Cím: Születésnap
Műfaj: dráma, humor, barátság
Elbeszélésmód: E/3.
Szavak száma: 1108
Karakterek a novellában: Matsumoto, Hitsugaya
Párosítás: nincs (ha nagyon akarod, beleláthatsz egy kis GinMatsut és HitsuMatsut…)
Korhatár: 12+ (?)
Figyelmeztetés: -
Ismertető: Ma van szeptember 29-e, Matsumoto születésnapja. A nő elmeséli kapitányának, miért éppen ezen a napon ünnepli a jeles eseményt, és miért is szomorú ezen a napon. Aizenék árulása után játszódó történet.
Megjegyzés: eredetileg ezt szerettem volna nevezni a 2010-es tavaszi con fanfiction versenyén, de aztán meggondoltam magam, mivel írtam egy – szerintem – jobb történetet ennél.

- Matsumoto, az mégis mi ott a kezedben? – kérdezte Hitsugaya, miközben újabb iratra firkantotta rá nevét.

- Szaké – mondta a nő, miközben belépett az irodába.

- Nagyon remélem, hogy nem most akarod meginni – nézett rá szúrósan a türkizzöld szempár.

- Nem, dehogy! – rázta meg a fejét a nő. – Kira küldetést kapott, és délután elmegy a városból, ezért most adta át a szülinapi ajándékomat. - Hitsugaya erre felvonta a szemöldökét, és fürkésző pillantást vetett a nőre. Máris szeptember lenne?

A 10. osztag ifjú kapitánya Aizen árulása óta nem számolta a napokat, s most enyhe bűntudatot érzett amiatt, hogy elfelejtette átadni szokásos ajándékát – egy szabadnapot – Matsumotónak.

A fiatal zseni szemeit nem kerülhette el Matsumoto szomorú, távolba révedő pillantása. Ismerte hadnagyának minden rezdülését, és messziről felismerte annak erőltetett mosolyát. Ugyan Rangiku kiváló színésznő volt, kapitánya elől mégsem tudta elrejteni valódi érzelmeit.

- Ne haragudj, Matsumoto! Megfeledkeztem róla – mondta halkan a fiú.

- Ugyan, Taichou, semmi gond! – mosolygott a nő. – Tudom, mostanában máshol jár az esze. Az igazat megvallva, nekem is csak akkor jutott eszembe, hogy milyen nap is van ma, amikor Kira odaadta az ajándékom.

- Értem – motyogta Hitsugaya. Furcsa, hogy hadnagya megfeledkezett a saját születésnapjáról. Általában ilyenkor minden shinigamit rá próbált venni, hogy hívják meg egy pohár szakéra, s mivel általában sikerrel is járt, másnap csak délután tűnt fel az irodában – meglehetősen másnaposan.

- De ha már itt vagyunk, ünnepeljünk egy kicsit! – csapta össze tenyerét Rangiku.

- Matsumoto, dolgozom – ráncolta homlokát a fiú.

- Csak tíz perc szünetet kérek Öntől, Taichou! – nézett kapitányára könyörgő cicaszemekkel Matsumoto. – Kaptam egy doboz amanattót, és…

- Jól van, jól van! – sóhajtott Hitsugaya, és átült a kanapéra, a már kényelmesen terpeszkedő Rangiku mellé. Néhány percig csendben eszegettek.

- Már egy ideje feltűnt – törte meg aztán a csendet a kicsiny kapitány -, hogy az aktádon nem szerepel a születési dátumod. Miért?

- Mert valójában fogalmam sincs, mikor születtem – mosolygott szomorúan Matsumoto. – Nem tudom, mikor van az igazi szülinapom.

- Akkor miért most ünnepled? – kérdezte a meglepett Toushirou.

Matsumoto arcán erre végiggördült egy kósza könnycsepp. Ugyan megfogadta magának, hogy nem fog szomorkodni, és senkinek sem lesz terhére azzal, hogy kimutatja valósi érzéseit, itt és most, kettesben azzal a személlyel, akiben a legjobban bízott, már nem tudta viselni álarcát.

- Matsumoto, jól vagy? – Toushirou aggódva nézett a nőre, és tőle szokatlan módon a nő hátára tette kezét. Matsumotót megnyugtatta a félszeg érintés, és szipogva-mosolyogva emelte tekintetét kapitányára.

- Jól vagyok, Taichou. Csak… tudja, milyen közel álltam Ginhez… akarom mondani, Ichimaruhoz, ugye?

- Persze – bólintott összeszűkült szemekkel Hitsugaya.

- Amikor találkoztunk… Rukongaiban történt. – Matsumoto szemei a távolba révedtek. – Összeestem az éhségtől, és biztosan meghaltam volna, ha ő nem jelenik meg.

- Értem – bólintott Toushirou, jelezve a nőnek, hogy folytathatja a történetet.

- Attól kezdve együtt éltünk… bár mindig eltűnt… anélkül, hogy elmondta volna, hová is megy. Az akadémia első évéig gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk, és utána is gyakran találkoztunk.

- Szóval Ichimarut hiányolod? – nézett maga elé sötéten Toushirou.

- Nem… Nem arról van szó, hogy hiányolom – merengett Rangiku. – Természetes, hogy hiányzik, és összetörte a szívem. Ekkorát még senkiben sem csalódtam. De… Furcsa volt ő mindig. Azt sosem hittem volna, hogy képes lenne elárulni engem… minket.

Hitsugaya nem szólt semmit, csak keresett egy poharat, amit aztán megtöltött Matsumoto szülinapi szakéjával. A nő döbbenten vette át tőle az italt.

- Idd csak meg! – mondta halkan Toushirou, mire Rangiku felhörpintette a szakét.

- Tudja, már egy ideje együtt éltünk, amikor Gin megkérdezte, hogy mikor van a születésnapom. Én meg őszintén azt feleltem, fogalmam sincs, nem számoltam a napokat a találkozásunkig. Erre ő… - Matsumoto hangja elcsuklott, és tenyerébe temette az arcát. Hibátlan bőrén már patakokban folytak végig a könnycseppek. – Erre ő azt mondta, legyen az a nap a születésnapom, amikor találkoztunk…

Hitsugaya ökölbe szorította a kezét. Már mindent értett, s néma fogadalmat tett: az első adandó alkalommal apró cafatokra szaggatja Ichimaru Gint. Az a férfi nem csupán Hinamorit, de Matsumotót is összetörte. Ezért még meg fog lakolni.

- Nincs ez így jól, Matsumoto – motyogta a fiú. – Nem ünnepelheted egy hamis dátumon a születésnapodat.

Matsumoto szemei elkerekedtek, s csüggedten tördelni kezdte a kezét.

- Igaza van, Taichou – sóhajtott nagyot.

- Köszönöm az amanattót – mondta Hitsugaya, miközben felállt, és visszasétált asztalához. – De most ideje visszatérni a munkánkhoz.

Matsumoto erre úgy iszkolt ki az irodából, mint akit Ryuujin Jakka lángjai üldöznek.

- MATSUMOTO!!!

x---x

Elmúlt az ősz, s a téli hó is elolvadt már Soul Society-ben, és ezzel együtt a háború is lezárult. A shinigamik sikeresen visszaverték Aizent, és a három egykori kapitány most vasra verve várta kivégzésük napját.

Március volt, sem túl meleg, sem túl hideg. A virágok újra nyíltak, a fű sohasem volt szebb zöld, s meglepően sok madár fészkelte be magát Seireitei falai közé.

Matsumotónak tetszett ez az idő. Minden reggel, mikor szobájából az iroda felé sétált, boldogan mosolyogva nézett végig a kert megannyi nyíló virágán. Ma sem volt ez másképp.

- Jó reggelt, Taichou! – táncolt be az irodába, mire Toushirou egy pillanatra felpillantott munkájából, és egy bólintással jelezte, tudomásul vette, hogy köszöntek neki.

Matsumoto dudorászva sétált az asztalához, ahol a szokásos papírmunka-hegy várta… legalábbis ő arra számított. Azonban ehelyett egy üveg szaké és egy piros masnival átkötött doboz látványa fogadta.

- Hát ez meg…? – kerekedett el a nő szeme, és a masni alá csúsztatott ajándékkísérő kártya után nyúlt. A kis papíron szereplő írásban azonnal felismerte kapitánya szálkás gyerekbetűit.

„Boldog születésnapot, Matsumoto!" – ennyi állt a kártyán.

A nő szeme a korábbiaknál is nagyobbra kerekedett, olyannyira, hogy a mindig komoly Hitsugaya alig volt képes visszatartani feltörni készülő kacagását.

- Taichou…? – vonta fel a szemöldökét a nő, és a falon lógó naptárra pillantott. Talán kapitánya kiderítette, mikor született?

Március 12… Nem, ez valami más volt. Matsumoto ismerte ezt a dátumot, emlékezett rá – nagyon is jól, ami azt illeti.

- Taichou, mondja… - nézett kissé bizonytalanul Hitsugayára -, jégszobrot csinálna belőlem Hyourinmaruval, ha most megölelném?

A kicsiny kapitány úgy tett, mintha egy percig komolyan fontolgatná a kérdést, majd megrázta a fejét. Még megbánni sem volt ideje döntését, máris hadnagya hatalmas mellei között találta magát.

- Köszönöm, Taichou! – suttogta a nő, és Toushirou érezte, ahogy forró cseppek – Matsumoto könnyei – itatják át haoriját. Ám a 10. osztag kicsiny kapitánya most egy cseppet sem bánta, hogy hadnagya sír – hiszen ezek az öröm könnyei voltak.

- Nincs mit megköszönni, Matsumoto – mondta halkan. – Nincs mit.

Attól az évtől kezdve Matsumoto Rangikunak két születésnapja volt. Az egyik egy keserédes ünnep volt szeptember 29-én, amikor a sárga földig itta magát a többi hadnagy és egyéb tisztek társaságában. A másik pedig… egy csendes és nyugodalmas nap volt, amit mindig az irodában töltött, kettesben kapitányával, amanattót eszegetve… Március 12-én, annak a napnak az évfordulóján, amikor Rukongaiban sétálva – egy goromba bolttulajdonosnak köszönhetően – megismerkedett egy igazán különleges fiúval.