Cím: Bocsánat
Műfaj: dráma, barátság, általános, humor
Elbeszélésmód: E/3.
Szavak száma: 1337
Karakterek a novellában: Hitsugaya, Ichigo, Matsumoto, Yamamoto, Unohana, Kyouraku, Ukitake, Hisagi, Kira, Kenpachi, Kurotsuchi
Párosítás: nincs
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: -
Ismertető: Miután legyőzte barátját, Hitsugaya szembe kell nézzen a többi shinigamival, hogy bocsánatot kérjen viselkedéséért.
Megjegyzés: ez a történet a 2. movie befejezésének tekinthető. Egyébként ez lett volna egy többfejezetes történetem első fejezete, de mégsem folytattam.
Köszönet sztikeraminak, hogy begépelte!
Hitsugaya Toushirou Kurosaki Ichigo társaságában, csendben sétált a Soukyoku-hegy felé. Léptei szokatlanul lassúak és bizonytalanok voltak – tudta, tettei következményekkel járnak, és bármi legyen is büntetése, el kell fogadnia, de valahol mélyen, legbelül mardosta a félelem.
- Nyugalom! – visszhangzott Hyourinmaru hangja belső világában. A jégsárkány hangja erőt adott a kicsiny kapitánynak, és némi önbizalmat öntött belé. – Nincs más dolgod, mint bocsánatot kérni.
- Hát éppen ez az… - felelte Toushirou. – Úgy ismersz engem, mint aki könnyen kér bocsánatot? És mégis mit mondjak?
- Tudod te azt… Az igazat – mondta Hyourinmaru.
- Az igazat… - sóhajtott magában a fiú, miközben az utolsó lépéseket tette meg a várakozó kapitányok felé. Észre sem vette, hogy útközben csatlakozott hozzá az a személy, aki feltétel nélkül, minden körülmények között megbízott benne: a hadnagya.
A tizedik osztag összes tagja ott állt a hegyen, és boldogan nézték kapitányukat, aki ismét viselte a haorit, amit annyi évvel ezelőtt kiérdemelt.
Az osztag minden tagja szerette és tisztelte a kapitányát – minden hibája ellenére. Bár a légkör gyakran volt fagyos az iroda táján – szó szerint -, és gyakran voltak fültanúi az onnan kiszűrődő üvöltözésnek – amiben természetesen Matsumoto-fukutaichou keze volt -, mindig jószívvel gondoltak kicsiny kapitányukra, aki fiatal kora és alacsony termete ellenére példaképükké nőtte ki magát.
Hitsugaya Toushirou remek kapitány volt. Törődött embereivel, segítette őket, ahol tudta, rengeteg időt áldozott az osztagában szolgáló shinigamik megfelelő felkészítésére, edzésre. Ugyan végtelenül zárkózott volt, és magáról nagyon keveset árult el másoknak, mindannyian tudták, hogy a jégből épült fal mögött egy érző, kedves lélek lapul.
A feladatok kiosztására, a megfelelő szabadságoltatásra és az egészségügyi problémák gyors orvoslására is ügye volt. Bár parancsai szigorúak voltak, melyeket senki sem mert volna megszegni – ugyan ki akarna egy évszázadot egy gleccser mélyén fagyoskodva eltölteni? -, de ez csak növelte tekintélyét a 10. osztag tagjainak szemében.
Hitsugaya körülbelül ötlépésnyire állt meg a Gotei 13 várakozó kapitányai előtt. Ott állt a kifejezéstelen arcú Kuchiki, a szigorú pillantású Soifon, a halovány, elnéző mosollyal őt szemlélő Ukitake és Kyouraku is – utóbbit hadnagya támogatta. Ott volt Unohana, aki szelíd, már-már biztatónak nevezhető pillantással illette a kicsiny kapitányt; Komamura, a vigyorgó, kárörvendő Kurotsuchi és az érdektelen Zaraki. Középen pedig, botjára támaszkodva, ott állt maga a soutaichou. Szigorú szemei Hitsugaya sápadt arcát fürkészték.
- Hitsugaya Toushirou – szólalt meg Yamamoto, megtörve a nyomasztó csendet. A jelenlévő shinigamik szinte kivétel nélkül visszatartották a lélegzetüket.
- Yamamoto-soutaichou – bólintott a fiú, leplezni próbálva idegességét. Csupán Matsumoto volt elég közel hozzá, hogy láthassa kezének remegését.
- Van valami mondanivalója? – kérdezte a főkapitány.
- Én… - kezdett bele Hitsugaya, de nyelve nem engedelmeskedett neki; mondat közben megbicsaklott.
- Nyugodj meg – morogta biztatóan Hyourinmaru -, nem lesz semmi baj!
A jégsárkány szavai erővel töltötték el a kicsiny kapitány zsibbadt tagjait. A fiú ökölbe szorította a kezeit, és eltökélten nézett fel a soutaichou-ra.
- Sajnálom – hajolt meg. – Bocsánatot kérek.
- Yare-yare – emelte meg a kalapját Kyouraku. – Azért nem kell túlzásokba esni, Hitsugaya-taichou.
- Úgy bizony – bólintott Ukitake.
- Szerintem pedig igenis felelősségre kell vonni a tizedik osztag kapitányát – kotyogott bele Kurotsuchi.
- Csendet! – kiáltotta el magát Yamamoto váratlanul, mire mindenki elnémult. – Még valami, Hitsugaya Toushirou? Van bármi, amivel meg tudja magyarázni a tetteit?
- Nincs – hunyta le szemeit a fiú, elrejtve a türkiz csillogást a világ elől. – Nincs mentségem. Vállalom a felelősséget a tetteimért.
- Hát jó – bólintott a főkapitány kissé megenyhült tekintettel. – Miután a 4. osztag valamely tagja ellátta sérüléseit, és felgyógyult, jelentkezzen nálam szolgálatra. Most Unohana-taichou-val menjen a gyengélkedőre!
- Igenis – motyogta a döbbent fiú. Ennyi lenne? Semmi büntetés, még csak szigorú szavak sem?
- Na de… - kezdett volna vitatkozni Kurotsuchi.
- Semmi de – nézett rá Yamamoto. – Most van fontosabb dolgunk is, mint vitatkozni. Ha nem venné észre, a fél város romokban hever. A 12. osztag segítségére is számítok az újjáépítési munkálatok során! – mondta, azzal elindult lefelé a hegyről, nyomában a többi kapitánnyal.
Kurotsuchi gyűlölködve meredt Hitsugayára, mikor elhaladt mellette, de ez nem érdekelte a tizedik osztag kapitányát. Eddig sem voltak baráti viszonyban, ezután sem lesznek.
Soifon arcán a megértés halovány szikrája volt leolvasható a szigorú tekintet mögött. Kyouraku finoman megveregette a fiú vállát, mikor hadnagyával elbicegett mellette, Ukitake pedig elővarázsolt egy nagy csomag cukorkát a semmiből, és Toushirou kezébe nyomta. Komamura megállt mellette, és mély hangján egészen halkan szólalt meg:
- Ugye tudja, hogy nem csak tőlünk kell bocsánatot kérnie, Hitsugaya-taichou?
A fiú válaszul csak bólintott, majd az őt vállon ragadó Zaraki felé fordult.
- Szép volt, tökmag – vigyorgott a 11. osztag harcmániás kapitánya. – Szép kis csetepatét hoztál össze. Végre volt alkalmam verekedni egy jót!
- Öhm… értem – motyogta pislogva Toushirou. Sosem értette Kenpachit.
- Mehetünk, Hitsugaya-taichou? – kérdezte kedves hangon Unohana, mire a fiú bólintott. – Elég csúnya az a seb. Nem kellene ilyen könnyelműen bánnia az életével.
A kicsiny kapitány nem szólt semmit, csak Unohana társaságában elindult a 4. osztag felé, nyomában Matsumoto. Mikor megérkeztek a kórház épületéhez, Hitsugaya az idősebb nőhöz fordult:
- Hisagi és Kira… hol fekszenek?
- Jobb lenne, ha előbb hagyná, hogy ellássam azt a sérülést – mondta szelíden Unohana.
- Csak egy perc lesz az egész – erősködött Toushirou.
- Hát jó – sóhajtott a nő. – A négyes kórteremben vannak.
- Köszönöm – bólintott a fiú, és már indult is a szoba felé. Matsumoto is követte volna, ám Unohana egy szelíd kézmozdulattal megállította. Az ilyen ügyeket jobb négyszemközt intézni.
Hitsugaya nagyot sóhajtott, majd bekopogott a kórterem ajtaján.
- Szabad! – hangzott bentről egy mély hang, mire a kicsiny kapitány benyitott a kórterembe.
Hisagi é Kira szeme egy pillanatra elkerekedett, mikor megpillantották látogatójukat. A két hadnagy csatában edzett szemét nem kerülhette el sem a Hitsugaya hátára csatolt Hyourinmaru, sem a haori, amit újra viselt, s az sem, hogy az oldalán éktelenkedő hatalmas sebet még mindig nem látták el.
A kicsiny kapitány pillantása egy-egy pillanatra találkozott Hisagiéval és Kiráéval, de gyorsan elkapta tekintetét.
- Én… - kezdett volna bele, ám Shuuhei közbevágott.
- Örülök, hogy látom, Hitsugaya-taichou!
Toushirou-nak mér sok meglepő pillanatban volt része shinigami mértékkel mérve rövidke élete során – nem kevés szerepe volt ebben hadnagyának -, de ekkorát nem nézett még soha.
- Mi…? – nyögte hatalmasra tágult szemekkel.
- Tudja – vette át a szót Kira -, mindkettőnket elárult a saját kapitányunk. Örülök, hogy végül mégsem lép a nyomdokaikba.
- Különben is tudtuk – folytatta a 9. osztag hadnagya -, hogy nem árulta el a Gotei 13-t, és bizonyára jó oka volt rá, hogy azt tegye, amit. Ha komolyan gondolta volna, biztosan nem ússzuk meg néhány elfagyott lábujjal.
- Bár azért lehetett volna kicsit kíméletesebb – nevetett Kira. – Unohana-taichou szerint egy teljes hónapba fog telni, mire rendbejönnek a jég által okozott sérüléseink.
- És most mindketten ágyhoz vagyunk kötve – sóhajtott színpadiasan Shuuhei. – Ki fogja így elvégezni a harmadik és a kilencedik osztag papírmunkáját?
- Ismerek egy balekot – motyogta Toushirou arra gondolva, mennyi időt is fog az irodában tölteni az elkövetkezendő hetekben.
- Nos, ha ezt így megbeszéltük – vigyorgott Hisagi -, menjen és nézesse meg azt a sebet. Unohana-taichou biztosan megvonná tőlünk a fájdalomcsillapító és forró teaadagunkat, ha hagynánk, hogy itt ácsorogjon, és elfertőződjön a sérülése.
Hitsugaya félszegen bólintott, és hátat fordított a két shinigaminak. Ám mielőtt még becsukódott volna mögötte az ajtó, Hisagi még utána szólt:
- Még valami… Ugye tudja, hogy mindketten nagyon jó barátságot ápolunk a hadnagyával? – Toushirou bólintott. – És ugye azzal is tisztában van, hogy Ichimaru árulása hogyan érintette őt? – Újabb bólintás. – Nos, akkor hadd fejezzem ki magam érthetően: ha még egyszer fájdalmat mer okozni Rangiku-sannak, mi ketten levadásszuk.
- Így van – bólintott szigorú tekintettek Kira is. – Ichimaru-taichou árulása után Rangiku-san annyi szakét húzott le, hogy ráment mindkettőnk teljes évi fizetése. Bele sem merek gondolni, mibe kerülne az nekünk, ha maga árulná el őt. És ne értse félre, nem a pénzünk miatt aggódom, hanem Rangiku-san egészségéért.
- Megértettük egymást? – kérdezte halkan, mégis fenyegetően Shuuhei.
- Igen – bólintott Toushirou anélkül, hogy a hadnagyokra nézett volna. – Bár azt nem garantálom, hogy ha Matsumoto nem dolgozik rendesen, nem végzi jégszoborként.
Hisagi és Kira erre nevetésben törtek ki, és még a kicsiny kapitány is elmosolyodott.
Néhány nappal később, egy temetőben, egészen halkan, hadnagya pillantását kerülve mondta el utolsó bocsánatkérését Hitsugaya Toushirou. S attól kezdve minden rendben volt a tizedik osztag háza táján.