Cím: Rangiku felfedezése
Műfaj: általános, sötét, dráma
Elbeszélésmód: E/2.
Szavak száma: 436
Karakterek a novellában: Matsumoto, Hinamori
Párosítás: nincs
Korhatár: -
Figyelmeztetés: -
Ismertető: Matsumoto gondolatai Momóhoz.
Megjegyzés: köszönöm sztikeraminak, hogy begépelte!
Bizony, én aztán nem vagyok Hinamori rajongója, sőt...!
Mondd, van neked lelked egyáltalán? Tudod, hogy mit cselekszel? Vagy ahhoz is túl naiv vagy, hogy ezt észrevedd?
Te csak újra és újra bántod őt, mást nem teszel. Úgy tűnik, mintha szeretnéd, de én kezdek kételkedni ezekben az érzelmekben. Hiszen azok, akik szeretnek valakit – mindegy, hogy testvérként, barátként vagy életük társaként -, hisznek annak a személynek. Bíznak benne feltétel nélkül. Nem akarják elszomorítani. És megértik döntéseit.
De te… Te, Hinamori… számtalanszor összetörted már az ő gyémántjég szívét.
Tudod, számára te vagy a legfontosabb ezen a világon. S mégis te vagy az, aki újra és újra elárulja őt.
Először akkor döftél zanpakutou-t a szívébe, mikor hittél Aizen hamis levelének. Mikor elhitted, hogy éppen ő, aki talán a legerkölcsösebb a kapitányok közül, képes lenne elárulni Soul Society-t, hogy önző módon hatalomra tegyen szert.
Hogyan feltételezhettél ilyesmit? Hiszen Taichou sose tenne ilyet. Ő mindig is az a fajta shinigami volt, aki csak akkor dőlt elégedetten hátra a székében, ha megküzdhetett azért, amit kapott. Ha nem pottyant ölébe semmi, hanem ő maga dolgozott meg érte a két puszta kezével.
Talán nem emlékszel, mikor a bankai gyakorlásával töltötte az éjszakákat az Akadémián. Egész Seireitei érezte, sokan csodálkoztak, hogy egy-egy lágy tavaszi nap után miért fagynak el a virágok a hegyoldalon éjszakánként. Emlékszel, Hinamori? Emlékszel, mikor te magad hoztad be hozzám, miután ájulásig edzett?
Ezek után hogyan feltételezhettél ilyesmit?
Hiszen neki te vagy minden. Nem tűnt fel, hogy érted küzd, hogy mindig téged védelmez, hogy mennyire összetört belül, mikor éppen rá kellett emelned kardod?
Mondd, Hinamori… tudod egyáltalán, hány órán, hány napon keresztül ücsörgött szótlanul a betegágyad mellett, míg te ájultan feküdtél Aizen árulása után?
Nem tudta, mit kellene mondania. Nem mert mondani semmit. Úgy érezte, elárult téged, mert nem volt képes legyőzni Aizent, mert nem jött rá időben… Magát hibáztatta azért, mert te kómában feküdtél azon a fertőtlenítőszagú ágyon. Gyengének, tehetetlennek érezte magát… egy utolsó árulónak.
Pedig te voltál az, aki elárulta őt.
S most képes vagy még egyszer így összetörni őt?
Láttam, mennyire örült, hogy láthat, hogy végre felébredtél, hogy – bár csak egy monitoron keresztül -, végre beszélgethettek…
S te erre? Te képes voltál egy ilyen undorító, mocskos kérést intézni hozzá.
Naiv vagy, Hinamori Momo. Még mindig Aizenben hiszel… pedig láttad, mit tett. Még mindig fel akarod őt menteni a bűnök alól, miket szemed láttára követett el.
Hidd el, tudom, milyen érzés, ha elárulnak. Nekem Gin volt a gyerekkori barátom. Vele nőttem fel, ő mentette meg számtalanszor az életem. De láttam mit tett. Láttam, hogy Aizen talpnyalója lett. És nem fogom neki megbocsátani, amit tett.
Nyisd ki már végre a szemed, Hinamori, és abba fektesd a bizalmad, aki igazán megérdemli.
Hiszen… te talán nem is tudod, de ő a kérésedért is Aizent hibáztatja… nem téged, Momo.