Cím: Míg ajkaid vörösek
Műfaj: dráma, romantikus, sötét
Elbeszélésmód: E/1.
Szavak száma: 1849
Karakterek a novellában: Matsumoto, Hitsugaya, Renji, Ichigo
Párosítás: HitsuMatsu
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: kínzás, szereplő halála
Ismertető: Hitsugaya Aizen börtönében raboskodik évek óta, s szinte mindent elvesztett, ami fontos számára. Mégis van egy dolog, aminek hála meg tudja őrizni józan eszét, és képes a túlélésre. Egy one-shot Hitsugaya szemszögéből.
Megjegyzés: a Nightwish While Your Lips Are Still Red című csodaszép száma ihlette ezt a kis ficet. Mellesleg ez életem első valódi HitsuMatsu novellája… Kérésre K. Andinak. Nagyon sok szeretettel! ^.~
Köszönöm szépen sztikeraminak, hogy begépelte!
Nem emlékszem, pontosan hogyan történt, csak… megtörtént. Ott voltam Aizen karmai között, a börtönében – vagy nevezzük inkább kínzókamrának? Rab voltam Hueco Mundóban, rémálmaim lidércei, hollow-k és arrancarok, espadák és három áruló kapitány között.
Amikor legutóbb láttam a napfényt… a Soutaichou küldött felderítésre Karakurába. Egyedül mentem, hogy ne keltsek feltűnést, és reiatsumat elrejtve kutattam a kisváros utcáin, földön és levegőben. Kerestem Aizen csatlósainak nyomát, hiszen tudtuk, hogy vannak szövetségesei a Halandók Világában is.
Emlékszem, Ukitake tiltakozott, kérte, hadd menjen ő helyettem. Nem tudtam miért, ezért rákérdeztem, és ő csak azt hajtogatta, egyre csak hajtogatta, hogy rossz érzése van ezzel a küldetéssel kapcsolatban. Hogy úgy érzi, neki kell mennie helyettem. Hogy valami rémséges, szörnyű dolog fog történni velem… De persze én nem hittem neki. Hogyan is hittem volna? Hogyan is hihettem volna, miközben… miközben én olyan erősnek, nagynak, felnőttnek képzeltem magam.
Azt hittem, sebezhetetlen vagyok. De legalábbis legyőzhetetlen. Valaki, aki nem jelent ellenfelet néhány espada és áruló kapitány számára. Persze azt tudtam, azzal tisztában voltam, hogy Aizen számára nem vagyok ellenfél, de úgy gondoltam, ezen ráérek majd akkor aggódni, amikor már vele állok szemben. És különben sem leszek akkor egyedül… hittem én…
Így hát Ukitakéra fittyet hányva elmentem Karakurába. Átléptem a senkaimonon, megérkeztem Urahara „boltjába", és megkezdtem feladatom elvégzését. Csendben, precízen, úgy, ahogy az kapitányhoz illő.
Csakhogy hiba csúszott a számításomba. Épp csak megérkeztem, máris Aizen és Ichimaru tökéletesen kitervelt csapdájában találtam magam. Hiába döbbentem rá az utolsó pillanatban, hogy kelepcébe sétáltam, már túl késő volt… és a következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy Las Noches fehér tróntermében állok az összes espada, arrancarok és a három mocsok között.
Nem is álltam… térdeltem… és Aizen lehajolt hozzám, felemelte a fejemet, és a szemembe nevetett. Azt a negédes kígyómosolyt soha el nem felejtem. Ahogy a mérgező szavait sem, melyektől még az én ereimben is meghűlt a vér. Reszkettem. Én, Hitsugaya Toushirou, a legerősebb jégelemű zanpakutou tulajdonosa… remegtem minden tagomban.
És Aizen… úgy simított végig az arcomon, mint valami játékszerén. Hitsugaya-kunnak szólított, mint azelőtt mindig, és csak mosolygott és mosolygott, miközben arról beszélt, hogy ad még egy esélyt, hogy átállhatok az ő oldalára, és akkor nem kell szenvednem sem nekem, sem Hinamorinak, sem Matsumotónak, sem a Nagymamának, sem… senkinek, aki fontos számomra.
Csupán el kellett volna fogadnom az ajánlatát, s akkor a következő hetek történései máshogy alakulnak… de nem tehettem. Hogyan is tehettem volna? Nem vagyok áruló, nem vagyok gyáva. Igen, féltem Aizen erejétől – félek most is -, és igen, tisztában voltam vele, hogy egyszerűbb lenne igent mondani, fejet hajtani előtte, és követni, szolgálni őt, mint egy királyt, istent, mint a világok urát.
De… Nem… Tehettem…
Így hát rászántam magam egyetlen dologra, amit megbéklyózott kezeim és egy idegen erő által elfojtott reiatsum ellenére még képes voltam megtenni: szembeköptem azt a mocskot. Legszívesebben fogtam volna Hyourinmarut, és egy jégszobrot, gleccsert, nem is, egy az Északi-sarknál nagyobb jégtömböt csináltam volna belőle… de zanpakutou nélkül nem tehettem semmit… és Aizen fogta, és a szemem láttára törte egyetlen mozdulattal darabokká a katanát, nem csak a pengét, de még a csillag alakú keresztvasat sem kímélve. És én ordítottam, üvöltöttem, mint még soha életemben…
Olyan volt, mintha egy kést forgatott volna meg a szívemben… Mintha minden egyes idegembe egy-egy gyilkos, hosszú tűt szúrt volna egyszerre, s mintha elmémet, testemet és lelkemet egyszerre zúzta volna szét.
És miután végzett, miután én kiterülve, a fájdalomtól a porban fetrengve hevertem előtte? Mit tett azután?
Lehajolt, és ugyanazzal a hűvös nyugalommal, ugyanazzal az átkozott mosollyal az arcán megsimogatta a fejem, és közölte, nincs más választásom: vagy behódolok neki, vagy ennél kétszer, sőt tízszer szörnyűbb fájdalomra számíthatok nap mint nap, óráról órára, percről perce az örökkévalóságig.
De nem érdekelt, nem tudott meggyőzni. Hiszen nem létezik ennél nagyobb, ennél rémisztőbb fájdalom. Ugye?
Hát, dehogynem…
Van Las Nochesben egy labor. Olyasmi, mint a 12. osztagé, de ez még annál is sötétebb és rémisztőbb. Rideg, kietlen… a falakról emberek, lidércek és halálistenek maradványai bámulnak rád, felcímkézve: 15-ös számú halandó alany; 32-es számú hollow – koponyacsont; 77-es számú shinigami – tüdő…
Három espada, Ichimaru és maga Aizen vitt a laborba… Talán egy nap telt el az érkezésem óta… Nem tudom pontosan, hiszen Hueco Mundóban nem világít napfény, nem töltik be az eget azok a jóságos, éltető sugarak.
Nem is tudtam, mennyire szeretem a napfényt egészen addig… egészen mostanáig…
Itt heverek most, egy szadista tudós karmai között, kikötözve. S már… már nincs fény, mit láthatnék, nincs szó, mit kimondhatnék.
Aizen parancsára ez az alak, Szayel – ha jól tudom, így hívja magát -, kivágta a hangszálaimat, elvágta látóidegeimet. Fájdalomcsillapító nélkül dolgozott rajtam, s közben azt magyarázta, hogy a folyamat irreverzibilis, még ő maga sem tudna meggyógyítani.
Üvöltöttem - volna, ha tudtam volna. De többé nem voltam rá képes.
Csak a hallásom maradt és az álmaim. De Hueco Mundo csendjébe már-már beleőrültem, s az éjszaka rémképei is csupán kínozni tudtak. És hónapok, évek teltek és múltak, úgy szaladtak el mellettem, mintha legalábbis képesek lennének a shunpóra.
Éreztem, hogy nőttem, hogy felnőtt férfivá cseperedtem. Éreztem, hogy koszos hajam egyre hosszabb és hosszabb lett, hogy testemet szőrszálak kezdik belepni... S mindezen évek alatt, egész végig én csak hevertem azon az asztalon vagy egy mocskos cellában, kikötözve, mint egy rab sárkány, akit nem engednek többé szárnyalni.
Igen, elvesztettem a szárnyaim, nem repültem többé.
Hyourinmaru hiánya és az állandó sötétség és csend elég lett volna ahhoz, hogy az őrületbe kergessenek. De… valami megakadályozta őket e cseppet sem nemes feladat végrehajtásában. Valami… vagy valaki.
Egy mosolygós, életvidám, kipirult arc, mi elmémbe vésődött az évek során, mikor még kapitányként szolgáltam. Ez az arc lebegett előttem, mint valami vízió, s ez az arc nyugtatott meg időről időre. Mikor leginkább eluralkodott rajtam a rettegés, pánik és kétségbeesés, ő ott volt nekem, s valamiért mindig sikerült megnyugodnom.
Ott volt nekem, mert az volt a dolga, nem igaz? Hiszen ő maga mondta nekem, hogy egy hadnagy dolga, hogy segítse a kapitányát, hogy fedezze őt… És meg is tette ezt újra és újra, bár kétlem, hogy tudott volna róla.
Most, hogy ezen merengek, eszembe jutott a Nagymama szavajárása. Mindig azt mondta, ha egyszer megtalálom azt a személyt, aki fontosabb lesz mindenkinél az életemben, ne habozzak elmondani ezt annak az illetőnek. Nem szabad elszalasztani a lehetőséget, hiszen a világ rendje szerint bármelyik nap lehet az utolsó.
„Toushirou, mondd el neki, ha szereted, mert lehet, hogy másnap felégetik Seireiteit. Lehet, hogy eljön az Apokalipszis. Lehet, hogy messzire költözik vagy meghal egy küldetés során, vagy te sérülsz meg halálosan… Fogságba eshettek, végezhet veletek egy lidérc, elválaszthatnak egymástól, vagy egyszerűen csak lecsaphatják őt a kezedről. Sosem szabad haboznod, ha szerelemről van szó! Mert ha azt teszed, nagyon meg fogod bánni"
Keserűen mosolyodom el. Igaza volt a Nagyinak. Tényleg megbántam, jobban megbántam, mint bármi mást az életben.
Sajnálom, hogy nem mertem odaállni elé, hogy elmondjam, mennyit jelent számomra. Bár… kinevetett volna, az biztos. Hiszen csupán egy gyerek voltam.
Utólag visszagondolva azokra a napokra, azért vártam már annyira, hogy felnőjek végre, mert el akartam neki mondani. És már sosem fogom tudni megtenni. Mégha találkozunk is… én már néma vagyok, örökké néma.
Egy könnycsepp gördül le szemem sarkából. Furcsa… nem is tudtam, hogy képes vagyok még sírni…
Közben földöntúli nyikorgó hangot hallatva nyílik az ajtó, és én visszafojtom lélegzetem, készülve arra, ami rám vár: még egy nap tele fájdalommal. Már szinte hallom is annak a szadista őrültnek a hangját…
- Taichou! – Nem erre számítottam! Talán már hallucinálok? Talán csak így akarnak szórakozni velem? – Taichou, hát él?
Nem, nem! Matsumoto nem lehet itt. Nem lehet itt! Biztosan Aizen járatja velem a bolondját.
- Hitsugaya-taichou? – hallok meg egy mély, karcos hangot is. Abarai?
- Toushirou? – Neked még mindig Hitsugaya-taichou, Kurosaki!
- Taichou, jaj, hála az égnek! – hallom már egészen közelről, és meghallom, ahogy kivonja kardját. Arra számítok, hogy az a kard az oldalamba fúródik majd, és Aizen nevetése lesz a következő, amit hallani fogok, de… tévedtem. Érzem, amint a szíjak és láncok lehullnak testemről.
Óvatosan felülök, és tétován kinyújtom a kezem. Egy puha tenyér simul enyémbe, majd egy pillanat múlva Matsumoto mellei között találom magam… Már megint meg akarsz fojtani, te némber?
- Jaj, Taichou, annyira boldog vagyok! – Valami nedves folyik végig a nyakamon, ahol fejét nyugtatja. Sír? Miattam? De miért?
Óvatosan végigsimítok puha haján. Rövidebb lett, mióta utoljára láttam, bizonyára levágatta. Biztos voltam benne, hogy ugyanolyan jól áll neki, mint eddig minden frizura, amit a fodrásza készített neki.
Gyengéden kicsusszanok öleléséből, és végigsimítok arcán. Vajon még mindig olyan pirospozsgás, mint volt? Vajon még mindig úgy ragyognak a szemei, amikor boldog?
Fogyott, ezt már az arcán is érezni. Talán diétázott? Pedig szükségtelen volt, hiszen egy fölösleges deka nem sok, annyi sem volt rajta sohasem.
Az ajkai… ugyanolyan teltek. Vajon még mindig olyan vörösek?
Matsumoto…
El akarom mondani. El kell mondanom most neked! De nem vagyok rá képes. Most, mikor végre felkészültem rá, mikor szemeidbe nézhetnék, mert már felnőtt férfi vagyok, aki büszke lehet magára – mert büszke lehetek, hiszen egészen sokáig bírtam ki itt, nem? Most, mikor már lehetne, már szabadna, már merném… nem tudok azokba a szikrázóan kék szemeidbe nézni, s nem tudok megszólalni.
Mintha Aizen tudta volna, mintha szándékosan erre készült volna, elvette tőlem ezt az utolsó reményt is. Az utolsó esélyem…
Tudom és érzem, hogy a sok kínzás következtében legyengültem, a halálomon vagyok. Hetek óta tudom, hogy már csupán a te képed tart életben. Egy vékony kis fűszál, amibe kétségbeesetten kapaszkodtam mostanáig.
De már… nem tudok többé kapaszkodni. Most, hogy már nem csupán vízió vagy, hanem tényleg átölelsz és boldogan ömlik belőled a szó, hogy vigyáztál az osztagra, és hetente egyszer még a papírmunkát is elvégezted… hogy mennyire hiányoztam, hogy milyen lusták az újoncok, hogy Yamamoto mennyire megöregedett, hogy nem hagytad, hogy másik kapitányt nevezzenek ki a 10. osztag élére…
Olyan, mintha ezek az évek el sem teltek volna, nem gondolod? Hiszen te nem változtál. S az, ahogy az osztagról és rólam beszélsz… az sem változott. Úgy érzem, mintha visszautaztam volna az időben, s most is ott ülnék veled fenn a gyakorlópálya tetején. Ott, ahol én nem a kapitányod voltam s te nem az én hadnagyom, csupán két lélek, akiknek egymásra volt szüksége, akik meghallgatták egymást.
Mondd, Matsumoto, boldog vagy?
Érzem, hogy egyre nehezebb ébren tartanom magam. A fülemben halkan cseng Hyourinmaru hangja, mintha egy vízesésen túlról szólítana, s én lassan, de biztosan engedek a hívó szónak…
Matsumoto…
Rangiku, én…
Én szeretlek téged, mindennél jobban…
Hirtelen csap belém a felismerés: még el tudom neked mondani. Van rá mód!
Kitapogatom nyakad, közel húzlak magamhoz, és megcsókollak.
Sosem csókoltam meg senkit, tudod? De valamiféle ösztön irányít, tudom, hogy mit kell tennem, bár sosem tanította meg senki. S te néhány másodperc múlva visszacsókolsz.
A világomba sötétség költözött, s most már a hangok is halkulnak. Jön a némaság… S utána? Talán az újjászületés.
De nem érdekel, hogy most vége. Boldog vagyok. Boldog, mert az utolsó dolog, amit hallok, az a te hangod. S az a selymes, lágy hang azt suttogja fülembe:
- Én is szeretlek!
Azután nem marad más, csak a sötétség, a tudatlanság… Az örök csend. És hangod emléke.
Ígérd meg nekem, Rangiku, hogy te nem fogod elszalasztani az alkalmat. Ha találsz majd valakit helyettem, ne tétovázz! Addig csókold meg őt, míg ajkaid vörösek.
Mert azután nincs más, csak az emlékek és a némaság.