XIII. fejezet

A zuhany alatt

Amikor Kunzite-sama rátestált minden felelősséget Envyvel, illetve a tetteivel kapcsolatban, ő meg valamiféle irracionális indokból kifolyólag, egyéb jellegű vágyait a megismerés iránti szándék leplébe burkolva vállalta ezt, már akkor sejthette volna, sőt igazából sejtette is, hogy egyazon szobában szállásolják el őket. Ennek ellenére döbbenettel töltötte el az események ilyetén alakulása, és miután Zoisite búcsúzásként nyugodalmas jó éjszakát kívánt, legszívesebben megérdeklődte volna tőle, hogy ezt most komolyan gondolták-e, vagy csak szórakoznak vele. A közös ágy látványa azonban olyannyira sokkolta, hogy hirtelen megszólalni sem volt képes, és mire valamelyest magához tért volna, a fiú már le is lépett.

Alighogy felocsúdott, máris újabb meghökkentő történéssel kellett szembesülnie, a homonculus ugyanis a másodperc törtrésze alatt az ágyon termett, és homonculushoz nem illőn, sikítva, visongva, kacarászva ugrálni meg szaltózni kezdett. Igaz, nem az ő tisztje volt megítélni, hogy mi is illik egy homonculushoz voltaképpen, na de azt álmában sem hitte volna, hogy pont ez – és, hogy pont hozzá. Wrathról még csak-csak el tudta képzelni.

Ezzel egy időben merült föl benne az, hogy Envy vajon mennyi idős lehetett, amikor meghalt, hogy fiatalabb vagy idősebb volt-e, esetleg pontosan ugyanannyi, mint amennyinek most kinéz, és hogy milyen volt az eredeti valója. Csakhogy nehezen kérdezhetett volna rá tapintatosan, ez egyébként sem volt jellemző rá, és jelenleg – meg úgy általában – a legkevésbé sem akarta felzaklatni, mivel nem szerette volna nullára redukálni annak az esélyét, hogy megéri a holnapot.

Envy ugyan többször is kihangsúlyozta, hogy nem akarja megölni, mi több egészen más irányú tervei vannak – aminek már a gondolatába is belepirult; de nála sosem lehet tudni, elvégre akármikor átválthat gyilkoló-üzemmódba. Mondjuk, most nem épp úgy nézett ki, mint egy vérengző szörnyeteg, inkább egy infantilis gyerek benyomását keltette, felszabadultnak tűnt – és meg kellett hagyni, minden szokatlansága ellenére jól állt neki ez a szerep. Különösképp az a kecses ruganyosság, hajlékonyság, valamint az a magával ragadó báj – nem tudott rá jobb szót –, ami mindehhez társult.

Ebben a pillanatban a homonculus kvázi megdermedt, és alighanem ekkor ébredhetett rá, hogy nincs egyedül a szobában, mert lassan felé fordult, majd fölöttébb kihívó pózban elhelyezkedett az ágy szélén. Nem mintha ne lett volna úgy alapvetően minden mozdulata, megnyilvánulása, sőt maga a megjelenése is fölöttébb kihívó. Ed több-kevesebb – inkább kevesebb – sikerrel megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lelki szemei előtt lepergő képsorokat, miközben elborították a kétségbeesés hullámai.

Hogyha a másik sokszor csinál ilyesmit – mármint, hogy leül az ágyra? –, akkor így, hogy össze vannak zárva, nem sokáig lesz képes eltitkolni előle, mennyire be van rá indulva, és hiába sóvárgott utána, úgy érezte, nincs még fölkészülve erre az egészre. Túl hirtelen. Túl gyors. Túl… minden. Amikor pedig Envy azt javasolta, teszteljék le együtt az ágy remek rugózását, bemenekült inkább a vélelmezett fürdőszobaajtón, amit lendületében akaratlanul is bevágott maga mögött. Kiüvöltött egy bocsánatot, holott nem volt az a bocsánatkérős fajta – most mégis szinte automatikusan jött a szájára, nem is volt teljesen a tudatában.

Körül se nagyon nézve trappolt keresztül a helyiségen egészen a legvégéig, és amint fel akarta volna akasztani a nemrég még a kezében lévő kabátját a falra applikált kis fogasok egyikére, döbbent rá, hogy azt bizony időközben elhagyta valahol – valószínűleg még a szobában. A francba! Nekitámasztotta homlokát a hűvös csempének, vett néhány igencsak mély levegőt, végül vetkőzni kezdett. Még egy ilyen őrült napot!

Igen. Kétségkívül nem túl gyakran fordul elő, hogy valaki átkerül egy másik világba, egy párhuzamos valóságba, az még ritkábban, hogy egy homonculus társaságában, az meg még annál is ritkábban, hogy egy szexuális zaklatásnak öltözött homonculus társaságában, aki iránt az a konkrét valaki majdhogynem csillapíthatatlan vágyat érez, ki tudja, mióta.

Pontosabban nagyon is jól tudta, hogy körülbelül mióta, mint ahogyan azt is, hogy – ha csak részben és közvetve is, de – kinek köszönheti: annak a miniszoknya-mániás idióta Roy Mustangnak. Ő jegyezte meg ugyanis négyszemközt egyszer, hogy: "a kis szoknyás szörnyike egész jól néz ki, kár, hogy azok közé a rémek közé tartozik". Amennyiben nem a saját fülével hallotta volna, el sem hitte volna, hogy az ezredes ezt mondta, bár nem különösebben kellett volna se kételkednie, se meglepődnie. Mustang alighanem bárkire vagy bármire ráizgulna, akire vagy amire miniszoknyát húznak.

Felettese megszállottságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy azt hangoztatta, ha valaha kinevezik Führerré, törvénybe iktatja a női katonák – később az összes nő – számára a miniszoknya viselését; meg azon Állami Alkimisták számára is, akik nem érik el a százhatvan centit, vagy tizenkét éves korukban tették le az alkimistavizsgát – ez utóbbit természetesen szintén négyszemközt fűzte hozzá.

Erre ő leordította a fejét, figyelmeztetve, hogy piszok gyorsan felejtse el, különben nem áll jót magáért, mire Mustang vigyorogva közölte, hogy csak viccelt. Persze könnyen elképzelhető, mi több valószínűsíthető, hogy az a perverz seggfej az Envyre vonatkozó megállapításakor is mindössze viccelt, a bogarat mégis elültette a fülébe. Mit bogarat, egy egész méhrajt! Ráadásul egy zavarba ejtően élénk fantáziával megáldott – megátkozott –, folyamatosan zümmögő-döngicsélő méhrajt, amit lehetetlenségnek tűnt elhessegetni.

Megnyitotta a csapot, kellemesen melegre állítva a víz hőfokát, és miközben bedörzsölte testét a találomra kiválasztott, a címkéje szerint mézes-tejes – majdnem dobta el reflexből – tusfürdővel, azon morfondírozott, mihez kéne kezdenie ebben a nem mindennapi helyzetben. Ez idáig meg volt győződve arról, hogy izgalmas képzelgései sosem válhatnak valóra, és nagyon remélte, hogy rövidesen el fognak múlni. Elvégre az egy dolog, hogy ellentétes oldalon állnak, de Envy mindemellett homonculus, gyűlöli az embereket, ő meg gyűlöli a homonculusokat – tiszta sor.

Csakhogy mi van akkor, ha mindaz – vagy legalábbis a nagy része annak –, amit igazságnak véltek, nem az? Amióta átjöttek ebbe a világba, Envy homlokegyenest máshogy viselkedett, mint ahogyan várta; akárha védelmezné – igen, persze, állítása szerint csak a "tulajdonát" védi. Sőt, meg is csókolta. Megcsókolta. Őt. Egy embert. Az ellenségét. Elég elszánt volt ahhoz, hogy a kapun át utána jöjjön. Mi a francnak csinált ekkora baromságot valójában?

Ahogy reagált arra az ölelésre, a gesztusai azt sugallták, hogy igencsak ritkán volt része ilyesmiben. A törődésben. Dante, amilyen szívtelen és rideg, valószínűleg sosem törődött vele, csak kihasználta. De a homonculusoknak szükségük van egyáltalán gondoskodásra? Szeretetre? Vagy inkább emberi gyengeségnek tekintik? Esetleg azért tekintik emberi gyengeségnek, mert Dante meggyőzte őket erről?

Wrath arra figyelmeztette Lustot, hogy nem beszélhetnek velük – és a "velük" alatt alighanem rá és Alra célzott. Vajon miért? Lust annyira emberré akart válni, hogy még vele is hajlandó volt szövetkezni, mert biztosra vette, hogy Dante sohasem fogja beváltani az ígéretét; ráadásul azt állította, vannak emlékei az előző életéről. A humán transzmutációval, valamint a homonculusokkal kapcsolatos, gyanúsan kevés könyv alapján ezek mindössze az alkimista érzelmeinek kivetülései, ebből kifolyólag nem valódi, hamis lenyomatok. Mi van akkor, ha ez tévedés, vagy… – ez elég merész feltételezés, de – szándékos félrevezetés?

Slothnak, akit az édesanyjuk helyett hoztak vissza, szintén voltak valamiféle emlékei róluk, a "gyerekeiről", és azt mondta, azért akarja megölni őket, azért muszáj megölnie őket, hogy megszabaduljon ezektől a gúzsba kötő képektől, benyomásoktól, élményektől, hogy ezzel bizonyítsa, biztosítsa, ő már nem ugyanaz a személy. Ami igaz is. Az a homonculus nem volt az édesanyjuk, hiába rendelkezett annak emlékeivel. De tényleg szabaddá vált volna, ha sikerült volna végeznie azokkal az alkimistákkal, akik megteremtették? Mert ha igen, akkor Lust miért nem felejtette el az állítólagos emlékképeket? Hiszen az az alkimista, aki őt transzmutálta, már meghalt. Talán az lehetett a gond, hogy nem saját kezűleg gyilkolta meg? Vagy talán az, hogy Dante ezzel a mesével is csak átverte a homonculusokat.

És az vajon törvényszerű, hogy egy homonculus az őt megalkotó alkimista ellen fordul? Greed otthagyta Dantét, később száznegyven évre börtönbe zárták – ki és miért? –, végül végérvényesen elárulta egykori Mesterét, amikor a halála előtt megosztotta vele azt a titkot, hogyan lehet, mi szükséges hozzá, hogy egy halhatatlannak és sérthetetlennek tűnő homonculust el lehessen pusztítani. Hogy mi a homonculus végzete. Gluttony és Pride viszont továbbra is híven szolgálják Mesterüket annak ellenére, hogy minden kétséget kizáróan ő transzmutálta őket. Vagy Dantéra a nála lévő Bölcsek Köve miatt már egyetlen szabály sem vonatkozik? Neki nem kell szembenéznie tetteinek következményeivel? Igaz, hogy az a nőszemély egyfajta kifacsarodott, groteszk istenkomplexusban szenved, ez azonban még nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ténylegesen az is.

A legfőbb kérdés pedig az – vagy legalábbis jelen helyzetben ez foglalkoztatta leginkább, pontosan ezért hagyta utoljára –, hogy mi a helyzet Envyvel. Ő vajon kinek a "hibája"? Kinek a felelőssége? (Azon kívül, hogy most már az övé.) Ki hozta létre? Vannak emlékei? Hogyan lehetne mindezeket kideríteni? Hogyan lehetne hozzá közel kerülni? Egyáltalán. Érdemes hozzá közel kerülni? Vagy kizárólag önmagát álltatja, mikor abban reménykedik, hogy igen? És egyébként is. Miért reménykedik abban, hogy igen? … Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem volna ennyire bonyolult.

Kunzite-sama többször is azzal fenyegetőzött, hogy megölik Envyt, amennyiben nem hajlik az együttműködésre. Természetesen akár ezen együttműködést követően is megszabadulhatnak tőle – tőlük –, elvégre miután birtokában lesznek az összes információnak Amestrisről, Dantéról meg a Bölcsek Kövéről, már nem lesz szükség rájuk. A szavaikból arra következtetett, hogy minden további nélkül képesek átmenni az ő világukba – ha tudják, pontosan hová kell menniük. Nem hitte volna, hogy ilyesmi lenne a tervük, mindenesetre kósza gyanúként fölmerült benne, ezért úgy döntött, jobb résen lenni, és csupán annyit megosztani az alkímiáról meg minden egyébről, amennyi feltétlenül szükséges.

A fenyegetés valós mivolta lerítt Envy viselkedéséről: Zoisite mondott neki, vagy tett vele valamit, ami visszakozásra, meghunyászkodásra késztette. Minden jel arra utalt, hogy vendéglátóik, ha akarnának, könnyűszerrel elbánhatnának egy majdhogynem halhatatlan homonculusszal – alkimista kör nélkül, mivel nem alkimisták. Ez pedig félelmetesen veszélyessé tette őket. Hogyha mindez rossz szándékkal párosul… nem biztos, hogy ildomos lenne Dante meg a homonculusai mellé még ezt a négy fura fickót is rászabadítani Amestrisre; vagy akár az egész világukra. Muszáj megbizonyosodnia arról, hogy nem akarnak ártani, mielőtt bármit is közölne velük.

Mindettől függetlenül nem egy rossz elgondolás, hogy próbálja meg a maga oldalára állítani Envyt. A kérdés csak az, nem hamvában holt ötlet-e az egész. Hiábavaló. Szélmalomharc.

Dante? … Őt kizárólag az öcsikéd érdekli, jobban mondva a kő. Volt egy megállapodásunk, miszerint elviszem neki a Bölcsek Kövét, aztán azt teszek veled, amit szeretnék, és…

Miért ment bele a homonculus egy ilyen nem egyenértékű cserébe? Miért érte be ennyivel, ha egyszer nála volt a kő? Fel sem merült benne, hogy ne vigye el a Mesterének? Hogy valami máshoz kezdjen vele? Vagy nem volt egyéb választása? Vagy kifejezetten őt kérte "fizetségül" egy ez idáig nem ismert okból.

Azért, mert amióta először megláttalak… azóta meg akarom tenni… ezt…

Egészen pontosan ezt mondta – suttogta –, mielőtt megcsókolta volna. Amennyiben ez igaz, akkor meglehetősen érdekesen fejezi ki az érzelmeit – ami nem nagy újdonság –, a legelső "randijukon" ugyanis majdnem a szuszt is kirugdosta belőle. Az a csoda, hogy túlélte a találkozást. Valószínűsíthetően azt a mondatot inkább félrevezetésnek szánta, hogy még tökéletesebb legyen a Zoisite-álcája. Esetleg a homonculusoknak is van tudatalattijuk…

Hogyha van, akkor Envy tudat alatt vajon sejti, hogy Dante ismételten nem szándékozott betartani az ígéretét, és az első adandó alkalommal felrúgta az egyezségüket? Hogy nem véletlenül, egy hirtelen ötlettől vezérelve nyitotta meg a kaput, majd küldte át rajta, hanem bizonyára az elejétől fogva így tervezte? Pontosabban, ha ő, Hohenheim fia elfogadta volna azt a gyomorforgató ajánlatot, miszerint az a förtelmes nőszemély átköltözeti a rothadó lelkét Rose testébe, aztán ők ketten szeretők lesznek… Még elképzelni is viszolyogtató. Az meg egyenesen döbbenetes, hogy Envy mellett a Mestere is rá pályázik. Milyen népszerű lett hirtelen!

Persze Dante nem gondolta, nem gondolhatta komolyan, hogy ő majd belemegy ebbe – de amennyiben mégis, úgy Envy mindenképpen hoppon maradt volna. Mi történne, ha ezt az egészet elmesélné a homonculusnak? Amilyen féltékeny, sőt maga a megtestesült féltékenység, valószínűleg igen erőteljesen megrendülne a Mesterébe vetett maradék bizodalma is.

Csakhogy, ha azért ragaszkodik Dantéhoz, mert valakihez mindenképpen ragaszkodni akar, ragaszkodnia szükséges (miután átjöttek, szabadon távozhatott volna, mégsem tette), akkor alighanem jóvátehetetlen hiba volna hirtelen és erőszakosan elszakítani ezt a közel négyszáz éves köteléket. Nem húzhatja ki a lába alól a talajt úgy, hogy nem kínál helyette semmit. Türelmesnek kell vele lennie – legalábbis önmagához képest –, és meg kell őriznie a hidegvérét, már amennyire képes, ami szintén nem lesz könnyű, ismerve Envy elbűvölő természetét; vagyis azt, amit eddig mutatott magából. Bár tud azért kedves is lenni.

Ahogyan az is elképzelhető, hogy az egész konklúziója tévedések során alapul, és a homonculus amiatt maradt Dante mellett, mert az engedte büntetlenül gyilkolászni. Nem mintha alakváltóként nem lett volna egyedül is lehetősége erre, elvégre bárhová beolvadhat, senki észre sem venné, hogy ő csinálta a zűrzavart. Nem. Ennél több húzódik Envy viselkedése, indokai mögött, ő pedig valamiért úgy érezte, muszáj megértenie. Talán, mert tényleg mindig mindent meg akar ismerni.

Ráadásul a felszabadult ugrándozása alapján olybá tűnt, a homonculus az elméletileg nem létező lelke legmélyén módfelett örül annak, hogy egy Dante nélküli világban lehet. Nem sokkal később közölte, hogy nem szereti a húst – enni ezek szerint szokott –, mert sajnálja a leölt állatokat. Amennyiben valahogyan elérné, hogy a leölt embereket, ha sajnálni ne is sajnálja, de legalább a számukat ne akarja szaporítani – vagy, ha szaporítani is akarja, ne tegye meg ténylegesen –, akkor az már kifejezetten haladás lenne.

Vajon az "igazság és a szeretet erejével" csakugyan sikerrel járhat? Remélhetőleg igen. És remélhetőleg azzal, hogy felelősséget vállalt érte, nem követett el egy újabb hibát; mint mikor azt gondolván, hogy semmibe veheti a természet törvényeit, tiltott humán transzmutációt végrehajtva tönkretette az öccse életét, és belekeverte mindkettejüket a Bölcsek Köve utáni, végeláthatatlan hajszába.

Végül is ennek eredményeképpen került át egy másik világba, összezárva Envyvel, és a játszma még nem ért véget. Nincs minden veszve. Csakhogy egy homonculus már önmagában vétek a természet törvényei ellenében, legalábbis a soványka szakirodalom szerint. Nos, előtte állt a lehetőség, hogy erre rácáfoljon – vagy rosszabb esetben bebizonyítsa.

Elzárta a csapot, majd a fogason lévő törölközők egyikével szárítkozni kezdett; így is elég vizet folyatott már magára. Egyik alkalommal, amikor Resemboolban voltak, otthon, Winryéknél, a fürdőből kilépve pont összefutott Pinako nénivel, aki beleszívott a pipájába, majd arcán furcsa, mindentudó mosollyal megjegyezte, hogy ne huncutkodjon olyan sokat a zuhany alatt, tudniillik a víz rozsdásodást okozhat az automaileknél, és más módon is árthat nekik – amivel ő maga is tisztában volt. Aztán a néni úgy tett, mintha nem szólt volna egy szót sem, csak komótosan továbbsétált. Irtó kínos volt az egész, főleg azért, mert akkor tényleg azt csinálta.

Nem úgy, mint most. Holott inkább mégiscsak azt kellett volna az elmélkedés helyett. Miután ugyanis a csípője köré tekerte a törölközőt, majd összekapkodta a ruháit a földről, hogy a fürdő kinti, kevésbé párás részén öltözzön fel, először az döbbentette meg, hogy ott egy viszonylag nagy medence, amit bejövetelkor észre sem vett. Még jó, hogy nem gyalogolt rajta keresztül, abban az állapotában simán kitelt volna tőle.

Ekkor pillantotta meg Envyt, aki behunyt szemmel áztatta magát, és valahogy olyan békésnek tűnt, akárha nem is ő lett volna, és még sokkalta gyönyörűbbnek, mint valaha. Nem is tudta, miért, de meg sem fordult a fejében, hogy szokott fürdeni; mondjuk nem volt büdös vagy ilyesmi, ám ez megint azok közé a dolgok közé tartozott, amit nem feltételezett egy homonculusról. Mint az ágyon ugrálás. Az evés. Az alvás. És persze a szex. Ez utóbbit elképzelte ugyan, azt azonban nem hitte volna, hogy valóban csinálja is.

Apropó, az alvás még nem is került terítékre. Ha az esetleg kimarad a repertoárból, akkor igencsak hosszú és mozgalmas éjszakának néznek elébe, már amennyiben a másik ténylegesen beváltja azt, amit a szalonban mondott, bár annyira mégsem akarhat vele szexuális kapcsolatot létesíteni, máskülönben nem a medencét választotta volna a zuhanyzó helyett – és így helyette is. Megkönnyebbülésébe némi csalódottság vegyült, miközben érezte, hogy ismételten elpirul, a mai nap során ki tudja, hanyadjára. Hogy a fene vinné el azt az élénk fantáziával megátkozott – megáldott – méhrajt!

Amint a homonculus váratlanul kinyitotta ametisztszín szemeit, és tetőtől talpig végigmérte, Ed zavartan köhintett egyet, szorosabbra húzta a törölközőt, valamint a ruhákat is maga elé emelte – nem mintha ezzel sokat változtatott volna azon a tényen, hogy majdnem meztelen –, arcának bőre pedig szinte lángolt. Mikor Envy megkérdezte, hogy nem szeretne-e hozzá csatlakozni, a hangja oly kellemesen borzongató volt, hogy legszívesebben elfogadta volna az invitálást, az automailekre hivatkozva azonban inkább mégis visszautasította, majd motyogott valamit, aztán sarkon fordulva kisietett az ajtón.

Gyomra idegesen rándult össze arra a gondolatra, hogy a másik hamarosan utána jön a szobába, és legalább annyira vágyott arra, hogy történjen köztük valami, mint arra, hogy egyszerűen hagyják egymást békén, pihenjék ki a nap fáradalmait – vagyis ő, mert a homonculusnak nem igazán volt szüksége pihenésre. Azon morfondírozott, hogy transzmutál az ajtó elé egy masszív falat – ami nem jelentett volna különösebb akadályt –, vagy az automailjéből egy erényövet – ez szintén nem. Végül ráébredt, hogy mivel drasztikusabb eszközökhöz nem kíván nyúlni – amíg a helyzet nem kívánja –, így kénytelen lesz kivárni, hogy Envynek mik a szándékai.

Éppen csak felöltözött, a nadrágját be sem gombolta rendesen, amikor már nyílt is az ajtó, ő pedig megállapíthatta, hogy az a hihetetlenül puhának látszó, sötétzöld fürdőköntös remekül illik a homonculus hajszínéhez, sőt a szemeit is kiemeli, valahogy még valószerűtlenebb lilává varázsolja, mélyebbé, megbabonázóbbá – akárha sötét fénnyel izzó drágakövek lennének. Ed úgy érezte, mintha a másik tekintete a lelkét is fogva tartaná, és végtelenül hosszúnak tűnő ideig nem engedné szabadulni.

- Feleslegesen öltöztél fel, cukorborsóm – szólalt meg Envy, darabokra törve a pillanatot; szinte hallani vélte, ahogy a szilánkok csörömpölve a padlóra hullanak. – Ahhoz, amit elterveztem, nem lesz szükség a ruháidra. Meglehetősen kényelmetlen lenne – tette hozzá kaján vigyorral, remekül szórakozva zavarán, ám továbbra sem mozdult az ajtóból, valamint a testtartása sem tükrözött fenyegetést.

Ed nyelt egy nagyot, és miközben mindenfelé bámulászott, csak a másikra nem nézett, azt mantrázta magában kétségbeeséssel kevert izgatottsággal, hogy ez egészen biztosan nem vele történik. Nem vele. Nem itt. És legfőképpen: nem most.