Harryvel az iskola után, szeretném, ha velem maradna. Tudom, hogy nehéz lesz levélben tartanunk a kapcsolatot, de mindent meg fogok próbálni, utálnám, ha elidegenülnénk egymástól.

Mikor végzek a szobában, sorban végigjárom a többi helyiséget, és egy gyors varázslattal összegyűjtöm minden holmim. Közömbösen pillantok még egyszer végig a megszokott nappalin, majd kilépek a folyosóra, és automatikusan visszahelyezem a védővarázslatokat az ajtómra. Összehúzott szemöldökkel fordulok vissza, és már emelem a pálcám, hogy mindent levegyek róla, de egy kis hang a fejemben azt súgja, miért is ne lehetne, hogy rajt hagyjam?

– Locomotor – motyogom és a ládám felé intek, ami engedelmesen a levegőbe emelkedik, és szépen lebeg mögöttem.

Ismét ez a séta, az előcsarnokba... el sem hiszem. Gyors léptekkel felsietek az alagsorból, és befordulva a sarkon szembetalálom magam a morcos igazgatónővel. Megrovóan néz rám, mire el kell fojtanom egy mosolyt. Elhaladva mellette, természetesen követ, és én egy alig észrevehető suhintással kicsit nekilököm a ládámat. Felkiált, de szerintem inkább csak meglepetésében, és én próbálom magyarázni, hogy ugyan, ez csak véletlen volt.

Az ajtóhoz érve, látom, hogy a nagyterem ajtaja tárva nyitva, és rengeteg szempár mered rám, és a kijáratnál álldogáló Harryre. Lassan hozzá lépek, és az állánál megemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

– Elmondod mi a baj? – fúrom pillantásom gyengéd arccal a szemébe.

– Már most annyira hiányzol... – motyogja letörten, majd magához ránt, átölel, és a vállgödrömbe fúrja az arcát.

– Te is hiányozni fogsz, kölyök – simítok végig a hátán.

Hallom a mélyről jövő sóhaját, ami a végén enyhén megremeg, és meglepődve veszem észre, hogy nagyokat nyel.

– Ne. Ne, ne, ne! Ne csináld... nehogy sírj itt nekem – szorítom magamhoz, és nem is figyelve arra, hogy a ládám egy puffanással a földre esik, simogatni kezdem a hátát. Pár perc után, egész jól összeszedi magát.

– Hm, jól érzem a némítóbűbájt? – kacag fel egy idő után, mikor kicsit megnyugszik.

– Igen... féltem, hogy netalántán valami olyat mondanánk, ami sértheti a büszkeségünk – húzom ki magam. – Jobban vagy? – simítok végig az arcán.

– Tényleg nagyon fogsz hiányozni. Te voltál az az ember, aki felkapart a földről, mikor nagyon szükségem volt valakire... szeretlek, szeretek veled lenni, és a fenébe is, még az óráidat is szeretem – dönti a mellemre a fejét. – Nem akarom, hogy elmenj. Félek, hogy így most minden összeomolhat, amit eddig felépíttetünk – remeg meg ismét a hangja.

– Hé, nem hagyom, hogy így legyen. – Eltolom magamtól, és enyhén megrázom. – A szívem szakadna meg, ha ismét visszaesnél abba az állapotba. Ne engedd, ne hagyd, hogy tönkretegyenek. És tudd, hogy végső esetben, ha már nagyon nem bírod, én be tudok ide jönni, megszegve minden szabályt... de nem szeretném, ha erre sor kerülne. Erős vagy, elleszel nélkülem – mosolygok rá.

– Nem, nem leszek el nélküled! Most mondhatod, hogy hisztis vagyok, nem érdekel! A francba az egész tanári karral! – leveszi a hangszigetelést. – A francba McGalagonyal! – kiabálja, mire az igazgatónő mérgesen összefonja a karjait a melle előtt. Visszateszem a bűbájt, és megölelem.

– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – emelem az égre a tekintetem.

– Bfhirnh fhelem?

– Szokj már le arról, hogy a ruhámba motyogsz – tolom el magamtól. – Megismételnéd?

– Elnézést – kuncog fel. – Tehát: bírni velem?

– Oh, nem. Itt hagyni téged. És a lelkiállapotod miatt is aggódom... még mindig labilis vagy.

– Igen, ezzel tisztában vagyok. Tudod mit? Én is megyek. Mi szólsz? Le tudnál élni velem egy egész életet? – csillannak fel a szemei, de látom rajta, hogy tart a választól.

– Persze, hogy le tudnék – mosolygok rá. – De nem jöhetsz csak úgy el az iskolából... Majd mikor végzel, nyugodtan hozzám költözhetsz.

– Mondtam már az elmúlt néhány percben, hogy szeretlek? – néz rám meghatottan, és nekem csak most esik le mit is mondtam az előbb.

– Igen, de nem baj – kacsintok rá. – Viszont most mennem kell.

– Rendben, csak még egy kérdés. Mi az, hogy hozzád? Neked van egy lakásod?

– Nem...

– De az előbb... – szakítana félbe, de nem hagyom.

– … nekem egy kúriám van, szívem.

Teljesen elájul ettől a választól, és csodálkozva bámul rám.

– Ezt. Nem. Mondod. Komolyan.

– De igen, és most kérlek csukd be a szád, és adj egy utolsó csókot.

Minden további nélkül teljesíti a kérésem, szinte lehetetlennek tűnik levakarni magamról. Persze, ha nagyon akarnám, sikerülne, de valljuk be: én is élvezem az édes játékot. Körülbelül egy perc után lihegve elválunk egymástól, és még búcsúzóul a fülébe suttogom:

– Ne csinálj semmi butaságot!

Vészjósló arcáról nem sok jó dolgot olvasok le, és elkönyvelem, hogy erről majd még írok neki egy levelet, de aztán hátat fordítok neki, és gyors léptekkel lenyargalok a lépcsőn. Az udvarról még egyszer visszanézek, és látom, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcán. Összeszorul a szívem a látványtól, de mikor mosolyogva int egyet, ismét megfordulok, és kisétálok a Roxford területéről.


Szemszögváltás: Perselus - Harry


Elment. Ez az első dolog, ami megfogalmazódik a fejemben, aztán jönnek az újabbnál újabb ötletek, miként lehetne McGalagonyt lassan, fájdalmasan megölni.

Hallom, miként kopog a cipője, ahogy felém közeledik, mire lassan megfordulok, és hidegen a szemébe nézek.

– Mit szeretne, professzor?

Megütközve néz rám, és látom az arcán, ahogy összezavarodik.

– Szeretném, ha feljönnél az irodámba – mondja aztán félszegen.

– Biztos maga ebben? – teszem fel a magától értetődő kérdést, hisz nem vagyok benne biztos, hogy vissza tudnám fogni magam.

– Teljes mértékben.

Hátat fordít nekem, és elindul a szobája felé, eszembe jut, hogy mi lenne, ha hagynám, hogy hadd menjen csak, és elindulnék a hálókörletbe, de rájövök, hogy valószínűleg feltűnne neki, hogy nem hallja a lépteimet, így ráérősen elindulok mögötte.

Mikor felérek a lépcsőn, leülök egy székre vele szemben, és hátradőlve összefonom a karjaimat a mellem előtt. Várakozóan nézek rá, de egy ideig nem áll szándékában megszólalni, aztán zavartan felnéz rám, és halkan megszólal.

– Gyerünk, mondhatod.

Homlok ráncolva pislogok párat, majd felhúzom az egyik szemöldököm.

– És mit is kellene?

– Amit szeretnél. Gondolom, nem örülsz annak, hogy elküldtem Piton professzort.

– Nem hinném, hogy az „elküldte" a megfelelő szó. Maga megadta a lehetőséget a választásra, és ő így döntött, szóval maradjunk annyiban, hogy úgy gondolta, így jobb lesz neki.

– És szerinted jobb lett?

– Nem vagyok benne biztos... De nekem mindenképp, hisz így megtudtam, mennyire vagyok neki fontos. Megértettem volna, ha azt mondja, találkozzunk kevesebbet, mert kell neki az állása, de mindenképp jól esett ez az egész. Azt meg nem tudom, ő mit szeretne ez után csinálni, de, ha végzek az iskolában, mindenben támogatni fogom.

– Úgy gondolod, hosszú távú lesz ez a kapcsolat?

– Igen, teljesen biztos vagyok benne, és nem értem, hogy magának ez miért fáj ennyire. Meg tudja magyarázni, vagy ezt is csak úgy el kell majd fogadnom, mint annyi más dolgot?

– Valamiért úgy érzem, hogy neked nem kellene Piton professzorral...

– Én is tegezem, maga is tegezi, nem hívhatnánk egyszerűen csak Perselusnak?

– … maradnod. Ő egyáltalán nem az az ember, akinek te hiszed. Persze még naiv vagy, és nem tudsz ebbe belegondolni, de majd idővel megérted.

– Maga nem normális – motyogom, és lemondóan megrázom a fejem.

– Tessék?

– Jól hallotta. Végre van egy ember, aki meg tud érteni, és nem kezel gyerekként. Valaki, aki tényleg törődik velem, és nem csak egy fegyvert lát, ha rám néz. Valaki, aki felkapart a földről, mikor mások is csak belém rúgtak egy utolsót. Valaki, akivel tudtam beszélgetni, mikor annyira egyedül voltam. És nem utolsó sorban, valaki, akit szeretek. Szeretem, minden rossz tulajdonsága ellenére, vagy éppen azokért, nem is tudom... és érzem, hogy megbízhatok benne. Erre jön maga, és kérdőre von. Bár ön már akkor eljátszotta minden esélyét nálam, mikor hazaküldött nyárra. Egyszerűen nem tudtam ezt hova tenni, mikor Perselus mesélte.

– Harry...

– Megtenné, hogy nem szakít félbe?! – mikor hideg szemeimbe néz egyből elhallgat. – Köszönöm. Nem tudom, miért csinálta ezt az egészet, de már nem is vagyok benne biztos, hogy érdekel. Csak annyira lennék kíváncsi, hogy menyire szeretné még megkeseríteni az életem?

– Semennyire. Csak segíteni próbálok...

– Akkor megtenné, hogy nem segít? – döntöm enyhén oldalra a fejem.

– Megengeded, hogy kifejtsem a válaszaimat?

– Nem vagyok benne biztos, hogy érdekel.

– Szeretném, ha meghallgatnál...

– Majd megpróbálom – sóhajtok fel.

– Tudod, hogy nehéz dolga van az embernek veled, hisz fizikailag egyáltalán nem vagy felnőtt, de az elmondásod alapján, és belegondolva, miken is mentél keresztül, tényleg őrültség volt arra utalnom, hogy gyerek vagy még ehhez. Perselusban pedig egyáltalán nem értünk egyet, ebben biztos vagyok, hisz én egy pozitívumot sem tudok említeni... És, hogy miért küldtelek haza? Nos, nem is tudom. Valahogy ez tűnt a legésszerűbbnek, mivel itt nem nagyon tudott volna gondoskodni rólad senki. Ott legalább voltak melletted, és gondolom azért viszonylag jól viselkedtek veled. Itt egyedül Perselus volt, akire semmiképp nem szerettelek volna rábízni. Mindezek után pedig főleg nem, ne haragudj.

– Ugye ez most ennyi volt? – csattanok fel, de hamar lenyugtatom magam. – Nincs kedvem tovább hallgatni ezt az őrültséget.

– Igazából még lenne pár dolog, de, ha gondolod, visszatérhetünk majd rá később is – húzódik kicsit hátrébb, mikor látja, mennyire türtőztetnem kell magam, nehogy nekiessek, és addig átkozzam, míg mozog.

– Milyen jó meglátás, professzor – állok fel a székemről.

– Természetesen a bájitaltan órák meg lesznek tartva.

– Igen, és ki lesz az új tanár?

– Átmenetileg én, aztán majd keresek egy megfelelő embert az állásra.

– Ugye tudja, hogy soha nem fog olyat találni, mint Perselus.

– Remélem is, nem szeretnék...

– Fogja be! – szakítom félbe halkan, de érzi, hogy jobb csendben maradnia.

Lassan az ajtóhoz lépek, és megragadom a kilincset, ám még hátrafordulok, és a szemébe nézve, hidegen megszólalok.

– Remélem tudja, professzor, hogy megkeserítem az életét, míg itt vagyok. Megpróbálom jobban, mint maga a miénket – azzal megfordulok és lassan elindulok le a lépcsőn.