Cím: Repedt teáscsésze
Műfaj: dráma, barátság, általános
Elbeszélésmód: E/1. (Hitsugaya POV)
Szavak száma:
Karakterek a novellában: Hitsugaya, Matsumoto, Yamamoto, Unohana, Kyouraku, Komamura, Hisagi, Renji, Ichigo
Párosítás: nincs
Korhatár: 12+
Figyelmeztetés: -
Ismertető: Hitsugaya nem egy babonás személy... legalábbis egy bizonyos eseményig nem volt az.
Megjegyzés: ez csak egy kis izé, igazából csak úgy lett.
A repedt teáscsésze rossz ómen a japánok szerint,
Köszönet sztikeraminak, hogy begépelte!
Nem tudom pontosan, hogyan került aznap a gőzölgő folyadékot tartalmazó csésze az asztalomra – talán a harmadik tiszt hozta be? -, mindenesetre kimondottan jól esett a frissítő tea ezen a fülledt nyári délutánon. Már nyolc órája bent ültem az irodában, az unalmas papírmunkába temetkeztem, mikor végül úgy döntöttem, kiülök a hátsó kertet nézni, a csészével a kezemben.
A gyakorlópálya cseréptetője mindig meglepően kényelmesnek bizonyult, és a kilátásra sem lehetett panasz. A forró italt szürcsölve néztem körbe – onnan szinte egész Seireiteit belátni -, majd szemem osztagom gyakorlatozó shinigamijain akadt meg. A legtöbbjük ugyan idősebb nálam, de felnéznek rám – s én is valamiféle atyai büszkeséggel szemlélem sikereiket, s nézem el botlásaikat. Azt hiszem, jó kapitánnyá váltam.
Merengésemből egy halk reccsenés zökkentett ki. Felvont szemöldökkel néztem a még mindig kezemben szorongatott, megrepedt teáscsészére, s valamiért Matsumoto arca jelent meg előttem, ahogy csípőre tett kézzel, fontoskodva kijelenti: egy repedt teáscsésze rossz ómen.
Vállat vonatm. Ugyan miféle rossznak lehetne előjele? Persze azzal tisztában voltam, hogy Aizen akármikor beállíthat az espadáival, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az ügynek. Ha a repedt csészék előre tudnák jelezni az ellenség váratlan támadásait, a legtöbb háború máshogy végződött volna, mint ahogy az a történelemkönyvekben szerepel, nemde? Elég csak Trója példáját említenem… Bizonyára nem cipelték volna be azt az irdatlan falovat, ha hirtelen minden teáscsésze megreped a városban. (Feltételezve, hogy ismerték a teát meg ezt a bugyuta babonát, amit erősen kétlek.)
Az meg sem fordult a fejemben, hogy tíz percen belül alaposan át fogom értékelni mindazt, amit addig gondoltam az ilyesfajta balsejtelmű babonákról…
- Hitsugaya-taichou, a főkapitány hívatja – ugrott elém egy hírvivő, és én kelletlenül tápászkodtam fel a kényelmes cserepekről.
- Máris megyek.
- Kérem, siessen, vészhelyzetről van szó – tette hozzá a shinigami, mire én úgy döntöttem, a tetőkön gyorsabban jutok az első osztag épületegyütteséhez. Különben sem szerettem az utcákon shunpózni, hiszen könnyen belebotlik a shinigami fia néhány járókelőbe, ha túlságosan is siet.
A hatalmas, kétszárnyú ajtó tárva-nyitva fogadott, mikor néhány másodperc múlva megérkeztem. A tanácsteremben már az összes kapitány jelen volt, még Ukitake is. Én érkeztem utolsóként.
Láthatólag nem én voltam az egyetlen, aki nem értette a helyzetet – mindenki felvont szemöldökkel nézte az öreg soutaichou ráncos arcát. Tudtuk, nagy baj lehet, hiszen szokatlanul gondterhelt képet vágott az amúgy meglehetősen fapofájú Yamamoto.
- Hitsugaya-taichou, végre – bólintott érkezésemet látva, miközben elfoglaltam a helyem Kyouraku mellett. Kissé megdöbbentem ezen a nagy sietségen – csupán másfél perce kaptam meg az üzenetet.
- Miről van szó? – kérdezte Komamura, mire Yamamoto nagyot sóhajtott.
- A tizedik osztag hadnagyát, Matsumoto Rangikut, elrabolták.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Matsumotót? De hogyan? Miért? Egyáltalán ki volt elég erős ehhez?
A döbbenettől egy percig képtelen voltam józanul gondolkodni, s nem tudtam felelni saját kérdéseimre. Végül Hyourinmaru hűvös markolata zökkentett ki a pislogó-tudatlan állapotból, ahogy hozzáért tarkómhoz.
- Ki volt az? – A hangom halk és rekedt volt, ökölbe szorított kezem reszketett, de legalább ez a három szó végre elhagyta torkomat.
Én mindig bíztam a hadnagyom képességeiben, bár tisztában voltam vele, hol húzódnak azok határai. Nem tudtam felfogni, mégis hogyan történhetett mindez, mikor Matsumoto volt az egyik legerősebb a hadnagyok között – azt hiszem, még Kirán és Hisagin is túltett.
- Ichimaru Gin – jelentette ki Yamamoto-soutaichou.
Egyszerűen megfordultam, s kisétáltam a teremből.
TÖRÉS
Tíz napba telt, mire hírt kaptam Matsumotóról. Ugyan addig is kerestem kétségbeesetten, folyamatosan, éjt nappallá téve – megjegyzem, tényleg keveset aludtam azokban a napokban, a szemem pedig olyan karikás volt, hogy fehér hajammal és világos bőrömmel egy kísértetre emlékeztettem -, de eredményt nem tudtam felmutatni. Tudtam, hol kellene keresnem, de nem tudtam Hueco Mundóba jutni, hiába kértem Urahara segítségét.
Végül egy kézzel írt levelet találtam az asztalomon. Azonnal felismertem hadnagyom karakteresen nőies ecsetvonásait a kissé szakadt, gyűrött rizspapíron, és némiképp megkönnyebbültem.
Azt írta, önszántából csatlakozott Aizenhez, hogy Ichimaruval lehessen – de én nem hittem neki. Hogyan is hihettem volna, hogy éppen ő válik árulóvá! Hiszen lojalitása mindig megkérdőjelezhetetlen maradt, és biztos voltam benne, hogy az elvei fontosabbak annál a gyermekkori rajongó barátságnál, naiv szerelemnél.
A levelet senkinek sem mutattam meg, mert féltem, a főkapitány a végén bizonyítékként kezelné, és árulóvá nyilvánítani Matsumotót.
S ez volt az a pont, mikor úgy döntöttem, nem érdekelnek többé a törvények. Megkerestem Kurosakit, és néhány megbízható emberrel karöltve rábírtuk Uraharát, építsen átjárót Hueco Mundóba.
A várakozás napjai ideges edzéssel teltek. Abarai, Hisagi és Kira – akik valahonnan tudták, mire készülök, és így nem maradt más választásom, mint hagyni, hogy csatlakozzanak hozzám -, nyugtatni próbálták egymást, engem, önmagukat, de nem jártak sikerrel.
Végül, tíz hosszú nap várakozás után, az átjáró elkészült. Amint átjutottunk rajta, Aizen ránk szabadította Las Noches minden ocsmány szörnyetegét, de engem hidegen hagyott – illetve én hagytam mindet hidegen, szépen gleccserbe fagyasztva. Szó szerint vágtam át magam az espadák erdején, és néhány óra múlva már Matsumoto ájult testével karjaimban menekültem a lidércek világából. Bevallom, nem is emlékszem pontosan, hogyan jutottunk ki, de végül mindannyian megúsztuk néhány apróbb horzsolással – bár Abarai fején még két hónap múlva is egy púp éktelenkedett… fogalmam sincs, hogyan szerezhette.
A hadnagyom csupán két nap múlva tért magához, de Unohana biztosított róla, hogy a körülményekhez képest jól van, és sérülései nem túl súlyosak. Matsumoto maga is igazolta ezt: még aznap kikászálódott az ágyból, és este már a kocsmában iszogatott Kirával és Hisagival. Unohana pedig engem szidott meg érte – ki mást?
Eltelt egy hét, egy hónap, egy év. A sebek begyógyultak, az emlékek elhalványultak. A háborúnak is vége van már, győztünk, Aizent kivégezték. Matsumoto pedig Matsumoto maradt: ivott, lazsált, a melleivel fojtogatott – és sohasem dolgozott. Nem sok minden változott.
De azóta az eset óta, valahányszor nélkülem teljesít küldetést, egy teáscsésze áll az asztalomon. És valamiért… percenként rápillantok.