Cím: Dicsőség a bátraknak
Műfaj: sötét, dráma, tragédia
Elbeszélésmód: E/1.
Szavak száma: 1237
Karakterek a novellában: a 10. osztag egy ismeretlen tagja, Matsumoto, Hitsugaya, shinigamik
Párosítás: -
Korhatár: 14+
Figyelmeztetés: szereplő halála
Ismertető: a bátrak, akik megvívták a csatát, akik legyőzték Aizent… mind-mind elismerést és tiszteletet érdemelnek. Ám sokan közülük halottak. Egy keserédes, szomorú fanfiction, egy ismeretlen shinigami szemszögéből megírva.
Megjegyzés: egyike annak a megszámlálhatatlan one-shotnak, melyeket valamely kedvenc számom ihletett. Ebben az esetben – ahogy azt a cím is mutatja -, a HammerFall Glory To The Brave című szerzeményéről van szó. Nagyon szép szám, ha nem is szereted a metált, ajánlom, hogy hallgasd meg, hogy átérezd a fic hangulatát! ^.^
Egy véres harcmező, teli fájdalommal, félelemmel… s boldogsággal, a felszabadultság, a győzelem különös mámorával.
Sosem jártam még itt… csak most, amikor Aizen áttört a Király dimenziójába. Követnünk kellett, követte minden tiszt és rangnélküli harcos, aki csak kardot volt képes mozgatni: kapitányok, hadnagyok és egyszerű kis senkik eredtek a három áruló seregeinek nyomába.
Nagy volt a túlerő, de…
Először el sem mertük hinni, hogy a zsarnok, az önjelölt király végre legyőzetett. Aizen Sousuke életének utolsó morzsáiba kapaszkodva térdel a shinigamik előtt. Ott van Kurosaki Ichigo és Isshin, ott van Kyouraku-taichou, mellette Soifon-taichou és Abarai-fukutaichou, mindannyian az áruló nyakának szegezik kardjuk hegyét…
Hó… hó hullik a síkságra, az áldott és megszentelt földre, ahová mi, egyszerű senkik soha nem is léphetnénk. A zöld fű és az azt szennyező vér lassan eltűnik a fehér lepel alatt… A hó csak hullik és hullik… Hogy honnan és miért, csak találgatni tudunk. Ám én fogadni mernék, hogy Kuchiki Rukia… nem is, Hitsugaya-taichou bankaiából maradtak vissza a szállingózó, szépséges pelyhek.
Eltűnik minden szín, csak a fehér marad. Fehér lesz minden, mint Ukitake-taichou haja… A legtisztább, a legszebb szín, ami valaha létezett.
Fáradtan rogyom térdre társaim mellett, s ők kérdő tekintettel tekintenek rám, ám nem mondok semmit. Csak belemarkolok a hóba, még arcomat is megmosom vele, s a vér eltűnik bőrömről, még ujjaim közül is.
Fehér lesz minden, csodaszép és varázslatos, a hóesés megszépíti az egész világot, s mintha már órák, sőt, évek óta térdelnék itt egyhelyben, kezeimet és a tájat bámulva.
Körbenézek, mikor valahonnan halk nyöszörgést hallok, és megpillantom a sebesült Ise-fukutaichou alakját. Unohana-taichou éppen gyógyítja sérüléseit… Mindketten mosolyognak és sírnak, könnyek szegélyezik arcukat. Boldogok és szomorúak, fásultak a hosszú harc után, s bár már vége a rémálomnak, nem tudnak ők sem megfeledkezni a veszteségekről. A halottakról.
Néhány társam, akiket még az iskolából ismerek, itt hever mellettem néhány méterre. Ugyanazon a napon kerültünk a 10. osztagba, és versengtünk, ki ér el hamarabb tiszti rangot. Én voltam az utolsó, és irigykedve tekintettem a többiekre… de már megbántam.
Ahogy egy nagyobb hópehely éppen kézfejemre hull, felnézek az égre. A hulló hó csodája angyalok könnyér emlékeztet, aki megsiratják az elesetteket… Talán valóban azt teszik?
Nem, angyalok nincsenek. Csak mi vagyunk, szánalmas lények, egyedül, magunkra hagyva. Már a teremtőnk sem törődik velünk…
Ha törődne, ő nem feküdne most a saját vérébe fagyva… Ő… az a szépséges nő, a hadnagyunk, Matsumoto Rangiku…
Ukitake-taichou közelebb jön hozzám, és mond valamit, de nem értem, mi az, a szavak nem jutnak el elmémig. Elnézően elmosolyodik, és kezével Matsumoto-fukutaichou felé int… s akkor én meglátom…
Valóban egy angyal könnyei ezek a szállingózó hópelyhek…
A Taichou…
…sír.
Sosem láttam őt még könnyeit hullatni. Hiszen ő maga volt a megtestesült határozottság, erő és kitartás. Még akkor sem sírt, amikor megtudta, Hinamori-fukutaichou életét vesztette. Akkor sem sírt, mikor Aizen kegyetlenül meggyilkolta tehetetlen nagyanyját, sőt még akkor sem, amikor a zsarnok elfogta és megkínozta őt.
Én már csak tudom, hiszen az ő osztagában szolgálom Seireiteit.
Ukitake-taichou finoman a kapitányom felé terel, s bár alig visznek a lábaim, megyek és megyek, lassan lépkedve.
És a hó csak hull és hull…
Mikor a kapitány és a hadnagy mellé érek, pillantásom Matsumoto-fukutaichou arcára téved. A nő mosolyog. De miért? Miért mosolyog?
Olyan, mintha egy fénykép lenne… vagy szobor. Mintha még élne. Hiszen dekoltázsát ugyanúgy láttatni engedi, s a szelíd pelyhek vörös ajkára és hosszú szempilláira hullnak… Mint egy angyal, egy valódi angyal.
Sóhajtok, és néhány könnycsepp gördül végig arcomon, hogy azonnal hozzáfagyjanak bőrömhöz.
Ilyen érzés hát búcsút venni valakitől… ilyen érzés hát elválni attól a személytől, akiben feltétlenül megbíztál, akit követtél, akihez hűséges voltál…
Legszívesebben letérdelnék és átölelném, ébresztgetném az alakot, ráznám, amíg ki nem nyitja újra szemeit, hogy csodálatos kék szemeivel újra a világra mosolyogjon… de nem teszem. Tudom, el kell őt engednem. Eljött a végső búcsú ideje, és nagy nehezen elköszönök tőle.
Mellettem tompán puffan valami. A kapitány az, térdre rogyott. Arca egyszerre tükröz kétségbeesést és hálás alázatot… Akkor értem csak meg, hiszen eddig nem láthattam, hogy Matsumoto-fukutaichou azért halt meg, hogy őt megvédje.
Tudhattam volna… hiszen ő mindig csak a kapitányért élt. Hűségesebb volt hozzá, mint az osztag összes többi tagja együttvéve. Szerette őt… Talán szerelemből, talán csak barátként, talán egy anya gyengédségével… Ezt nem tudjuk már meg sohasem. Csak annyit értettünk meg mi mindannyian, hogy őket szoros kötelék fűzi össze…
… Szoros kötelék, melynek ma el kell szakadnia.
- Matsumoto… - hallom a kétségbeesett suttogást, és nem törődve az illemmel vagy mással, átölelem Hitsugaya-taichou vállait. Szinte észre sem veszem, hogy még mindig bankai formában van, és a jeges szárnyai szinte minden csepp vérem megfagyasztják ereimben. Alig érzékelem, és nem is törődök vele.
- Taichou, jól van? – kérdezem halkan, de ő nem felel, csak néz rám a kétségbeesett, türkiz szemekkel. – Taichou, Matsumoto-fukutaichou elment.
- Nem! Nem lehet! – tiltakozik kétségbeesetten, ám hamar elnémul, s látom, ahogy lassan szíve is elfogadja az igazságot, mit elméje már rég tudott.
- Ne aggódjon, Taichou – mondom gyengéden -, a hadnagy egy jobb, békésebb helyre kerül. Újjá fog születni a Halandó Világban, és egy napon visszatér közénk, és újra láthatjuk őt.
- Mióta hiszel a tündérmesékben? – kérdezi élesen, üres tekintettel. – Matsumoto nem fog visszatérni. Ő nem születik újjá emberként.
Értetlenül bámulok kapitányomra néhány másodpercig, majd lassan bólintok. Csak ekkor veszem észre, hogy az ő keze is vállaimon nyugszik…
És a hó csak hull, egyre hull…
Nehéz elfogadni, nehéz megérteni, de ő már elment, ahogy elmentek a többiek is. Csupán élettelen porhüvelyük hagyták hátra.
Egy finom szellő végigcsiklandozza nyakam, s mintha egy halk, elfúló női hang azt sóhajtaná:
„Taichou!"
Könnyeim hullnak, a hó hull, s mellettem egy angyal is sír, remegve próbál kapaszkodni valamibe, ami biztosítaná arról, hogy mindez csak egy álom… ám a hang hallatán hirtelen megmerevedik, feltápászkodik és kihúzza magát.
Fenséges, tiszteletet parancsoló látvány, mint mindig…
- Takezoe! – kiált a hetedik tisztért. – Gondoskodj róla, hogy minél hamarabb elszállítsák a halottakat! A többiek segítsenek ellátni és hazaszállítani a sérülteket!
- Igenis! – kiáltják az osztag megmaradt tagjai, és mindenki keresi, hol segíthet. Én is mennék velük, de egy hideg gyermekkéz visszaránt.
- Te gyere velem! – bólintok, és követek kapitányom.
Hirtelen megcsúszok valamin… Talán egy kövön?
A földön vagyok, a lábam fáj és vérzik… Egy pillanatra azt hiszem, itt is maradok örökké, de ugyanaz a kéz, mely előbb visszarántott, most felém nyúlik.
- Jól vagy? – kérdezi Hitsugaya-taichou, és én elfogadom a segítségét, feltápászkodom, és bólintok.
- Köszönöm. – Nem felel… nem szokott, tudom nagyon jól, és valamiért most ez a tudat végtelenül megnyugtat. Mintha biztos pont lenne a világban… fehér bot egy vak embernek.
Tíz nap múlva már egy temetőbe vagyok, ott térdelek a sírok előtt és imádkozom. Mindegyik dombocskát fehér virágok és fehér hó borítja, szinte meg sem lehet különböztetni szirmot és pelyhet egymástól.
S ő, Hitsugaya-taichou? Ott áll mögöttem, és mosolyog. Szomorú, mégis boldog mosoly.
Ő is tudja azt, amit én…
Hogy Matsumoto-fukutaichou és a többiek most olyan helyen vannak, ahol boldogok lehetnek, ahol nincs háború és éhínség, ahová csupán azok kerülhetnek, akik különlegesek voltak, akik félre merték dobni életüket azért, azokért, akik és amik drágák voltak számukra.
Angyalok ők, akik kitárt szárnnyal elrepültek.
Mert semmi sem állandó, még Soul Society-ben sem… Az élet sem tart örökké.
- El is felejtettem mondani… - szól halkan a kapitány. – Bátran harcoltál.
- Nem. – Megrázom a fejem. – Ők a bátrak.
…
És a hó csak hull és hull…
Egy csillag sziporkázva világít…
Az alatt a csillag alatt vannak most ők, és megtalálták azt, amiért harcoltak: a békét…
…
És a hó csak hull és hull…
…
…talán örökké.