XX. Fejezet
Csapatépítés
Teltek a napok, és a hetek is, és végül Szeptember vége lett. Szeptember végéhez képest meglepően meleg idő volt, és a csapat most is a boltban unatkozott. Kari már tizedszer verte porrá Yamatot, és csak lógatták a lábukat.
- Ette volna a fene... Semmi sem megy!
Kazuto az egyik széket rúgta fel unalmában.
- Mármint mégis mihez kezdjünk?
- Ne kérdezz már badarságokat!
- De akkor is, mást is kitalálhatnánk, mint hogy itt üljünk! Mármint szét nyertük magunkat az előző versenyen is, így megvan a három győzelmünk, és már csak... Nos a területi döntő van hátra a nemzeti előtt!
- De az még odébb van!
Na igen. Elég hamar sikerült maguknak egy harmadik kvalifikációs versenyt találni a közelben, de szinte semmi ellenállásba sem ütköztek. Megalázó egyszerűséggel gázoltak le mindenkit, és már majdhogynem szégyenkeztek miatta.
- Na jó, de akkor mit csináljunk?!
Chiaki is csak a frissen tüskére vágott hajával babrált, ami olyan volt, amilyen még úgysem volt neki, de Nayuki azt mondta, hogy neki tetszik így is. Matsui és Setsuna nem voltak ott, és mindenkinek persze, hogy egyből a legmerészebb gondolatok jutottak eszébe.
- Szerintem végre megtörténik... Matsui végre elragadta magával Setsunát és...
Kazutonak nem volt ideje befejezni a kérdését mert a szóban forgó személyek betoppantak.
- Mi van velünk?
- Nii-chan!
Kari most is a többiekkel volt, és neki sem volt sok fogalma, hogy mégis hol bújkálhat a bátyja, de a megjelenésük most még megkepőbb volt. Mindketten hátizsákot hoztak magukkal.
- Ez meg mit jelentsen?
- Remélem mindannyiótoknak van ilyenje!
A hátizsák csak egy valamit jelenthetett.
- Ti kirándulni akartok menni?
Matsui mosolyogva bólintott.
- Nem csak mi, hanem ti is! Setsuáék apja ugyanis ma bejelentette nekünk, hogy egy kis kirándulást szervezett össze nekünk!
Mindenki meglepve nézett egy darabig, de hirtelen mindenki arcán megjelent az öröm kétségtelen jele, és mindenki a levegőbe ugorva fejezte ki a véleményét.
- Ezaz!
Az előkészületeket hamar meg kellett tenniük, mivel már azon a pénteken elindultak. Matsui és Setsuna az utolsó pillanatban közölték a többiekkel ezt a tényt, így sebtiben kellett felkészülniük. Mikor aztán a Péntek délelőtt is eljött, mindannyian teljes menetfelszereléssel várták a kisbuszt, ami mindannyiukat elvitte a kiindulási pontra, ahonnan csak hétfő reggel érkeztek haza. Legalábbis ez volt a terv. Az iskolából külön kikérőjük volt, amit szintén Satoru úrnak köszönhettek. Elvégre mégis ő volt az egyik mecénása az iskolának.
- Szóval miért is megyünk négy napra?
- Mert ez amolyan Csapatépítő training. A lényege az, hogy jobban összehozzuk a bandát!
Mindenki elismerően bólogatott.
- Ez jó ötlet!
- Ami azt illeti, apánk azt is megengedte, hogy az ő Motion Figure System-jét is használjuk edzéshez!
Ez mindenkit megdöbbentett.
- Mármint azt a vacakot, amilyen az iskolák versenyén is volt?
- Meg ami Yuukiék apjának is van.
Ami azt illeti, Yuuki is velük volt. Nayuki úgy gondolta, őt is magukkal vihetnék, aminek első sorban az volt a célja, hogy több időt tudjon vele tölteni, és hogy a kislány is közelebb kerüljön a barátaihoz.
- Én már alig várom ezt a kirándulást srácok!
Yuuki most is kart karba öltve ült Karival, aki nagyon kedves barátja és tanítómestere lett. Yuuki nem volt egy félős kislány, ami Karinak is imponált, és mindenki más is megkedvelte a csacsogós, kedves, jószívű kislányt.
- Yuuki... Tudod, hogy te most potyázós vagy, ugye?
Yuuki csak okosan bólogatott.
- Még szép, de Kari nee-chan azt mondta, hogy ő szívesen megosztja velem a sátrát!
Mindenki tekintete Karira szegeződött, aki természetesen bólogatott. Végül megérkeztek a végállomáshoz, ami egy hegy lábánál volt. A levegő friss volt, és üde, a kis táborhely, ahová érkeztek, tele volt faházakkal, és minden felé kiránduló emberek tömege járt kelt. Volt aki csak most érkezett, mint Matsuiék, de volt aki már hazafelé ment.
- Nos, megérkeztünk! Isten hozott titeket az alaptáborban!
Ez volt a kirándulás kiindulópontja. Innen el a hegyre, és három és fél nap múlva vissza ide. Chris már intett is nekik.
- Akkor én mentem!
- Nem jössz velünk?
- Nem, ez most a ti túrátok! Hétfőn találkozunk itt!
Egy ideje mind tegezték Christ, aki nem is bánta, mert amúgy is a barátjuknak tekintette magát, és a menedzserükként igen közel kellett állnia hozzájuk. Csak a csapat maradt ott, és miután kinézték az útjukat, ami a zöld volt, ami kicsit hosszabb, de könnyebb volt a hegy körül kacskaringózva, és el is indultak.
- Utánunk!
Kari és Matusi indult előre, és diktálták a tempót. Mindenki menetelt, de csak szépen komótosan, hogy legyen idejük a nézelődésre is. Este felé aztán megálltak, és Matsui vezetésével a fiúk sátrat vertek, majd jött a szabályszerű tűzgyújtás, és mindannyian letelepedtek, hogy kipihenjék a napi fáradalmakat.
- Egek... Nekem mindjárt leszakad a lábam!
- Na ne csináld Kazuto, még Ryosuke is jobban bírja nálad!
- De csak mert neki nem új a bakancsa! Nekem kitöri!
Kazutonak tényleg volt pár ronda hólyagja a lábán, de Nayuki hamar lekezelte őket egy kenőccsel, amit a nagyanyja adott neki.
- A Nagymamám mindenre gondolt.
- Igen... Kedves tőled... Szomorú szemű!
- Befejeznéd végre ezt a szomorú szeműzést? Van nevem is tudod?
Kazuto behúzta a nyakát és lesütött szemmel válaszolt.
- Bocs. Csak pocsék a névmemóriám!
- Ahhoz képest elég jól emlékszel a kártyalapokra...
Szegény Kazuto ezt nagyon jól tudta, és szégyellte magát.
- Tudjátok mit? Kezdjük a csapatpítést egy kis csoportterápiával! Mindenki mutatkozzon be újra!
Kari kedves javaslatára mindenki bólintott. Matsui állt hát fel elsőként, hogy meséljen.
- Szóval... Mivel én vagyok a csapatkapitány, ezért én kezdem! Heló! Matsui vagyok!
- Heló Matsui!
Matsui úgy döntött, mesél magáról végre a többieknek is, hogy ne érezzék úgy, mintha csak Setsunának mondana el mindent.
"Egykor... Olyan mélyen belemerültem a Vanguardba, hogy senki sem tudott volna kihalászni belőle... A bátyám, Tenma és én olyanok voltunk, mint Batman és Robin... Senkinek nem engedtük meg, hogy közénk álljon, és mindenkin elvertük a port, aki bántani akarta bármelyikünket.
- Hidd el Matsui! Egyszer még világelsők leszünk!
Ezt mondogatta mindig a bátyám. Kari még emlékezhet az utolsó évekre, mivel olyan 3-4 éves volt akkor. Mindig én és Tenma voltunk a világ közepe, és ő úgy jött utánunk a világ végére is. Tenma engem védett, én meg Karit. Aztán jött az a bizonyos három nap, alig egy héttel a nemzeti előtt. Tenma eltűnt, és nem jött haza, majd mikor hazajött, akkor rettenetes dolgokat tett.
- Tenma? Te meg hol voltál?
Édesanyám így köszöntötte Tenmát, aki perceken belül csak tört és zúzott a lakásban. Én nem mertem kimenni, de hirtelen Kari hangját hallottam.
- Ne menj, nii-chan!
- Eressz!
Ekkor végre kijöttem a szobámból, és megláttam, ahogy Tenma egy nagyot rúg Kariba. Ettől teljesen elborult az agyam... Lebirkóztam, és ütöttem, vertem, amilyen erővel és dühvel csak tudtam, de ő erősebb volt nálam. Végül elém dobta a kártyáit, és ott hagyott engem is, és a családot is."
Kari csak bólogatott, majd ő emelkedett szóra.
- Ha nem bánjátok, innen én veszem át!
-
"A nevem Kimoshita Hikari... De mindenki csak Kariként becéz. Amikor Tenma és Matsui összeverekedett, én még csak 4 éves voltam... Akkoriban én csak annyit értettem az egészből, hogy valamiért nem szeretik egymást többé. Most már értem, mi minden ment le akkor Tenmában is...
- Nii-san! Hagyd abba!
Ez volt, ami megragadt bennem abból a napból, amikor Matsui és Tenma a Vanguard nemzeti után összemérték az erejüket. Tenma kegyetlenül megalázta Matsuit, és a kedvenc kártyáját is ketté szakította. Matsui akkor egy életre meggyűlölte a játékot... Legalább is ezt mondta. Aztán Amerikába költöztünk, és ott folytattuk, teljesen ismeretlenül. Sokáig éltünk ott, és Matsui mindent megtett, hogy elmeneküljön a játék elől, és közben egy csomó érdekes, és izgalmas dolgot tanult meg. Például nagyon szépen rajzol... Meg focizik is, és 3 idegen nyelvet is folyékonyan beszél. Mikor aztán Március végén visszaköltöztünk ide, akkor találkoztunk Setsunáékkal, és azóta az egész világ fejre állt velünk... Aztán jöttek az újabb és újabb barátok... És most itt vagyunk."
Mindenki feszült figyelemmel figyelte Kari és Matsui meséjét, és miközben Kari mesélt, amiben több apróságra is kitért, mint a saját kedvenc ételei, vagy a kedvenc zenéi, Matsui egy papírt és ceruzát vett elő, hogy megörökítse a tűz körül összegyűlt társaságot.
- Megint kezded?
Chiaki most figyelte, ahogy dolgozik, és Matsui már nem zavartatta magát egy cseppet sem.
- Miért ne? Ez egy megkapó jelenet!
- Az avatarjainkat is oda rajzolod?
Ezt már Nayuki kérdezte.
- Nem tudom, mivel nem tudom, neked mi az avatarod!
- Nekem? Ez!
Felmutatott egy kártyalapot, ami Matsuinak még új volt.
- Blue Wave Dragon - Tetra Drive Dragon? Hmmm... Erről még nem hallottam.
- Akkor nem fogod megrajjzolni?
- Tartok tőle, hogy nem... De majd egyszer azt is megrajzolom...
Nayuki is mosolygott, és elrakta a kártyáit.
- Amúgy te elhoztad a paklidat?
- Miért ti nem?
- Nem igazán...
Mindenki a fejét rázta. Nayuki kicsit elszégyellte magát, majd hogy ne kelljen tovább a többiek tekintetét állnia, ezért felállt és ő maga folytatta.
"Mayasato Nayuki vagyok... De nevezhetném magam akár Kidou Nayukinak is, bár nem vagyok igazán büszke az apámra. A kishúgommal, Yuukival együtt az édesanyámmal éltünk, amíg anyukánkat tüdőbetegséggel nem kezdték el kezelni. Most egy Tüdőszanatóriumban van, mi pedig szét lettünk választva. Én anyám lakásában lakok, Yuuki pedig a nagyszüleinknél. Amíg ti nem jöttetek, hogy felkaroljatok, addig csak bolyongtunk a világban... És én a hazugságaimból éltem meg. Yuuki nem sokat tudhat erről, hisz neki nem mondtam el, de ti már minden részletet ismertek..."
Chiaki a fejét csóválta.
- Ezt a dolgot igazán nem kellett volna elmondanod! Mármint mégiscsak túlbeszéltük ezt már egyszer!
- Igen, de mégis miről meséljek?
- Mondjuk önmagadról! Még mindig nem mondtál magadról semmit!
Nayuki ezután csak elmondta, hogyszereti a vörös rózsákat, a jó filmeket, és a rock zenét.
- Na, ugye nem nehéz ez?
Setsuna következett.
"Owazato Setsuna vagyok... A legtöbben persze Owanashiként ismernek az iskolában is, mivel nem mondtuk el Chiakival az igazságot senkinek, csak nektek! Az apánk az iskola fő mecénása, így nem volt nehéz eladni minket az iskola diákjaiként. Nem sok igazi barátunk volt, amíg nem találkoztunk Matsuival, és utána Karival! Azóta az egész világ fejre állt velünk.
Amellett én vagyok a fiatalabb testvér, és mielőtt megkérdeznétek, igen, ez a természetes hajszínünk. Anyukánknak volt Burgundi vörös haja, aki meghalt rákban, mikor 7 évesek voltunk.
Mindig is én voltam az agresszívebb játékos, és mindig is kegyetlenebbnek is tartottak az emberek. Chiaki sokszor mondta már, hogy egyszer még ez az én merészségem okozza mindkettőnk vesztét.
Persze, mikor Matsui és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz, akkor elkezdtem megváltozni... A jó irányba... Legalább is ezt mondták."
Mindenki elismerően bólogatott.
- Ne igen! Az én kis húgocskám lassan felnő!
Chiaki büszke is volt Setsunára, és arra, hogy egyre jobb volt kettőjük közt a kapcsolat.
- Akkor most én jövök.
"A lényeges dolgokat már Setsuna elmondta, és én nem is igen tudok semmi újat mondani. Chiaki vagyok, de eredetileg Satoru volt a keresztnevem, csak anyukám kérésére lett Chiaki végül... Talán jobb is így.
Nagyon sokáig nem tudtunk kijönni apánkkal anyánk halála után... Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Setsunának gyakran voltak depressziós rohamai, ha valami rossz érte, én meg nem tudtam hogyan közeledni felé.
Az igazság az... Hogy sokan hülyének tartanak... Egy idiótának... Egy full bolondnak... Miközben rengetegen... Köztük Kazuto is, zseninek titulál... Az igazság az, hogy sosem tartottam magam semmivel sem jobbnak, mint bárki más... És nem is vagyok az. Matsui döbbentett erre rá.. Aki először is az első ember volt, aki a barátságába fogadott, másodszor az első ember volt a húgomon kívül, aki meghallgat és megért engem... Ezért hálás is vagyok neki!"
Mindenki megmosolyogta Chiaki őszinteségét, és önbírálatát. Az, amit Matsuiról mondott pedig komolyan elgondolkodtatott.
- Akkor most halljuk Ryosukét!
- Biztos, hogy tudni akarjátok?
- Persze! Csak mondd nyugodtan! Itt mindenki kiöntheti a lelkét!
Ryosuke felemelkedett a földről, és a naykigláb fiú szép halkan kezdett bele, majd szép lassan hangosodott.
"Mori Ryosuke vagyok, kicsit gátlásos, talán sokszor fölöslegesen is... Az apám ügyvéd, az anyám orvos... A nővérem is orvosnak tanul... Az apám pedig azt akarja, hogy én is valami tiszteletre méltó foglalkozást válasszak. Én viszont nem akarom!
Apár minden áron azt akarja, hogy én is ügyvéd, vagy orvos, vagy tanár legyek, de nem megy... Nem vagyok az a típus... Mármint nincs meg bennem sem a szándék, sem az erő, se a tudás az egészhez...
Egész életemben azzal nyaggattak, hogy komolyodjak meg végre! Én mindig csak hobbikat találtam magamnak, és egyedül a számítógépek foglaltak le igazán. A Hackerkedés is csak hobbinak indult, de most már eljutottam arra a szintre, hogy bármit meg tudok csinálni, amit csak akarok, különösebb erőlködés nélkül...
Mindig pikkeltek rám az iskolában is, és ha nem jön Matsui és Setsuna... Nem is tudom... Ma már nem is lennék itt, hanem valami magániskolába járnék, és szenvednék tovább...
Matsui kihúzott a bajból, Setsuna bátorított, Chiaki a barátságába fogadott, Kazuto elporolja a hátsóm, ha elfeledkezek magamról, Nayuki mindig meghallgatja minden bajomat, Kari mindig megvigasztal... Nekem meg fogalmam sincs, hogyan fizessem vissza nekik ezt a sok kedvességet... Talán majd egy napon!"
Ryosuke kedves és őszinte vallomása mindenkit megkapott. Setsuna csak mosolygott, Kari pedig megveregette Ryosuke cipőjét, mivel a nála majdnem kétszer nagyobb fiú vállát úgy sem érhette fel.
- Jól van Ryosuke... Jó srác vagy!
- Egyet kérdezhetek?
- Mit?
- Minek hordod azt a szemüveget folyton? Mindannyian tudjuk, hogy nagyon jól látsz nélküle is!
Ryosue most mosolyogva vette le a szemüvegét és elrakta.
- Igaz... Azt hittem már nem kérdezitek meg soha!
Minenki megnézte magának a szemüvege nélkül egészen más Ryosukét. Egyébként csak csata közben vette le, de akkor agresszív, és kemény arckifejezést öltött magára, mintha nem is önmaga lenne. A halk szavú, szerény fiú olyankor igazi kemény kötésű figurának tűnt. Most, hogy nyugodt volt, végre az összes lánynak feltűnt, hogy valójában nem is olyan csúnya fiú. Elegáns, nemes arcéle volt, és Acélszínű szemei, amik ritkák voltak mindig is. A Jaka is egészen máshogy állt így szemüveg nélkül.
- Na nézd már! Ha nem lennél ilyen gilisztás, még egész helyes gyerek lennél... Ryosuke!
Kazuto mondta ezt, aki most felemelkedett végül.
"Én nem is tudom, honnan kezdjem... Olyan semmilyen életet éltem mindig is... Sosem voltak igazi barátaim, sosem éltem igazán izgalmas életet... És ami még rosszabb volt... Mindenki ütődöttnek nézett, mert nem akartam barátokat...
Sosem érdeklődtem semmi iránt, és nem is érdekeltek az osztálytársaim sem, mert a névmemóriám, mint mondtam, pocsék... Olyannyira, hogy mindegy hányszor mondták ki a nevüket, mert mindig elfelejtettem másnapra. Mindez csak azért volt, mert sosem érdekeltek.
Aztán úgy 10-11 éves voltam, mikor láttam a tévében egy csodagyereket... Egy fiút, aki fiatalabb volt nálam, mégis a világ egyik legnagyobb zsenijének tartották. Egy fiút, akiről mindenki azt mondta, hogy soha sem verheti meg senki!
Ott voltam a nemzeti bajnokságon, és láttam ami Tenma és Matsui között történt... Mindent... És ez a két név belém vésődött. Ez a két név volt az, amit soha nem tudnék elfelejteni. Az egyetlen dolog, amiben a mai napig is örömömet lelem az a Vanguard, és csak miattatok!"
- És ami azt illeti, én nem is lennék most sem sehol, ha nem lennétek nekem srácok!
Mindenki meglepve bámult Kazutora, aki mindig kemény fejű volt, nagyszájú és csak az ökle volt keményebb a sziklánál.
- Mondjam ki konkrétam, mit gondolok? Rendben!
Szépen végignézett a többieken, és minden őszinteségével mindta ki a véleményét, miközben szépen körbesétált.
- Matsuinak köszönhetem, hogy kirángatott a magányból!
Mindketten egymásra vigyorogtak.
- Setsuna volt a lelki támaszom... Tudom, nem érted, de hadd tudjam én, miért mondom ezt!
Setsuna tényleg nem tudta, mire vélje az egészet, de ezen nem problémázott.
- Chiaki! Öcsém... Te nem vagy semmi! Olyat mutattál nekem a legutóbb Szo... Mármint... Nayukiéknál... Amit csak az igazi barátok tudnak megtenni a másikért!
Megrázta Chiaki kezét.
- Kari-chan! Neked a legszebb barátságot köszönhetem! Egy igazán aranyszívű, kedves, örökmozgó kislány vagy!
Megsimogatta a kislány fejét, aki csak kedvesen mosolygott erre.
- Nayuki... Most már nem fogom elfelejteni a neved, ne aggódj! Igaz, hogy kutya fülét sem értettem abból, ami körülötted folyik, és nem is akartam belefolyni, de a barátomnak tartalak téged, és csak ez számít nem?
Nayuki bólintott.
- Ryosuke... Tudod haver! Jobban áll ha nem hordod azt a ronda szemüveget! Hagyd már el végre! És egykis súlyt is magadra szedhetnél végre! Olyan vagy, mint egy madárijesztő!
Ryosuke csak összehúzta magát erre.
- Ne vedd a szívedre, a saját érdekedben mondom! Jó srác vagy te! Bár én is úgy értenék sok mindenhez, mint te!
a szerencsétlen kis gizda szőke srác most végre mosolyra fakadt. Kazuto kezet nyújtott neki, és végre egymás tenyerébe csaptak.
- Na ugye, hogy jobb ez így!
Nayuki mosolyogva jegyezte meh ezt, és most Yuukihez fordult.
- Yuuki, te nem akarsz mondani semmit?
Yuuki csak mosolygott kedvesen, és végre felemelkedett, hogy ő is mondjon végre valamit.
- Tudjátok... Én csak azt szeretném mondani, hogy nagyon örülök, hogy a nővérkém ilyen kedves, jóra való emberek közé került. Mindig azt szerettem volna, ha jó barátai volnának, mert akkor legalább nem kell többet aggódnom, hogy egyedül lesz!
Mindenki megmosolyogta a kedves kicsi lány szavait, aki most már szinte összenőtt Karival. Olyanok voltak, mintha testvérek lennének. Jó volt így látni a két szinte egyidős kislányt, és az egész csapat teljesnek tűnt ilyen módon.
- Most már csak én maradtam hátra...
Yamato volt at utolsó, aki nem szólt még egy szót sem.
"Ami azt illeti, nekem sosem volt igazán okom arra, hogy bárhová is igazán tartozzak! Egészen addig, amíg Kari-chan el nem jött a Playcornerbe azon a napon, nem is akartam tartozni sehová.
Aztán mikor elhívtak magukkal a bemutató mérkőzésre, akkor végre született bennem egy elhatározás: Minden áron együtt akartam maradni azzal a pár emberrel, akik végre becsültek engem valamire...
Mármint mindig voltak barátaim, de nem olyanok, akik ilyen sok mindent megosztottak volna velem... Mikor a csapat tagjává is megtettek, az már tényleg egy igazi jel volt. Kellett nekem ez a lökés, és most már ki is akarok tartani mellettetek... És Kari... mellett is..."
Yamato az utolsó szavaknál egészen fülig vörösödött.
- Na nézd már... Itt már virágzanak a rózsák!
Kazuto ezzel Karira utalt, aki szintén ki volt pirulva.
- Ugyan már! Hagyd már szegény gyerekeket!
Chiaki volt épp az, aki ezt mondta, aki most Nayuki mellett ült a tűz egyik oldalán, és még ha nem is szándékosan, de egymáson nyugtatták a kezeiket, méghozzá úgy, hogy Nayuki épp Chiaki jobb oldalán ült.
- Na épp te beszélsz!
Chiaki csak most nézett maga mellé, és úgy rántotta el a kezét, mint aki parázsba nyúlt. Nayuki egy kicsit szomorkásan húzta vissza a sajátját. Kari közelebb hajolt Matsuihoz, és a fülébe súgta:
- Na, megvan a következő projekt szerintem!
- Ne szórakozz velük Kari, ők nem olyanok, mint én és Setsuna!
- Nem hát, mert ők már sokkal előrébb járnak!
Kari még kuncogott egyet, és Matsui is jót mosolygott.
- Mit suttogtok ti meg?
Matsui megsúgta Setsunának, amit Kari mondott neki, mire belőle kitört a nevetés.
- Nekem is van neked egy meglepetésem amúgy!
- Na és mi az?
- Majd meglátod!
Azon az estén már nem maradt semmire idő, így mindenki elment aludni, és az éjszaka nyugodtan telt. Matsui azonban hajnalban korán felkelt, és kiült a kis fennsíkszerűség szélére, amin a táboruk volt. Hirtelen halk lépteket hallott, és Ryosuke csatlakozott hozzá.
- Jó reggelt!
- Neked is! Mi lelt téged, hogy már ilyen korán ébren vagy?
- Ezt én is kérdezhetném!
Matsui jót mosolygott, mielőtt válaszolt volna.
- Az igazság az, hogy ez még Amerikában vált egy rossz szokásommá!
- Hogyhogy?
- Elhinnéd, hogy amikor odaköltöztünk, nekem folyton az volt a legrosszabb rémálmom, hogy rossz emberek betörnek a házunkba, és bántják a családomat?
- De te megvédted volna őket nem?
Matsui sóhajtott egyet.
- Amikor Amerikába költöztünk, csak akkora voltam, mint most Kari. Új ország, új város, új iskola. Nem bíztam senkiben...
- És mi történt?
- Csak az, hogy elég sokáig emiatt a zárkózottságom miatt bántottak a nagyobbak, és egy időben az osztálytársaim is.
- Alig hiszem el... Téged?
Ryosuke meglepve nézett végig a nála majdnem kétszer nagyobb fiún.
- Igen, bármilyen meglepő, voltam olyan is, mint most te! Vékony, mint a nádszál, keskeny, mint a léc, és gyenge, mint a harmat...
- Ez nem volt szép tőled!
- Tudom, bocs!
Matsui nagyot sóhajtott.
- Emlékszel, milyen hálás voltál, mikor megvédtelek azoktól, akik folyton szívattak?
- Igen... Még most sem tudom, hogyan háláljam meg!
- Nem is kell! Tudod, volt egy barátom, aki ugyanezt megtette értem még középsuliban.
Ryosuke kimeredt szemekkel hallgatta, ahogy Matsui pontosan leírta, mit és hogyan tett érte Max Hunter, és nem tudott nem arra gondolni, hogy ugyanez vele is megtörtént.
- És... Mikor, vagy hogyan lettél olyan, mint most?
- Milyen?
- Háth... Ilyen erős, kemény, sebezhetetlen...
Matsui csak nevetett egyet.
- Ne nevettess... Én sem vagyok sebezhetetlen... Nézd meg ezt!
Felhúzta a pólóját, és egy halvány seb látszott a jobb oldalán a bordái környékén.
- Ez meg mi?
- Emlékszel még a verekedésre, amikor hazakísértünk suliból?
- Igen!
- Na a srác a boxerrel épp ott talált el...
- Nem fájt?
- Pokolian fájt, de megtanultam irányítani a fájdalmat, és azt használtam, hogy még gyorsabban intézzem el őket.
Ryosuke most összehúzta magát, és szégyellte, hogy nem tudott segíteni megmentőjének.
- Sajnálom...
- Sose sajnáld! Bármelyik barátomért megtenném, ezt tudnod kell!
- Igen, de miattam szenvedted el azt a sérülést! Én... Tehetetlen, szerencsétlen balfék vagyok... Egy rakás szerencsétlenség!
- Nehogy azt hidd, hogy én nem éreztem ezt annak idején! De Max bevitt egy csapatba, ami megváltoztatta a gondolkodásomat!
Ryosuke szemei nagyra nyíltak.
- Komolyan? És milyen csapat volt ez?
- Épp olyanok voltunk, mint ez a mostani csapatom! Utcai harcosok, akik nem törődtek semmi mással, csak hogy egymást, és másokat megvédjék a bajtól, és hogy bántsák őket! Fiatalok és idősebbek egyaránt. A csapat vezetője Mike volt, egy Végzős gimnazista... Ő volt mindannyiunk példaképe! Ő megvédte mindannyiunkat, s néha kékre-zöldre verette magát, csak miattunk.
- Ez óriási volt tőle!
- Igen! Max engem védett, egészen amíg én egyszer ki nem húztam őt a katymaszból! Utána lettünk csak igazán jó barátok.
- De jó neked... Nekem is kéne ilyen barát!
Matsui csak a fejét fogta és nevetett.
- De hisz van! Itt vagyok én, ott van Kazuto! Hányszor mentette már meg a bőrödet?
- Sokszor... De én sosem fogom tudni viszonozni ezt!
- Dehogynem! Csak meg kell erősödnöd hozzá, és megtanulni megvédeni magad!
Ryosuke lesütötte a szemét, és egy ideig töprengett. Matsui fel akart kelni, hogy vissza menjen és ébresztőt fújjon, de Ryosuke elkapta a nadrágja szárát.
- Akkor... Lennél te a tanítóm?
Matsui nem válaszolt semmit, csak elment, és hamar felébresztette a többieket, és tábort bontottak. Hamar úton voltak, és most is Matsui és Kari mentek elöl, mint a hegyi kecskék. Ők amúgy is nagy túrázók voltak, és most is elemükben érezték magukat. Már a második kört írták le a hegy körül, és a következő kör már lefelé vezetett, de azt másnapra hagyták.
- Na akkor jó étvágyat!
Az aznap esti tűznél Matsui megmutathatta, mit tud a főzés területén. Egy kis gyorskaja volt ugyan, de nem mindenki tudta elkészíteni lobogó tábortűz fölött.
- Ittadakimasu!
Mindenki teletömte a fejét, és remekül elütötték az időt. Aznap este megint hamar aludni mentek, és mindenki húzta a lóbőrt reggelig. Másnap reggel Ryosuke megint korán kelt, és Matsui már várt rá.
- Na gyere! Menjünk el kocogni egy kicsit!
Együtt indultak el, és mentek egy nagy kört a tábor körül, végül megálltak egy kis kiugró sziklapárkányon, és Matsui egy alapvető bemelegítő mozdulatsort mutatott meg Ryosukénak, amit le kellett utánozzon.
- Egy, kettő! Feljebb a jobbodat!
Matsui felnyomta Ryosuke jobb karját a feje fölé.
- Tanuld meg, hogy te csak véded magad, és azokat, akiket szeretsz! A támadás nem szempont, legfeljebb a visszavágás!
Ryosuke bólintott, és mindenben próbálta utánozni Matsuit. Végül megint sátort bontottak, és tovább indultak. Ez a nap is gyorsan elment, és most már Ryosuke Kari és Matsui mellett menetelt.
- Na nézd már, még a végén csodálni kezdem ezt a Ryosukét is!
Kazuto megjegyzése elért Ryosukéhez is, aki csak mosolyogva ment tovább, nem is törődve vele, hogy leszakadnak a lábai. Aznap este mindenki az utolsó ott töltött estéjét élvezte.
- Remek! Ennyire már régen voltam kifáradva életemben, de legalább óriásian érzem magam!
Kazuto őszintesége mindenkiből kicsalta a nevetést. Sora most odasúgott valamit Chiakinak, aki bólintott, és a sátrából előhúzott egy igencsak gitártokra emlékeztető valamit.
- Emlékszel még, Matsui, igértem neked egy kis meglepetést!
- Még mindig nem tudom, mire készülsz!
- Nekünk is elmondhatnád!
Chiaki kicsomagolta a gitárját. Senki sem tudta róla, hogy tud gitározni, de most már ideje volt ezt is megmutatni.
- Chiaki fog kísérni! Ugyanis amíg ő gitározni tanult meg, én énekelni tanultam, méghozzá nem is akármilyen nehéz dalt! Matsui tudja melyiket, és ha meghalljátok, ti is tudni fogjátok!
Chiaki bólintott, és belecsapott a húrokba. Szépen lassan kezdte egy ismétlődő dallammal, ami már mindenkinek iserős volt az elején is. Végül, mikor negyedszer ért az ismétlés végére, Setsuna dalra fakadt, méghozzá nem is akármilyen hangon tiszta, szép hangon.
kao o awashitara kenka shite bakari
sore mo ii omoide datta
kimi ga oshietekureta nda mou kowaku nai
donna fujiyuu demo shiawase wa tsukameru dakara
hitori demo yuku yo tatoe tsurakute mo
kimi to mita yume wa kanarazu motteku yo
kimi to ga yokatta hoka no dare demo nai
demo mezameta asa kimi wa inai nda ne...
Mikor Setsuna végzett a dal ezen részével, kinyújtotta a kezét Matsui felé.
- Gyerünk Matsui! Te jösz!
Mindenki bíztatására Matsui is felkelt, és a maga kicsit mély, de tiszta hangján folytatta:
Zutto asondereru sonna ki ga shiteta
ki ga shiteita dake wakatteru
umaretekita koto mou koukai wa shinai
matsuri no ato mitai samishii kedo sorosoro ikou
Doko made mo yuku yo koko de shitta koto
shiawase to iu yume o kanaetemiseru yo
kimi to hanarete mo donna ni tooku natte mo
atarashii asa ni Ore wa ikiru yo!
Mindenki a tenyerére támasztott állal hallgatta ezt a dalt, és Chiaki most szándékosan fogta meg Nayuki kezét, aki bele is pirult. Setsuna vette vissza a dal fonalát.
Hitori demo yuku yo shinitaku natte mo
koe ga kikoeru yo shinde wa ikenai to
tatoe tsurakute mo samishisa ni naite mo
kokoro no oku ni wa nukumori o kanjiru yo!
A végét már együtt énekelték, és ettől már mindenkinek a hideg futkosott a hátán.
Megutte nagarete toki wa utsuroi da
mou nani ga atta ka omoidasenai kedo
me o tojitemireba dareka no waraigoe
nazeka sore ga ima ichiban no takaramono!
Chiaki már rég nem játszott, de a többiek dúdolása elég volt kíséretnek. Matsui a végén egészen közel húzta magához a lányt, és egy váratlan pillanatban az ajkaik összeforrtak, és így maradtak egy jó darabig, miközben a többiek csak ujjongtak. Chiaki most magához ölelte Nayukit, aki csak szégyellősen mosolygott, de ő is átkarolta a fiú derekát. Matsui és Setsuna megpecsételték a kapcsolatukat, és Setsuna izgatottan súgta a fiú fülébe.
- Na? Mit szólsz, hogy teljesítettem a vágyadat?
Matsui csak mosolygott, és egy újabb csók következett. Azon az estén mindannyian csak erről tudtak beszélgetni, és Kari is kihirdette, hogy ezennel elindult a Chiaki X Nayuki hadművelet.
Másnap délután, mikor már mindannyian a kisbuszban ültek, csak nagy hallgatás ment. A már állandósult, az alakuló félben lévő, és a majdani pár most épp egymás mögött ültek, és Nayuki és Setsuna is a párjuk kezét fogta, míg Kari és Yamato csak szégyellősen sandítottak néha egymásra, de csak elkapták a szemüket egymásról.